Időskorúak öregek

Aki átélte szerettének az elvesztését az átérzi. Édesanyámat 3,5 éve vesztettem el. Mai napi nem tudom elfogadni.

Kedves platon!

Soraid megleptek és köszönöm!
A halál annyira misztikus... felfogjuk a tudatunkkal, valahol értjük, hogy ez az élet velejárója... elkerülhetetlen... mégis ha rágondolunk... inkább nem fűzöm tovább ezt a gondolatmenetet!
Ez a vers és a gesztusod "szíven ütött". Elteszem emlékbe. Gratulálok!
Marianna

Elengedni nehéz azt kit szeretünk. A fájdalom, veszteség ezer útját járjuk be.Elmondani nehéz te mégis megpróbálod és én megértem.Köszönöm.

Rosszkedvű leszek tőle.

No csak a címre válaszolok
A saját halálom elfogadgató természetes és nem fájdalmas
A szeretteim elvesztése az rettenetes és nem múló
Ennyi év után mindent másképpen látok apámmal kapcsolatban
Nevelőanyám elvesztése mindég is fájdalmas volt
No most ez egy saját érzés volt nem a tiédre reagál

Érdekes

Többször átéltem az elfogadást. Előtte alkudoztam, lázongtam. Végül is az ember lelke az időtlenségre rendelkezik be és nem tud mit kezdeni a véleges elmúlás gondolatával. Én már idős vagyok, de kérdezd a fiatalokat. Én hossza épitem magamban, emlékeimben szeretteim emlékképeit. Szeresd az élőket, bennük szeretteid akik emlékeikben emeltél emlék műveket. Tisztelettel platon

Reményik Sándor - A menekülő

Ha menni kell, magammal sokat vinnék.
Az egész édes, megszokott világot.
Rámástul sok, sok kedves drága képet
és egy pár szál préselt virágot.
Vinnék sok írást, magamét, meg másét
sok holt betűbe zárt eleven lelket
s hogy mindenütt nyomomba szálljanak:
megüzenném a hulló leveleknek.

Vinném az erdőt, hol örökké jártam
hintám, amelyen legelőször szálltam
a keszkenőm, mivel rossz másba sírni
a tollam, mert nem tudok mással írni.
Vinném a házunk, mely hátamra nőtt
az utca kövét küszöbünk előtt!

Vinném... én Istenem, mi mindent vinnék!
Én Istenem, mi minden futna át
gyötrődő lelkem alagútjain.
Olvasgatnám az ablakok sorát
simogatnám a fecskefészkeket
s magamba színék minden verkliszót
mint bűbájos, mennyei éneket...

A halál mezsgyéjén

Ismét a halál kopár mezsgyéjén jártam.
S ott állt előttem, a vakító fényárban,
Gúnyosan nézett a túloldalról énrám,
Némán röhögve, életem maradékán.

- Már megint csak Te vagy ott a túlsó parton?
Mit múltkor mondtam, azt továbbra is tartom.
Nem kellesz, hisz számomra értéktelen vagy,
Talmi léted másban még árnyékot sem hagy.

Én a munkámat nagy tisztességgel végzem,
Holmi kerti törpékkel kéne beérnem?
Még csak egy senki vagy, akárhogy is véled,
Senki sem fog könnyet hullajtani érted.

Dolgozzak semmiért? Hol a fizetségem?
Ingyen robotolni, gazdám szerint szégyen.
Akkor gyere vissza, ha valaki lettél,
S nem menekülni akarsz, mert eltévedtél!

Hátat fordított, és elhagyta a mezsgyét,
Nyomtalanul tűnt el, akár csak a meglét.
Álltam a szélben, mint egy eldobott virág,
Némán toporogtam én és a kín-világ.

Majd elindultam lassan, fulladva, nyögve,
Lélekben belül is végképp elgyötörve,
Nyomorult életem magam után húzva,
Mentem könyörögni a pokolba: újra.