Mesék

[csipkebogyo]

Kedves Fórumozó Társaim!



Szeretném, ha a Gyereksarokban a Mesék és a Versek is rendszerezve lennének, ezért nyitom meg a Mesék c. topikot. Itt csak azok a mesék, maradnak meg, amelyek a CH. Szabályzatának megfelelnek.

Kérlek, mielőtt mesével gazdagitod a topikot, a ”Keresés a témában” és a "Keresés" funkció - idővel Tartalomjegyzék-segítségével ellenőrizd, hogy nincs-e már feltöltve. A dupla feltöltés törlésre kerül.

Ugyancsak törlésre kerül az az üzenet, ahol az üzenetben, a csatolásban szereplő anyagok címe, szerzői/előadói nem kerülnek feltüntetésre az Üzenet cime részben. A csatolást ugyanis a kereső nem látja. Ha nem tudod ki a szerző/előadó, akkor "ismeretlen szerzőtől/előadótól" kiegészítéssel írd be.

Kéréseteket a Kérések topikba írjátok. Megköszönni privátban kell, vagy a Köszönöm gombbal.

Átkerülnek ide a korábbi 2 topikból a "rendesen" -szerző, mese címe megjelöléssel - feltöltött mesék is, hogy egy helyen, áttekinthetően élvezhessük a meséket.
Kívánom, hogy kicsik és nyagyok jól érezzék itt magukat.

Canadahun will not allow the display of content protected by copyright law, unless they have the necessary legal rights to display or direct traffic to that content.

A Canadahun nem nem járul hozzá bemutatni - vagy a megtaláláshoz iranymutatást adni - olyan tartalmú anyagot ami a copyright (szerzői jog) által védett, csak akkor ha van szükséges legális engedély van rá.

[Sajla]

Zágoni Olga
Vonatvezető leszek

Én eddig úgy gondoltam, vagy ezermester leszek, vagy vonatvezető. De ha vonatot vezetek, akkor Gyurinak nem engedhetem meg, hogy odajöjjön a fülkémbe, mert ott nekem nagyon kell figyelni, és nem hallgathatok mindenféle fecsegést.
Ha megéhezem, csak megnyomom az egyik gombot, és máris jön a torta. Mert a vonaton csak tartalmas, jó ételeket kell enni. A tortában pedig minden benne lesz, ami jó az én szervezetemnek.
Gyuri jobban örvendene annak, ha inkább ezermester lennék, és mindennap meghegyezném a ceruzáját. Szerinte, ha vonatot vezetek, akkor anyu a törülköző színéről még hamarabb észreveszi, hogy kezet mostam… Csakhogy én tiszta vonatokat fogok vezetni. Különben is csak azért leszek vonatvezető, hogy egy kicsit több világot láthassak, és megtudjam, miért mondják, „mindenütt jó, de a legjobb otthon”, ha máshol is jó.
Később majd messzi tájakra is elmegyek, és onnan gondolok a családomra meg Gyurira. És hogy a szüleim is megtudják a gondolásomat, majd küldök nekik egy vonatfüttyöt. Ha nagyon messzire mentem, akkor egy hosszú vonatfüttyöt, ha jókedvem van, akkor egy kacskaringósat, ha unatkozom, akkor egy döcögőset, ha meg sok a dolgom, akkor egy szaggatottat, ami kicsi időbe telik. És ha már kitapasztaltam, hogy milyenek a körülmények a vonaton, akkor a családomat is elviszem, hogy egy kicsit nézelődjenek.
Miközben vezetem a mozdonyt, be-befutok egyegy állomásra, hogy szalutálhassak a bakternak, ő ugyanis ott fog állni, és integet nekem. Az én vonatomnak nem csak egy mozdonya meg egy kocsija lesz, hanem mindenikből annyi, amenynyi kell, úgyhogy jut is, marad is, és mindenki utazhat rajta, ahová akar.

[Sajla]

Mesemorzsa

Két kicsi hangya elindult szerencsét próbálni. Mentek-mendegéltek, fűszálról fűszálra másztak, repedésből hasadékba kószáltak. Bejártak vagy tíztenyérnyi helyet, dél volt már, s még semmit sem leltek.
– Enni kéne.
– Enni.
– Étlen nem lehet menni.
– Lehetni lehet, csak lassabban – fejezte be a sopánkodást a bölcsebbik hangya. Azzal tovább mendegéltek, másztak. S egyszer csak nekimentek egy majdnem mogyorónyi morzsának.
Pihentek egyet, s nekiláttak a hurcolkodásnak. Azaz csak láttak volna.
– Mit cipeljük a bolyba! – gondolta s mondta a ravaszabbik hangya.
– Együk meg itt helyben.
– Nem bánom, faljunk belőle, hogy kapjunk erőre – egyezett bele a másik –, amennyit mi eszünk, meg se látszik.
– Az egészet megesszük.
– Nem értelek.
– Megesszük az egészet.
– Az egészet nem lehet, nem engedi a hangyabecsület.
– Fütyülök a becsületre. Éhes vagyok, meg akarom enni a részem.
A vitatkozásra melléjük szökkent a levelibéka.
– Na, nézd csak – ümmögte –, a hangyák összekülönböztek a koszton. No, majd én nekik elosztom – azzal bamm, a béka bekapta a morzsát.
Hát azóta a hangyák, amit találnak, szótlanul hazacipelik-hordják. Haza a bolyba.

[Icus40]

A tizenkét hónap

( bukovinai székely népmese )

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két leányocska. Az egyiket Ilonkának hívták, a másikat Máriskának. Ilonkának meghalt az édesapja, Máriskának nem volt édesanyja. A két leányka örökké együtt volt, barátkoztak, jártak be egymás életébe. Erőst jóba voltak.

Egy nap azt mondta Ilonkának az anyja:
- Máriska, mondd meg az apádnak, vegyen el engem feleségül, s akkor én tégedet tejben-vajban fürösztgetlek, s aranyos gúnyába öltöztetlek!
Futott haza Máriska nagy örömmel, s mondja az apjának:
- Nézze apám, mit mondott Ilonkának az édesanyja!
Az ember nem gondolkodott sokáig. Elvette feleségül a szomszédasszonyát.
Na, jó dolga is lett Máriskának vagy három napig. Tejben-vajban fürösztgették, aranyos gúnyába öltöztették. De aztán... Ilonka csak feszített ott benn a jó meleg házban, Máriskának megállása nem volt.
- Máris, tégy tüzet! Máris, hozz vizet! Máris, eredj fejni! Máris, vágjál fát! Máris, sepregess!
Egy nap azt mondja Máriska Ilonkának:
- Ilonka, hát miért nekem kell mindent csinálni, s te miért nem segítesz valamit?
- Elhallgass te semmi, te világ csúfja! Hallgass, mert megbánod !- mondta Ilonka.

Aztán egy nap Ilonka kitalálta, hogy Máriska menjen ki az erdőbe és hozzon neki ibolyát. Máriska sírni kezdett.
- Ilonka, hát hogy hozhatnék ibolyát télfő időben?
Mert tél volt, január hónapja.
- Én nem bánom azt, hogy te honnan hozol. Ibolya nélkül haza ne gyere, mert a fejedet leveszem!
Elindult ki Máriska az erdőbe. Fújt a szél, hordta a havat. A leányka szinte megfagyott.

Odakinn az erdőben, a sötét rengetegben ült tizenkét kövön tizenkét ember: az esztendőbeli tizenkét hónap. Égett egy kicsi tüzecske, s az emberek melegedtek.
- Jó napot bácsikáim! Megengedik-e, hogy egy kicsit megmelegedjem? - kérdezte Máriska.
- Hát te, leányocska, mit keresel te ilyenkor télvíz idején az erdőben? Gyere közelebb, s melegedj meg! - mondta Január.
- Kikergetett a mostohatestvérem, hogy vigyek neki ibolyát, mert ha nem, a fejemet leveszi.
- Nem most van az ideje annak, de ne búsulj! Március testvér, gyere, cseréljünk helyet!
Március leszállott a székéről, s Januárral helyet cserélt.
- Itt ez a buzogány, siringesd meg a tűz felett! - mondta Március Máriskának.
A leányka megsiringette a buzogányt a tűz felett, s hát a tűz fellobogott, kisütött a nap, kizöldültek a fák.
- Na eredj, menj a cserjésbe, aztán szedj ibolyát!
Máriska bement a cserjésbe, s hát ott annyi ibolya volt, a föld tiszta kék volt. Máriska szedett két marokkal, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.

Odahaza Ilonka s az anyja azt gondolták, hogy Máriska megfagyott vagy megették a vadak. Erőst vígan voltak. S akkor egyszer jön Máriska, s hozza az ibolyát nagy örömmel. Mikor a mostohaanyja meglátta, nekiesett:
- Na, hoztál-e ibolyát?
- Tessék, hoztam két marékkal.
Akkor Ilonka és az anyja a szép ibolyavirágot felkötötték a derekukra, nézegették, hogy de szép a virág, s ők is milyen szépek.

Egy kicsi idő eltelt, s egyszer megint mondja Ilonka:
- Máris, eredj, s hozz nekünk epret!
- Epret? Hát honnan hozzak én epret télidőben?
- Azt én nem bánom, hogy honnan hozod. De hozz, mert ha nem, akkor a fejedet leveszem!
Máriska felöltözött ahogy tudott, s elindult a nagy hóba, a nagy furtinás időben ki az erdőbe. Ott kinn megtalálta az embereket most is. Ott ültek a tűz körül.
- Hát te leányocska, hát mit keresel te itt megint? - kérdezte Január.
- Jaj bácsikám, kivetett a házból a mostohaanyám s a testvérem. Elhajtottak, hogy vigyek nekik epret! - siránkozott Máriska.
- Na gyere, egy kicsit melegedj meg! De azért tudjad, hogy az epernek most nincs itt az ideje!
- Tudom..., de azt mondták, ha epret nem viszek a fejemet leveszik.
- Május testvér, gyere, cseréljünk helyet! - mondta Január.
Május leszállott a székéről, s helyet cserélt Januárral.
- Nesze leányka, itt ez a buzogány, siringesd meg a tűz felett! - mondta Május.
Máriska megsiringette a buzogányt, s hát halljatok csudát, akkora lángot vetett a tűz, mint egy ház. A nap kisütött, a hó egy minuta alatt mind eltűnt, a fák kizöldültek, szólani kezdtek a madarak.
- No leányocska, eredj a cserjésbe, s szedj epret! - mondta Május.
Máriska bement a cserjébe, s hát ott a föld vörös volt a sok epertől. Máriska szedett a szoknyája karincájába egy jó evésre valót, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.

Mikor otthon meglátták, hogy hazajött, nagy mérgesen nekiestek.
- Hoztál-e epret te, te föld terhe, te csúf? Te ilyen, s te olyan!
- Hoztam ni, s egyék meg! - mondta Máriska.
Az asszony s a leánya befalták az epret, Máriskának nem adtak belőle. Haragudtak erősen, hogy nem veszett oda abban a nagy hidegben.

Nem telt el sok idő, hát egyszer azt mondja Ilonka:
- Máris, nekünk almát hozz, szép pirosat!
- Hol kapok én most piros almát ebben a télidőben? - kezdett sírni Máriska
- Én azt nem bánom, hogy hol kapsz! Eredj, s addig haza ne gyere, míg piros almát nem hozol, mert a fejedet leveszem!
Elindult Máriska ki az erdőbe nagy sírva. Odamegy a tizenkét hónaphoz, s köszön nekik nagy szépen.
- Hát már megint itt vagy?! - kérdi Január. - Mit keresel te idekinn ebben a nagy hidegben?
- Jaj, kihajtott a mostohatestvérem, hogy nekik almát vigyek, mert ha nem, a fejemet leveszik.
- No ne búsulj! Gyere, melegedj meg! Szeptember testvér, gyere, cseréljünk helyet!
Szeptember helyet cserélt Januárral, s egy buzogányt adott Máriska kezibe.
- Nesze, siringesd meg ezt a buzogányt a tűz felett.
Máriska megsiringette a buzogányt a tűz felett, abban a pillanatban a tűz felgyúlt, jó meleg lett, kilevelezett az erdő, s egyszer csak a többi fák között ott volt egy gyönyörű almafa. Olyan szép almák voltak rajta, hogy csuda.
- Na leányocska, eredj, szedj almát!
Máriska odament a fához. Megrázta, s két szép alma le is esett, de aztán többet nem tudott lerázni. Akkor megfogta az almákat, betette a kebelébe, megköszönte az embereknek a jóságukat és hazament.
Otthon odaadja az almákat az anyjának és a testvérének, de azok egyáltalán nem örvendtek. Erősen haragudtak, hogy miért nem veszett oda. Kezdtek veszekedni vele, hogy miért csak két almát hozott, biztos a többit megette. Azt mondja Ilonka az anyjának:
- Én is elmegyek, s én hozok egy jó tarisznyával.

Ilonkát az anyja jó melegen felöltöztette, s elindult ő is ki az erdőbe. Kereste a cserjét, ott ahol Máriska mondta. Hát meg is találta. Ott ültek az esztendő hónapjai a tűznél, s melegedtek. Ilonka odamegyen a tűzhöz, de nem köszön, nem szól semmit.
- Te leányocska, mit keresel te itt az erdőben télfő időben? - kérdezte Január.
- Semmi dolga vélem!
- S te, nem tudsz te köszönni, ahogy kell?
- Nem köszönök én minden szürke bacsónak ! - vetette oda a foga közül Ilonka.
Megindult be a cserjésbe, de csak botladozott a nagy hóba, nem talált az semmit. Ment beljebb, s beljebb... , egyszer aztán egy ágba megbotlott, s a havon kiterült. Meghalt.

Odahaza várták, várták, - az anyja is, Máriska is - de nem ment. Akkor aztán az asszony nekiindult, hogy megkeresse. Meg is találta, de ott ő is megbotlott a leánya mellett, ő is kinyúlt. Egyszer Máriska megunta a várást, utánuk ment. Hát, ott voltak meghalva. Sírni kezdett Máriska, összekulcsolta a kezeit, s úgy siratta a mostohaanyját s a mostohatestvérét. Akkor odament hozzá a Január, s azt mondotta:
- Ne sírj leányocska, eredj haza! Nem érdemlik meg, hogy sirasd őket. Csak azt kapták, amit neked kívántak.
Máriska elbúcsúzott a hónapoktól, hazament az apjához.

Aztán később elvette egy ügyes legény, s még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

[Sajla]

A sétapálca, a kalap és a felöltő

A sétapálca, a kalap és a felöltő egymás mellett lógtak a falon. Unták már nagyon a hiábavaló fityegést. Összebeszéltek, hogy elmennek sétálni. Leakasztotta magát a felöltő. Gallérja fölé csapta a kalapot, és jobbjára vette a kampós pálcát. Kisurrantak az előszobából, le a lépcsőn, ki az utcára.
Úgy viselkedtek, mintha a gazdájuk is velük lett volna. A sétapálca kimérten kopogott a járdán, a felöltő finoman suhogott, a kalap meg illendően megbillentette magát, ha ismerősök jöttek szembe.
Így sétálgattak baj nélkül egész délután.
Már éppen hazafelé igyekeztek, amikor kalapok, felöltők, sétapálcák valóságos erdejébe tévedtek. Besodródtak egy nagy előcsarnokba. Beálltak a többi kalappal, felöltővel, sétapálcával együtt a ruhatárba. Onnan hallgatták végig a nagy teremből kiharsogó nyakkendők, patyolatingek és sötét ruhák már-már véget nem érő előadásait arról, hogy nem a ruha teszi az embert.
– Bizony, hogy nem a ruha – bólogattak a kalapok a ruhatár fogasán. Egyedül csak a mi kalapunk lapított mozdulatlanul, majd ráereszkedett a felöltő gallérjára. A felöltő meg nyúlt a sétapálcáért, s már kinn is voltak újra az utcán.
Elindultak a pálca ütemes kopogására. Szótlanul s elgondolkozva mentek hazáig. Csak a kalap billentette meg magát szórakozottan, ha egy-egy ismerős kalappal, felöltővel, sétapálcával találkoztak.
Ott csüggnek újra az előszoba fogasán. S mintha szánalmat éreznének kalandjukról mit sem sejtő gazdájuk iránt. Máig is azon tűnődnek, miért éppen a nyakkendők, a patyolatingek, a sötét színű ünneplő ruhák beszéltek véget nem érően arról, hogy nem a ruha teszi az embert.

[Sajla]

A békási báránypörkölt

A tatár kán beüzent a gyergyói főbírónak, hogy küldene neki ezer szép bárányt, mert nagy gusztusa támadt a bárányhúsra. Amin nem is lehetett csodálkozni, mert éppen tavaszodott az idő, olyankor meg báránybőgéssel tele a határ, és köztudomású, hogy a bárányhúst nagyon szereti a tatár. S még azt is üzente a kán, hogy ha egy héten belül nem küldené a főbíró a bárányokat, az sem baj, ha anyjastól, juhostól, ha nem küldené, akkor maga jön el értük, méghozzá hordástól, de abban már nem lesz köszönet, mert az égő házak tüzénél sütteti meg nemcsak a bárányokat, de magát a főbírót is.
– Finom egy ember ez a gazember – vakarta meg a fejét a gyergyói főbíró. – Eddig még sohasem üzent, csak beállított, hogy a ménnykő ütne belé!
De alighogy átvette volna az üzenetet, jön a szolgája, s mondja, hogy a németnek is van valami üzennivalója.
A németnek is bárányra vásott a foga. Amin megint csak nincs mit csodálkozni. A németnek is nagy étele a bárány, kivált úgy húsvét táján.
– Nincs az egész Gyergyónak annyi báránya, juha – keseredett neki a főbíró –, mint amennyit az a nagy bendőjű tatár s az a torkos német kér.
De nem azért volt főbíró, hogy ne lett volna esze a hivatalához.
Rágyújtott a pipájára. Egy darabig gondterhelten pöfékelt. Aztán csak kiszólt, hogy fogjanak meg négy szép bárányt, két feketét és két fehéret. És nagy akkurátusan nekifogott a válaszlevélnek.
A tatárnak azt írta:
Már éppen kéretlenül is küldeni akarta a bárányokat, nem is ezret, hanem kétezret. Csak azt nem tudta, hogy a nagyságos kán fehéret óhajtana-e inkább vagy feketét. Éppen ezért küld kóstolónak mind a két fajtából egyet-egyet. De a legnagyobb baj, hogy nincsen aki áthajtsa a bárányfalkát Moldovába. (Ugyanis akkor ott tanyázott a tatár.) Nincs, mert minden valamirevaló emberét összefogdosta a német. Nem maradt az egész Gyergyóban más, csak a gyermekek s a fehércselédek. Jó volna, ha a nagyságos kán akár egész hordájával eljönne a Békási-szorosig, úgy két napon belül az asszonyok a bárányokat is valahogyan odaterelik.
A németnek meg ezt írta:
Szívesen küldene kétannyit is, amennyit kérnek, ha volna. De a tatár elhajtotta az egészet. Nem hagyott többet, csak ezt a feketét meg ezt a fehéret. De két nap múlva a Békási-szorosban, addig kimenőben, a tatárok odaérnek, ott el lehetne kapni az irhájukat, visszafordítani a bárányokat. De neki erre semmi lehetősége, mert minden épkézláb emberét is rabszíjra fűzve elhajtotta a tatár.
Aztán útnak indította a két hírvivőt, két jó emberét a levéllel s a bárányokkal föltarisznyálva. Egyiket Moldovának, a másikat meg Besztercének. Tanácsot ült a kapitányokkal, és meggyújtatta a lármafákat. Az volt akkoriban a távírópózna. Egy-egy égetett, szurkozott fenyőfa minden falu határában, s amikor azok kigyulladtak, az asszonyok s a gyerekek hamar elrejtőztek, a férfiak meg fegyverbe álltak.
Így aztán másnap a főbíró és fegyveres székelyei elindultak egy sereg bégető juh és bárány nyomában a Békási-szoros felé. Amint kiértek a mostani Gyilkos-tó lapályára, a sereget lecsapták a patak mentén, az emberek meg egy-egy vastagabb fenyőfa mögé húzódtak. És vártak.
Így vártak majdnem két álló napig. De nemhiába. Egyszer csak megriadt a nyáj eleje, de meg a hátulja is. Összefutnak a juhok, majd neki a patak két martjának, a bárányok meg nagy bégetve utánuk. Amire a birkák eltakarodtak volna az útból, már egymásnak is ment a tatár s a német. A székelyek se kímélték a nyílvesszőt. Majd a németnek s a tatárnak is a hátába álltak, s úgy biztatták, szorították egymásnak őket: „Üsd, vágd, nem apád!” Vágták, szabták is egymást, ahol érték. Nem is maradt ott még hírmondónak sem senki a tatárok s a németek közül. Azért is nem került be ez a csata a históriába. Meg azért sem, mert a főbíró, miután összeterelték a szétfutott nyájat, s a törött lábú bárányokból meg hatalmas üst paprikást rittyentettek, fölemelte intőleg az ujját, s azt mondta:
– Na, emberek, erről a báránypörköltről aztán ne tudjon a világ.
Nem is tudott mindmáig. Én se azért mondtam el, hogy továbbmondjátok. Pszt!

[Sajla]

Lehel vezér lova

Bizonyára hallottatok Lehel vezér híres kürtjéről, melyet a jászberényi múzeumban őriznek, s amelyről azt tartja a legenda, hogy akkor csorbult volna ki (mert hiányzik egy darabka az alsó részéből), szóval akkor csorbult volna ki, amikor az augsburgi csatavesztés után a foglyul ejtett Lehel vezér fejbe kólintotta véle Konrád német császárt.
Hogy valóban így történt-e, nem tudhatjuk. A kürt azonban csorba. S a történelem följegyezte, hogy azt a bizonyos csatát, Augsburg mezején, a portyázó magyarok elvesztették. Olyan csúfos vereséget szenvedtek, hogy győzelmükre mai napig is büszkék az Augsburg környéki németek. Hírmondó sem maradt a magyarok közül, csak egy-két orrán-fülén megcsonkított, akit maga a császár küldött haza elrettentő például. Ott vesztek a vezérek is, Lehel és Bulcsú. Elfogták őket, s utána felkötötték. De a lovak, az épségben maradt lovak, a csata után nekivágtak a hazafelé vivő útnak. Vágtattak árkon-bokron át. Szakadt róluk a hab.
De amikor a foglyokat a császár elé vitték, s a császár azt kérdezte Leheltől, hogy mi volna az utolsó kívánsága, Lehel vezér bátran a császár szemébe nézett, s azt mondta:
– Hozasd ide az én kedves kürtömet, hogy még egyszer belefújhassak.
Hozatta a császár a kürtöt. Lehel kezébe vette, és elkezdte fújni. Elfújt egy szomorú nótát rajta. Messze szállt a hangja. Elért a vágtató lovak füléhez is. Elsőnek Lehel vezér lova kapta föl a fejét, hegyezte a fülét, majd megfordult, vissza, a hang irányába. Utána a többi is mind. Vágtattak vissza a kürt szavára. Már hallatszott patáik dübörgése is.
A császár is odafordította a fejét a robajlás irányába. Szinte már csak fél füllel hallotta, hogy Lehel vezér, mikor elvette a kürtöt a szájától, előrelépve azt mondta:
– Szolgám leszel a másvilágon, Konrád! (Mert a régi magyarok úgy hitték, hogy akit maguk előtt küldenek, az mind szolgájuk lesz majd a másvilágon.) Szolgám leszel, Konrád! – kurjantotta Lehel, s a kürttel úgy kupán vágta a császárt, hogy az holtan fordult le a székéről. Igaz, a kürt is megcsorbult, elrepült szilánkját máig sem találták meg.
Aztán tovább úgy történt minden, ahogyan a történelem írja. Lehelt, Bulcsút és a többieket felkötötték. Még a csatatéren fekvő sebesülteknek sem kegyelmeztek.
A lovak pedig, végképp gazdátlanul maradva, bemenekültek a nagy erdőkbe. Onnan jártak ki s járnak ki talán még ma is, több mint ezer esztendő után, ki a hajdani csatatérre legelni. Mert azóta is egész Bajorországban Augsburg mellett a legdúsabb a fű.
Így mesélte legalábbis a nyáron egyik német útitársam, amikor a gyorsvonat ablakából néztem a nagy vereség mezejét. És egyszer csak a hasig érő fűből pusztai magyar ló kapta föl a fejét. Nyerített hosszan a vonat után.
– Ugye mondtam – nevette el magát az útitársam –, hátha éppen a vezér lova volt.

[Vitéz László]

A kérkedő nyúl

Élt az erdőben egy nyúl. Jól élt nyáron, semmi gondja, hej,de télen sanyarú a sorsa - szérűre kell mennie, onnan zabot csennie.
Elment egyszer egy paraszthoz, parasztember szérűjére - ott van már egy falka nyúl. A mi nyulunk így beszél:
-Nem bajuszkám van, araszos bajszom, nem lábacskám, roppant mancsom, nem fogam van, agyaram van. Nem félek senkitől!
Elfecsegték a nyulak a holló nénének, mivel kérkedett a társuk.Az pedig a nagy kérkedő keresésére indult. Rá is talált egy fa tövében. Megijedt a nagy legény.
-Holló néne, ó, jaj nekem! Soha többé nem kérkedem.
-Halljam, hogy kérkedtél!
-Nem bajuszom van: araszos bajszom, nem lábacskám: roppant mancsom, nem fogam van: agyaram van.
Megcibálta szelíden a holló:
-Ne dicsekedj máskor!
Egyszer a holló a kerítésre telepedett, a kuvaszok megtámadták: húzták, tépték, rázták, cibálták. Meglátta ezt a mi nyulunk: "Segítek én rajta!" - gondolta magában. Felszökkent a dombra és ott békésen megállott. A kuvaszok észrevették, ott hagyták a holló nénét, s a nyúl után eredtek. Elröppent a holló, fel a fára. A nyúl meg elszaladt a kuvaszok elől. Találkozott nemsokára ezzel a nyúllal a holló néne, s lekiáltott neki:
-Nem kérkedő vagy te, hanem igazi vitéz vagy te!

[Bodrogi]

Norvég népmese: Hat bolond meg a légy

Hat félnótás legény együtt indult vándorútra. Találtak egy ezüsttojást, gondolták, annak az árából úri lakomát csapnak. Vettek egy malacot, levágták, megsütötték, de akkor eszükbe jutott, hogyha már urasan ebédelnek, hát fogpiszkáló is kell. Letakarták a pecsenyét egy szitával, és elmentek együtt a boltba, fogpiszkálóért.

Közben míg odajártak, a falubeli suhancok felfedezték a malacpecsenyét, megették, a csontokat szépen halomba rakták, aztán letakarták a szitával. Mire a hat bolondos legény visszajött a fogpiszkálóval, a szita alatt nem volt más, mint egy rakás lerágott csont és a rakás tetején egy nagy légy.

- No - mondja a legöregebb legény -, akkor ez a légy ette meg az ebédünket. Gyertek, pereljük be a tolvajlásért!

Mennek a bíróhoz, előadják a panaszt. A bíró igazat ad nekik.

- Úgy van, barátaim, a legyet elítélem. Ahol előtaláljátok, csapjátok agyon.

Abban a pillanatban az egyik legény nagyot üt a bíró fejére, de akkorát, hogy az lefordul a székről. Mikor végre feltápászkodik, rájuk förmed: - Ilyen-olyan adta, csavargó népsége, hogy mertetek rám kezet emelni?! No, ezért meglakoltok, a legsötétebb tömlöcbe veletek!

- De hiszen kegyelmed mondta éppen az imént, hogy ahol előtaláljuk, csapjuk agyon azt a tolvaj legyet! - mondta erre a legény, amelyik fejbúbon vágta. - Ott ült kegyelmed fején, hát rácsaptam.

A bíró - mit tehetett? - eleresztette őket. De még sokáig tapogatta a feje búbját.
Hazugságnak nem kicsi, bolond, aki elhiszi!
> >

[marcsi78]