Hamar ide, gyerekek, telepedjetek le köröttem: ki a padra,ki a pad alá, ki ahol helyet talál, aki nem talál, álljon, ha nem áll,szaladjon, de úgy, hogy mégis itt maradjon. Így, most fül legyen minden gyerek,hadd mesélek az aranyvesszőről. Igen, az aranyvesszőről. Mit gondoltok, mekkora volt az aranyvessző? Icike-picike, hajlékony, mint a nádszál, éppen olyan forma,mint ez a fűzfavessző a kezemben. No de most már igazán kezdem. Kezdem, kezdem, hol is kezdem?Bezzeg hogy az Óperenciás-tengeren túl kezdem. Ne féljetek, gyerekek,visszatérek estére, ha estére nem, holnap reggelre, ha holnapra nem, vaskedden.Vissza én, bizonyosan visszatérek. Volt egyszer egy szegény ember. De milyen szegény volt!Gyereke annyi, mint rostán a lyuk, még eggyel több, kenyér az asztalfiában mikor volt, mikor nem, többször nem, mint igen. Bucsálódott a szegény ember,mit tudjon csinálni, merre forduljon, hiszen ez a sok gyerek éhen hal, hacsak jobbra nem fordul a sorsa. Gondolta magában: elindul világgá, szerencsétpróbálni, de kire hagyja az apró gyerekeket, mikor az anyjuk meghalt szegény? Búsult a szegény ember, de olyan erősen, hogy szinte meghasadt a szíve nagy, erős bújában, a gyerekek meg sírtak-ríttak éjjel-nappal és a sok éhezéstől alig állottak már a lábukon. - De már ezt tovább nem nézhetem – szólalt meg egyszer a legkisebb fia Petike. Igen, Petike, a kis hüvelyk Petike, aki olyan csöpp egy gyerek volt, hogy alig látszott ki a földből. - Mit motyogsz, te gyerek? – kérdezte az apja. - Azt, édesapám, uram, hogy én tovább nem nézhetem a testvéreim éhezését, elmegyek szerencsét próbálni. Nagy volt a bánata a szegény embernek, de mégsem tudta megállani a kacagást. - Ó, te macskabéka, te! Te akarsz szerencsét próbálni?Hiszen még ki sem látszol a földből. Ki fogadna föl téged? - Már fogadnak, nem fogadnak, én megyek. - Hát menj isten hírével, majd visszafordulsz, tudom, a szomszéd falu határánál se mégy tovább. Petike nem szólt erre semmit. Nyakába vette a tarisznyáját,abba tett egy karéj kenyeret, egypár szem szilvát, aztán szépen elbúcsúzott apjától, testvéreitől, s elindult világgá. Mikor a falu kapuján túl volt, még egyszer visszafordult, és elbúcsúzott a házaktól is. Aztán ott állt az árok mellett, az út mentén egy rezgő nyárfa magasodott éppen előtte. Olyan szomorúan hajtogatta az ágait. Megis állott Petike, s egyszer csak egy vékony, hajlós ág letörött, s éppen Petike tarisznyájába esett. Szegény Petikének úgy tetszett, mintha azok az ezüstös,reszkető levelek súgtak volna valamit őneki. Talán éppen ezt
Vidd el ezt az ágat, vidd el, Sok hasznátveszed még, hidd el.
El is vitte Petike. Szépen elhelyezte tarisznyácskájában a karéj kenyér meg a szilvaszemek közé, csak az egyik vége kandikált ki egy kicsit. Most már csakugyan elindult világgá. Ment, mendegélt Petike hegyeken-völgyeken által, s egyszerre csak beért egy nagy rengeteg erőbe.Gondolta, meghál egy fa tövében, innét már úgysem jut ki a napvilágra. Alighogy erre gondolt, egy csorgós kúthoz ért. Éppen egy nagy bükkfa tövében volt ez a kút,mintha csak a Petike örömére fogták volna köpübe az áldott jó forrásvizet. Hogy megörült szegény Petike! Istenem, hogy megörült! Éhes is volt, szomjas is volt, fárad tis volt. Kivette tarisznyájából a karéj kenyeret meg a szilvát, megette felét a kenyérnek is, szilvának is, aztán nekidűlt a kút csorgójának, hogy igyék aforrásvízből. Az ám, de a tarisznyát nem vette ki a nyakából, s amint a kútnakdűlt a nyárfaág kifordult belőle, s a kútba esett. Hej, ez volt csak a nagy szomorúság! Úgy fájt a szíve Petikének, mintha csak valami nagy drágáságot ejtett volna a kútba. Hanem a szomorúsága hamar örömre fordult Halljatok csak csodát, gyerekek, a nyárfavessző hirtelen fellökődött a kút fenekéről, s hát tiszta színarany volta külseje, talán bizony a belseje is! Petike ujjongva kapott a vessző után, de csak még most bámult igazán. Valami szépen, tündérséges szépen csengő hangszólalt meg a kút fenekéről, ahonnét a víz fölbugyborékolt. Nézett, nézett Petike le a kút fenekére, de semmit sem látott, csak azt a tündérséges szép hangot hallotta. Azt mondta az a tündérséges hang: - Ne félj, te aranyos, jó fiú, csak menj tovább, ha kipihented magadat, meg se állj, míg egy másik csorgós kúthoz nem érsz. - Ledűlt Petike a fa árnyékában, de bizony nem tudott elaludni szegény. Mind azon törte a fejét, vajon milyenforma is lehet az ajóságos tündér, aki az ő nyárfavesszejét aranyosra változtatta. Mert az csak tündér lehet, semmi más! Mikor aztán fölkelt s továbbindult, elbúcsúzott szépen attól a láthatatlan tündértől is, de még a csorgós kúttól is elbúcsúzott! S a csorgós kút olyan kedvesen csorgatta a vizet, mintha értette volna. Ment, mendegélt Petike, s hát, mire beesteledett, ismét egy csorgós kúthoz ért. „Na – gondolta magában -, ez bizonyosan az a csorgós kút lesz, amelyikhez az az aranyos kút igazított.” Köszöntötte illedelmesen a kutat: - Jó estét, csorgós kút, van-e tündér benned? Visszafelelt a csorgós kút:
Csorr-csorr, de van ám! Hajolj fölém szaporán!
Petit sem kellett biztatni, a kút fölé hajolt, s hát,egyszerre csak megszólalt ebben is egy tündéri hang. Csudálkozott Peti, nagyot hajtott abból az áldott jó forrásvízből, s hát, hallgassatok csak ide, a kútfenekén egy arcot vett észre, de nem tündérarcot ám, hanem a magáét. Igen, az övét, hanem bajusz volt rajta! Aközben csak érzi, hogy nyúlik a keze, nyúlik alába, nyúlik az egész teste. . . Tyű, ennek a fele se tréfa! Felugrott, s örömében úgy összeütötte a bokáját, hogy a tarisznyája szíja kettészakadt, a tarisznyából a kenyér, a szilva, de még az aranyvessző is kihullott, s beleesett a kútba. De már ezen megint elszomorodott Peti. Nagynak elég nagy, de nincs kenyere, nincs szilvája, mit eszik most már vacsorára? Hanem még jóformánbúnak sem ereszthette a fejét, hát kenyér, szilva, aranyvessző – mind felkerülta víz színére, s most a kenyér is, szilva is arannyá változott. „Jól van, jól – dünnyögött magában Peti -, de aranykenyeret meg aranyszilvát nem ehetek! Ettől ugyan éhen halhatok.” Még ki sem mondta, amit gondolt, akkora sódart dobott ki a kút, mint a lába, meg akkora komlós kenyeret, mint a feje. - Ez már aztán becsület – mondta Peti, s azzal nekilátott a cipónak, a sódarnak. Nem maradt abból egy falás nem sok, annyi sem. De most már csakugyan lefeküdt, s mindjárt úgy elaludt, minta bunda. Tudjátok-e, miféle erdő volt az az erdő, ahol Peti elaludt? Ez aTündér Erzsébet erdeje volt, s a tündérek királynője maga is mindennap eljárt a csorgós kútra. Szerette a vizét nagyon. Most is eljött a királyné, de bezzeg nagyot ámult-bámult, mikor egy idegen teremtést ott látott az erdejében. „Na várj, megtréfállak” – gondolta a királynő. Ott hevert Peti mellett az aranyvessző, kezébe vette, s elkezdette cirókálni-morókálni a Peti arcát. Addig cirógatta, addig csiklandozta arcát, orrát, fülét, hogy egyszerre talpra ugrott Peti. Azzal összeütötte a bokáját, s azt kérdezteTündér Erzsébettől: - Mivel lehetek szolgálatjára? Tetszett ez a beszéd Tündér Erzsébetnek, s meg is felelt rá mindjárt: - Éppen jól beszélsz. Ma egy hete halt meg a fővadászom,állj be helyébe, nem bánod meg. - Itt a kezem – szólt Peti -, csakhogy nagy a baj ám,felséges tündérkirályném. S elmondta Peti, hogy van neki egy szegény apja meg annyi testvére, mint rostán a lyuk, még eggyel több. Azokat is szeretné magával hozni, mert különben éhen vesznek otthon. Jó szíve volt Tündér Erzsébetnek, s még aznap elhozatta Petinek az apját meg valamennyi testvérét. Az volt ám az öröm! - Na, felséges királyném, most még csak egy kérésem van. - Mondjad, Peti, mondjad! - Adja vissza az aranyvesszőmet, hadd megyek vissza az elsőcsorgós kúthoz. - Hát egy paripa kellene-e? - Biz az is jó volna, felséges királyném. Tündér Erzsébet mindjárt elővezettetett egy aranyszőrű paripát, Peti fölkapott rá az aranyvesszejével, s – hipp-hopp! – egy szempillantás alatt ott volt az ő kedves csorgós kútjánál. Ott a kantárt a bükkfához kötötte, azután nekidűlt a csorgós kútnak. Nézett, nézett a kútfenekére, s hát, egyszerre csak bugyborékolni kezd a kút, aztán megszólal az a tündéri hang: arra meg kettécsapódik a víz, kipattan egy olyan szép tündérkisasszony, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem! - Ugye, visszajöttem, te tündérasszony? De velem is jössz mostan! Egyszeriben eloldotta lovát a fától, fölkapott a hátára, a tündérkisasszonyt szépen fölemelte, s úgy visszanyargalt a Tündér Erzsébet udvarába, hogy a szél sem érte a nyomába. Még aznap megtartották a lakodalmat.Na, ez volt ám a lagzi! Híre ment hetedhét országra. Az aranyvesszőt pedig elültették, s nőtt belőle egy olyan gyönyörű arany rezgő nyárfa, hogy hetedhétországból is csudájára jártak. Aki nem hiszi, járjon utána!
Az aranyfogú királyfiról s a Világszép Sárkány Rózsáról mondok mesét mostannektek, gyerekek.
Hol volt, hol nem volt, de valahol mégis volt, hetedhét országon innét, az Óperenciás-tengeren túl, hol a kurta farkú malac túr - volt egyszer egy király.Akár hiszitek, akár nem, ezé a királyé volt az egész nagy Meseország, még azon is egy sánta arasszal túl, de övé lehetett volna még egy sánta arasszal azontúl is, mégsem látta mosolyogni a királyt emberi szem. De még a királynét sem. Bú volt éjjelük, bú volt nappaluk, mert az Isten nem áldotta meg őket gyermekkel, s mind azon évelődtek, kire hagyják majd nagy Meseországot. Telt-múlt az idő, s egyszer a királyné azt látja álmában, hogy megjelenikegy ősz öregember, s mondja:
Két tündérleány folyton afölött versengett,hogy melyik szebb kettejük közül. Mind a kettőannyira egyforma s annyira szép volt, hogysoha senki nem tudott választani közülök. - Hát akkor - mondá egyik tündér a másiknak- másként segítsünk magunkon. Próbáljuk meg,melyik képes szebb munkát vinni véghez! Az lesz aztán a szebb is. Az egyik tündér a Tartod nevű hegyre egy gyönyörűséges várat épített. Csak úgy ragyogott azaranytól, ezüsttől, gyémánttól. Kilencszáz ablaka volt, s folyton forgott a sarkán. Hát a másiktündér mit csinált? Forrást fakasztott a hegy tövében. Gyógyító erejű forrást. Mikor aztánmind a kettő kész volt a művével, egy öreg vándor ért oda. Ezt szólították meg bírónak, haddítéljen: melyik műve szebb. - Ugye az én váram? - faggatá a várépítő tündér. A vándor azonban, ki nagyon meg volt szomjúhozva, felelet helyett ivott a forrásból, segyszerre eltűnt szomjúsága, s mintha megfiatalodott volna, oly jól érezte magát. - Ez a forrás a szebbik - mondá aztán,mikor látta, hogy a várépítő tündér nem éri be a némafelelettel -, ez a szebb, mert ez a jobb. Dühös lett a várépítő tündér, de szörnyű dühös. Nagy dühében a hegynek fordult, s azt mondá: - No, te hegy, megszépítelek, de szépségedet tovább nem tartod. (Azóta hívják Tartodnak ahegyet, mely a Székelyföld egyik magashegye.) Azzal kiszedte a vár szegletköveit, s a csillogó, ragyogó várnak híre-pora sem maradt, úgyeltűnt a földszínéről.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy szegény özvegyember, s annak három fia meg egy leánya. Lakott a szomszédjukban egy özvegyasszony,s ez azt mondta egyszer a leánynak: - Mondd meg az apádnak, hogy vegyen feleségül engem, mert tudom, Istenem, hogy nem bánja meg. Mondja a leány az apjának, hogy mit üzent a szomszédasszony, s a szegény ember mindjárt feleségül is vette. No, telik-múlik az idő. Eleinte csak jó volt a mostoha, kedvébe járt az urának, a gyermekeinek is, de két hét elteltével úgy megváltozott,mint a szél járása. Elmegy a három nagy legény szántóba, s a gonosz mostoha csak egy vakarut* sütött a három legénynek, s abba is valami bolondítót kevert. Odaadja a leánynak, hogy vigye el a bátyjainak, s mikor a leány elindult, ezt mondotta magában átok képpen: „Isten adja, hogy ettől éppen a csonka toronyig fusson mind a három!” Megeszik a legények a vakarut, s hát úgy megvadulnak tőle! Megfutamodnak, futnak, futnak, mint a sebes szélvész, hegyeken-völgyeken által, ország-világ ellen, s meg sem állottak a csonka toronyig. Ez a csonka torony pedig egy elátkozott templomnak volt a tornya, nem lakott itt senki lélek, még a madár se járt erre. Haj, édes Jézusom! Sírt a leány keservesen,mikor látta, hogy a testvérbátyjai milyen szörnyűségesen megvadultak. Hazament nagy sírva, elémondja az apjának, hogy mi történt, hogy ő nem marad többet a háznál, elmegy világgá,s addig meg sem áll, míg a bátyjait fel nem találja, ha világ végén is. Eleget az apja,hogy így s hogy úgy, majd talán hazavezéreli fiait a jó Isten, de bizony a leány nem hallgatott az apja szavára, összeszedte váltóruháját, s elindult világgá. Ment, mendegélt szegény, bejárt országot,világot, de csak nem találá meg a bátyjait. Sok-sok járás után egy kicsi házhoz ért, bement oda. Hát ott ül a góc* alatt egy öregasszony, de olyan öreg, hogy az orra a térgyit verte. Köszön neki: - Adjon isten jó estét, öreg anyó! - Adjon isten neked is, édes leányom! Hátte hol jársz itt, hol a madár se jár? Elémondja a leány, hogy miben fáradozik.Azt mondja az öregasszony: - Hát édes leányom, én a Nap anyja vagyok,de biz’ én magam se tudlak útbaigazítani. Hírét se hallottam a csonka toronynak; de mindjárt hazajő a fiam éjjelre, s az talán útbaigazít. Várnak egy keveset, s hát csakugyan jő is aNap haza éjjeli szállásra. Szerencsés jó estét kíván az anyjának, s mindjárt kérdi: - Ki van itt, anyó? Valami emberszagot érzek. Elésompolyodik a leány szepegve,elpanaszolja a Napnak is, hogy milyen nagy szomorúság találta. A csonka toronyban laknak az ő bátyjai, de eddig még senki sem tudá odaigazítani, Gondolkozik a Nap, gondolkozik sokáig, decsak nem jut eszibe, hogy merre lehet a csonka torony. Hanem azt javallja a leánynak, hogy menjen el a Holdhoz, az talán tudja. Megköszöni szépen a leány a jó tanácsot, s elmegy a Holdhoz. Kérdezősködik ennél is, de ez sem tud többet a Napnál, hanem igazítja aSzélhez, ez majd bizonyosan tudja.
Megy a Szélhez, éppen otthon találja. Köszön neki, s a Szél fogadja. Kérdi tőle, merre van a csonka torony. Gondolkozik a Szél,gondolkozik erősen, egyszer csak azt mondja: - Tudom én, hol van. Éppen a világ végin,még azon is túl. Ülj fel hamar a hátamra, de kapaszkodj bele jól, mert nagy útramegyünk, s sebesen kell járnunk!Felül a leány a Szél hátára, végigsurrognak-burrognak az egész világon, még azon is túl, s éppen a csonka torony tetején teszi le a leányt. A legények pedig éppen a templom közepén ültek, s a leánytestvérükről beszélgettek.Az idősebb két legény a leányt okolta, hogy ők úgy megvadultak, csak a kisebbik védelmezte. Hej, ha ide vetődnék, mit csinálnának vele!A legidősebb azt mondotta: darabokra szaggatná; a második: hogy ő megölné; a harmadik pedig ezt mondá: - Én bizony megölelném, megcsókolnám, mert ő szegény semminek sem oka. Azzal elhallgattak a legények, s hát - láss csudát! - ott terem előttük a húguk, s keserves sírással a nyakukba borul. De bezzeg nem bántották, hanem mihelyt meglátták, az eszük is nyiladozni kezdett, s megtudták, hogy mindennek az a gonosz mostoha az oka. Tüstént a Szél hátára kerekedtek, azután meg gyalog osteredtek útnak, s meg sem állottak hazáig. Ahogy beléptek az ajtón, nagyot sikolt a gonosz mostoha, s abb’ a helyben szörnyű halált hal ijedtében. Az árvák pedig azontúl boldogul éltek, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.
Egy еsztеndőbеn nagy volt a szárazság, еzért a falu népе misе után odagyűlt a pap köré, és fеlrótták nеki, hogy biztosan nеm kеdvеsеk imái Istеn еlőtt, mеrt hiába imádkozik oly sokat еsőért.
A pap mеg nagy bölcsеn kivágta magát, mеrt így szólt a hívеihеz:
- Tudjátok mеg, tеstvérеim, odafеntről, az égből üzеnеtеt kaptam, hogy bеszéljеm mеg vеlеtеk, mеlyik napon mеnnyi еső еssеn. Azért válaszoljatok itt most еrrе!
Azt mondta a falu еlöljárója:
- Lеgyеn holnap, hétfőn!
A pap еrrе azt fеlеltе:
- Holnap nеm jó, mеrt mеgfogadtam holnapra kalákába az еmbеrеkеt, hogy kapálják mеg a kukoricámat.
- Lеgyеn a kеdd! - mondta az еlöljáró.
A másik azt fеlеltе:
- Hát nеm láttad mеnnyi búzám van széttеrítvе a szérűbеn száradni?
- Kérjük hát szеrdára - mondta az еlöljáró.
A harmadik azt fеlеltе:
- Nеm jó a szеrda, akkor van a védszеntеm napja, és mi lеsz vеlеm, ha mеgáznak a mеghívott vеndégеk?
- Tеgyük akkor csütörtökrе - mondta az еlöljáró.
A nеgyеdik azt fеlеltе:
- Hogy is lеhеtnе csütörtökön, hát aznap еsküszik a fiam!
- Lеgyеn hát péntеkеn - mondta az еlöljáró.
Fеlugrott еrrе az ötödik, és azt mondta:
- Azt bеszélik az еmbеrеk, hogy péntеkеn mindеn dolog balul üt ki, a péntеk nеm szеrеncsés nap.
- Hát akkor, tеstvérеim, lеgyеn szombaton!
- Biz' istеn nеm. Nеm akarom szombaton. еgy üzlеttársam hajt aznap hozzám két ökröt, és ha mеgеgyеzünk, úgy járja, hogy mеg is vеndégеljеm.
еrrе a pap azt mondta:
- Hát, еmbеrеk, az lеsz a lеgjobb, ha magatok között mеgbеszélitеk, hogy mikor lеnnе a lеgjobb jövő hétеn. Aztán majd adjatok nеkеm választ.
A falu népе mеg nеm jutott dűlőrе a másik hétеn sеm, és utána sohasеm.
Azóta is akkor еsik az еső, amikor еsik.
Némely ember minden gondolatát a vécében veti papírra...
Keresem Szutyejev Egy zsák alma című mesét. Láttam ,hogy a Miau és más vidám mesék kötetben megvan, de sajnos nincs meg nekem a könyv ,és megkapni sem lehet. Köszönöm
Ment a Nyúl az erdőben, üres zsákkal a hátán, gombát akart szedni, meg erdei bogyókat a kisz nyuszik számára, ám sajnos, semmit sem talált: se gombát, se bogyót. Hát, egyszer csak egy zöld tisztás közepén meglát egy vadalmafát. Az ágai csak úgy roskadoztak az érett piros almától, a földre is jutott belőle bőven. Több se kellett a Nyúlnak, kinyitotta a zsák száját, és rakni kezdte bele az almát. Arra repült a Varjú, leszállt egy farönkre és így károgott: - Kár! Kár! Micsoda kár! Aztán hiába jön majd ide bárki, egy árva szem almát se talál! - Hiába károgsz, Varjú koma – mondta a Nyúl -, annyi itt az alma, hogy jut belőle mindenkinek. Az én nyuszijaim meg otthon az éhkoppot nyelik. Teliszedi a Nyúl az egész zsákot. Nehéz volt a zsák, fel se tudta emelni. Hétrét görnyedve húzta-vonszolta az erdei ösvényen hazafelé… Egyszer csak valami puhába ütközött a feje. Fölpillantott, hát a Medve állt előtte! - Mi van a zsákodban? – kérdezte a Medve. A Nyúl magához tért a nagy ijedelemből, kinyitotta a zsákot, és így szólt: - Alma… Vadalma… Tessék, vegyél belőle, Misa bácsi, szívesen adom. Megkóstolta a Medve az almát. - Jó kis alma! Zamatos! – bömbölte, vett belőle egy jókora marokkal, és ment az útjára. A Nyúl meg –hazafelé. Megy a Nyúl az erdőben , innen is, onnan is összeszaladnak a mókusfiak, és kórusban sipogják: - Nyuszi bácsi, kérek almát! Mit tehetett volna,megint kinyitotta a zsák száját. Hazafelé úton összetalálkozott régi barátjával, a Sünnel. - Hová, hová Tüskeböki? – köszönt rá. - Hát, tudod, gombászni indultam, de nem találok egyet sem. Üres a kosaram, nézd csak! - Vigyél inkább almát. Vegyél nyugodtan, ne szégyelld, van belőle elég! - mondta a Nyúl, és jól megrakta almával a Sün kosarát. Kiért a Nyúl a mezőre, hát ott sétál a Kecske a gidáival. Őket is megkínálta almával. Ment, ment a Nyúl,de nagyon elfáradt. Már éppen leült volna valami buckára, amikor hirtelen… - Köszönöm, barátocskám! – mondta a Vakond, és eltűnt a földalatt, az almákkal együtt. A nyusziházban ezalatt nem győzik várni Nyúlpapát. Hogy elüsse az időt, Nyuszimama hosszú meséket mond a korgó gyomrú kicsinyeknek. Egyszer csak kopognak. Nyílik az ató, és ott állnak a küszöbön a mókuskölykök, kezükben egy szakajtó mogyoró. - Tessék! A mamánk kérte, hogy ezt adjuk át, és köszönjük meg szépen – sipogták a kismókusok, aztán elszaladtak. - Csodatörtént… - suttogta Nyuszimama. Jött a Sün is, egy nagy kosár gombával. - Itthon-e a gazda? – kérdezte Nyuszimamát. - Sajnos, nincsen. Már reggel elment hazulról, és még mindig nem jött meg. Elköszönt a Sün Nyuszimamától, és elment, de a kosárnyi gombát otthagyta. Kecske szomszédasszony káposztafejeket hozott, meg egy csupor tejet. - Ez a gyerekeké – mondta Nyuszimamának. És a csodákf olytatódtak. Csikorogva nyílt a pinceajtó fedele, és kidugta fejét a Vakond. - Ez a Nyúl háza? – kérdezte. - Igen, mi lakunk itt – mondta Nyuszimama. - Akkor jó helyre ástam a járatomat – örvendezett a Vakond,és már dobálta is fel a pincéből a répát, krumplit, petrezselyemgyökeret,céklát. – Tiszteltetem Nyúl urat! – kiáltotta Vakond a pincéből, és már el is tűnt a föld alatt. A Varjú meg csak károgott egyre: - Kár! Kár! Micsoda madár! Fűnek-fának osztogattad az almát,engem meg se kínáltál! Zavarba jött a Nyúl,előkaparta a zsák aljáról az utolsó almát. - Tessék! Ez a legszebb! Csipegesd kedvedre. - Kell is nekem a te vacak almád! Az ízét sem állhatom! Kár,kár! Micsoda dolog, a saját éhes gyerekeinek csak az üres zsákot viszi haza! - Jaj, nem… Tüstént visszafordulok, és újra telitöltöm. - Hová mennél, esztelen jószág! Nézd, micsoda felhők gyülekeznek! De a Nyúl csak visszaszaladt az erdőbe. Hanem amikor elért az ismerős vadalmafához, kit talált ott, nagy meglepetésére… Meglátta a Farkas a Nyulat, és szája szélét nyalva megkérdezte: - Hát te mi járatban? - Én csak… almát akartam szedni… a kicsinyeimnek. - Szóval, szereted az almát? - Sze… szeretem. - Én meg a nyulat szeretem! De nagyon ám! – rikoltotta a Farkas, és lódult, hogy elkapja a Nyulat. Most tett igazán jó szolgálatot az üres zsák! Késő éjszaka volt,mire a Nyúl hazaért. Otthon a jóllakott kisnyuszik már az igazak álmát aludták. Csak Nyuszimama nem aludt, csendesen sírdogált a szoba sarkában. Egyszer csak megnyikordult az ajtó. Fölneszeltek a kisnyulak, kiugráltak az ágyból. - Hurrá! Megjött a Papa! Nyuszimama az ajtóhoz rohant: a küszöbön ott állt a Nyúl, csuromvizesen. - Nem hoztam… nem hoztam nektek semmit – suttogta alig hallhatóan. - Szegénykém! Fő, hogy élsz… - borult a nyakába Nyuszimama. Egyszer csak iszonyú dörrenés rengette meg a nyusziházat. - Ez ő lesz! A Farkas! Csukjátok be az ajtót! Rejtőzzetek el! – kiáltotta a Nyúl. Dörömbölt az ablaküveg,kivágódott az ablak, és egy hatalmas barna fej bújt be rajta. A Medve. - Tessék! Itt az én ajándékom! – bömbölte a Medve. – Igazi finom hársméz… Másnap reggel az egész nyuszicsalád az asztal köré gyűlt. Mi minden nem volt azon az asztalon! Gomba és mogyoró, káposzta és répa, krumpli, méz és cékla… A gonosz Varjú meg csak álmélkodott. - Föl nem foghatom! Hogyan került elő az üres zsákból ennyiféle jó?
Állandó Tag
Válasz idézettel
"csak a Földön vannak csodák...."
Eredeti szerző Vanda77
