A szomszéd lánya 4/4 fejezet.
Végre elérkezett a szerdai nap. A fiú az apjától kapott kétszáz forint zsebpénzzel szállt fel a Siófokra tartó autóbuszra. Nem volt izgatott, mert úgy érezte, hogy minden jól fog sikerülni. Arra azért kíváncsi volt, hogy Magdi milyen mesét adott be a szüleinek, hogy hová és mi célból kell most elmennie?
Amikor három óra előtt pár perccel az autóbusz befordult a célállomás felé, már messziről észrevette Magdit, aki egy pad mellett ácsorgott. Formás testén fehér trikó és sortnadrág feszült, bronzvörös haja hátul gumikarikával volt összefogva.
Péter olyan szépnek látta a lányt, hogy le sem akarta róla venni a tekintetét. Persze ez nem ment olyan könnyen, mert a busz többszöri manőverezést követően tudott csak bekacsázni a szűk megállóhelyre, s emiatt többször is tekergetnie kellett a nyakát.
- Szia! Régóta vársz? – kérdezte Magditól a kölcsönösen adott és kapott puszik után.
– Nem. Alig egy perce, hogy itt vagyok. – mosolygott a fiúra. – Az apámnak azt mondtam, hogy azzal a pesti lánnyal fogunk körülnézni a városban, amelyikkel az üdülőben ismerkedtem össze. Klárinak hívják, és neki is randija van. Ő az én alibim. De anyának megmondtam az igazat.
– Tényleg? Na és mit mondott?
– Jóformán meg sem lepődött. És tudod, hogy reagált? – kérdezte nevetgélve a lány, majd utánozni kezdte az anyja hangját, és arckifejezését. – Hogy ti mit ki nem találtok! Ez ám a romantika! Ha az apád ezt megtudná!
Ezen mindketten egy jót nevettek, majd egymást átkarolva elindultak a part felé. Egy darabig andalogtak a tó melletti sétányon, majd kiválasztottak egy kiülős cukrászdát, ahol egy nagy adag fagylalt után megettek egy-egy krémest s hozzá jaffát ittak. Miután a cukrászdában végeztek, sétáltak egy nagyot a városban, de úgy elmerültek a nézelődésben, hogy alig vették észre az idő múlását. Emiatt aztán Magdinak futnia kellett vissza az üdülőbe, hogy elérje a fél hétkor kezdődő vacsoraosztást.
A szombati nap is hasonlóképpen zajlott le, azzal a különbséggel, hogy a cukrászda után kerestek egy eldugottabb helyen lévő padot, ahol még csókolózni is lehetett.
– Ugye milyen jó, hogy kitaláltuk ezt a két napot? – kérdezte Péter, amikor aznap késő délután elbúcsúztak egymástól.
– Igen, nagyon jó volt. – sóhajtotta Magdi, miközben fejét a fiú mellére hajtotta. – Még soha nem voltunk távol egymástól ilyen hosszú ideig. Ez a két nap nagyon kellett.
A nyaralásból Kalmárék három nappal előbb tértek haza, mivel az ő turnusuk csak egyhetes volt. Aztán, amikor a Makay család nyaralásának ideje is lejárt s elérkezett a szombat is, a szomszédok ismét körbeülték a kerti asztalt, hogy felelevenítsék a balatoni nyaralás legemlékezetesebb pillanatait. A hangulat remek volt. Olga és Magdi, de még a Kalmár család tagjai örömmel vették, hogy Makay Ferenc milyen jól érzi magát. Sokat nevetett, jókat mesélt, miközben humort is vegyített a szövegébe. Alig ismertek rá. Tényleg olyan volt, mintha kicserélték volna. Este, vacsora közben Edit meg is jegyezte.
– Palikám! Nem gondolod, hogy ha a mi drágalátos szomszédunk mindig ezt az arcát mutatná, a világ legtüneményesebb embere válna belőle?
– De csak utánam! – nevetett rá a férfi – Egyébként lehet, hogy igazad van, bár én egy kicsit kételkedem. Mert ha vissza fog zökkenni a régi kerékvágásba, - úgy értem, a munka és a politika világába, - hát én nem tenném érte tűzbe a kezem.
Lassan véget ért a nyár, és elkezdődött az iskola. A gyerekek a második évet kezdték el a gimnáziumban. Továbbra is könnyedén és jól tanultak, s ennek eredményeként az év végére osztályelsők lettek. Mindkettejük bizonyítványában csak jeles érdemjegyek sorakoztak szépen egymás alatt. Természetesen mindkét család szülőtagjai büszkék voltak a csemetéikre. Meg is ígérték nekik, hogy a balatoni nyaralás idén sem fog elmaradni. Ám Magdi és Péter ezt hallva már nem esett kétségbe, mert amikor ez a téma szóba került, csak cinkosan összenevettek.
Ebben az évben sem volt gond a nyaralással, pontosabban szólva a titkos találkozók lebonyolításával. Szinte lekopírozták az előző évet azzal a különbséggel, hogy bevezettek egy harmadik látogatási napot is. Kedd, csütörtök és szombat. Ez azért már sokkal jobban tetszett nekik, sőt, még a fiú apjának is, annak ellenére, hogy a harmadik nap költsége is az ő pénztárcáját könnyítette meg.
Természetesen, ezek a találkozók Makay Ferenc tudta nélkül zajlottak le. Péter szülei, de még Olga is korainak látta, hogy megosszák vele ezt a titkot, bár furcsa módon, éreztek némi lelkiismeretfurdalás félét is.
– Ez nem mehet így sokáig, mert ez nem tisztességes Ferivel szemben. – mondta egyszer Edit a többi beavatottnak.
– Igazad van drágám. – gondolkodott el Pali – Az, hogy eltitkoljuk előle a dolgot, vagyis nem mondjuk el neki, ez egy kicsit olyan, mintha hazudnánk. Ez nekem sem tetszik. Mielőbb a tudtára kéne már adni. De csak finoman, óvatosan.
– Jól van, de ne most. Majd a jövő nyáron bevalljuk neki, hogy már évek óta cinkosai vagyunk a gyerekeinknek. – szólt közbe Olga – Talán nem fog begurulni. Még az is elképzelhető, hogy azért lesz mérges, mert kihagytuk őt ebből az egészből.
– Na, ezt azért nem hiszem. – nevette el magát Pali, s ezzel a téma le is lett zárva.
A hazaérkezésüket követő hét szombatján Edit és Olga reggel fél nyolc körül indult el bevásárolni. Szokásuk szerint előbb a piacra és a hentesüzletbe mentek, hogy beszerezzék a hétvégi főzéshez szükséges nyersanyagokat, ezt követően pedig a kenyérboltba tértek be friss pékáruért. Ilyen alkalmakkor majd leszakadt a karjuk a nagy cipekedésben, de mégsem bízták a szombati nagybevásárlást a férfiakra, mert szentül meg voltak győződve arról, hogy az erősebb nem képviselőinek halvány fogalma sincs arról, hogy hol kell beszerezni a legszükségesebb dolgokat, és ennek köszönhetően csak összekevernének mindent. Azon a szombat délelőttön, amikor már hazafelé tartottak a bevásárlásból, a János utca sarkánál megálltak egy rövid időre pihenni. Edit ekkor tett egy megjegyzést Olga felé.
– Úgy látom, végre kezdenek letisztulni a dolgok Feri agyában. Egyre inkább kezdi hanyagolni azt az ostoba politizálást, amire amúgy sem kíváncsi senki.
– Tudod, Editkém, hogy én milyen sokszor beszéltem már vele erről a témáról? – nézett rá Olga fáradt tekintettel. - Minden hétvégén, mielőtt kimegyünk a kertbe kávézni és dumcsizni, arra kérem, hogy mellőzze a fejtágítást, és inkább a taggyűléseken élje ki magát. De úgy látom, lett némi foganatja ezeknek a beszélgetéseknek.
- Szerintem is. – helyeselt Edit. - Sőt, ha jól látom, nem csak ebben javult, hanem mintha Péterhez való viszonya is kezdene megváltozni. Nem is tudom… Eddig talán féltette Magdit, mert attól tartott, hogy Péter idő előtt el akarja őt csábítani? Áh, ez marhaság. Én ezt nem feltételezném fel a fiamról, de nem csak azért, mert még túl fiatal ehhez, hanem azért is, mert ő egy komoly srác, aki jól tudja, hogy meddig mehet el. És biztos vagyok abban, hogy Magdi is hasonlóan gondolkodik erről. Nincs ezekkel a gyerekekkel semmi baj. Azt is biztosra veszem, hogy a csókolózáson kívül más nem történt közöttük.
Olga egyetértően bólogatott, sőt, az elhangzottak tartalmát meg is erősítette.
– Én konkrétan tudom, hogy nem lépték át a határt. Magdi mindent elmesélt nekem. Tudok a siófoki titkos találkozásaikról, meg arról is, hogy csak csókolózni szoktak.
- Légy erős drága Olgám! Mi már aznap tudtuk, hogy ezek miben sántikál, amikor kiderült, hogy mi Fonyódra kaptunk beutalót ti pedig Siófokra. Csak mindezt bölcsen elhallgattuk. Nem lett volna szerencsés, ha ez Feri tudomására jut.
– Hát most te is légy erős Editkém! – nevetett vissza Olga. – Mert miközben nálatok Péter adta elő a szöveget, az idő alatt a kislányom titokban a fülembe súgta, hogy mit eszeltek ki. Azt hiszem, megérik a pénzüket, ezek a kis csibészek, nem?
Erre aztán mindkét asszony, - a járókelők csodálkozó tekintetével mitsem törődve - olyan féktelen kacagásba kezdett, hogy szinte zengett az egész utca.
– Hát nem megmondtam, hogy nincs ezekkel a gyerekekkel semmi baj, hiszen egy húron pendülnek? – csóválta meg a fejét elégedett mosollyal az arcán a másik, majd felkapta a csomagjait, és jókedvűen elindult, hogy megtegye a még hátralévő rövid utat hazáig. De mindezt olyan elánnal kezdte, hogy Olga alig tudott vele lépést tartani.
Telt – múlt az idő, s eljött a következő esztendő is, ami alatt gyakorlatilag nem sok minden változott. Mindenki tette a saját dolgát. A szülők szorgalmasan dolgoztak, a fiatalok szorgalmasan tanultak, és szabad idejükben szorgalmasan csókolóztak. És ez így ment a tanév végéig, pontosabban a nyár elejéig, mert akkor olyasvalami történt, amire senki nem számított a János utcai kis ház lakói közül.
Makay Ferenc nem kapott SZOT beutalót!
Ezt akkor jelentette be, amikor hét végén a hársfa alatt iszogatták a kávét. Először el sem akarták hinni, de aztán látták rajta, hogy komolyan beszél, mert ez jól látszott az arckifejezésén is. Egyszerre lehetett leolvasni róla haragot, csalódottságot, és valami kiábrándultság félét is. A hangja is szokatlanul halk volt.
– Először májusban, aztán most egy hete is összerúgtam a port a szakszervezetissel. Ez pedig nem volt egy szerencsés dolog, mert a férje a gyári pártalapszervezet titkára. Még az igazgató is magához rendelt. Egyszerűen nem értem. Nem értem… - sóhajtozott.
– De hát mi a csuda történt? – szegezte neki a kérdést a szomszédja. – Én úgy tudtam, hogy jó vagy a góréknál. Valami nagy hülyeséget csináltál?
– Nem, dehogy! – tiltakozott azonnal a másik. – Csak megpróbáltak belekötni a munkámba, de az nem ment nekik. A kisujjamban van a szállítási és a raktározási munkák megszervezése. Tényleg jó vagyok ebben.
– Hát akkor mi a bajuk veled? - nézett rá a másik értetlenül.
- Azt nem tudom. Nem mondták ki kerek perec. De az tény, hogy visszapofáztam nekik. Szakmai vitákban nincs ellenfelem azt elhihetitek. Alaposan megmondtam nekik a magamét. Talán emiatt tagadták meg tőlem a beutalót? – tette fel önmagának a kérdést, majd csalódott képet vágva nézett a levegőbe. Egy idő után azonban felállt, és nehéz léptekkel elindult befelé.
– Ne haragudjatok, ledőlök egy kicsit. Megfájdult a fejem – mondta elmenőben.
A többiek sajnálkozva néztek utána. Egy ideig még kint maradtak, de mivel senkinek sem volt kedve egy römi partihoz, ők is felkerekedtek.
A következő napon,- ami vasárnap volt, - már jobb hangulatban ülték körül a kerti asztalt. Edit a kávét és az italokat tette elébük, Olga pedig egy nagy üvegtálcán az almás pitét, míg Feri a römikártyát és a füzetet a ceruzával. A Kalmár család feje kávézás után bejelentette, hogy megkapta Fonyódra a beutalót.
- Már tegnap is mondtam volna, de nem akartam Feri hangulatán tovább rontani.
- Jól van, de ezt péntek este nem tudtad volna nekem elárulni? – korholta őt Edit szigorú tekintettel – Már tavaly is eljátszottad ugyanezt. Amúgy jól vagy?
– Igen drágám, jól vagyok, csak egy kissé feledékeny lettem. – mentegette magát vigyorogva a férfi, majd Makay felé fordult.
– Ferikém! Most, hogy ugrott a beutaló, hová mentek idén nyaralni? A szomszédja ránézett, de nem válaszolt, csak vállát vonogatta. Helyette Olga szólt.
- Azt hiszem, lemegyünk a szüleimhez Dunaszekcsőre. A Dunában is lehet fürödni nem? Már vagy három éve nem voltunk náluk. Írják is sorban a rosszalló leveleket.
Ezt a választ hosszú csend követte. Ebben a nagy csöndben állt elő a javaslatával Kalmár Pál, - az előző évit is fegyelembe véve, - immár második alkalommal.
– Figyeljetek ide Makay család. A tavalyi ajánlatunk most is áll. Emlékeztek még rá, ugye? Magdit nagyon szívesen elvisszük magunkkal, persze csak akkor, ha ő is úgy akarja. – mondta, és kíváncsi tekintettel fordult a lány felé, aki Péter mellett az asztal végén ült.
Magdi bájos pofija még szebbé vált, amikor rámosolygott előbb Péterre, majd az idősebb Kalmárra is. Nem volt nehéz kitalálni, hogy most mit érez.
Olga viszont kissé megzavarodva nézett körbe, s érthető okokból leginkább a férjével kereste a szemkontaktust, talán abból akarta levonni, hogy vajon ő mit gondol erről?
– Hát, én nem is tudom… Tényleg nem. Nagyon kedvesek vagytok, de Magdit már olyan rég látták a szüleim - nyögte ki végre, aztán segélykérő tekintettel a férje felé fordult.
– Feri, te is mondj már valamit!
Természetesen minden szempár azonnal a férjére szegeződött, és szinte lélegzetvisszafojtva várták tőle a választ. Meglepő módon, Makay nem sokat váratta őket. És a válasz, amit adott, egy kisebb csodával is felért.
– Miért is ne? – nézett körbe nyugodt tekintettel – Hisz jó kezekben lesz, nem? Az anyósomékhoz meg majd elutazunk, ha hazajöttök Fonyódról. Addig mi Olgámmal őrizzük a házat. Persze csak akkor, ha a kislányom is így akarja.
Az asztal mellett ülők elképedve meredtek rá. Erre aztán senki sem számított. Meg sem tudtak szólalni, csak tátott szájjal bámultak Makayra.
Kivéve Magdit. Ő azonnal kipattant a székéből az apjához szaladt és a nyakába ugrott. Még örömkönnyek is csillogtak a szemében.
Rég volt már olyan jó hangulat, amilyen ezekben a percekben kerekedett. Mindenki örült és mosolygott. Olga és Magdi, amikor összetalálkozott a tekintetük, látták egymáson, hogy ugyanarra gondolnak. Jó barátnők esetében gyakran előfordul az ilyesmi. A szem, és arcjátékuk viszont arról tanúskodott, hogy nem tudják eldönteni, hogy melyikük adja elő Ferinek azt, amit eddig titkoltak előtte. Végül aztán Edit volt az, aki magára vállalta ezt a kényes feladatot.
– Nagyon örülünk, hogy így döntöttél Feri. – fogott bele óvatosan – Vigyázni fogunk Magdira, emiatt ne aggódj. De van itt még valami, amiről tudnod kell. És ha megígéred, hogy nem fog felforrni az agyvized, el is mondom.
Makay megrökönyödve nézett Editre, de ő továbbra is rejtélyesen nézett rá.
- Kíváncsian várom, mi van a tarsolyodban kedves szomszédasszony. Rendben van, megígérem, hogy nyugalmat erőltetek magamra, akármi is legyen, amit közölni akarsz velem. – nézett nyugodtan az asszony szemébe.
– Az az ábra kedves szomszéd, hogy amikor ti Siófokon, mi pedig Fonyódon nyaraltunk, Péter mind a két évben átbuszozott hozzátok, hogy meglátogassa Magdit. Pali és én támogattuk az ügyet, és Olga is melléjük állt. De téged kihagytunk ebből, mert nem tudhattuk, hogy reagáltál volna, ha ezt megtudod. Eddig mindannyian úgy láttuk, hogy te nem nézed jó szemmel, hogy ez a két gyerek ennyire ragaszkodik egymáshoz szinte már a születésük óta. De tudnod kell, hogy az ő kapcsolatuk azóta még komolyabbra fordult.
Ennél a résznél Edit egy rövid szünetet tartott, hagyta, hogy a másik megeméssze a hallottakat. Kis idő múlva meg is kapta rá a választ.
- Hát nem mondom, ezt jól kifőztétek. Halvány fogalmam sem volt az összeesküvésről. Még ilyet! Szinte hihetetlen. – meredt maga elé hitetlenkedve, majd így folytatta. – Mit is mondhatnék erre? Azt, hogy haragszom? Nos, hát igen is, meg nem is. Mert ha jobban átgondolom az egészet, - bár igaz, hogy becsapva érzem magam – mégis ötletesnek tartom ezt a különös hadműveletet. De azért nem vagyok boldog, azt elhihetitek. És most folytasd Edit, mert ha jól értettem, van még másvalami is.
– Igen. Ahogy azt már az előbb is említettem, a helyzet komolyabbra fordult. – kezdett bele az asszony másodjára is. – Péter és Magdi már nem úgy szeretik egymást, mint két kisgyerek, vagy mint két barát. Ezek fülig szerelmesek egymásba Ferikém. És bármi is erről a véleményed, ők mindent alaposan átgondoltak. Mindketten elég okosak és türelmesek ahhoz, hogy ne tegyenek semmi meggondolatlanságot, aminek akár rossz vége is lehet. Remélem észrevetted, hogy mi épp úgy szeretjük a lányotokat, mintha a sajátunk lenne, mi pedig annak örülünk, hogy Olga is megszerette Pétert és éppoly tökéletesen megbízik benne, mint Magdi. Csak azt nem tudjuk, hogy TE mit gondolsz erről? Már meg ne haragudj érte, de mi úgy érezzük, és úgy is látjuk, hogy neked nem tetszik ez az egész dolog. De most itt az alkalom, hogy végre elmondd, mi a kifogásod a fiúnk ellen?
A hallgatóságot kellőképpen zavarba hozta ez a monológ, amely egyaránt volt vallomás és számonkérés is. Kalmár Pál és Makayné furcsán fészkelődni kezdett, a fiatalok pedig egymás kezét görcsösen szorongatva, riadt tekintettel meredtek a többiekre. Mégis, az egészben az volt a legfurcsább, hogy a megszólított arcáról nem lehetett semmi különöset leolvasni, ha csak azt nem, hogy erősen gondolkodik, épp úgy, mint amikor valaki egy nagyon fontos dolgot akar közölni másokkal. Ám mielőtt ezt megtette volna felállt és a fiatalok széke mellé lépett.
– Péter! Szeretnék valamit megbeszélni a szüleiddel, de az nem a ti füleiteknek való. Nem bánnám, ha most elmennétek moziba, vagy fagylaltozni, vagy ahová csak akartok. Tessék, itt van egy kis költőpénz. – mondta nyugodt halk hangon, s a fiú kezébe nyomott egy százforintos bankjegyet.
Péter egy darabig ámulva nézett Makayra, majd az apjára pillantott, mintha tőle kérne segítséget. De a férfi először Edit tekintetét kereste, hogy kiolvasson belőle valamit. S miután ez megtörtént, ismét a fiára nézett, és bátorítóan megbiccentette a fejét.
– Köszönjük Feri bácsi! – ugrott fel a székről Péter, s vele együtt Magdi is. Már a kapualjhoz értek, amikor Makay még utánuk szólt.
– Aztán vigyázzatok magatokra, és persze egymásra is!
– Úgy lesz apa! – kiáltott vissza Magdi nevetve, s már el is tűntek.
A társaság négyesben maradt. Ezek közül három arra várt, hogy Makay belefogjon a mondanivalójába, de nem sürgették, ő meg nem kapkodta el. Sőt, némi tétovázás után felállt, és elindult befelé.
– Egy pillanat, azonnal visszajövök – mondta nyugtatólag a többieknek, s valóban, két perc múlva már meg is jelent, kezében egy tálca, melyen négy apró kristálypohár és egy üveg Napóleon konyak volt. A többiek némán figyelték, ahogy tölt, majd a kezükbe nyomja a poharat. Nem volt mese, ezt fel kellett hajtani. Miután ezzel megvoltak, Makai Ferenc végre megszólalt.
– Már lassan tizennyolc éve ismerjük egymást. Tudom, hogy ez idő alatt sokszor voltak olyan, - számotokra megdöbbentőnek ható – reagálásaim és felesleges dühkitöréseim bizonyos szituációkban, amelyek jogos ellenérzést váltottak ki belőletek. És ez alatt most nemcsak a Palival való politikai vitáinkat értem, mert ennél sokkal bonyolultabb az ügy. Amit most el fogok mondani, az egy nagyon régi történet. Egy olyan fájó emlék, amitől a mai napig képtelen vagyok szabadulni annak ellenére, hogy miután megtörtént, hamarosan tisztázódott minden. De ez a rossz érzés azóta sem múlt el teljesen. Úgy érzem, belém ivódott a bizalmatlanság és az állandó gyanakvás mindenki iránt, pedig nem akartam, hogy így legyen. És az a legrosszabb az egészben, hogy mindezért nem én vagyok a felelős. Legalább is, szerintem. Bár erre leginkább egy pszichiáter tudna érdemi választ adni.
Olga, Edit és Pali nem sokat értettek az egészből. Azt látták, hogy a Makay szinte kínlódik a beszéd alatt. Még nem tudhatták, hogy mi fog ebből kisülni, de azt sejtették, hogy a java még hátra van.
– Ferikém, nem tudom mi vár még ránk, de azt igen, hogy nekem erről még soha nem szóltál semmi. – fordult feléje Olga – Pedig ha megteszed, talán most nem is kellene erről beszélned.
– Lehetséges. De én mégis inkább magamba fojtottam ezt az emléket. Magam sem tudom, hogy miért? – nézett maga elé üres tekintettel, majd egy kis idő múlva folytatta.
– Ötödikes elemista voltam. Egyik nap, amikor hazamentem az iskolából, és a lakásajtó elé értem, meghallottam, hogy apám és anyám hangosan, szinte ordibálva veszekszik. Nem mertem bemenni, az ajtó előtt állva hallgattam őket. Ami akkor ott elhangzott, azt soha életemben nem fogom elfelejteni.
– Nekem ne hazudozz te szuka! – üvöltötte az apám. – Azt mered mondani, hogy ez a gyerek az én kölyköm? Nem is hasonlít rám! És terád sem. Azonnal mond meg, hogy ki az apja, különben kitekerem a nyakad!
Hallottam, ahogy szegény anyám fájdalmasan felzokog.
– De hát miért gyanúsítasz évek óta? Már százszor elmondtam, hogy soha életemben nem néztem másik férfira. Azt is jól tudhatnád, hogy amikor a katonaságtól három napra hazaengedtek, akkor estem teherbe. Hogy lehetsz ilyen gonosz hozzám, mondd csak! – sirdogálta a szavakat, miközben én, háttal a falnak dőlve elbőgtem magam.
Rettenetes érzés volt ezt hallanom. Nem is tudtam, hogy most mit csináljak? Világgá fussak, vagy anyámat megvédve menjek neki az apámnak? Végül aztán bementem.
Az apám még mindig vérvörös képpel, fenyegetően meredt az anyámra, aki csendesen sírdogált a konyhaasztal mellett. Odamentem hozzá, és átöleltem. Addig sírtunk ott együtt, amíg az apám el nem ment hazulról. Este olyan részegen jött haza, hogy még átöltözni sem volt képes. Ruhástul bezuhant az ágyba. Az volt az a nap, amikor meggyűlöltem.
Miután Makay elhallgatott, a többiek arcára kiült a döbbenet. Hirtelen azt sem tudták, mit mondjanak erre? Olga és Edit a könnyeit törölgette, de Kalmár is komoly képpel meredt maga elé. Végül Edit volt az, aki megtörte a csendet.
– Ez hihetetlen. Fel sem tudom fogni. – motyogta maga elé – Szegény édesanyád… El sem tudom képzelni, mit érezhetett, amikor az apád megvádolta. Ez szörnyű!
Makay rábólintott, majd óvatosan teletöltötte a poharakat. Látták, hogy remeg a keze.
– De még nincs vége a történetnek, – szólalt meg újra.– Talán két héttel azután elmentem meglátogatni az apám szüleit, akik a Katalin utcában laktak, a Tüzép mellett. A nagyapám akkor már tolószékben ült, mert a második agyvérzése után félig lebénult. Jópofa, humoros ember volt, nagyon szerettem. Amíg nagyanyám tömte belém a töpörtyűs pogácsát, a könyves szekrény körül nézelődtem. Sokszor vittem haza innen könyvet, s miután kiolvastam visszahoztam, és egy másikat vittem el helyette. Aznap, megláttam az egyik polcon egy fényképalbumot, amibe bele is néztem. Talán a sors akarta így, nem tudom, mindenesetre én annak tekintem. A nagyanyám mellettem állt, és sorolgatta, hogy ki kicsoda.
– Ez a házassági képünk, ez meg a nagyapád katona korában. Ezek itt az én szüleim, ők meg a nagyapád testvérei. – mutogatta sorban és ez így ment végig. Aztán, amikor az utolsó előtti oldalhoz értem és megláttam azt a megsárgult fényképet, amelyik egy kisfiút ábrázolt, annyira megdöbbentem, hogy majdnem kiesett az album a kezemből.
Mintha saját magamat láttam volna! Alig tudtam megszólalni.
– Nagymama, ki van ezen a képen? – kérdeztem tőle remegő hangon.
– Hát nincs rajtam a szemüveg – hunyorgott a képre – De az csak a nagyapád lehet, még süldő korában. Gondolhatjátok, mit éreztem. Elkértem tőlük a képet, és hazáig rohantam vele. Az apám épp újságot olvasott. Amikor felnézett rám, előkaptam a zsebemből a fényképet, és az orra alá toltam.
– Ez itt a nagyapa gyerekkori képe, látod? – kiáltottam, aztán gyorsan odaszaladtam anyám mellé.
A fater hol a képre bámult, hol énrám, miközben egyre sápadtabbá vált az arca. Végül nagy nehezen felkászálódott, odalépett anyámhoz, szorosan magához ölelte, és sírva egyre csak azt hajtogatta, hogy
- Bocsáss meg… bocsáss meg… bocsáss meg...
Én azt hiszem, anyám meg is bocsájtott neki. Attól a naptól kezdve apám abbahagyta a kocsmába járást, és csak azon igyekezett, hogy anyám kedvében járjon. Teljesen megváltozott, mintha kicserélték volna.
De én a halála napjáig haragudtam rá, mert a későbbiek folyamán észrevettem magamon, hogy kezdek őrá hasonlítani. Kezdődött ez a féltékenységgel. Amikor Olgának udvaroltam, bizony nem egyszer és nem is kétszer bújt belém a zöld szörnyeteg. Sokáig tartott, amíg végre kigyógyultam belőle, ugye szívem?
Olga hirtelen összerezzent. Zavartan nézett körbe, de látva Kalmárék barátságos együttérző tekintetét, mosolyogva tette a kezét a férje vállára.
– Ami igaz, az igaz. Tényleg így volt. Elég sokat veszekedtünk miatta. A féltékenység, ha túlzásba viszi valamelyik fél, megmérgezi a házasságot. - jegyezte meg halkan.
Ezek után ismét a férfi vette át a szót.
– Talán a mások iránt érzett bizalmatlanságom is erre vezethető vissza. De nem csak a kollégákkal szemben érzek, illetve éreztem hasonlót, de Péter iránt is. Ezt aztán végképp nem tudom megmagyarázni. Higgyétek el, már kezdtem magam megutálni.
De szerencsére, ma már másképp látom a dolgokat. Mindenki képes megváltozni, ha akar. Az apám is, én is, mások is. Csakhogy ez egyedül nem megy. Ehhez olyan barátok segítsége is kell, mint amilyenek ti vagytok, és egy olyan család, amilyen ez enyém.
Ez után a megdöbbentő vallomás után mindenki meghatottan, és jóleső érzéssel a szívében dőlt hátra. Amit hallottak, az valamennyiük számára egy katarzisszerű élmény volt. Már sokkal jobban megértették őt, és bizonyosra vették, hogy ez a gyerekkorban átélt stressz hatás, nagyon komoly hatással volt az ő további életére. Jó néhány perc eltelt, amíg mindenki csak a saját gondolataival foglalkozott. Ebből a meditálásból Makay hangja hozta őket vissza a valóságba.
– És még pár szót a politikai hovatartozásomról, ha nincs ellenetekre.
– Ha rövidre fogod a szót pajtás, állunk elébe – mosolygott rá Kalmár, s erre a többiek is figyelmes arccal fordultak feléje.
– Azt hiszem, valamiféle dacból álltam a másik oldalra. Tudnillik az apám egész életében a Horthy rendszert ajnározta. Egy darabig hivatásos katona is volt, amit nem is nézték jó szemmel, amikor a felvételemet kértem a pártba. De nehogy azt higgyétek, hogy ezt a lépésemet megbántam volna!
Erre a kijelentésre a többiek csak egy kételkedő mosolyt küldtek Makay irányába, ám Pali nem tudta megállni, hogy meg ne jegyezze.
– Majd előbb-utóbb ezt is kinövöd öregem, csak várd ki a végét. – nevette el magát minden gúny és rosszallás nélkül, mire a két asszony diszkréten kuncogni kezdett.
– De most én szeretnék mondani valamit arról, hogy ki kire is hasonlít. – folytatta Kalmár. – Nálunk is hasonló volt a helyzet, legalább is abban a vonatkozásban, hogy én sem hasonlítottam sem az apámra, sem az anyámra. Aztán egyszer, úgy húsz éves koromban az egyik nagynéném megállapította, hogy én bizony az anyai nagyapám egyik öccsének, a Jani bácsinak vagyok a kiköpött mása. Persze azonnal nekiálltuk feltúrni a szekrényt, hogy előszedjük a kartondobozokat. S valóban úgy volt, ahogy a nénikém mondta.
Ha akkor beöltöztettek volna Jani bácsi egyenruhájába és elébe állítanak, biztos, hogy összetévesztett volna engem saját magával. Szóval, egyáltalán nem ritka, hogy valaki nem a szüleire hasonlít, hanem valamelyik vérrokonára.
- Persze, ha a postásra vagy a gázóra leolvasóra ütött a gyerek, akkor már érdemes elbeszélgetni az asszonykával. – nevetett a saját humorán, ami átragadt a többiekre is.
A balatoni nyaralás nagy élményt jelentett Magdi száma főleg azért, mert együtt lehetett Péterrel kora reggeltől késő estéig. Természetesen mindketten gondoltak arra, hogy milyen jó volna, ha a fiú szülei aludnának az egyik szobában, ők ketten pedig a másikban - még akkor is, ha betartanak minden játékszabályt, - de azért így is nagyon jól megvoltak... Legnagyobb szomorúságukra a hét nap villámgyorsan eltelt.
Hazaérkezésük másnapján Magdinak ismét be kellett pakolnia a bőröndbe, mert az anyai nagyszüleihez készültek Dunaszekcsőre. Péter másnap kora reggel kelt, mert megígérte Makayéknak, hogy kikíséri őket a távolsági buszhoz, és segít lecipelni a bőröndöket. Amikor búcsúzásra került a sor, Péter kezet rázott az apával, Olgát megpuszilta, de amikor Magdi elé lépett, úgy álltak ott mind a ketten, mintha kardot nyeltek volna.
– Most szórakoztok velünk? – szólt rájuk Makay összeráncolt homlokkal – Tessék nekem rendesen elbúcsúzni!
Hát mi mást tehettek volna erre a felszólításra? Gyorsan egy közepesen laza puszit nyomtak egymás szájára, és ezzel a dolog el volt intézve.
Megint csak eltelt egy időszak. Vége lett a nyárnak, s elérkezett az utolsó gimnáziumi tanév. Ez már komolyabb volt, mint az előzők, de különös gondot nem jelentett sem Magdi, sem Péter számára. Már tudták, hogy hol fognak a jövő ősztől továbbtanulni. Magdi a Tanárképzőt, a fiú pedig a Műszaki Főiskolát vette célba.
A dolgok rendben folytak mindhárom vonalon. A gimnáziumban, a Kalmár család háza táján, és - amióta lezajlott Makay Ferenc lelkében a nagy változás – náluk is tökéletes volt minden.
Edit az ősz közepe felé, - amikor már kissé hűvösebbé váltak a napok, és a hársfa alatt pulóver is kellett, - egy olyan ötlettel állt elő, amely még jobban összehozta a két családot. Valamennyien egyetértettek vele abban, hogy minek megvárni a tavaszt, hogy kiülhessenek a kertbe diskurálni, hisz ősszel és télen ugyanezt megtehetnék lakáson belül is. Eddig ezt nem túl gyakran tették meg, de most, hogy a gyerekek így állnak egymással, egyre több olyan kérdés merülhet fel, amelyet közösen kell majd megoldaniuk.
– Igazad van drágám. – helyeselt Olga – Most, hogy felhoztad a dolgot, rájöttem, hogy milyen ritkán is jártunk össze. Talán negyed évenként egyszer?
– Szerintem is jó ötlet – kapcsolódott bele a beszélgetésbe Feri. – Legfőképp azért, - és most nem akarok semmit sem elkiabálni, - de jelen pillanatban úgy áll a dolog, hogy még az is előfordulhat, hogy rokonok leszünk, hát nem?
A többiek tágranyílt szemekkel néztek rá. Sok minden mást el tudtak képzelni két hónappal ezelőtt, de azt, hogy Makay szájából ilyen mondat valaha is elhangzik, arra álmukban sem mertek gondolni. Erre már Kalmár Pálnak is reagálni kellett.
– Bizony Ferikém, ez egyre inkább bizonyosabbá válik, úgyhogy hamarosan fel kell kötnünk a gatyát. Pár év ugyan még vissza van, de tervezgetni már lehet.
– Mire gondolsz, kedves leendő rokon? – nevette el magát Olga – A piszkos anyagiakra?
– Például arra is. Meg arra is, hogyha eljön az idő, hol fognak lakni?
Erre a kérdésre Olgánál volt meg a válasz, pontosabban egy megállapítás.
– Hogy te milyen okos vagy, Palika! – nézett rá elismerően – Te mindenre gondolsz.
– Tudom, hogy okos vagyok kedvesem, nem kell ezért külön megdicsérned. - ment bele a játékba a férfi, de aztán komolyra fordította a szót.
– De tényleg. Külön-külön? Vagy egyik héten nálunk, a másikon meg nálatok? Mert egyikünk sem áll úgy anyagilag, hogy lakást vegyünk nekik. Albérletbe meg nem engedném őket. Gondolom, ti sem.
A négy szülő komoly gondolkodóba esett, ám olyan nagyon megnyugtató válasszal egyikük sem tudott előállni. Épp ezért ezt a témát egyelőre függőbe hagyták.
Pár héttel később azonban történt valami, ami előrébb vitte az ügyet, s amely a lehető legjobb megoldásnak látszott.
Szombat délelőtt volt. Edit épp a nagyszoba ablakait pucolta, amikor meglátta Makayt két férfi társaságában. Amikor a csapat az ablak alá ért, üdvözölték őt, majd bementek a házba. Az asszony el nem tudta képzelni ki lehet a két másik ember?
- Talán Feri munkatársai, vagy barátai. – morfondírozott magában – De majd úgyis elmondja, ha akarja.
És valóban, ebéd után csengettek, s az ajtó előtt Olga és Feri ácsorgott.
– Gyertek, azonnal felteszek egy kávét. – invitálta őket a háziasszony. A beszédre kijött a szobából Pali, és ő is letelepedett a konyhaasztal mellé. Makay már tűkön ült, legszívesebben már mondta volna a magáét, de türelmesen megvárta, amíg Edit szétadagolja a kávét. Az első korty után már nem bírta tovább.
- Sokat törtem a fejem a legutóbbi beszélgetésünk óta, hogy mi volna a legjobb megoldás a gyerekek számára. Aztán eszembe jutott a tetőtérbeépítés. Ez a legolcsóbb megoldás, és a mi esetünkben a legpraktikusabb is, mivel a gyerekek velünk maradhatnak. Ma délelőtt ebben az ügyben volt itt egy építészmérnök és egy kőműves mester.
– Láttalak benneteket, csak azt nem tudtam, hogy kik ők. – monda neki Olga – Na és sikerült kitaláltatok valamit?
– Igen. Szóval, ezek mindent megnéztek, megtapogattak, lemértek, megszagoltak, jó másfél órán keresztül. Aztán összedugták a fejüket, végül pedig nyilatkoztak.
– Jaj, Feri! Ne húzd már az idegeinket – szólt rá Edit – Mekkora lesz, milyen lesz, mennyibe fog kerülni, mikor kezdik és meddig tart az építkezés? – türelmetlenkedett egyre csak.
– Jól van, már mondom is. Tavasszal kezdenék. Lenne egy nappali, két kis hálószoba, konyha, fürdő, WC. Ami pedig a végösszeget illeti, cirka százhatvan-százhetvenezer lenne. Kalmárék lázas fejszámolásba kezdtek, Olga viszont már tényeket közölt.
– Mi ezt már ebéd közben megbeszéltük Ferivel. Az igaz, hogy pár év még vissza van, de az építkezést nem halaszthatjuk évekig, mert ki tudja, milyenek lesznek akkor az árak? Nekünk vagy ötvenezer a bankban, és a szüleim is biztos besegítenének, hisz Magdi az egyetlen unokájuk. Szerintünk, bele kéne vágni. Ha mégsem jönne a pénz, vennénk fel kölcsönt. De lehet, hogy arra nem is lesz szükség. És mivel csak tavasszal kezdenék a munkát, addig tudnánk még pár ezret hozzáspórolni.
Ebben az ügyben Kalmárék is hasonlóképpen nyilatkoztak, így aztán nem is volt csoda, hogy valamennyin belelkesültek. Edit elővarázsolt egy üveg finom bort, amit beszélgetés közben nagy élvezettel el is fogyasztottak.
– Komolyan mondom, én már most izgatott vagyok! – vallotta be Olga – Alig várom a tavaszt, hogy végre elkezdjék az építkezést.
– Én is hasonlóan érzek. Ha a gyerekek hazaérnek a kirándulásból, elmondjuk nekik a jó hírt. – örvendezett a másik asszony – Kíváncsi vagyok, mit szól majd ehhez a szomszéd lánya? – tette még hozzá, majd összekacsintott Olgával.
A két férfi értetlenül bámult rá.
– Mi van? Mit is mondtál? – kérdezték szinte egyszerre.
– Hát a szomszéd lánya… Nem értitek? – válaszolt nekik, de ők bizony nem értették.
Olga ekkor türelmes szóval, szép lassan magyarázni kezdett.
– Hazafelé jöttünk valahonnan, és útközben arról kezdtünk el beszélgetni, hogy a jelek szerint ez a két gyerek egyre jobban belebolondul egymásba, pedig még csak tizennégy évesek. Erre mondta Edit azt, hogy ez nem baj, sőt, nagyon is örül ennek, mert milyen jól hangzik az, hogy Peti és a szomszéd lánya egymásba habarodott... Ezen akkor egy jót nevettünk. Remélem, most már világos minden? – nézett rájuk úgy, mint egy türelmes tanárnő a lassú agyú diákra.
Ezek után a férfiak is megértették, hogy miről van szó, és elnevették magukat. Ha nehezen is, de leesett náluk a húsz fillér.
Péter és Magdi öt óra körül értek haza. Bebarangolták a fél Mecseket, és voltak az Állatkertben is. Amikor bementek a lakásba, azonnal észrevették a szülők izgatott viselkedését, de ennek okát csak akkor értették meg, amikor megmutatták nekik az építészmérnök által készített vázlatokat. Alig hittek a szemüknek.
– Nahát, ez nagyon szép! – kiáltott fel Magdi boldogan. – És ez már biztos? Tényleg?
– Most már igen. Épp az előbb döntöttük el. – bólintottak rá valamennyien. – Tavasszal el is kezdik a munkát.
A lány örömében végigpuszilt mindenkit, aztán a karjánál fogva megragadta Pétert.
– Gyere, nézzünk körül a padláson! – javasolta, s már vonszolta is a fiút magával.
A szülőknek természetesen nem volt maradásuk. Óvatosan utánuk osontak, és a nyitott padlásajtó mellett – amely takarta őket, - megálltak, s eléggé el nem ítélhető módon hallgatózni kezdtek.
– Péter, szerinted nem lesz alacsony a plafon? – hallották Magdit kérdését.
– Azt hiszem, ilyenkor meg szokták magasítani az oldalfalakat, és akkor jó lesz.
– Értem. De akkor mi lesz a gerendákkal? Szétszedik?
– Szerintem szét, aztán megint összerakják.
Az ajtó mögött Edit kénytelen volt dicsekedni egy kicsit.
– Ugye milyen okos ez a gyerek? – suttogott a többiek felé büszkén.
– Ez nem véletlen. Rám ütött a srác. – suttogta vissza Pali kajánul vigyorogva.
Ezután hallották meg Péter hangját.
– Ha jól látom ezen a rajzon, ott hátul lesz a két kisszoba, itt meg a nappali. Elöl meg a konyha meg a fürdőszoba. Lehet, hogy néha majd véletlenül benyitok, amikor éppen tusolsz...
Erre egy rövid ideig Magdi kuncogását hallották, aztán csend lett. Egy jó hosszú csend.
– Szerintetek ezek most csókolóznak?…- járatta körbe a fejét Olga.
– Ezek? Hát hogy tételezhetsz fel róluk ilyen illetlenséget drága rokonjelöltem? – nézett rá hitetlenkedő arcot vágva Kalmár.
Nos, ebben a pillanatban vége is lett a sugdolózásnak, mert kitört belőlük a harsány nevetés, amely még akkor is tartott, amikor Magdi és Péter megjelent előttük. A két fiatal képe hol elsápadt, hol meg elpirult. Ez így váltakozott közel egy percig, mire a lány végre meg tudott szólalni.
– De anya! Ti egész idő alatt itt hallgatóztatok? – nézett végig a díszes társaságon.
– Ugyan kislányom! Hát mit képzelsz te rólunk? – tiltakozott Olga hevesen, majd egy nagyot nevetve gyorsan hozzátette – Természetesen igen!
Ezen vallomás után már nemcsak a szülők, de a fiatal párocska is önfeledt, boldog kacagásba kezdett.
Bizony, bizony. A János utcai kis házban, - mint ahogy ezt a mellékelt ábra mutatja, - egy idő óta jól alakulnak a dolgok.
V É G E