Aki valaha lovon ült, soha nem felejt
Üdvözlök mindenkit
Első bejegyzésem nem is mehetne máshová, mint a lóimádók témájába, hiszen született lóbolond vagyok. Lovagolni persze nem sok alkalmam volt, ennek ellenére az eddig megült jópár ló közül egy lipicai kancára gondolok legjobb szívvel. A pacó nemcsak a kisgyerekekre figyelt oda, de egyszerűen a nyeregbe ülve azonnal megtaláltam a közös ritmust vele, és kedves természete azonnal elvarázsolt.
Most úgy tűnik, előbb-utóbb lesz ismét alkalmam egy ismerős által nyeregbe pattanni, viszont most, egészen mást várok a nagy találkozástól, talán kicsit csalódott is leszek.
Párom mesélte nem rég, hogy gyermekkorában, habár a családnak volt néhány lova, sohasem ült egyiken sem. Úgy érezte, hogy azzal lealacsonyítaná eme nemes állatokat. Szeretem párom történeteit, és csak ámultam, ahogy mesélte, hogy az egyik csikó, amit neki kellett volna először meglovagolnia, mennyit játszott vele. Hogy elrohant az eldobott ág után, ahogy a többi ló is teszi, ha irányt mutat az ember neki, s visszatér, ha az ember jelzi, hogy várja. Mesélt arról, ahogy a csikó, miután ő megmutatta milyen okos is, szinte hívta a hátára, hogy megmutassa az emberkének, milyen ügyes és gyors..
Ha eszembe jut a történet, mindig elérzékenyülök. Vágyom, hogy ilyen kapcsolatom legyen a lovakkal, persze egy alkalom túlontúl rövid.
Számtalan állattal kerültem már igazán közeli kapcsolatba, hát tudom, hogy időt igényel.
Várnom kell hát még.
Kissé szomorúvá tesz a dolog, közben viszont boldogít, hogy ismét érinthetek, érezhetek egy pacit.