Helena szerelmes versei...

Az éjszaka vihara

Helena

Szűk utca kövén heverő levelek,
A távolban búsan kondul egy harang.
Égi vándorunk felkúszik az égre,
Ezüstre festi a templomtornyokat.

Selyméből kéket sző, ezüstöt a Hold,
Jegenyék hegyes ecsete felhőbe ér...
Búcsúzva hullatnak, úgy hajladoznak,
Lombjaik, kócolja a viharos szél.

Holnapom ígér, tán örömök forrása...
Lelkem mégis mélyéről zokog,
Búsan szól az est végső kongatása,
Fázom... és bezárom az ablakot.

Fantáziám, mint pajkos gyermek
Csapongó, s táncot lejt szobám falán...
Felhőket, rózsás reményt rajzol
Háborgó lelkem, az éji palettán.

A Hold éji ködén át beköszön:
Ne félj, én majd vigyázok reád…
Csendesüljön lelked, harang is némult,
S egy villám lecsapja a cseresznyefát.