Mesék

[Deyeaya]

ÖTÖDIK FABULA

Az ebről és az konc húsról

Egy eb szerencsére talála egy szép konc húst. Azt szájába vévén, által kezde úszni egy folyóvízen. Midőn a vízbe tekéntene, láta, hát egy szép konc hús vala a vízbe. Maga nem hús vala, hanem a szájabeli konc húsnak az árnyéka. És mikoron az árnyék után kapna a vízbe, kiesék a konc hús a szájából, és a víz alávivé, és ekképpen megcsalatkozék az eb, és bánkódván kiméne a partra.

ÉRTELME

E fabula megjelenti, minémű természetűek legyenek a telhetetlenek. Hogy nem tudnak megelégödni az Isten adta javaival, hanem ide s tova kapván, a más ember marháját vadásszák, és magoknak igyeköznek koporítani. De az Istennek akaratjából azt is elvesztik, ami azelőtt nálok volt.

[Deyeaya]

HATODIK FABULA

Az oroszlánról, ökörről, kecskéről és juhról

Egy öker, egy kecske és egy juh egybetársolkodának egy oroszlánnal, és együtt menének vadászni a harasztosba. És midőn egy szarvast fogtanak volna, néggyé vágák azt, hogy megosztoznának véle. Mikoron kedig nyilat készítenének az osztozásra, az oroszlán fél felé tevé az egyik részt, és mondá: "Ez engemet illet. Mert enyim az első rész, miérthogy én oroszlán vagyok, minden vadaknak királya." A másik részét is elvévén, mondá: "Ez is engemet illet, mert erősb vagyok nálatoknál. A harmadikat is elveszem, mert többet futottam nálatoknál. Ahol vagyon a negyedik rész, de meglátom, ki nyúl hozzá: nyilván barátom nem leszen az, aki hozzányúl." Alásüték fejeket az ökör, a kecske és a juh, és eltakarodának. És ekképpen marada mind a négy rész a kegyetlen oroszlánnak.

ÉRTELME

Ki-ki mind meglássa, kivel társolkodik egybe. A jámbor, szegény és együgyű ember békét hagyjon a dúsoknak: mert keveset gondolnak sem az Istennel, sem az igazsággal. Ezért szokták mondani közbeszéddel: Nem jó az urakkal cseresznét enni: mert ottan löveldözni kezdnek a magokkal etc.

[Deyeaya]

HETEDIK FABULA

Az oroszlánról, rókáról és szamárról

Egybetársolkodának egy oroszlán, egy róka és egy szamár, és együtt menének vadászni. És mikoron egy szarvast fogtanak volna, mondá az oroszlán a szamárnak, hogy megosztanája. A szamár három részre kezdé osztani a szarvast. Látván azt oroszlán, vigyorogni kezde és az fogait megmutatni. A szamár igen meg kezde ijedni és reszketni. Mondá az oroszlán a rókának: "Oszd meg a szarvast; mert jó látod, hogy semmit nem tud hozzá." A róka egybeháná mind a három részt, és odaadá az oroszlánnak. Mondá az oroszlán: "Bezzek jámbor vagy. Ugyan mesterséggel tudod az osztást. Hol tanoltad?" Felelé a róka: "A szamárnak ijedsége és félelme tanított reá."

ÉRTELME

Ugyanazt jelenti e fabula, melyet az előbeli, tudniillik hogy felemáshoz meg ne társolkodjék senki. Mert a hatalmasság ellen nincsen orvosság. A magabíró dúsok nem gondolnak sem törvénnyel, sem igazsággal, sem tisztességgel. Ez a válasz: Úgy akarom, így legyen. Emellett ezt is jelenti e fabula, hogy igen jó, mikor ember eszébe veheti magát, és a más ember kárán és veszedelmén kezd tanolni.

[Deyeaya]

NYOLCADIK FABULA

A farkasról és a daruról

Egy farkas lőn nagy kénlódásba, mert egy darab csont akadott vala a torkába. Nagy sokat ígére, ha valaki volna, ki megmentenéje tőle. Talála egy darura, és mondá annak: "Kérlek, ne hagyj. Hosszú nyakod vagyon, kérlek, ne hagyj: te beérhetsz, és kiveheted torkomból a darab csontot." A daru benyúla a farkasnak torkába az ő hosszú nyakával, és kivoná a darab csontot belőle. És midőn az ígéretet megkérné a farkastól, felele a farkas, és mondá: "Nem tudom, mit kévánsz. Bezzek hálaadatlan vagy. Mert szájamba vala a nyakad. Nem tudod-é, mely igen hegyes fogaim legyenek: nyilván köszenet volna benne, hogy el nem haraptam fejedet. Ám lásd, ha jól nem cseleködtem veled? Ezt kedig nem gondolván, eljössz, és nem tudom, micsoda jutalmot kévánsz?" Ezt meghallván a daru, megpirula és elméne.

ÉRTELME

E fabula ezt jelenti, hogy minden, aki kárt nem akar vallani, a gonoszságos és álnak embert elkörülje, és véle ne társolkodjék. Sem jámborságod, sem szolgálatod, sem jótéted nem használ őnála, és semminek becsüli. Az ő természeti az, hogy a jót mindenkor gonosszal füzeti meg. Azért igazán szokták ezt mondani: jótétel helyébe mást ne várj.

[Deyeaya]

KILENCEDIK FABULA

Két ebről

Egy komondor temérdek kölykökkel más ebnek háza elejbe méne, és szép szóval kezde az ebnek könyörgeni, mondván: "Jó felem, ím terhes vagyok kölkökkel, és reám érközett az idő. Kérlek, fogadj be házadba, hadd kölykezem ott, mert nincsen szállásom." Felelé az eb: "Bátor jőj be, nyugodjál itt, és tödd dolgodat: én addig kimegyek a házból." Midőn annak utána megkölközett volna, és a kölykök valamennyére felnőttenek volna, eljöve az eb, és kéré a komondort, hogy kiürítené a házat. "Mert magamnak is kell" - úgy monda. De az nem akará. Néminemű idő múlva ismeg eljöve az eb, és haraggal kezdé a házát visszakérni. A komondor is haraggal kezde felelni, és mondá: "Mit háborgatsz engemet méltatlan? Lám, reám támodtál. Meglátod, hogy semmi nem kél akaratodban. Erősb vagyok náladnál." És azonközbe fogait kezdé reá fenni és a kölyköket reá nódítani. Az szegény eb alásüté a fejét, és elkele pironkodni.

ÉRTELME

Erre int e fabula, hogy az ember eszesen cseleködjék, és úgy tegyen jól más emberrel, hogy magát kárba ne ejtse. Nem hiába mondották a régiek: Kötve higgyed komádat, vajki ártalmas a hízelkedő beszéd. Pokolmadár az hipokrita. Egyfelől kenyeret mutat, másfelől követ tart kezében.

[Piroska49]

Nem tudom ismeritek-e ezt a mesét, mely alapja a népszerű Szépség és a Szörnyeteg című rajzfilmnek.
A mesét Akszakov Szergej Tyimofejevics orosz író irta (1791-1859)

[csipkebogyo]

M.Simon Katalin


Csodás világ
MÁS TÜCSÖKMESE /MÁS GYERMEKMESE, MÁS VILÁG MÁS GYERMEKEINEK//



Napfény Ország Füves Tartományában a többi fűlakóval együtt éldegélt a tücsök, a zenélő rovar. Jó szomszéd volt és roppant tehetséges. Muzsikájának híre ment nemcsak a bogárvilágban, de az emberek között is. Jónevű önképző iskolákban tanulta a zene művészetét. Éjszakánként, amikor más teremtmények aludtak, ő fáradhatatlanul tanulmányozta és gyakorolta a muzsika minden csinját-binját, addig - addig, míg a kaszálók, rétek, erdők , mezők legképzettebb muzsikusává nem vált.

Eleinte csak úgy jókedvében muzsikált. Nem kért semmi ellenszolgáltatást művészetéért. Csillagfényes nyári estéken, amikor a szentjánosbogarak is lámpát gyújtottak a füvek sűrűjében, a virágok pedig szomjukat oltogatták az est harmatával, a térség lakói kiültek fűszálakra, levelekre és fejüket lábukra hajtva gyönyörűséggel hallgatták a tücsök muzsikáját, amíg elaludtak. A tücsök akkor se pihent, tovább zengett a dal hegedűje húrjain mindaddig, amíg ki nem virradt.

Azonban nyár után tél jött. Napfényországban a napsugarak ereje megfogyatkozott. A sáskák, cincérek, szentjánosbogarak, hangyák és a rovarnemzetség sok más tagja kénytelen volt elhúzódni a tél hidege elől mélyen a föld alá . Akik éléskamrájukat idejében teletöltötték mindenféle finomsággal, télen nem éheztek. De nem így a tücsök. Művészlélek létére, csak muzsikájának élt és azért, hogy másokat gyönyörködtessen. Nem volt nagyétkű. Nyáron könnyen kikerült bevetevő falatja. Azonban a tél keserves volt számára. Nemcsak fázott, didergett, de éhségében fájdalmasan korgott a gyomra. Amikor már nem bírta az étlenséget, bekopogott szomszédaihoz egy kis kölcsönre, hogy majd nyáron lemuzsikálja az árát… Akiknek eszébe jutottak a szép nyári éjszakák, amikor a tücsök csodálatos zenéje álomba ringatta őket, mivel igazán szerették a tücsök művészetét, megkínálták, sőt fel is csomagolták a szerény tücsök komát. Voltak azonban, olyan szomszédok is, mint a hangyák, akik elkergették ajtójuktól és szidalmazták, megalázták.
„Máskor hagyd a muzsikát,
Jobban szeresd a munkát!” – rikácsolták és becsapták a jó tücsök előtt az ajtót.

Eltelt a nehéz tél, beköszöntött a napfényes tavasz, majd a nyár. Füves Tartományban megindult a sürgés-forgás. Este fáradtan tértek haza a rovarok. A tücsök is kiment dolgozni, hordta haza eledelét, gyűjtögette éléskamrájában a tartalékokat. Este kimerülten rogyott le kuckójában és nyomban el is aludt. Másnap kezdte elölről ő is a többiekkel együtt a szorgoskodást.
Teltek a napok, hetek és a tücsök hegedűje ott hevert a sarokban, nem volt ki megszólaltassa.
A réteken mezőkön az élet egyhangúvá, sivárrá vált. Hiányoztak a tücsök esti koncertjei, a fárasztó munka után a szép altatódalok. A tücsök pedig keservesen siratta elfecsérelt tehetségét. Szörnyű nagy bánatában nem evett, nem ivott, ereje egyre fogyott. Megpróbálta a hegedűt pengetni de nem bírta. Látták ezt a szentjánosbogarak, szöcskék, cincérek, még a hangyák is meg-megálltak rohanás közben. „ Nem lesz ennek jó vége”, csavargatták fejüket ők is. Egy szép napon a
a rovarvilág apraja-nagyja összeült tanácskozni. „Meg kell mentenünk a tücsköt! Nem nézhetjük kozömbösen, hogy szemünk láttára elpusztuljon a szomorúságtól. Ő nem termett gyűjtögetésre! Ő egy igazi művész! Ha tönkreteszti magát nehéz fizikai munkával, nem fog tudni zenélni többet, ezt pedig mi sem szeretnénk! Nekem máris nagyon hiányoznak a szép nyári koncertek!”- mondta a szarvasbogár, aki épp arra járt és elvállalta a megbeszélésben a főszerepet. „Igazad van!” kiáltották egyszerre a résztvevők. Kérjük fel területi muzsikusnak és adjunk neki becsületes juttatásokat a miénkből! Így, lesz aki muzsikáljon utódaink lakodalmán, és esténként, amikor kigyulladnak a csillagok, naponta élvezhetjük a tücsök zenéjét. Örömmel fogadták a bölcs javaslatot és meg is szavazták. Csak a hangyák pislogtak sűrűbben, de ők is beleegyeztek a döntésbe.

Szép teleket ér meg azóta a tücsök, mert egész nyáron vidáman húzza a nótáját bárkinek, aki erre felkéri és jól meg is fizeti.

[Ancsapancsa]

A mese a mellékletben

[Ancsapancsa]

Többet ésszel, mint erővel: ez derül ki a nap meg a szél versengéséből is.
Réges-régen történt, még amikor nem volt ritkaság, hogy a nap elbeszélgetett a fákkal, a csillagokkal, az erdő vadjaival.
Egyszer, úgy mondják, a széllel ereszkedett szóba.
Csakhogy a szél rettentően gőgös volt, amellett nagyon vad is, nem lehetett vele rendesen beszélgetni, azonnal elkezdett huzakodni, hetvenkedni, kötözködni.
Így történt ez most is. A nap barátságosan köszöntötte, de a szél éppen csak mordult egyet feleletül, aztán nyomban hivalkodni kezdett.
- Bizony - mondta - ,akármilyen fennen hordod is az orrodat ott az ég magasában, kettőnk közül azért mégis én vagyok az erősebb!
A napnak ugyan semmi kedve nem volt hozzá, hogy vitatkozni kezdjen egy ilyen neveletlen süvöltvénnyel: de azért mégiscsak megkérdezte tőle:
- Miből gondolod, hogy erősebb vagy nálam?
- Miből? - zúgott-morgott fölfuvalkodottan a szél. - Onnét, hogy te csak baktatsz odafönt, és mosolyogsz, de én idelent akárkit derékon kapok és megpörgetem: amellett, ha megharagszom, akármi akad az utamba, egyszerűen elfújom, mintha ott se lett volna.
- Derék dolog - jegyezte meg a nap -, de azért nem ártana próbát tenni egyszer, mert régi igazság, hogy sok beszédnek sok az alja, és nem annak a legerősebb a karja, akinek a legharsogóbb a hangja.
- No, hát álljunk ki versenyre! - hányta-vetette magát a szél.
- Nem bánom - mondta a nap. - De miben versenyezzünk?
- Látod ott azt a parasztembert? - kérdezte a szél, és a vándorra mutatott, aki az úton bandukolt. - Látod a vállán a subát? No, hát az nyeri a versenyt, aki le bírja húzni róla a subáját.
- Rendben van - egyezett bele a nap.
A szél nem sokat teketóriázott, hatalmasan fölfújta magát, azzal nekirontott a parasztembernek, és elkezdte tépdesni, ráncigálni a subáját.
De hiába ráncigálta, nem sokra ment vele. A parasztember ugyanis fázott a vad szélben, fölhajtotta körben a suba gallérját, jól befészkelte magát a meleg birkabőrbe, aztán, mert a szél egyre erősebb lett, s majd ledöntötte a lábáról, leült egy szikla tövébe, hátát nekivetette a sziklának, s úgy megbújt a subában, mintha többé ki sem akarna bújni belőle.
A szél dühöngött, morgott, huhogott, de nem ért el semmit.
- Jól van - mondta a nap -, most én jövök.
Megállt a kuporgó vándor fölött, és elkezdett mosolyogni. Mosolygott egyre szélesebben, csak úgy ontotta meleg mosolyát. A vándor már nem fázott: aztán már nemcsak hogy nem fázott, de kezdett melege lenni, aztán kezdett verejtékezni, s egyszer csak ledobta magáról a subát, s jókedvűen elhevert rajta a napsütésben.
A szél, mit tehetett mást, morogva elkullogott: a nap meg csak mosolygott tovább a felsült hetvenkedőn.

Átdolgozta: Rónay György

[Piroska49]

ISPIRESCU
A SÓ ÉS A MÉZ

Volt egyszer, hol nem volt, mert ha nem lett volna, nem is mesélhetném, amikor a jegenyén körte s a fűzfán ibolya termett, amikor a medvék farkukkal legyezték magukat, s a farkasok a bárányokkal ölelkezve barátkoztak, amikor a bolhák egy lábára kilencvenkilenc fontos patkót vertek, s egy-egy meséért a mennyországba mentek,
mikor a légy verset írt a falra,
s hazudoztak cifrán jobbra-balra -
volt egy császár s annak három lánya. Özvegységre jutva, minden szeretetét leányaira pazarolta.
Amint növekedtek a lányok, s látták apjuknak irántuk való odaadó gondoskodását, ahogy óvja őket minden rossztól, bántalomtól, maguk is megfogadták, hogy minden igyekezetükkel csillapítani fogják anyjuk halála miatt érzett fájdalmát.
Egy napon, mi ütött bele, mi nem, csak megkérdezi a legnagyobb lányát:
- Édes lányom, hogyan szeretsz te engem?
- Hogyan szeretlek, édesapám? Én biz úgy szeretlek, akár a mézet!
Így válaszolt, mert azt gondolta, hogy a világon nincs édesebb dolog a méznél. S azt mondta, amit gondolt.
- Nagyot nőj, leányom; tartson meg nekem az isten!
Aztán a középső lányától kérdezte:
- Hát te, lányom, hogyan szeretsz engem?
- Mint a cukrot, apám.
Annak is úgy forgott az esze kereke, s amit gondolt, azt is mondta.
- Isten tartson meg, s halmozzon el minden áldásával, lányom. Nagy öröm ez az én szívemnek.
A császár odavolt az örömtől, mikor a nagyobb lányai szájából hallotta, mennyire szeretik őt. Úgy vélekedett, hogy nem is lehet a mézédességűnél és a cukorédességűnél nagyobb szeretet.
Aztán legkisebb lányára pillantott, aki oldalvást, bátortalanul állott, és attól is megkérdezte:
- Hát te hogyan szeretsz engem, kisleányom?
- Mint a sót az ételben, apám! - felelte tiszta arccal, a szeretet mosolyával, szemét lesütve zavarában, hogy ő is szólott.
Zavarban volt, merthogy apja, legkisebb lány létére, őt is számba vette. Válasza hallatára nővérei majd kipukkadtak a kacagástól, s minduntalan feléje fordultak. Apjuk pedig rettentő dühbe gurult, s fölfortyanva mondta:
- Jer csak közelebb, meggondolatlan leány, hadd beszéljek a fejeddel! Nem hallottad, hogy nővéreid minő szeretettel szeretnek engem? Hogyhogy nem követed példájukat irántam való szereteted nyilvánításában? Hát ezért töröm én magam, hogy felneveljelek, s olyan műveltséget adjak neked, amilyent senkinek a világon? Takarodj el a házamtól, a sóddal együtt! Látni se akarlak többet!
Apja szörnyű szidalmának hallatára a szegény leányka majd hogy a föld alá nem süllyedt szégyenében, hogy a királyt így megbántotta, s könyörögve borult elébe:
- Bocsáss meg, édesapám, hisz nem akartalak én megbántani! Úgy gondoltam, hogy irántad való szeretetem, ha nem is nagyobb a nővéreiménél, de nem is kisebb, mint a méz s a cukor édessége.
- Hallatlan! - szakította félbe az apja - még van merszed nővéreidet sértegetni! Kotródj előlem, elvetemült kölyke, aki vagy, s nevedet se halljam többet!
Ezzel elnémította s otthagyta a síró lánykát.
A nénjei vigasztalgatták persze, de olyan sértő módon, hogy még több fájdalmat okoztak neki.
A császár legkisebb lánya, amikor is belátta, hogy nővérei nem szánják meg, reménységét az istenbe vetve, elindult, amerre a gondviselés vezérli.
Magához vett az apai házból egy rend esetlen, ócska ruhát, s addig kóborolt faluról falura, míg egy másik császár udvarába nem ért.
Odaérve, megállt a kapuban.
Amikor a kulcsárné megpillantotta, odament hozzá, és megkérdezte, mit akar. Azt felelte, hogy szegény árva leány, s szolgálatba állna, ha helyet találna valahol.
Éppen ez idő tájt ment el a kulcsárné szolgálója; a kulcsárné szúrós szemmel tetőtől talpig végigmérte, s alkalmasnak találta a szolgálatra.
Megkérdezték tőle, mennyi bért akar; a császár lánya azt felelte, hogy nem kér bért, csak engedjék szolgálni egy darabig, s ha majd úgy gondolják, hogy megszolgálta, annyit adjanak, amennyi jár.
A kulcsárnénak tetszett a lány talpraesett felelete, s megfogadta segítségnek. Megmondta, mi a teendője, s rengeteg kulcs közül a kezébe nyomott egy kulcscsomót.
A lány ügyes volt és életrevaló. Tüstént rendezgetni kezdett a szobákban s a szekrényekben, s minden holmit ügyesen a helyére rakott.
S mivelhogy dagasztásban, tésztaneműek és más finomságok sütésében, melyek a császári háztartásban szokásosak, igen jártas volt, hamarosan gondjaira bízták az udvari konyhát és éléskamrát. Hát már hogyne értett volna mindehhez! Vagy talán nem volt-e császárlány?
És nem is zúgolódott ellene senki, mert az ételeket olyan igazságosan méricskélte s osztotta szét, hogy senki se találhatott benne részrehajlást.
Ki hallotta, hogy az udvarbeli fehércselédekkel és béresekkel vagy idegenekkel locsogó beszédbe elegyedett volna? Soha léha szó ki nem szaladt a száján, s ha valakitől ilyesmit hallott, talált rá elég illendő választ, hogy a legfecsegőbb szájat is befogja.
Nem elegyedett szóba az udvari cselédekkel és szolgákkal, hanem mihelyt egy csepp pihenő ideje akadt, könyvet olvasgatott.
Mindenki tisztelte, és senki sem találhatott volna benne bárminemű fogyatkozást.
A lány ügyességének és szerénységének híre hamarosan a császárné fülébe is eljutott. Látni kívánta. S amikor színe előtt megjelent, a császár lánya tudta, hogyan kell viselkedni, s tisztaszívűen, alakoskodás és hencegés nélkül beszélt.
Meg is kedvelte a császárné. Sejtette, hogy a kulcsárné szolgálója nem lehet valami hitvány fajzatból.
Mert látjátok, a jó természet mindenütt kimutatja magát!
S a császárné, ahogy már mondtam, a kulcsárné szolgálóját maga mellé vette.
Ahová a császárné ment, oda ment ő is; amikor a császárné dologhoz látott, dolgozott ő is. S keze minden munkája gyöngy volt. De a császárnénak leginkább, s minden egyébnél jobban, okos beszéde tetszett. Minek szaporítsam a szót? Úgy szerette a császárné, mint saját gyermekét.
Csodálkozott is a császár felesége nagy vonzalmán.
Volt a császárnak egy fia. Anyja, apja úgy nézett rá, mint a napra. Minden szeretetükkel elárasztották.
S mikor egyszer a császár háborúba indult, fiát is magával vitte, hadd szokja meg a háborúzást.
Hogy esett, mint esett ottan, elég az hozzá, hogy a fiút sebesülten hozták haza.
Hallottátok volna az anyja sírását-rívását! Nem tudta, mihez fogjon, hogy hamarább meggyógyítsa. Éjjeleken át ott virrasztott a beteg mellett. S mikor a császárné a fáradtságtól alig állt már a lábán, bizalmas hívét, belső szolgálóját bízta meg az ápolással, s attól fogva felváltva hol ő, hol a lány őrködött a sebesült ágyánál.
A lány okos szavai, szívből jövő és édességes vigasztalásai, áldozatossága olyan érzést támasztott a beteg szívében, amilyent addig soha nem tapasztalt; az a mód, ahogy nagy gyöngédséggel a sebét ápolta, szeretetet ébresztett benne, mint nővérei iránt, mert amikor kezével a sebéhez ért, mintha fájdalma is enyhült volna.
Egy délután, amikor már jobbacskán volt, anyjával való beszélgetés közben így szólt:
- Édesanyám, meg szeretnék házasodni.
- Jól van, fiam, jól van. Jobb fiatalon, mintsem belépj a világ forgatagába. Majd keres neked anyád egy jóravaló császárlányt!
- Már találtam nekem való feleséget, anyám!
- S ki az? Ismerem-e?
- Ne haragudj, anyám, ha megmondom. Szívem a te belső szolgálódnál maradt. Szeretem, anyám, mint a lelkemet! A császárlányok s bojárlányok közül, akiket csak láttam, egy se tetszett úgy, mint ő. Szívemet elrabolta.
Tiltakozott a császárné, ezt-azt vetette ellene; de nem volt képes fiát szándékától eltéríteni.
Amikor belátta, hogy másként nem tehet, hogy a fia-választotta lány okos, szelíd, helyes ítéletű, s kiváltképpen, hogy alázatos, tisztességtudó és talpraesett, ő is hozzájárult. Most hát csak a császár megpuhítása volt hátra, hogy ő is elfogadja fiuk választását.
Ez már könnyebben ment, mert anyja is, fia is esedezve kérték, s úgy dicsérték a lányt, ahogy csak tőlük telt.
Eljegyezték hát fiukat a császárné belső szolgálójával, s a lakodalom napját is kitűzték.
Amikor hozzáláttak a nászi előkészületekhez, a császárfiú mátkája égre-földre könyörögni kezdett, hívják meg a lakodalomba ezt és ezt a császárt (vagyis az apját) is, de hogy ő ennek a lánya, esze ágában sem volt bárkinek megvallani.
Apósa s anyósa megígérték, hogy kérését teljesítik; meg is hívták a lakodalomba azt a császárt.
Az esküvő napján csak úgy tódult mindenfelől a násznép. A vigasság, ahogy ez már császáréknál szokás, egy álló napig tartott. Estére császár módra nagy asztalt terítettek, volt azon mindenféle étel-ital, palacsinta s ezer finomság, hogy még az ujjadat is leszopnád utánuk.
A menyasszony rendelkezett a szakácsokkal, hogy miféle ételeket készítsenek.
S ugyanazokat az ételeket, egy bizonyos vendégnek, ő maga saját kezűleg is elkészítette. Aztán megparancsolta egy bizalmas szolgálójának, hogy az általa készített ételeket nagy vigyázattal tegye a kérésére meghívott császár elé. De ügyeljen, nehogy valami más vendég elé tegye, mert abból halálos nagy veszedelem kerekedik.
A bizalmasa úgy cselekedett, ahogy parancsolta.
A vendégek asztalhoz ültek, s elkezdtek lakmározni, s olyan vígan voltak, hogy az el nem mondható.
A meghívott császár, azaz a menyasszony apja is eszegetett, de éppen hogy.
Közben legyen mondva, a szeme, érkezése óta, minduntalan a menyasszonyra esett, s mintha a szíve valamit súgott volna; de nem akart hinni a szemének.
Úgy tetszik, emlékeztette őt valakire; de nem tudván elgondolni, hogyan érdemelhetett magának császárfiú férjet, jobbnak látta, ha nem szól semmit.
Íme, az átélt fáradalmak és szenvedések úgy megváltoztatták a szegény leányzót, hogy a saját apja sem ismert rá!
A vendégek nagy étvágyán felbuzdulva, ő is szeretett volna jóízűen lakmározni, vigadozni, de egyet-kettőt se kóstolt, s abbahagyta. A szolga, aki felszolgálta a fogásokat, úgy vitte el, érintetlenül, ahogy hozta.
Csak álmélkodott a meghívott császár, hogyan költhet el a többi vendég jóétvággyal olyan fogásokat, melyeknek az ő szájában se íze, se bűze.
Nekibátorodott, s megkérdezte a jobb szomszédját. Az azt felelte, hogy ilyen finomat nem evett, mióta eszét tudja. Erre a császár belekóstolt a szomszédja tányérjába; hát jó volt, hogy elcsordult a nyála.
Az éhségtől kopogott a szeme; evett volna két pofára; de ki bírja lenyelni azokat a falatokat, amelyeket neki hoztak?
Tűrt, szenvedett; az illem kedvéért csipegetett egyet-egyet az elébe tett ételekből, hogy éppen ki ne nevettesse magát, de azontúl semmit. De a mérték betelt; felemelkedett, s nagy hangon így szólt:
- Hallod-e, császár komám, talán azért hívtál meg a fiad lakodalmára, hogy csúfot űzz velem?
- Isten ments, felséges barátom! Hogy is fordulhatott meg ilyesmi a fejedben? Az egész vendégsereg láthatja, hogy téged is éppen úgy szolgálnak ki, mint a többi császárt, kivétel nélkül!
- Hát már megbocsáss, császár koma, minden vendég étele ehető, csak éppen az enyém nem!
Hej, elöntötte a méreg az örömapa-császárt, hívatott tüstént minden szakácsot, magyarázzák meg a dolgot, s esküdözött, hogy a fejét véteti a bűnösöknek.
Értitek, ugye, mi volt?
A menyasszony só nélkül, csupa mézzel és cukorral készítette el apja ételét. Még a sótartó is porcukorral volt tele előtte, s mind szórhatta késheggyel a szegény császár a sótartóból a sónak vélt cukrot: ahelyett, hogy ízletesebbé tette volna ételét, csak még édesebbé s csömörletesebbé lett.
Végre felemelkedett a menyasszony, s így szólt császári apósához:
- Én készítettem a bosszús császár ételét! Hadd mondjam el, miért cselekedtem! Ez a császár az édesapám!
Azzal előadta szép sorjában a mézes, a cukros nénjei s az ő esetét az apjukkal. Hogy miért kellett neki, szegény árva fejének, világgá menni. Aztán még hozzátette könnybe lábadt szemmel:
- Ítélje meg, felséged, császári elméjével, kinek volt igaza!
A vendégsereg egyhangúlag úgy vélekedett, hogy a lányt igazságtalanul űzték el a szülői háztól.
Erre a császárapa töredelmesen beismerte, hogy nem tudta megbecsülni lánya szeretetét, s ott, mindenki előtt, megkövette.
A lány is kezet csókolt neki, s kérte bocsánatát, ha netán csínyjével megsértette volna.
Ezután akkora vigalom és mulatság kerekedett, hogy híre ment az egész világon.
Hogy a lány apja valójában mennyire volt boldog, vagy mennyire nem, az ő dolga; de hogy az apósa boldog és büszke volt, mert ilyen talpraesett és eszes menyet kapott, annyi szent!