Trafik

...
Annak idején kíváncsian figyeltem, ki, mikor áll a kőkorlát mellé, hogy megcsodálja a naplementét. Az igazából érdekes dolog persze az, ami a fejében kavarog. Kérdezni ostobaság, de ha megfelelő helyet–távolságot és pillanatot választasz, és megállod, hogy ne locsogj, a másik úgyis megszólal... - ám távolról sem biztos, hogy kis idő múlva még mindig hallani akartad…
...
Ennyi agyalós mellett persze elkerülhetetlen, hogy előbb–utóbb beszélgetős téma legyen: az alkonyat. Aztán jöttek ilyenek, mint refrakció, meg a láthatár alatti mínusz 16 fokperc és hasonlók. Valahogy így kell kinyírni a varázst... - de megállapodtunk, hogy a naplemente az az idő, míg a napkorong a saját átmérője távolságában van a horizonttól és onnan teljesen alábukik. Amikor pedig alábukott, de a szórt fénye még ragyog, az az alkonyat. Valaki felvetette, hogy naplemente akkor van, amikor már szembe lehet vele nézni. Természetesen arra gondolt, hogy bele lehet nézni (a napba). De nekem nagyon megtetszett ez is ... szembenézni… - mert ahogy tűnik a fény, ...
Végtére is az emberek tényleg bámulják... Sok mindent előszednek olyankor, amit egyébként nem tennének. És még el is gondolkodnak rajta. Merthogy a naplemente beszél...
Olykor én is megvárom azt az időt. Az agyalás ideje.
És ilyenkor eszembe jut, hogy miért van az, hogy a vékony palacsintát sütő szomszédasszony gyerekei a „legrendesebbkölykök” a környéken. Meg az is, hogy a rozoga kocsival berregő szomszédnak talán minden vágya egy autó, és most van neki. Olyan, amilyen, de ő még szeretheti. Aztán, ha az ember nagyon belemerül, vagy lassan megy le a nap, akkor olyasmi is eszébe juthat az embernek, hogy mi itt olyan vízzel töltjük a wc tartályt, aminek hiányában máshol meghalnak... és sok egyéb fekete dolog … Naplementekor könnyen jönnek a nehéz gondolatok. Ami nem is túl meglepő, mert ha belegondolsz, a naplemente „már csak félig fény, félig már bomlás”. És innen már csak egy ugrás, hogy példának okáért, ilyen a búcsúzás is…
...
Ami az alkonyatot illeti, tévednek az emberek. Sosem a naplemente szól hozzád. Dehogy. Nem beszél, esze ágában sincs. Csak időt biztosít (és hangulatot állít) ahhoz, hogy eltűnődj dolgokon. Te beszélsz hozzá. És noha az ember mindig szeretne mindent tudni, én mégis úgy vélem, olykor elég, ha a megfelelő kérdést megtaláljuk. Mert a válasz egy dolog. A kérdések sokkal fontosabbak - mert ha belegondolsz, a válaszok alkalmasint pillanatok alatt születnek - nem úgy a kérdések... És árulkodnak. Arról, hogy erre már időt szántál. Variációkat kerestél és gyártottál is néhány alternatív feleletet... Azok pedig nem engednek. Így még ha a viszonylagos igazságot is kapod majd egyszer, végre a valóságban is kinyögött kérdésedre(–mondanivalódra), kételkedni fogsz, mert ostoba módon már kinézted magadnak a tökéletes választ. Persze mindenki olyan mókát szervez magának, amilyet akar. Csak utána tudja élvezni.
Ami az alternatívákat illeti… A viselkedéssel sincs túl nagy probléma. Csak ne feledd, ha egyszer láttak tőled valamit, utána azt el is várják. Ebben a felállásban ez meggondolandó, mert attól kezdve biztos, hogy a saját kedvedre fogsz élni? És ez annyit nem ér, hogy néha másokat tudj hibáztatni.
Láttad már a lelkes integetőt a távozó után? Amikor pár pillanatig az ember azt hiszi, hogy ünnepel valamit. Aztán ahogy lejjebb engedi a kezét, nézd az arcát. Amikor rájön, hogy ez a fájdalom ideje.
Naplemente… dehogy beszél hozzád. Te beszélsz hozzá. Aztán elhiteted magaddal, hogy válaszolt. Mert olykor nehéz beismerni, hogy te döntöttél…