Mesék

[marcsi78]

népmese

[kutucs]

A halász legény minden este kihajózott a tengerre, ahol kivetette hálóját.
Amikor a szél a szárazföld felől fújt, olyankor nem fogott semmit, vagy alig valamit, hiszen csúf, csípős szelek jártak és durva hullámok keletkeztek a nyomán. Akkor azonban, ha a szél a part irányába fújt, a halak feljöttek a mélyből, egyenesen halász hálójába úsztak, így értékesíthette zsákmányát a piacon. Minden este kiment halászni, ám egy alkalommal olyan nehéz valami akadt a hálójába, hogy alig bírta kihúzni azt. Örömében így okoskodott: "Na most kifogom az összes halat ami csak úszik odalenn, vagy tán valami idomtalan szörnyeteg akadt bele, aminek majd az emberek a csodájára járnak, de lehet, hogy valami rettenetes van a hálómban, amelyben az Uralkodónő lelhetné a kedvét". Aztán minden erejével húzni kezdte a hálót és mint egy lakkozott bronz váza kék mintái, kitüremkedtek a halász karján az erek. Húzta, húzta, egyre közelebb jött a háló, még nem felbukkant a víz színén.

De halnak nyoma sem volt a hálóban, sem szörnyeteg, vagy bármily rémisztő dolog nem volt benne, csupán egy kis hableány, mely aléltan feküdt. A haja, mint a nedves aranyból való mirha és minden egyes hajszála akár a legfinomabb aranyszálak egy üvegpohárban. A teste fehér, mint az elefántcsont, uszonya ezüst és igazgyöngy. Ezüst és igazgyöngy volt az uszonya, melyen a tenger zöld moszatja gyűrűzött; a fülei, mint a tengeri kagylók, az ajkai akár a tengeri korall. A hűvös hullámok el- meg ellepték meghűlt kebleit és homokszemek csillogtak a pilláin........

[#zsuzska#]

Zelk Zoltán : A három nyúl

Egyszer régen, nagyon régen, zúgó erdő közepében, három nyulak összegyűltek, selyemfűre települtek, ottan sem ültek sokáig, talán csak egy fél óráig , amikor felkerekedtek, hogy végre hazamennek, egy szarka felettük szállott s felkiáltott: mit csináltok ? Mit csináltok, három nyulak ?
Úgy ültök ott, mint az urak..?
- Úgy, úgy bizony, mint az urak !
felelték a három nyulak -Ezután már urak leszünk, ebédre rókahúst eszünk !
Nem fogjuk az időt lopni, most indulunk rókafogni !
Csacsi szarka, nem elhitte ? Repült is már a hírt vitte, s buta róka is elhitte.
De hát hogyne hitte volna, akármilyen ravasz róka, mert a szarka
így kiáltott :
Egy jegenye fölött szállok, mikor lenézek a földre, három nyulak ülnek körbe.
Összebújva tanácskoznak.
Jaj, mekkora nyulak voltak!
Jaj, mekkora fejük, szájuk, a medve egér hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak rókát esznek.
Ennek a fele se móka! Szedte is lábát a róka.
Futott ki az erdőszélre, csak mielőbb odaérne!
Hát amint ott futott, szaladt, szemben vele farkas haladt:
- Szaladj te is komám, farkas, jaj, mit láttam , ide hallgass!
Az erdő közepén jártam, most is borsódzik a hátam,
sosem láttam ilyen szörnyet, ottan ültek három szörnyek !
Három nyúl volt, és akkora, fél méter is volt egy foga!
Hát még miről beszélgettek? Hogy eztán csak farkast esznek.
No hiszen egyéb se kellett, a farkas is futni kezdett,
a rókával versenyt futott, majdnem az orrára bukott !
Addig futott, amíg szembe nem jött vele egy nagy medve,
a medve így szólongatta:
Hova szaladsz, farkas koma?
- Medve komám, ne is kérdezd, szaladj ha kedves az életed!
Erdő közepiben jártam, jaj, mit láttam, jaj, mit láttam!
Három nyulak ottan ültek, éppen ebédre készültek.
Akkora volt foguk, szájuk, kisegérke vagy hozzájuk!
Hát még miről beszélgettek?
Hogy eztán csak medvét esznek!
Egyébre se volt már kedve, szaladni kezdett a medve.
Elöl róka, hátul medve, közbül a farkas lihegve .
Így szaladtak erdőszélre, szomszéd erdő közepébe.
Szaporán szedték a lábuk, szellő se érjen utánuk.
Amíg futottak lihegve, egy vadász jött velük szembe.
Nézi is őket nevetve:együtt szalad róka medve..
No hiszen, csak ne nevessél, vigyázz, nehogy bajba essél!
Szaladj inkább te is erre! kiáltott rája a medve.
Az erdőben három szörnyek, puska sem öli meg őket.
Három nyulak, de akkorák, nem láttál még ilyen csodát!
Szedte lábát a vadász is, eldobta a puskáját is.
Ijedtében megfogadta, most az egyszer érjen haza,
csak ne falják föl a szörnyek, sohase vadászik többet.
Ezalatt a nyusziházban, fűszálakból vetett ágyban
három nyuszi aludt szépen, összebújva békességben.......

[csipkebogyo]

Fésűs Éva:

Toppantó királykisasszony


Hetvenhét mesebeli ország királylányai között a legszebb volt Toppantó királykisasszony.
Haja fényesebb a selyemnél, szeme kékebb, mint a májusi ég, és arcocskája bársonyosabb az
árvácska-sziromnál. De jaj! mégis mindenki menekült a közelébıl, mert a szépséges
királykisasszony valóságos méregzsák volt! Ha valami nem tetszett neki, vagy nem a
szeszélye szerint történt, nyomban toporzékolni kezdett. Akkorákat toppantott haragjában,
hogy csak úgy porzott a palota szép, piros szınyege a lába alatt.
Ez a mérges királykisasszony annyit toporzékolt, hogy mindennap elszaggatott egy pár
aranyhímes cipellıt. Az öreg király naponta új cipıt csináltathatott a lányának. Bizony, ez
drága mulatság volt, és a királyi kincsesláda tartalma kezdett apadni ...
A királykisasszonyt pedig nem bírták leszoktatni a sok toppantásról. Olyan mérges, csúnya
természete volt, hogy csak úgy szikrázott a két szeme!
Végül a király kidoboltatta az országban, hogy feleségül veheti a lányát az, aki olyan cipıt
készít neki, amelyet nem bír elszaggatni.
Várták a palota kapujában, hogy majdcsak jön valaki, de bizony nem jött senki, mert
mindenki jobban félt a mérges Toppantó királykisasszonytól, semhogy feleségül kívánta
volna venni.
Akkor a király kihirdette, hogy országa felét odaadja annak, aki elhozza Toppantónak az
elszakíthatatlan cipellıt. Ez már jobban tetszett az embereknek, és a merész vállalkozók
kezdtek tódulni a palotába.
Jöttek hercegek, vitézek, szerencsét próbáló vándorlegények, és mind szebbnél szebb cipıket
hoztak. Vargák, csizmadiák, valamennyien megpróbálták megvarrni a legszebb és legerısebb
topánkát, de alig húzta fel azokat a királykisasszony, mindjárt toppantani kezdett, és egy nap
leforgása alatt mindegyiket ronggyá toporzékolta.
Meghallotta az esetet egy szegény kis suszterinas. Törte kicsit a fejét, azután fogta magát s
beállított a palotába.
- Mit keresel itt, te Csiriz Berci? - förmedt rá az udvarmester.
- Bíz' én mértéket akarok venni a királykisasszony lábáról! Akkor aztán készítek neki olyan
cipıt, hogy örök életére leszokik a toporzékolásról.
- Elmenj innét, inci-finci suszterinas! - háborodott fel az udvarmester. - Nagyobb legények is
pórul jártak már itt!
Hanem a király meghallotta Csiriz Berci szavait, és nem engedte elzavarni.
- Gyere csak, fiam! Hátha éppen te tudsz segíteni rajtunk.
A királykisasszony durcásan nyújtotta oda a lábát a suszterinasnak. Az alaposan
megméricskélte, majd hátat fordított és hazament. Rá sem pillantott a királykisasszonyra!
No, a Toppantó királykisasszony annál jobban megnézte a suszterinast, és lángoló orcával
vette észre, hogy az ormótlan csirizes kötény mögött milyen deli, barna legényke rejtızik.
A suszterinas pedig munkához látott, és három nap, három éj alatt gyönyörő cipellıt varrt,
sündisznó bırébıl - de úgy ám, hogy a tüskék belül voltak. Kívülrıl nem is lehetett látni a
turpisságot!
Nem vette észre a királykisasszony sem, mert az bizony egyre csak a Csiriz Berci fekete
szemét bámulta, amikor eléje állt.
- Engedd meg, hogy lábadra adjam az elszakíthatatlan cipıt, szép királykisasszony! - szólt
Berci, és már húzta is fel neki a topánkákat, jó erıs csattal rá is csatolta a bokájára.
Toppantó királykisasszony lépett egyet a szép, új cipıben, és nagyot sikoltott:
- Hiszen ez szúr! Vedd le hamar!
- Nem veszem én! - nézett rá hetykén Csiriz Berci. Ezt szaggasd el, ha bírod!
Mérges lett a királykisasszony, és toporzékolni akart, de nem bírt ám, mert a tüskék
beleszúrtak a talpába. Haragjában a cipı csatját is hiába tépte, mert az olyan furfangos
szerkezet volt, hagy csak a kis suszterinas tudta kikapcsolni. Kénytelen-kelletlen viselnie
kellett hát a sündisznóbır cipıt. Az öreg király elfordult, úgy mosolygott nagyokat a bajusza
alatt.
Toppantó királykisasszony sírt mérgében, de aznap egyetlenegyet sem toppantott.
Másnap már égett, fájt a lába a cipıben. Üzent a suszterinasnak, hogy vegye le - az meg
visszaüzent, hogy még ráér.
Harmadnap megint üzent neki a királykisasszony, hogy ha nem veszi le a lábáról a
sündisznóbır cipıt, hát úgy megharagszik, hogy leütteti a fejét.
Csiriz Berci azt válaszolta, hogy akkor a királykisasszony szép lábát is le kell vágni, mert nem
lesz, aki megszabadítsa a tüskés lábbelitıl, és a tüskék beledagadnak a rózsaszínő talpába.
Látta már a királykisasszony, hogy méreggel nem megy semmire. Negyednapra szépen
megszelídült, és aranyhintaján maga ment el a suszterinasért.
Rámosolygott, mint a tavaszi napsugár, és szép szóval kérte, hogy húzza le a cipıjét, mert ı
soha többé nem fog toporzékolni.
Több se kellett Csiriz Bercinek! Nyomban letérdelt a királykisasszony elé, kikapcsolta a
csatokat és így szólt:
- Most már látom, hogy megváltoztál, és nem vagy többé kiállhatatlan, mérges
királykisasszony!
A királykisasszony pedig lerúgta a szúrós cipellıket, és örömében mezítláb kezdett táncolni.
Odaérkezett addigra az öreg király is. Úgy örült, hogy még a korona is ugrált a feje tetején!
Megölelte Csiriz Bercit és így szólt:
- Édes fiam, tiéd a fél országom, de még a másik felét is szívesen néked adnám!
- Felséges királyom, nem kell nékem egy talpalatnyi sem az országodból - felelte a suszterinas
-, csak Toppantó királykisasszonyt add hozzám feleségül!
Úgy is történt, mert a királykisasszony abban a szempillantásban megcsókolta Csiriz Bercit,
akit azután szép ruhába öltöztettek, és olyan daliás vılegény lett belıle, hogy mindenkinek
megakadt a szeme rajta.
Kivilágos-kivirradtig tartott a nagy lakodalom. A sündisznó-cipıt pedig kitették egy fényes
kirakatba, és ha akadt olyan kislány abban az országban, aki mérgesen toporzékolni akart, hát
elég volt rápillantania, és mindjárt elment a kedve tıle.

[hangay13]

Kormos István: A tréfás mackók; A kevély kiskakas
(gyermekkorom két kedves meséje)

[Sudárka]

Nóci - Egy csillag mesél

[etelka2]

Ugri, meg Bugri-Gárdonyi Géza állatmeséi
01. A kiskacsák (00:05:54)
02. Brekeke és Zsákrágó úrfiak utazása (00:07:32)
03. A kutya meg a nyúl (00:02:59)
04. A hálátlan kígyó (00:09:49)
05. A komédiás disznó (00:05:45)
06. Lúdháború (00:04:55)
07. Ugri, meg Bugri (00:11:07)

[Krysta05]

Kántor Zsuzsa: A lámpagyújtogató

Egyszer volt egy hosszú nyakú zsiráf. Se barátja, se munkája. Semmi dolga se volt, csak csatangolt a világban.
Olyan hosszú volt a nyaka, hogy felért a feje az égig. Ilyen hosszú nyakú zsiráfot még nem látott senki. Ő is csak töprenkedett:
- Mire jó, hogy felérek az égig?
Így kisegér felkiabált neki az erdőszélről:
- Hogy vagy, Zsiráf?
Eltartott egy ideig, amíg visszaért a válasz:
- Megvagyok.
Egérke ennyiből is meghallotta, hogy Zsiráf nem jól érzi magát, csak nem szeret panaszkodni. Ej, ej, bánatos szegény. Jól kieresztette a hangját, úgy kérdezte:
- Mi bajod, Zsiráf?
Előbb szállt a sóhajtás az irdatlan magasból, aztán a felelet:
- Egyedül vagyok itt fent, se barátom, se szórakozásom. Mi dolgom a világon?
Egérke alig értette, mit mond. Inkább csak kitalálta. És válaszképp ezt kiabálta:
- Hát a csillagok? Kérdezd meg a csillagokat!
Csak úgy mondta, meg sem gondolta, s máris továbbszaladt.
Zsiráf azonban eltűnődött: egy életem, egy halálom - megpróbálom. S alig alkonyodott, rálehelt a csillagokra. Persze nem akárhogyan. Szépen, finoman. S aztán csak bámult. Mert mi történt? Egyszeriben felfénylettek, majdhogynem ránevettek:
- Rájöttél végre? Te vagy a lámpagyújtogató!
Hű, de megörült a Zsiráf!
Sorban fényesre lehelte a csillagokat, és aztán mit csinált? Finoman fújni kezdte őket. Előbb kettesével, sorba, sorba, aztán hármasával, később meg körbe-körbe, azok meg jöttek-mentek, ahogyan ő terelgette, de nem muszájból, hanem szívesen, mulatságból, s megmondták kereken:
- Rájöttél végre? Te vagy a boltrendező!
- Miféle bolté?
- Hát az égbolté.
Hű, de boldog volt a Zsiráf!
Rendezgette őket mindenféle formába. Eljátszott velük csudára, és persze gondja volt közben arra is, hogy fényesen süssenek erre is meg amarra is.
Hajnalra aztán eloltotta mindet. Elfújta, akár a gyertyákat.
Sétált az erdőn, dudorászott. Arra jött Egérke s felkiabált:
- Hogy vagy, Zsiráf?
- Megvagyok - jött a gyors válasz, pattant, akár a gumilabda, frissen, vidáman.
Hallatszott most, hogy Zsiráf remekül érzi magát, büszkén kérdezte fentről:
- Milyen volt az éjszaka odalent?
- Csak úgy szikráztak a csillagok!
Zsiráf képén elömlött a mosoly.
- Nohát én szikráztatom őket, én is gyújtogatom, én is oltogatom. Én is rendezgetem, én is sorjáztatom. Arra, amerre gondolom.
Meghökkent Egérke, felkiáltott:
- Jaj, azért a szekeret ne bántsd?
- Miféle szekeret?
- Hát a Göncölt. A Fiastyúkot se! A Tejúthoz se nyúlj! Hanem egy kis lámpást a lakásom fölé, ha nem nagy fáradtság neked, odafújhatnál, hogyha lehet...
- Egy házilámpást? Meglesz! - és Zsiráf továbbcsörtetett.
S azóta, ha hiszitek, ha nem, az egérlakás fölött kel az esthajnalcsillag, s hajnaltájt ott alszik ki az utolsó ezüstfény.

[Krysta05]

Hárs László: Pehelyke
Fent a tündértiszta légben, fent a légben, fent a kékben, lebbenve a szelek szárnyán, tündökölve, mint szivárvány, forgó táncuk ott kerengték a hófehér hópehelykék. Mindannyian habfehérek, de köztük is a legfehérebb a pirinyó Pehelyke volt, mint egy pici kobold. Lebbenő volt könnyű tánca, csengettyű a kacagása, jégfodros a hóruhája - kis Pehelyke, hó csudája.
S a kis pelyhek keringéltek, esőcseppel nem cseréltek, éjjel a hold ezüst tükrén, nappal a nap arany taván nézegette lenge táncát, hóruháját mind valahány. Ám alattuk egyszer éjjel a felhők úgy váltak széjjel, mint a nyíló függöny szárnya, s feltűnt a föld sötét árnya. Kedve elszállt Pehelykének, elhalkult a kristályének, nem is táncolt akkor többet, úgy megszánta ő a földet, mert mély árnyékban forogva oly sötét és oly mogorva. Félreült és gondolkodott: mit tehetne ő, hogy boldog s fehér legyen lent a föld is! Ha tíz éjet ébren tölt is, kieszeli, mit tegyen, s hozzá is fog iziben. Vajon egy vagy tíz éj telt-e, amíg végül kieszelte, de egy éjen, mint az álom, elindult kék holdsugáron, és addig ment, mendegélt, míg a sötét földre ért, színt vinni a téli éjbe, az emberek életébe.

Amint lengett és leszállott, öt-hat kicsi gyerek állt ott, játszani közébük állott s a legkisebb felkiáltott:"Itt az első fehér hó már!" Ámde szebb volt minden szónál, s édesebb, mint a méhek méze, a keringő, kergetődző, első hónak örvendező kisgyerekek nevetése. Kergették, mint fehér lepkét, dédelgették fehér leplét, űzték, mint egy szikrát vető kicsi fehér csillagot, s kis Pehelyke örömében ragyogott meg csillogott.

Hogy elfáradt végül ennyi játék után, megpihenni leszállott egy embervállra. Ámde alig pihegett s üldögélt egy keveset, egy kemény kéz lefricskázta. Pehelykének semmire sem volt többé ereje, arra se, hogy lengedezzen vagy másik vállat keressen, libbent kettőt, libbent hármat, s mint az őszi száradt-fáradt sárga levél, leszállt végre erőtlenül az útfélre. Kis Pehelyke az útszélen feküdt, úgy, mint tavaly télen, s beragyogta a mély estét. Kézbe többé ki se fogta s nem göngyölte bársonytokba, mint a gyémánt kényes testét. Ámde aki rápillantott, mintha mesebeli hangot hallott volna, lágy zenét, rámosolygott:"Ó, be szép és megható, itt az első tiszta hó!"

Kis Pehelyke lesepert kristályteste ott hevert, s tündökletes sugarát szórta egész éjen át, míg egy cipő, mint a végzet, arra jött és reálépett. Szétolvadt szép hóruhája, ott feküdt csúf sárrá válva, bús latyakban, szennyes lében, feketén a feketében...

De a rosszban is van jó, arra járt a Fagyanyó. Pehelykét ölébe vette, jeges kézzel dédelgette, kristályruhát adott rája, majd a szél szárnyára kapta, s magasba felringatta. S fent a légben, fent a kékben, fent a tiszta messzeségben, lebbenve a szélnek szárnyán, tündöklőn, mint a szivárvány, táncuk ismét csak kerengték a csillogó hópehelykék. Mindannyian szép fehérek, de köztük a legfehérebb Pehelyke volt, senki más, csupa tiszta csillogás. Fent fehér lett, mint a tejhab, míg a földön sárrá olvadt! Kis Pehelyke mégsem bánta, hogy magát nagy útra szánta, titkon mégis örvendezett, hogy elhagyta a kék eget, s a földre szállt, ahol láttán a mosolygás úgy virult ki, mint a tündöklő szivárvány. Aki fent él a magasban, annak bizony mosolyogni nem szokása. S hogy a mosolyt újra nézze, újra lássa, az első hó ezért jön el évről évre, zsenge magok, kis gyerekek s tiszta szívek örömére.

[Sajla]

A suszter manói

Volt egyszer egy suszter, értette a mesterségét, szorgalmasan dolgozott. Hogy, hogy nem, a végén mégis úgy tönkrement hogy nem maradt egyebe, mint egyetlen pár cipőre való bőre. Abból este kiszabta a cipőt, hogy majd másnap elkészíti; tiszta volt a lelkiismerete, nem sokat emésztette magát a jövendőn, gondolta, majd lesz valahogy, tisztességes ember csak nem pusztul éhen; lefeküdt, és békességgel elaludt.
Másnap jó korán fölkelt, és neki akart ülni a munkájának; hát ott áll: készen az asztalán a pár cipő. A suszter ámult-bámult, nem tudta, mit szóljon a dologhoz. Kezébe vette a cipőt, alaposan végignézte, minden varrást, minden szögelést apróra megszemlélt; nem volt azon semmi hiba, nincs a: a mestermunka, amelyik különb lehetett volna.
Hamarosan vevő is jött. Nagyon megtetszett neki a cipő. Fölpróbálta: éppen ráillett a lábára.
– Mintha csak nekem készítették volna! – mondta örvendezve, és mert úgy találta, a suszter keveset kér érte, valamivel többet adott az áránál. pontosan annyit, hogy éppen két párra való bőr tellett ki belőle. A suszter este ezeket is szépen kiszabta.
”A többi munkát majd megcsinálom holnap reggel – gondolta –, ráérek a dolgomtól.”
De mire másnap fölkelt, készen állt két pár cipő, neki a kisujját sem kellett megmozdítania. Vevő is akadt mind a kettőre, jól megfizettek értük, s a suszter , a pénzen most már négy párra való bőrt vásárolhatott.
Harmadnap reggel azt a négy pár cipőt is készen találta. S így ment ez tovább napról napra, hétről hétre. Amit este kiszabott, az reggelre elkészült. A cipész hamarosan tisztes jövedelemre tett szert, és megint jómódú ember lett belőle.
Karácsony táján egy este szokása szerint ismét kiszabta a másnapi cipőkhöz a bőrt, aztán, mielőtt lefeküdtek, azt mondta a feleségének:
– Hallod-e, lelkem, mi lenne ha ma éjszaka fönnmaradnánk, és meglesnénk, ki az, aki ilyen szorgalmasan segít nekünk a műhelyünkben?
Az asszony ráállt a dologra, hiszen maga is sokat töprengett már rajta, csak hát nem mert előhozakodni vele az urának. Mécsest gyújtott, és föltette a szekrény tetejére, aztán elbújtak a sarokban. Onnét figyelték, hogy lesz, mi lesz.
Mikor a toronyban éjfélt ütött az óra, egyszer csak valami kaparászást, topogást, izgést-mozgást hallottak; az ajtó egyarasznyira kinyílt, és két kedves kis manó surrant a szobába. Se szó, se beszéd, odaültek a suszter asztalkájához, fogták a kiszabott bőröket, és munkához láttak. Olyan fürgén, olyan ügyesen dolgoztak, parányi kis ujjukkal olyan szaporán varrtak, tűztek, hogy a suszter azt sem tudta, hová legyen ámulatában.
A manók addig egy szempillantásra sem hagyták abba a munkát, míg a cipők el nem készültek, és fényesre pucolva ott nem sorakoztak az asztalka mellett. Akkor egyet füttyentettek, s illa berek! – eltűntek.
Másnap reggel azt mondta a suszterné asszony:
– Meg kell hálálnunk ezeknek a manóknak, hogy jómódba juttattak minket. Pucéron szaladgálnak az istenadták, még jó, hogy meg nem fagynak! Tudod, mit? Varrok nekik ingecskét, kabátkát, mellényt, nadrágot, kötök nekik harisnyát is, te meg csinálj mindegyiknek egy pár szép kis cipőt.
Egész nap ezen dolgoztak; az asszony kezében szaporán járt a kötőtű, csattogott az olló, készültek a kis ruhák, az ember meg a székén kuporgott, és kalapált, szögelt, forgatta a kaptafát, míg a kis cipőket meg nem csinálta. Este aztán a kiszabott bőr helyett az ajándékokat rakták oda az asztalra; szépen elrendeztek mindent, elbújtak a sarokban, és kíváncsian lesték, mit szólnak majd a manók.
Azok szokás szerint pontban éjfélkor meg is jelentek, és tüstént dologhoz akartak látni. Hanem ahogy az asztalra esett a pillantásuk, lecsapták a szerszámaikat és azt sem tudták, mihez kapjanak, mit simogassanak, minek örvendezzenek. Egykettőre bebújtak a kis ruhákba, felhúzták a kis cipőt, füttyentgettek, rikkantgattak, egyszerre csak cincogva nótázni kezdtek.

Ugye, milyen csinos fiúk vagyunk?
Többet bizony nem is suszterkodunk!

– énekelték; körültáncolták az asztalt, szökdécseltek, ugrándoztak, végül aztán kiperdültek a szobából.
Nem is jöttek vissza soha többet.
A suszternak pedig élete végéig jól ment a sora mindig volt munkája, és minden sikerült neki, amihez csak hozzákezdett.