Édesapám
Szerző: , Időpont:2013-02-03 07:54 AM (415 Olvasás)
Ülök az ágyad szélén, és a kezeidet nézem
A kezet, amely éveken át értünk dolgozott
Sosem fenyített, mindig csak simogatott.
Egykor erőtől duzzadó karjaid pihennek
Fáradtan, csont-soványan, mozdulatlan,
Szemed csukva, messze jársz gondolatban.
Arcod rezdülései még az életnek szólnak
Aprókat lélegzel, mintha fájna a lét
Nem küzdesz. Feladtad. Beletörődtél.
A betegség, mint alattomos kígyó, beléd mart
Méregfogaiból csak szivárgott a halál
Nem vetted észre, mégis rád talált.
Elhagyott az élet, mint őszi erdőt a hulló falevelek
Lelked az ég felé szállva színeire bontotta a fényt,
S könnyező felhők alatt, szivárvánnyá lettél.
A Földanya magához ölelte megfáradt testedet
Mit hagytál hátra? Fájdalmat? Szenvedést?
Csak az édes élet végtelen keservét.
(ma volna a névnapja)





