Mesék

[Krysta05]

A csodálatos üveggolyók

A fiú egyik délután találkozott a varázsló hírében álló öregemberrel. Az öreg persze nem volt igazán varázsló, de kétségtelenül nagyon ügyes volt kora ellenére, s különösen érdekes játékokat tudott kitalálni a gyerekek és fiatalok számára.
- Hoztam neked egy kitűnő játékot - mondta az öreg a fiúnak -, nagyon szép és könnyen meg lehet tanulni. Csak színes üveggolyók kellenek hozzá és ügyesség.
A fiú kíváncsian nézte az öreg tenyerében fekvő golyókat és ugyancsak csodálkozott az előbbi szavakon, mert az üveggolyók üveg színűek voltak és nem színesek.
- De hiszen ezek átlátszó üveggolyók és nem színesek - jegyezte meg mindjárt a fiú.
- Kezdjük el a játékot, s meglátod, milyen csodálatos golyók ezek. A játék lényege az, hogy én sorjában dobom, a golyókat, s te nem tartod egy percig sem a tenyeredben, hanem azonnal visszadobod nekem. Meglátod, mikor a levegőben repülnek a golyók, hogy fognak csillogni a napfényben, s mindegyik más-más színben.
Az öreg minden üveggolyónak nevet adott, az egyik volt az Öröm, a másik a Munka, a harmadik a Szenvedés és így tovább. Az elsőt odadobta a fiúnak, s az mindjárt vissza is hajította. Sorjában fölragyogtak mind a levegőben, mintha színes fény világította volna meg mindegyiket. Nagyon szép játék volt.
Igen ám, de egyszercsak eszébe jutott a fiúnak, mi lenne, ha a legszebbet megtartaná magának. S mikor az Öröm golyója hozzá érkezett, szorosan a tenyerébe szorította s nem dobta vissza az öregnek. Izgalmában elfelejtette a következő golyót elkapni, és az csörömpölve egy kőre hullott. Mondanom sem kell, hogy darabokra tört. A fiú akkor vette észre, hogy a tenyerében tartott golyót agyonszorította, a golyó elhasadt és felsebezte a kezét. Közben azonban érkeztek az üveggolyók az öregtől, és egyik a másik után a földre hullott.
Az öregember nagyon elszomorodott.
- Elrontottad a játékot, mert mindig csak magadra gondolsz. Figyelj a játszótársadra is.
Az öreg ekkor odament a fiúhoz, összeszedte a törött üvegdarabokat, melyek kivérezték a tenyerét.
- Látod, mit csináltál? De kezdjük újra új golyókkal - mondta a fiúnak. Előszedte a tartalék üveggolyókat a zsebéből és újra kezdődött a csodálatos játék. A fiú szorgalmasan mindegyiket visszadobta öreg játszótársának, s néhány perc múlva mintha varázslatos, színes pillangók röpködtek volna a mezőn, tele volt az ég és a föld az Öröm, a Munka, a Szenvedés, a Szorgalom, a Vigasztalás és a remény színeivel.

[Krysta05]

Luci cica mindent tudni akar


Luci egy pihe-puha, égszínkék pulóveren aludt. Kinyitja egyik szemét, majd a másikat.... dorombol, akár egy kis motor, és azon gondolkodik, hogy nekilát a mosakodásnak. De olyan puha a fonal, hogy nyomban újra elalszik és csodálatosat álmodik!
- Vau, vau! - Ez Pepe, a hosszú fülű kiskutya, Luci jó barátja. Luci máris megfeledkezik a mosakodásról, szalad Pepéhez a kertbe. A kutyus felháborodva nézi:
- Luci, te még csak meg sem fésülködtél!
- Ez azért még is igazságtalanság! Ti kutyák azt hiszitek, nektek mindent szabad. Fürdetnek, fésülnek, nyírnak benneteket.... nekünk meg mindent magunknak kell csinálnunk!
Őszintén szólva, Luci egyáltalán nem szeretne kutya lenni. Olyan idétlen dolog volna csontot rágni, vagy a farkát csóválni... Akkor már jobb a mosakodás: egy mancsmozdulat a fül mögé, egy kis nyalogatás itt-ott: már tiszta is! Pepe álmélkodva figyeli!
Ma reggel borús az idő...
- Gyere, Luci, kihasználjuk az időt, és felhősdit fogunk játszani.
Együtt szaladnak a kertbe és letelepszenek a mohalepte kőpárkányra. Nézik, amint elúsznak a felhők...
- Az ott mire hasonlít Luci?
- Egy felhőre - feleli figyelmetlenül a cica.
Pepe nem haragszik meg, inkább egy másik, kerek felhőre mutat.
- Szerintem az olyan, mint egy kandúr, ahogy felpúpozza a hátát!
Most már Luci is érti...
- Vagy mint egy gombolyag szürke fonal - teszi hozzá boldogan.
A következő felhő hosszú, nagyon hosszú...
- Ez - mondja Luci -,ez egy velőscsont... vagy inkább egy nyújtott kutya! - Luci így nevezi a szomszédban lakó tacskót.
Pepe pukkadozik a nevetéstől, s egyre gyorsabban dobol a farkával! Hirtelen azonban eszébe jut a csodálatos újság, amit az utcán sétálgatva hallott:
- Beszélgettünk egy kicsit az öreg Medorral meg a barátjával, Zuzuval. Medor azt mesélte, hogy vannak kutyaiskolák! Mindenféle érdekességet lehet ott tanulni, lehet belőlünk házőrző, vadászkutya, sőt még tudós is! Zuzu pedig azt mondta, hogy egyszer a cirkuszban látott egy szép kutyalányt, aki csodálatosan keringőzött, és kis tüllszoknya volt rajta...
Luci nem hisz a fülének! Kutyaiskola!
- Mond csak, Pepe, ugye azért nem hagysz itt engem, és nem mész el abba az iskolába?
- Persze hogy nem - nyugtatja meg Pepe - sokkal szívesebben játszom veled!
- És vannak cicaiskolák is? - érdeklődik kíváncsian Luci. Máris elképzeli, ahogy nagy szemüveggel az orrán tudós könyveket olvasgat...
- Nem tudom, Luci arról nem beszéltek.
Mára vége a felhős játéknak...
A két kis barát a dáliaágyás mentén sétálgat.
- Milyen szépek! - kiált fel Luci. - Sokáig élnek a dáliák? - Az almafa meghallotta a kérdést, és nyugtatja a cicát:
- Hosszú hetekig szépen maradnak.
- Köszönöm! - kiáltja neki Luci.
Az aranyhalak kis tavát tavirózsák borítják. Egy nagy zöld levélen üldögél Békamama. A rózsaszín virágok meg sem rezzennek, olyanok, mintha porcelánból lennének. Hirtelen azonban két levél között feltűnik egy aranyhal, aztán még egy, majd egy harmadik...
- Szia, szia, szia! - Pepének és Lucinak sok barátja van...
A vén tölgyhöz vezető úton találkoznak Szúrósháttal, a sünivel. Nagyon fáradtnak látszik.
- Rengeteget dolgozom. Már majdnem készen a téli házam. Jön az ősz...
- Mi az az ősz? - kérdezi Luci.
Szúróshát elneveti magát.
- Ó, az ősz sok mindent jelent... borult idő, esik az eső, a fák levelei megpirosodnak, sárgulnak, aztán lehullanak... De majd a vén tölgy elmagyarázza nektek... Mi, sünik, amint hidegre fordul az idő, elálmosodunk. Hónapokon át olyan mélyen alszunk, hogy azt sem tudjuk, mi történik körülöttünk!
Pepe és Luci döbbenten néznek egymásra. Hónapokig nem játszani...nem enni, nem találkozni senkivel!
- És neked ez jó! - kérdezi udvariasan Luci.
- Nagyon. Igazán praktikus - feleli Szúróshát. - Frissen, kipihenten ébredünk, amikor eljön a tavasz. Csak egyet sajnálok, hogy sosem látom a havat... azt mondják, nagyon szép!
Azzal Szúróshát otthagyja őket, hívja a munkája.
A vén tölgy barátságosan fogadja Pepét és Lucit:
- Örülök, hogy eljöttetek! Egyre hűvösebbre fordul az idő, nem fogtok mostanában túl gyakran erre járni.
- Szúróshát, a süni azt mondta, hogy egyfolytában aludni fog, neked meg pirosak lesznek a leveleid, aztán meg lehullanak - számol be Luci.
- Na azért nem megy olyan gyorsan, Luci, De a süninek igaza van.
Egy nagy vízcsepp hullik Luci rózsaszín orrára... aztán egy másik a fülére.
- Gyertek ide, egészen közel hozzám, a leveleim megvédenek benneteket az esőtől - mondja a vén tölgy. - Látjátok, elromlik az idő. Azt hiszem, holnapra köd is lesz...
- Mi az a köd? - érdeklődik Luci. Ő aztán tényleg mindent tudni akart!
- A köd? Az olyan, mint a felhő, csak a földön van. Néha könnyű, mint egy szörke fátyol, ami fennakadt a fákon, néha viszont egészen sűrű, mint egy igazi fal. Nem is lehet látni rajta!
Luci nem hisz a fülének:
- Tényleg semmit se látni? Se a házakat, de a fákat, se Pepét?
- Tényleg semmit. Még egymásnak is ütközhetünk... Jobb ha otthon marad az ember, amikor köd van vagy vihar tombol!
- Mi az a vihar? - kérgezi fáradhatatlanul Luci.
- Villámok, fénycikcakkok szántják az eget, és nagy égzengés kíséri őket... Hamar elszáll a dühe, nem kell félni!
- Látod, Pepe, mennyi mindent meg fogunk ismerni! Majd a kertész pajtájában játszunk, a virágcserepek között.
- És hallgathatjátok az eső dobolását a tetőn meg az ablakon - teszi hozzá a vén tölgy.
Elállt az eső, ideje hazamenni.
- Ha tudtok, majd látogassatok meg megint - mondja kicsit szomorúan a vén tölgy - Mesélek majd a hóról is!
- Mi az a hó? - kérdezi Luci, bár tudja Pepe nem fog válaszolni.
Még egy felfedeznivaló! Micsoda szerencse! - gondolja Pepe és Luci.
- Milyen vidám az élet!

[Sajla]

Magyar népmese
Tréfás mese
Átdolgozta: Beke Margit

Anyámnak kifogyott a lisztje, nem tudott kenyeret sütni, hát elküldött a malomba őrletni. No, én feldobtam a négy zsák búzát a szekérre, befogtam a négy ökröt, és elindultam.
A meredeken az ökrök megálltak, és hiába csapkodtam őket az ostorral, egy tapodtat se mentek tovább. Mit tehettem okosabbat? Kifogtam az ökröket, a négy zsákot fogtam a szekér elé, az ökröket meg felültettem a zsákok helyére, hadd utazzanak egyszer urasan.
Megcsapkodtam a zsákokat, húztak is becsületesen, egykettőre fenn voltunk a dombtetőn. Onnan már látnom kellett volna a malmot, de csak a patak zúgóját láttam meg a molnárt, amint a lócán ül és pipázik.
Hát a malom hová lett? Hogy odaértünk, kérdem a molnártól is: azt mondja a malom elment eprészni, amíg haza nem jön, nincs őrlés.
- Ejnye, én annyi időt nem várok - mondom -, inkább megkeresem ott az eprészőhelyen, hazazavarom, elvégre a malomnak az a dolga, hogy lisztet őröljön.
Úgy is tettem, rá is leltem az erdő közepén egy tisztáson, meg is dorgáltam, és mivel szóra nem hajlott, kővel kezdtem hajigálni, hogy siessen haza.
Úgy aztán elindult, egyre jobban nekiiramodott a haszontalan, akkor meg az volt a baj, hogy nem tudtam utolérni, annyira szaladt. Mire odaértem a zúgóhoz, már nagyban járt a malom, az én lisztemet őrölte.
Kevés idő múlva felpakoltam a zsákokat, befogtam a négy ökröt, és hazahajtottam.
Estére már abból a lisztből sütött anyám kenyeret. Ezt csinálja utánam valaki!

[Sajla]

Bolgár népmese
A módos gazda meg az arató szegény ember

Átdolgozta: Pappné Tarczai Gizella

Egy öreg, módos gazda magához hívatott egy szegény embert, hogy arassa le a búzáját.
- Meddig kell dolgoznom? - kérdezte a szegény ember.
- Amíg le nem nyugszik az égi lámpás - felelte a gazda, és az égre mutatott.
- Aztán mennyi lesz a fizetségem?
- Ha úgy dolgozol, ahogy kell, adok neked egy tarisznya lisztet.
Ráállt a szegény ember, kiment a búzaföldre, és aratni kezdett a mező egyik végén. Marokszám hullottak a kalászok. A szegény ember kévébe kötötte a learatott kalászokat, majd a kévéket rakta keresztbe. Dolgozott, csak dolgozott, anélkül hogy akár csak egyszer is kiegyenesedett volna. Csak déltájban ült le egy kis időre a körtefa alá, elővett tarisznyájából egy darab kenyeret és egy fej hagymát. Alighogy bekapta, tüstént megint sarlót ragadott, és folytatta a munkát. Estére learatta a búzamező felét. Mikor a nap lenyugodott, felegyenesedett, letörölte homlokáról a forró verítéket, és azt mondta:
- No, ebből elég lesz mára.
- Már hogy lenne elég? - mérgelődött a fukar gazda. - A mező fele még learatatlan.
- De a nap lement, és már sötétedik - méltatlankodott a szegény ember.
- Igaz, a nap lement, de nézz csak az égre! Már feljött a nap húga, a hold. Ha tovább aratsz, míg a hold is leáldozik, akkor jó. Máskülönben nem kapod meg a lisztet.
Mit tegyen hát az ágrólszakadt aratómunkás? Tovább kötözte a kévéket. Egész éjjel törte magát, míg a gazda a körtefa alatt feküdt, és mélyen aludt. Mire a nap felkelt, a szegény ember is elkészült munkájával, learatta az egész búzamezőt.
- Így már megkapod a lisztet - mondta a gazda. - Eredj, hozd a tarisznyádat, és menj vele a malomba, ott tartom a lisztemet. Én is megyek utánad.
Elment a szegény ember a malomba, de előbb szerzett magának egy jókora kecskebőr zsákot, és odatartotta a gazda elé. A gazda tágra nyitotta a szemét.
- Minek hoztad ezt a nagy zsákot?
- Mert ez a tarisznya bátyja - felelte a szegény ember.
- Hogy volna a zsák a tarisznya bátyja?
- Úgy, ahogy a hold a napnak a húga. Ha a napnak van húga, miért ne lehetne a tarisznyának bátyja?
Zavarba jött a gazda, és szó nélkül megtöltötte a zsákot liszttel.

[Piroska49]

A Tündértó titka
/Forrás: Dr. Timaffy László: Táltosok, tudósok, boszorkányok - Kisalföldi népmondák/


A Duna mentén, Szigetközben, Csallóközben minden faluban mesélik a öregek, hogy valamikor tündérek éltek itt a szigeteken. Nagyon jó világ volt még akkor, Aranykertnek is hívták ezt a vidéket. Cikolasziget határában, a Vörösfüzesen van egy régi medermaradvány, a nép Tündértónak mondja. Partját sás, nád szegélyezi, közte vízililiomok pompáznak, s a víz tükrén tündérrózsa nyílik. Azt tartják róla, hogy itt volt régen a tündérek palotája. Csillogott-villogott a víz színén, ha rásütött a nap, mert még a zsindelye is aranyból volt.
Egyszer aztán megromlott a világ. Háborúk jöttek, az emberek gyilkolták egymást, így a tündéreknek nem volt maradásuk. Elköltöztek innen messzire. De az itteni embereket szerették, ezért ajándékot hagytak itt nekik.

Azt mondják, hogy a hajukból lett az arany a Dunában, a palotájuk helyét pedig megbabonázták. Azt hagyták az itteni emberekre, hogy aki lány Anna napját követő holdtölte éjjelén megfürdik a Tündértó vizében, az szebb lesz, egészségesebb lesz, mint volt, és azé a legényé lesz, akit szeret. Nos, azóta minden nyáron kijártak sokan lányok, hogy megmártsák magukat a Tündértó vizében.

Ágnes csúnya lány volt. Piszle-poszlának csúfolták a vele egyidősek, olyan hitvány, vékonyka volt a lelkem. Nagyon fájt neki a csúfolkodás. Szeretett volna ő is olyan lenni, mint a többiek, szép, vidám, mindenkivel barátkozó. De az emberek nem vették komolyan, csak élcelődtek vele még a legények is.

Különösen Pista, a szomszédék fia, aki nagyon tetszett neki, és úgy szerette volna, ha legényes napokon hozzájuk is átjött volna beszélgetni. De mindig csak üldögélt otthon, nem kereste fel senki. Így következett el a Anna napját követő holdtölte ideje. A lányok minden este lesték a holdat, mikor kerekedik ki a képe, és súgtak-búgtak, hogy bizony megmártják magukat a Tündértó vizében. Ágnest is csalták, de hozzátették: kár kimennie, rajta az sem segít. Nem is mert velük tartani. Lefeküdt, de mikor hallotta az ablakuk alatt elsuhanó lányok lépteit, fölkelt, és kiosont a házból. A tornácon sírdogált.

De egyszer csak gondolt egy nagyot: azért is megfürdik a Tündértó vizében! Dacosan dobbantott egyet a lábával, és futni kezdett kert alul a Duna felé. Egyedül akart maradni, nehogy kinevessék a többiek. Eloldotta ladikjukat, és átevezett a Vörösfüzesre. A lányok már vidáman lubickoltak a vízben. Ágnes egy bokor mögül vetette magát a vízbe ruhástul, szégyellt levetkőzni. Mély volt a víz. Egy-két karcsapással úszni próbált, de lábára tekeredett a hínár. Hiába kapálódzott, húzta lefelé, nem tudott tőle szabadulni. Kétségbeesetten kiáltott segítségért.

Meg is fulladt volna, ha nem ér oda éppen idejében Pista, aki hazafelé tartva hallotta a szomszédból Ágnes sírását, és látta, hogy egyszer csak nekiszalad a Dunának. rosszat sejtve utána indult. Nem teketóriázott, beleugrott a vízbe, és kihozta a fuldokló lányt. Ahogy Ágnes magához tért, és rányitotta szemét, csodák csodája, Pista szépnek látta. Rámosolygott, és úgy vitte a haza.

Megfogant a Tündértó titka. Eljárt hozzájuk a legényes napokon, és megszerették egymást. Nemsokára megtartották a kézfogót, aztán a lakodalmat is, és boldogan éltek, míg meg nem haltak.


Monda

[Piroska49]

Gondoltam a nagyobb gyerekeknek, kik már olvasnak és szeretik a regéket mondákat ezt a szép Jókai írta elbeszélést.
Jó olvasást kívánok.

[opilopium]

Egyik kedves gyermekkori mesém

[Sajla]

Kányádi Sándor
A mindennapi kenyér

Egy kisfiú nagyon szerette a kenyeret, de ha jóllakott, a maradékot elmirzselte-morzsálta. Vagy éppen eldobta.
Hiába szidta az édesanyja. Hiába fenyegette fakanállal. Hiába koppintott a körmére. Hiába pallott a fenekére. Nem fogott rajta.
Végül maga a kenyér is megsokallta a dolgot, s elbújt a kisfiú elől.
– Éhes vagyok, édesanyám. Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta az édesanyja.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszament a pékhez.
Szaladt a kisfiú a pékhez.
– Kérek szépen kenyeret.
– Nincsen – mondta a pék, tenyerét kifordítva.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, lisztté változott, és visszafutott a molnárhoz.
Futott a kisfiú is a molnárhoz.
Kérek szépen kenyeret.
– Tőlem, fiam, még lisztet is hiába kérsz.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszaváltozott búzává, s visszabújt a kalászba.
Rohant a kisfiú a búzaföldre. De ott már kalászt egyet se látott.
– Kérnék szépen kenyeret – pityeredett el a kisfiú.
– Nincsen – mondta a földmíves, amint egy zsákot éppen beürített a vetőgépbe.
– Hová lett? Hol van?
– Mert mindig csak elmirzselted-elmorzsáltad, visszabújt a földbe. Majd csak jövő nyáron lesz kenyér belőle.
Nagyon éhes volt már a kisfiú, és elkezdett keservesen sírni. A földmíves megsajnálta.
– Add csak ide a sapkádat!
A kisfiú odaadta.
A földmíves megtöltötte búzával.
– Na, szaladj vele a molnárhoz!
Szaladt a kisfiú, hogyne szaladt volna! Még a lába se érte a földet. A molnár a búzát megőrölte. Kapta a kisfiú a lisztet, vitte a pékhez. A pék sütött belőle egy szép ropogós cipót. Ott mosolyog az most is az asztalon. Ha megéhezik a kisfiú, csak kanyarít egy szép karéjt neki az édesanyja. És mosolyogva nézi, hogy az ő szép, okos kisfia milyen jóízűen eszi meg az utolsó morzsáig. A világért sem mirzselne-morzsálna el még egy hangyának valónyit se belőle, mert most már ő is tudja, hogy mennyi fáradsággal jár a mindennapi kenyér előteremtése.

[Krysta05]

egy újabb kedvenc...
Szekeres Ilona: Vadgesztenyevirág

A vén vadgesztenyefa ott állott a Duna partján. Kegyetlen, zord február végi nap volt: a nagy folyó még jégtáblákat sodort, s a szél vadul, zabolátlanul nyargalászott, amerre csak kedve tartotta.
- Süvíthetsz már, nyargalászhatsz, úgyis rövid az időd! - bólogatott bölcsen a vadgesztenyefa, s a dolga után látott. Megüzente minden ágának:
- Készülődjetek, nyújtózkodjatok, elég volt a szunyókálásból!
A kis rügyek is sorba álltak, hogy meghallgassák Fa anyó utasításait.
- Te a harmadik ágam hegyében leszel...Te gyönge vagy, beljebb kell kerülnöd...Nézzelek csak... - vizsgálgatta az egyik rügyecskét -, úgy látom, elég erős vagy, hogy a koronámra tűzzelek...
Minden kis rügy megkapta kijelölt helyét, s már indultak is felfelé, hanem az egyik rügyecske váltig elégedetlenkedett:
- Én nem akarok a negyedik ágra kerülni, s hozzá még legbelül...Hiszen ott nem lát meg senki!
Fa anyó megcsóválta a fejét:
- Ej, hát hová akarsz menni? - kérdezte haragosan.
- Fel, fel a koronádra, s annak is a hegyibe. Senki se legyen körülöttem, sem mellettem. Azt akarom, hogy mindenki csak alattam legyen!
- Az az én dolgom, hogy kit engedek fel oda! - mondta a vadgesztenyefa. Aztán csöndesen hozzátette: - Jobban tudom, mint te, hogy ki való a koronámra...
- Pedig én csak azért is ott leszek! - feleselt a kis rügy, s meg sem várta Fa anyó válaszát, elindult felfelé.
Aki előtte járt, azt félrelökte, aki mellette jött, azt megelőzte, s nem is állt meg, amíg fel nem ért a gesztenyefa koronájára, annak is a legisleghegyibe. Kicsit szédült idefent, de azért boldog volt, hogy sikerült a dolog!
Jött aztán egy másik rügy, akit Fa anyó küldött fel ide: de a nagyravágyó rügyecske gorombán elkergette:
- Én voltam itt előbb, te keress magadnak más helyet!
Most már nyugodtan szunyókált, csak néha kukkantott ki:
- Tavasz van-e már?
És mert fázott még, hát magára húzta a ragacsos, bolyhos dunnácskát, s álmodozott...
- Milyen szép is lesz idefent, ha majd melegen süt a nap...Enyém lesz a legeslegszebb gesztenyevirág. Az emberek pedig megállnak a fa alatt, és egészen külön csodálnak engem...Mert, hogy odafent mindenki észrevesz, az bizonyos!
Jött aztán az első, langyos napsugár. Körülcsókolgatta a rügyeket, de talán a legtöbb jutott belőle Rügyecskének ott, a fa leghegyiben. Most örvendezett csak igazán! Úgy ragyogott a barna-vörös fejecskéje, mintha fényesre törölgették volna!
Másnap friss szél fújdogált, s játékosan hintáztatta a rügyeket. Rügyecske boldog volt, és hintázás közben letekintett testvéreire:
- Ebből is több jut nekem - örvendezett magában.
Éjszaka azonban hideg volt még: a kis rügyek borzongva bújtak az ágak alá meg a fa derekához. Védelmet, segítséget kértek Fa anyótól. Mi tagadás, Rügyecske is didergett odafent, de aztán arra gondolt, hogy ő a legszebb, a legerősebb, hát csak nem ijed meg egy kis hidegtől!
S keményen állta a sarat.
...Valahogy azonban elmúltak a zord, kora tavaszi napok, a hideg, viharos éjszakák. A tél végleg elköltözött a Duna partjáról, s a napsugárkövetek mind sűrűbben érkeztek a földre. Ébredt, éledt az egész világ! A kicsi rügyecskék ujjongva pattantak fel: apró, gyűrött ruhájú, zöld levelekkel köszöntötték a tavaszt. Hamarosan csupa merő halványzöld selyembe öltöztették a vén gesztenyefát. A levelek között pedig karcsú bimbók fürödtek a napsugárban.
Rügyecske odafent ugyancsak igyekezett. Gyönyörű leveleket bontott ki, s boldog-büszkén dajkálgatta bimbóját:
- Te leszel a legeslegszebb gesztenyevirág...- dalolta neki harmatos hajnalokon...
A budai hegyekben csodálatos májusi dalt csilingeltek a gyöngyvirágharangocskák azon a hajnalon, amelyen kinyíltak a gesztenyefa virágai. Mint a karácsonyfa gyertyácskái, úgy álltak szép sorjában az ágakon. Tiszták, fehérek voltak, s minden kis szirom belsejében pici, rózsaszínű szív ékeskedett.
Odafent, a fa hegyében is virággá nyílt a bimbó. Gesztenyevirág valóban, mintha egy kicsivel pompásabb lett volna a többinél. Fehér volt, mint a frissen hullott hó, s szívecskéje pirosan dobogott. Napfény csókolgatta, szellő elringatta, rózsaszínű hajnalokon friss harmat mosdatta.
A szép virág boldog volt: csak néha nézett le a többire.
Egyszer aztán elbújt a nap, hogy nem is látszott ki a sűrű, fekete felhők mögül. Először csak a szél fújt, de aztán átadta helyét a viharnak. Az pedig zúgva, bőgve nyargalt végig a Duna partján, csavargatta, recsegtette a fákat, az ágakat. Sűrű, hideg esőt is hozott magával, s Gesztenyeanyó levelei gyűrötten, tépetten csüngtek alá: de még így is óvták, vigyázták a gyenge, hófehér virágokat.
Csak Gesztenyevirágot nem védte meg senki. Hiszen olyan magasan volt, hogy még saját levelei sem értek fel hozzá. Vihar pedig nekiment, tépte, cibálta, piros színű patyolatszirmait rendre lesodorta.
Gesztenyevirág hajladozott, ingadozott: a vihar erősebb volt nála. Letörte, s Gesztenyevirág aléltan hullott Fa anyó ölébe. Az pedig magához ölelte engedetlen, szép gyermekét, és csendesen elringatta...

[Krysta05]

László Gyula: A nagy folyam

Réges-régen, megszámlálhatatlan sok évvel ezelőtt a hegyek csak apró dombocskák voltak, a folyók meg mint rövid életű csöppnyi patakok kanyarogtak erre, míg a szomjas föld be nem itta őket. Egy szép napon azonban a hegyek nőni kezdtek. Olyik-másik hamarosan úgy megnőtt, hogy még a tekintet sem ért fel hozzájuk. Felhősüveget raktak a fejükre, hópalástot kanyarítottak a vállukra, úgy büszkélkedtek, nézelődtek szerteszét a vidéken.
Látták ezt a patakok, hogyne látták volna, de bárhogyan igyekeztek, erőlködtek is, semmire sem jutottak. Se szélesebbek, se mélyebbek nem lettek, és a föld éppen úgy felitta őket, mint azelőtt. Pedig mennyire szerettek volna tovább jutni a dimbes-dombos tájon, a zöldellő síkságon, futni fürgén az ismeretlen messzeségbe, amerre a tengert sejtették. A szél néha elhozta hozzájuk a tenger sós ízét, szagát, s ilyenkor mesélt is a végtelen nagy vízről, ahova minden pataknak el kellene jutni. De elérni egyiküknek sem sikerült.
Hogyan, hogyan nem, ezek a patakok nem szerették egymást. Ha véletlenül két patak összetalálkozott, egyik is, másik is, nyomban másfelé vette útját. De volt egy patak, amelyik így gondolkozott: "Egyedül gyönge és erőtlen vagyok. A magam erejéből soha nem érem el a tengert. Pedig én látni akarom azt a nagy vizet, amelyről a szél esténként olyan szépeket mesél. Ha segítségül hívnám valamelyik pajtásomat, talán sikerülne."
Nem is töprengett soká, hanem mikor egy másik csillogó, szikláról sziklára ugráló kis patakocska közelében vitt el az útja, odakiáltott neki:
- Hallod-e, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, hátha így többre megyünk!
A kis patak elámult egy pillanatra, de mert okos patakocska volt, hajlott a jó szóra. Belé karolt a másik patakba, s együtt futottak tovább. Egyszeriben fürgébbek lettek, az erejük is megnőtt, medrük meg kiszélesedett, mélyebb lett. Hosszan futottak így, de a széles síkságra érve bizony már csak bandukoltak, alig volt jártányi erejük, a szomjas föld mind kiszívta, végül is megtorpantak, elapadtak, nem jutottak tovább.
- Látod, együtt ugyan messzebb jutottunk, mint külön-külön, de a tengert így sem értük el - panaszkodott egy kis hullámfodrocska a másiknak.
- Ha még többen lennénk, talán sikerülne - felelte amaz.
Addig-addig töprengtek, tanakodtak a habocskák, fodrocskák, amíg egy mellettük elfutó kis pataknak megint oda nem kiáltotta a mi két patakból lett egy patakunk:
- Hallod-e te, pataktestvér! Külön-külön soha nem érjük el a tengert, gyöngék vagyunk ahhoz, hogy legyőzzük az akadályokat. Gyere, tartsunk együtt, így többre megyünk!
Ez a patak is megunta már, hogy egyedül bolyongjon, mert nyomban elfogadta az ajánlatot, s most már hárman összeölelkezve szaladtak a tenger felé.
Olyan erősek voltak már, hogy csak úgy szaggatták a partot. Széles, mély medret ástak maguknak, s ami akadály, kidőlt fatörzs útjukba akadt, már nemigen kerülgették, hanem félretaszították, kilökték a partra. De még mindig nem voltak elég erősek. Sok-sok kis patakra volt még szükség, hogy elérjék a tengert. De már nem kellett csalogatni a patakokat. Látták, hogy együtt valóban erősebbek.
A csörgedező kis patakocska idővel hömpölygő folyóvá szélesedett. S egy csodálatos, tiszta hajnalban az első hullámok valóban elérték a tengert. Amire külön-külön soha nem lettek volna képesek, együttes erővel megvalósították.