A többségében szatmári haszidok által lakott, New Yorktól nem mesze lévő Kiryas Joel most nyeri el önállóságát. A zsidó közösség odakerülése az elmúlt magyar évszázadok gyakran sikeres, gyakran fájdalmas történetének egyenes következménye.
Nem rengette meg a magyar sajtót és közéletet a hír: különválik Monroe városától Kiryas Joel, amely eddig a település részét képezte, mint ahogy feltehetően az sem bolygatta fel az amerikaiak életét, amikor régebben Tokodaltáró kivált Tokodból. Miért lehet mégis érdekes, mi történik a New Yorktól nyolcvan kilométerre fekvő, negyvenezres amerikai kisvárosban?
Nekünk, magyaroknak azért, mert a hetvenes években alapított városrészt főként a Szatmárból elszármazott haszid zsidók leszármazottai, illetve az egykori szatmárnémeti rabbi, Joel Teitelbaum későbbi brooklyni követői népesítik be, és a lakosság arányához mérve ebben a városban tartják a legtöbben magyarnak magukat.
Szatmári aranykor
Szatmár megyében a tragikus XX. század borzalmakkal teletűzdelt közepéig jelentős számú zsidóság élt. Betelepülésük első hulláma a XVIII. század második felére tehető. A feljegyzések szerint ugyanis míg 1747-ben 346 izraelita vallású élt a megyében, 1787-re számuk 2227-re nőtt. Az első betelepülők Cseh- és Morvaország irányából érkeztek. A második szakaszban, 1785 és 1840 között főként Galíciából jöttek sokan. Mátészalkán külön városrésze lett a „lengyel zsidóknak”, a kiegyezés után virágzásnak induló Nyíregyházán lélekszámuk meghaladta a kétezret, és jelentős számú közösségek jöttek létre Kisvárdán, Nagykállón, Nyírbátorban, Bűdszentmihályon, Mándokon, Tiszalökön, Csengeren, Nyírmadán, Demecserben, Ófehértón, Újfehértón, Tiszabercelen, Baktalórántházán, Nyírmeggyesen, Nagyecseden, Nyírbogáton és Szatmárnémetiben. 1920-ig folyamatosan nőtt a számuk, majd 1944-ig már csökkent, de még így is a lakosság tíz százalékát tették ki az izraelita vallásúak.
A szatmári rebbe megnevezés a szatmári haszidizmus mindenkori legfőbb rabbijának kijáró titulus. A tisztséget elsőként Joel Teitelbaum töltötte be, jóllehet Szatmárnémetiben már korábban is jelen voltak a haszid irányzatok, több haszid rabbinak is volt imaháza. Ennek ellenére nem sikerült haszidizálniuk a keményvonalas, ortodox szatmárnémeti közösséget. Hogy mindezt pontosan értsük, jó tudnunk, hogy 1868-ban a magyarországi zsidóság három részre szakadt hitfelekezeti kongresszusán: neológokra, ortodoxokra és a status quo ante irányzat követőire. Szatmárnémeti zsidósága elutasította a reformmozgalmat, és az ortodoxiát választotta.
Rebbe születik
Joel Teitelbaum kívülállóként érkezett a városba, talán ezért is tudta összefogni az ottani különböző irányzatokat, és válhatott az első ortodox haszid rebbévé. Amikor bátyja, a máramarosszigeti rebbe meghalt, a szokások szerint tizenkét éves fia következett volna a rebbék sorában. Ám Joel – és az elhunyt rebbe – édesanyja kérte a hitközséget, hogy ne unokájáé legyen a tisztség, hanem – Jákob fia, Benjamin ószövetségi történetére utalva – (igaz, „csak” öt közül) a legkisebb, kedvenc fiáé. Amikor ezt elutasították, annyira megsértődött, hogy Joel fiával örökre elhagyta Máramarosszigetet. A fiú végül a Kassára távozó korábbi nagykárolyi rabbi székébe ülhetett be. Innen került 1934-ben Szatmárnémetibe, és lett az ottani zsidóság első ortodox haszid rebbéje. A haszid szó pontos fordítását illetően létezik némi vita a téma valódi szakértői között is. Előszeretettel fordítják úgy, hogy „jámbor”, de vannak, akik szerint pontosabb a hű vagy a lelkes kifejezés. Haszidnak azt tekintjük, aki teljes odaadással vállalja a meggyőződése által előírt életformát. Segítő szeretettel fordul nemcsak ismerősei, hanem minden ember felé. A haszidizmus jellegzetesen kelet- és közép-európai terméke a zsidó vallásnak, a Kárpátokon túl született meg, követői ragaszkodnak a zsidó népi élethez, de lelkivilágukat a közép-európai mindennapok hatják át. Felfogásuk szerint az istenszeretet nem a formaságokban és rituálékban nyilvánul meg, hanem az emberszeretetben, és ennek lényegét nem elsősorban az önsanyargatás fejezi ki, hanem az öröm.
B. Kovács Gergely
Nem rengette meg a magyar sajtót és közéletet a hír: különválik Monroe városától Kiryas Joel, amely eddig a település részét képezte, mint ahogy feltehetően az sem bolygatta fel az amerikaiak életét, amikor régebben Tokodaltáró kivált Tokodból. Miért lehet mégis érdekes, mi történik a New Yorktól nyolcvan kilométerre fekvő, negyvenezres amerikai kisvárosban?
Nekünk, magyaroknak azért, mert a hetvenes években alapított városrészt főként a Szatmárból elszármazott haszid zsidók leszármazottai, illetve az egykori szatmárnémeti rabbi, Joel Teitelbaum későbbi brooklyni követői népesítik be, és a lakosság arányához mérve ebben a városban tartják a legtöbben magyarnak magukat.
Szatmári aranykor
Szatmár megyében a tragikus XX. század borzalmakkal teletűzdelt közepéig jelentős számú zsidóság élt. Betelepülésük első hulláma a XVIII. század második felére tehető. A feljegyzések szerint ugyanis míg 1747-ben 346 izraelita vallású élt a megyében, 1787-re számuk 2227-re nőtt. Az első betelepülők Cseh- és Morvaország irányából érkeztek. A második szakaszban, 1785 és 1840 között főként Galíciából jöttek sokan. Mátészalkán külön városrésze lett a „lengyel zsidóknak”, a kiegyezés után virágzásnak induló Nyíregyházán lélekszámuk meghaladta a kétezret, és jelentős számú közösségek jöttek létre Kisvárdán, Nagykállón, Nyírbátorban, Bűdszentmihályon, Mándokon, Tiszalökön, Csengeren, Nyírmadán, Demecserben, Ófehértón, Újfehértón, Tiszabercelen, Baktalórántházán, Nyírmeggyesen, Nagyecseden, Nyírbogáton és Szatmárnémetiben. 1920-ig folyamatosan nőtt a számuk, majd 1944-ig már csökkent, de még így is a lakosság tíz százalékát tették ki az izraelita vallásúak.
A szatmári rebbe megnevezés a szatmári haszidizmus mindenkori legfőbb rabbijának kijáró titulus. A tisztséget elsőként Joel Teitelbaum töltötte be, jóllehet Szatmárnémetiben már korábban is jelen voltak a haszid irányzatok, több haszid rabbinak is volt imaháza. Ennek ellenére nem sikerült haszidizálniuk a keményvonalas, ortodox szatmárnémeti közösséget. Hogy mindezt pontosan értsük, jó tudnunk, hogy 1868-ban a magyarországi zsidóság három részre szakadt hitfelekezeti kongresszusán: neológokra, ortodoxokra és a status quo ante irányzat követőire. Szatmárnémeti zsidósága elutasította a reformmozgalmat, és az ortodoxiát választotta.
Rebbe születik
Joel Teitelbaum kívülállóként érkezett a városba, talán ezért is tudta összefogni az ottani különböző irányzatokat, és válhatott az első ortodox haszid rebbévé. Amikor bátyja, a máramarosszigeti rebbe meghalt, a szokások szerint tizenkét éves fia következett volna a rebbék sorában. Ám Joel – és az elhunyt rebbe – édesanyja kérte a hitközséget, hogy ne unokájáé legyen a tisztség, hanem – Jákob fia, Benjamin ószövetségi történetére utalva – (igaz, „csak” öt közül) a legkisebb, kedvenc fiáé. Amikor ezt elutasították, annyira megsértődött, hogy Joel fiával örökre elhagyta Máramarosszigetet. A fiú végül a Kassára távozó korábbi nagykárolyi rabbi székébe ülhetett be. Innen került 1934-ben Szatmárnémetibe, és lett az ottani zsidóság első ortodox haszid rebbéje. A haszid szó pontos fordítását illetően létezik némi vita a téma valódi szakértői között is. Előszeretettel fordítják úgy, hogy „jámbor”, de vannak, akik szerint pontosabb a hű vagy a lelkes kifejezés. Haszidnak azt tekintjük, aki teljes odaadással vállalja a meggyőződése által előírt életformát. Segítő szeretettel fordul nemcsak ismerősei, hanem minden ember felé. A haszidizmus jellegzetesen kelet- és közép-európai terméke a zsidó vallásnak, a Kárpátokon túl született meg, követői ragaszkodnak a zsidó népi élethez, de lelkivilágukat a közép-európai mindennapok hatják át. Felfogásuk szerint az istenszeretet nem a formaságokban és rituálékban nyilvánul meg, hanem az emberszeretetben, és ennek lényegét nem elsősorban az önsanyargatás fejezi ki, hanem az öröm.
B. Kovács Gergely