Állandó Tag
A HÁROM SELYP LEÁNY
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy özvegyasszony. De nem magában élt, volt neki három lánya is. Szépek voltak, csinosak voltak, de mind a hárman olyan selypesen beszéltek, mintha egy foguk se lett volna. Már ugyancsak ott volt az idejük, hogy férjhez menjenek, de amint megszólaltak, minden legénynek elment tőlük a kedve.
Egyszer egy idegen legény jött a faluba leánynézőbe. Elkommendálták az özvegyasszonyhoz is. Az asszony mindjárt kávét tett fel, hogy majd megkínálja a legényt, a lányoknak meg megparancsolta, hogy egyik se szóljon egy szót sem, majd beszél ő helyettük.
Be is állított a legény, még a széket is letörölték neki. Beszélt annyit az öregasszony, hogy a legény alig jutott szóhoz; a leányok meg hallgattak, mint a tojásban a csirke. Egyszer csak elkezdett futni a tej. Elkiáltja magát a nagyobbik leány:
- Put a té, put a té!
A közbülső meg mindjárt rámondja:
- Ne fólj te, nem fabad befélni!
De a legkisebbik se hagyja:
- De drága a té, péndér addák!
A legény csak nézett széjjel, s úgy elment, hogy még a kávét se várta meg. Talán még most is házasodik, ha eddig meg nem házasodott.
A HÁROM PÖSZE LEÁNY
Egy faluban, ahol a nap
reggel kél, és este megy le,
élt egy házban három nagylány,
semmi híjuk színre-szemre.
Három testvér, semmi híjuk
hacsak az nem, hogy szegények
pöszék voltak mind a hárman.
- De csak akkor, ha beszéltek.
Hát egyszercsak híre jár, hogy
komoly kérő jön a házba.
Nosza, öltöznek a lányok
puccos ünneplő ruhába.
De keményen megfogadják,
szóra sem nyitják a szájuk.
- Jön a legény, mosolyognak,
ők reája, az reájuk.
Bodri is az ágy alá fut,
s onnan morran. Nem sokáig:
ágy alatt a lisztes láda,
belekóstol, s nyalja váltig.
Megrémül a legnagyobb lány:
"Eti a tuta a littet!"
Rá a másik: "Ott a töprü,
ütt oda jól neti eddet!"
A harmadik örömében
szinte nem tud hova lenni:
"Én ed tót te tótam, én nem, -
én fodot mott férhed menni!"
A legény csak ámul-bámul,
nem is köszön, sarkon fordul,
s nagyot kacag, jókedvében
még a könnye is kicsordul.
Állandó Tag
Lengyel Balázs: A csillagos sün
Figyelem! Új ablakban nyisd meg. Benedek szakasztott olyan kis sündisznó volt, mint a testvérei, akikkel együtt élt a nagy mogyoróbokor tövében. Vagy mit is mondok? Mégsem volt szakasztott olyan, mert neki egy kis fehér csillagocska nőtt a homlokán. Aggodalmaskodott is sünpapa és sünmama: "Mi lesz ebből a
gyerekből?
De nem lett semmi. Benedek nőtt, növekedett, szépen, mint a többi hét sündisznógyerek.
Múlt a nyár, jött az ősz. Dér lepte be a földet.
- Miért van ilyen hideg? - kérdezte egyszer Benedek.
- Mert jön a tél - felelte sünpapa.
Benedek lehajtotta csillagos fejecskéjét, s aztán egyszerre csak olyat kérdezett, milyet még soha sündisznócsemete nem kérdezett, mióta világ a világ:
- Papa, miért van tél?
De hát Benedek megtehette, neki csillag világlott a homlokán.
Most már sünpapán volt a sor, hogy lábaira hajtsa a fejét, ami sünéknél kétségtelenül a gondolkodás jele, hiszen egy szülőnek mindent kell tudnia.
- Hogy miért van tél? - mondta aztán elszontyolodva. - Én sem tudom, de megkérdezzük.
Útnak indultak hát. Elöl sünpapa, sünmama, mögöttük Benedek, sorban a hét testvérével. Elmentek a nyúlhoz. A nyúl szörnyen okos nyuszi volt, fél fülét örökösen lekonyulva hordta, úgy figyelt minden neszre.
- Miért van tél? - kérdezte tőle sünpapa.
A nyúlnak még a másik füle is lekonyult, úgy elgondolkozott. Aztán azt mondta:
- Bizonyára a szél hozza, várjatok, megkérdezem a szelet.
S mikor jött a szél, nekiiramodott, és futott, futott, s versenyt futott vele. De bizony csak szomorúan tért vissza.
- Nem tudja a szél se, csak beszél tücsköt-bogarat, telebúgta a fülem. - S rázogatta keservesen tapsi füleit. - Menjetek a bagolyhoz, tán az éjszaka hozza a telet, ő beszélhet vele.
Óriás, odvas fa mélyén lakott a bagoly. Szegény sünpapa egész álló nap kiáltozott neki, míg végre alkonyattájban meghallotta, s kijött az odújából.
- Várjatok, reggelre megmondom - dörmögte a bagoly, s elszállt az éjszakába. Odalent a fa aljában csak lestek, mikor tér meg. De bizony a bagoly csak a hajnali derengésben tért haza. S akkor is nagy mérgesen rájuk kiáltott:
- Hordjátok el magatokat, alkonyattól faggatom az éjszakát, s nem válaszol, csak kápráztatja a szemem hideg csillagfényével. Menjetek a vakondhoz, bizonyára a nyirkos, hideg föld rejtegeti a telet.
Mentek hát a vakondhoz. Meg is lelték hamarosan, éppen egy túrás tetején.
- Kérdezd meg a földet - mondta neki sünpapa -, miért van tél.
A vakond hunyorgott egynéhányat, s aztán eltűnt a föld alatt. Nem is kellett rá valami sokat várakozni, jött vissza egykettőre.
- Siket a föld - mondta a vakond -, nem hallja, ha kérdezem. De ha jól meggondolom, hiába is kérdeznénk, hiszen nincs is olyan hideg idelenn. Nem, ő nem hozhatja a telet. A tél, régóta tudom, felülről jön. Menjetek a sashoz, kérdezze meg a naptól.
A sas fészke pereméről fél szemmel nézett le a nyüzsgő süncsaládra. Aztán meglebbentette szárnyát, s mint egy óriás felhőárnyék, elszállt fölöttük. Szállt, szállt, magasabbra, egyre magasabbra, mindig szemközt a nappal, fel a felhők fölé. S mikor már olyan magasan járt, hogy a ritka levegőben szinte dérharmatosan áradt ki csőrén a lehelet, belekiabált a tűző-forró napkorongba:
- Miért van tél?!
De a vére úgy dobolt a dobhártyáján, hogy nem értette a feleletet.
Odalent azalatt nagy hirtelen beállt a fagy. A süncsalád pedig beiszkolt a mogyoróbokor aljára, és beásta magát a puha levelek alá. Alomra hajtotta fejét a sünmama és sünpapa, meg a hét testvér. Benedek még morgott ugyan egyet-kettőt magában, hiszen azért volt csillagos; s aztán ő is elálmosodott és elaludt. És aludt, aludt, aludt, ki tudja, meddig aludt?
Arra ébredt, hogy meg-megpercen körülötte az avar. Fölemelte orrocskáját, és nyomban vidámító jó szagokat érzett, erjedő, tavaszi szagokat. S ahogy figyelmesebben körülnézett, látta, hogy apró hóvirágocskák nyomkodják szét körülötte az avart, onnan a percenések. Kidugta fejét a vackából, s akkor eszébe jutott, amivel elaludt: miért van tél?
Iramodott egyet, mert a lábacskái bizony meggémberedtek, s a mogyoró szélénél szembe találta magát egy kis hóvirággal, az már ki is dugta az avar alól a fejecskéjét. Benedek megszagolgatta, s akkor azt dünnyögte magában: "Azért, hogy eljöhessen a tavasz."
- Hogyan? Mit is mondtam? - riadt fel egyszerre. - Hüm, még lehet, hogy igazam is van!
De szégyenkezve érezte, hogy ő már egy telet megért, komoly, felnőtt sün, és nem illik neki ilyen gyerekes dolgokkal foglalkoznia.
Hogy miért van tél? - nem is gondolt rá soha többé!A nap éppen lement, mikor az erdő felett elkezdett esni a hó.
— No, anyó — mondta varjú apó a feleségének a nyárfahegyben —, azt hiszem, holnap fehér abrosznál esszük az egérpecsenyét.
Nemsokára a búzamezők fölött kezdtek táncolni a hópihék.
— Gyertek, gyertek — csalogatták őket a szántóföldek —, jó ám a vetésnek a jó puha hó. Az tart meleget a búzaszemnek, hogy meg ne fagyjon a földben.
A falu már rég elcsendesedett, mire a hófelhők odaértek föléje.
— No, ezt a falut megtréfáljuk — mondták a hópelyhek. — Reggel maga se ismer magára, olyan fehérre meszeljük, még a háztetőket is.
Voltak kíváncsi hópelyhek is. Messze az ég alján nagy világosság látszott. Ott a város lámpái világítottak. Ezek a hópelyhek a várost akarták látni.
— Majd meglátjátok, hogy megbecsülnek ott minket — mondták a falura, mezőre hulló testvéreiknek. — Még székkel is megkínálnak, talán hintóba is ültetnek.
Azzal elszálltak a város fölé, s ott lehullottak a háztetőkre, az utcákra, a terekre. Alig várták a reggelt, hogy szétnézzenek a városban.
De mire kireggeledett, akkorra a hópelyheknek beesteledett. Jöttek a hóhányó munkások, megkínálták a havat seprűvel és lapáttal. Aztán rakásra rakták, úgy hordták ki a városból. Mire delet harangoztak, locspocs lett a városi hóból. Az erdők, mezők hava pedig tavaszig megmaradt ragyogó fehéren.
Csikorgó, a fagykirály nagyon szigorú uralkodó lehetett a maga idejében. Átkozták is eleget az alattvalói. Egy darabig még örültek is neki, kivált a szűcsök s a csizmadiák, mert úgy ellátta őket munkával, hogy ki sem látszottak belőle. Örültek a gyerekek is persze, mert kedvükre szánkázhattak, korcsolyázhattak a ropogós havon s a fényes jégen. De hát nem csak szűcsökből, vargákból áll a világ, nem csak szánkázásból, csúszkálásból az élet. Elkezdtek gondolkodni az alattvalók, hogy Csikorgó uralmának miképpen vethetnének véget.
Fújták a körmüket erősen, s toporogtak. De hiába. Fűtöttek, pipáltak. De csak nem akart vége lenni fagykirály rettentő uralmának.
– Üzenni kéne a fecskéknek – vélte egy bölcs öreg, aki még emlékezetében tartotta a fecskéket. – A fecskék jóban vannak a nappal, ha megjöhetnének, a napot is elhoznák magukkal.
Hogy s hogy nem, sikerült is üzenni a fecskéknek. El is jött nemsokára egy villás farkú, fecsegő madárka. Cikázott erre-arra a befagyott folyók, tavak felett. De majdnem rossz vége lett a kirándulásnak. Alighogy rálibbent a zúzmarás telefondrótra, dermedten földre koppant. Még szerencse, hogy valaki kézbe kapta, s a markában életre melengette.
– Egy fecske nem csinál tavaszt – csikorogta Fagykirály kárörvendve. S olyan fagyot lehelt a környékre, hogy még a farkasok is üvöltöttek kínjukban. (Innen származik az a mondás a farkasordító hidegről.)
– Nem bizony, egy fecske nem csinál tavaszt – szomorodtak el a vacogó, topogó, körmüket fújó alattvalók.
– Nem is csinálhat, mert túl alacsonyan száll – mondta egy másik öreg. – Olyan követ kellene, aki nemcsak fecseg-ficseg, rovarászgat, de ereje, hatalma van a dalának. S van bátorsága átfúrni magát a jeges felhőkön, föl a naphoz.
– Azt mondom én – folytatta a bölcs –, szerezzünk egy pacsirtát.
– Ugyan már, az még a fecskénél is kisebb! – vetette ellen az az öreg, aki fecskéért üzent volt.
– Többet ér az egy sereg fecskénél. Majd meglátjátok.
Mit volt mit tenni, beleegyeztek.
– Jöjjön a pacsirta.
Meg is érkezett nemsokára. S azon nyomban föl is parittyázta magát a magasba. Visszhangzott énekétől a jeges égbolt. És meg is repedt egy tenyérnyi helyen. A résen meg besütött a napsugár.
Megszeppent erre Csikorgó, a fagykirály. Próbálta betömni a rést, de hiába. Visszacsurgott a tömés a nyakába. S a lába alatt meg elkezdett kásásodni a hó, ripegett-ropogott a tavak, patakok, folyók hátán a jég. Csermelyek cincogtak, jégcsapok, csatornák csordultak. Csikorgó meg szedte az irháját, s inalt a dombok-hegyek, a havasok irányába.
Ott ül a magas bérceken örökös számkivetésben, s csak akkor látogat el régi birodalmába, amikor a pacsirta szabadságra megy. Olyankor aztán hetvenkedik, legénykedik, gorombáskodik, kitombolja magát, de már közel sem olyan kegyetlen, mint annak előtte. Rá sem hederít senki. Még örülnek is neki. Kivált a szűcsök s a csizmadiák, no meg a gyerekek is. Mosolyogva fújják a körmüket, mert tudják, hogy a pacsirta jövetelének már a hírére is Csikorgó szedi a sátorfáját, mert irtózik a magas kék égtől, de kiváltképp a pacsirta gyönyörű énekétől.
Állandó Tag
Szutyejev: Visszajött a répa
Igen nagy hó esett, a völgyeket, a hegyeket mind magas hó takarta. A nyuszinak elfogyott az ennivalója, útnak indult hát, hogy szerezzen valamit. Egyszer csak boldogan kiáltott fel a nyuszi:
- Hohó! Két répát találtam!
Megette az egyik répát. Maradt meg egy.
Azt gondolta a nyuszi: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A csacsi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a nyuszi a csacsi házához, hanem a csacsi nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a csacsi házában. Azért nem volt otthon a csacsi, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy nagy édes krumplit, örömmel hazavitte.
Belépett csacsi a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!" A csacsi megette az édes krumplit, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A bárányka otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a csacsi a bárányka házához, hanem a bárányka nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta a bárányka házában.
Azért nem volt otthon a bárányka, mert ő is ennivaló után járt. Talált is egy káposztát, örömmel vitte haza. Belepett a bárányka a házába, látta ám a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?" A bárányka megette a káposztát, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. Az őzike otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki azt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt a bárányka az őzike házához, hanem az őzike nem volt otthon. Letette a répát, s otthagyta az őzike házában.
Azért nem volt otthon az őzike, mert ő is ennivaló után járt. Talált is karalábét, örömmel hazavitte. Belepett az őzike a házába, látta a répát, csodálkozott nagyon: ,,Hát ez hogy került ide?!" Az őzike megette a karalábét, aztán azt gondolta: ,,Nagy a hó, hideg az idő. A nyuszi otthon van, bizonyára nincs mit ennie. Elviszem neki ezt a répát, hadd lakjék jól!" Szaladt az őzike a nyuszi házához.
Hanem a nyuszi mar jóllakott, és aludt édesen. Az őzike nem akarta felkelteni a nyuszit, letette a répát, s otthagyta. Felébredt a nyuszi, s nagyra nyitotta a szemet csodálkozásában. ,,Ejnye! Visszajött a répa! Nohát!" Gondolkozott egy keveset a nyuszi, s hamar kitalálta, hogy csak a barátai hozhatták neki ajándékba.
Állandó Tag
A három kismalac és a farkas
(Angol népmese)
Volt egyszer három kismalac. Amikor megnőttek, a mamájuk elküldte őket, hogy építsenek maguknak külön házikót. A három kismalac nagy vígan dalolva útnak indult. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki zsúpszalmát cipelt. Az első kismalac megszólította:
- Szalmás bácsi, add nekem a szalmádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a zsúpszalmát, de még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak két kismalac ballagott tovább. Egyszer csak találkoztak egy emberrel, aki deszkát cipelt. A második kismalac megszólította:
- Deszkás bácsi, add nekem a deszkádat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a deszkát, még segített is fölépíteni a házikót. Annak a házikónak elől is volt ajtaja, meg hátul is. Most már csak a harmadik kismalac ballagott tovább. Hamarosan találkozott egy emberrel, az meg téglát cipelt.
- Téglás bácsi, add nekem a tégládat, hadd építsek belőle házikót!
Az embernek megtetszett a kismalac, nekiadta a téglát, még segített is neki fölépíteni a házikót.
A három kismalac boldogan élt a három házikóban. De egyszer csak arra tévedt a lompos farkas. Egyenest a szalmaházikó elé állt, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
Reszketett a kismalac, de azért hetykén kiáltotta a farkasnak:
- Lompos farkas, fekete! Engem ugyan nem kapsz be! A farkas tépte, marcangolta a házikót, de mire szétszedte, a kismalac a hátsó ajtón át elmenekült a deszkaházikóban lakó testvéréhez. A farkas hamarosan a deszkaházikó elé ért.
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiabált hetykén a második kismalac, és a testvérével együtt elmenekült a hátsó ajtón a téglaházikóba.
A farkas hamarosan odaért, és csúnyán kiabált:
- Gyere ki, te kismalac, hadd kapjalak be! Ha nem jössz ki, szétverem a házikódat!
- Lompos farkas, fekete, engem ugyan nem kapsz be! - kiáltotta hetykén a harmadik kismalac, és nyugodtan leült a testvérei mellé.
A farkas fölmászott a házikó tetejére, s a kéményen át beugrott a szobába. Csakhogy a tűzhelyen hatalmas fazékban lobogott, forrt a víz, és a mérges, lompos farkas a kéményből egyenest a forróvizes fazékba pottyant. A kismalacok meg gyorsan egy nehéz vasfedőt tettek a fazékra, aztán egymásba kapaszkodva táncoltak és énekeltek:
- Lompos farkas, fekete, minket ugyan nem kapsz be!
A három kismalac azóta is boldogan él, vasárnaponként meglátogatják egymást, és olyankor jókat nevetnek a pórul járt farkason.
Állandó Tag
A medve, a róka meg a bödön vaj
Norvég népmese
A medve meg a róka egy bödön vajat vásároltak együtt, hogy eltegyék karácsony estére, vacsorára. Jól eldugták a galagonyabokor tövében, aztán lefeküdtek és elaludtak. A róka egyszer csak felpattan, mint akit álmából felvertek, és elkiáltja nagy hangon:
- Jó, máris megyek! - Azzal elszalad.
A medve félig felébredt ugyan a kiáltásra, de nagyon álmos volt, átfordult a másik oldalára, és aludt tovább. A róka meg azalatt kiásta a bödönt, evett a vajból, aztán visszadugta a helyére, szépen eligazította, elegyengette a földet is felette, hogy más meg ne találja. Miután ezt mind elvégezte, visszafeküdt a mackó mellé. Mackó bá', mikor felébredt, megkérdezte, mitől zsíros a pofája.
- Képzeld csak, keresztelőbe hívtak, amíg te aludtál! Nagy ebéd volt, úgy jóllaktam, mint a duda - füllentette Ravaszdi. És mivel a medve tudni akarta, hogy hívják a gyereket, egy percnyi gondolkodás után azt is megmondta:
- Torkos szájú! Szép név, igaz?
Másnap ugyanúgy történt minden. A róka hangosan odakiáltotta a senkinek:
- Jó, máris megyek!
Aztán leszaladt a bokorhoz, kiásta a karácsonyi vacsorájukat, jó felét megette, és később, mikor a mackó felébredt és megkérdezte, mitől zsíros a képe, elhitette vele, hogy most a másik szomszédja hítta keresztelőbe.
- No és ezt a gyereket hogy hívják? - tudakolta a medve.
- Felelennvan. Szép név, igaz?
Harmadnap megint lefeküdtek a napos dombtetőn, és amíg a mackó aludt; róka koma mind megette a vajat, kinyalta még a bödön alját is. Aztán elhitette a medvével, hogy megint keresztelőbe hítták, mert neki sok jó szomszédja van.
- Ez a harmadik olyan szép gyerek, hogy öröm nézni. A neve: Csepp sem maradt. Szép név, igaz-e?
Végül a medvének is kedve támadt megnézni a bokor alá rejtett kincset, és mikor látta, hogy üres a bödön, a rókára támadt:
- Te etted meg! Más nem tudhatta, hogy ide dugtuk!
- Én hozzá se nyúltam! Te etted meg, és most rám fognád, szép dolog, mondhatom! - hazudta a róka szemtelenül.
Veszekedtek, egyik a másikat vádolta a vajlopással, már-már verekedésre került a sor. Ravaszdi persze tudta, hogy akkor ő húzza a rövidebbet, hát gyorsan kieszelt valamit:
- Ide hallgass! Így sohase tudhatjuk meg, melyikünk a tolvaj. De mondok egyet: most feküdjünk le aludni, aztán mikor felébredünk, meglátjuk, melyikünknek zsíros a szája széle, mert az a vaj tolvaj!
A medve beleegyezett, és nemsokára mélyen aludt, hiszen nyugodt volt a lelke. Ravaszdi meg, mihelyt hallotta a hortyogásán, hogy alszik, leszaladt a galagonyabotoshoz, összekapart nagy nehezen még egy borsónyi vajat a bödön alján, azzal bekente a mackó szája szélét.
Így aztán mégiscsak rajtamaradt Tányértalpú komán, hogy ő a vaj tolvaj, és amilyen együgyű, végül talán maga is elhitte.
Állandó Tag
Válasz idézettel
"csak a Földön vannak csodák...."