Mesék

[Piroska49]

Bartók Julianna

A hiú hóember

Régen volt, talán el se hiszitek, hogy megtörtént, de azért szeretném most nektek elmesélni történetemet.
Egy hideg, téli napon esett meg a dolog, hideg volt bizony, olyan hideg, hogy pirosra csípte a fagy az orrom hegyét. Hóembert építettem kint az udvarunkon, tudjátok: szép, nagy hólabdákat formáztam, egymásra raktam őket, aztán elcsentem a konyhából egy hatalmas répát orrnak, meg két darab kavicsot a hóember szemének. Ahogy nagy buzgón illesztem helyére a répaorrot, a hóember megszólalt.
- Ez nekem nem tetszik - mondta morogva.
Szó, ami szó, meglepődtem, merthogy ki hallott már olyat, hogy egy hóember hiú legyen. Azért válaszoltam.
- Miért nem? Ez egy méltóságteljes, büszke, nagy orr. Illetve nagy répa - tettem hozzá halkabban.
- Akkor sem tetszik - mondta a hóember. - Hozz egy másikat!
Mit tehettem hát, térültem-fordultam, szereztem egy kisebbet. De az sem volt jó. A hiú hóember egyre csak zsörtölődött, kényeskedett, és egyszer csak elfogyott a répakészlet a konyhában!
Mondtam a hóembernek:
- Be kell mennem a városba a piacra új adag répáért. Ami itthon volt, azt már mindet felpróbáltuk.
A hóember morgott valamit, de nem volt más választása, mint türelmesen várni, míg megjövök.
Felkerekedtem hát, és elindultam a városba. Messze laktunk, kint a pusztában, így nagyon hosszú időbe telt, mire odaértem. Aztán mire megtaláltam a piacot, eleredt az eső. Aztán meg kitört a vihar, és úgy ömlött az áldás az égből, mintha végleg kilyukadt volna az Úristen dézsája. Mire elállt, és visszaértem az udvarunkba, csak egy nagy tócsa, és benne két darab kavics maradt ott, ahol a hóember állt valamikor. Megsajnáltam szegényt, letérdeltem mellé, és megmutattam neki a zsákomban az új répákat.
- Látod, ha nem lettél volna ilyen hiú, megelégedtél volna azokkal az orrokkal. Most nézd meg, itt vannak a szebbnél szebb répák, és te nem vagy sehol!
Szomorú voltam, hogy így járt a hiú hóember, de a következő télen ismét találkoztunk, és akkor már boldogan fogadta az első orrot, amit a szeme alá biggyesztettem. És mindketten felnevettünk, hogy milyen buták is a hóemberek!

[Piroska49]

A lucaszék

Nohát a Luca napját úgy kezdték, hogy mán előtte való este fokhagymával megkenték a kaput, meg ajtókot, mindig keresztet rajzoltunk rája, meg az ólakra is, a tyúkólra, meg a disznóólra, hogy a boszorkáknak akkor nem vót hatalma rajta, ha meg vót fokhagymázva. Akkor mán a boszorka az eltávolodott tűle. Az nagy ellensége vót.
Azt a lucaszéket úgy beszélték, hogy Luca napján elkezdték csinálni a széket, és akkor minden nap csináltak bele, faragták, ugye fúrták-faragták kézzel, akkor minden nap csináltak annyit karácsony bőjtjéig. Karácsony bőjtin oszt elment vele, aki csinálta, be oda a templom ajtóba, ráállt a székre. De hogy az akkor mán meglátta a falu boszorkányát. Hogy az már nem fért be az ajtón, mert annak már szarva vót, hogy féloldalt köllött a fejit, fordítani köllött a rajta a fejin, hogy az nem fért be az ajtón. Na, akkor oszt mikor hazafelé mentek, hogy majd meglesi, hogy ki, meg hova megy a boszorka. És akkor aki ügyes vót, az meg vitt magával mákot, oszt a mákot elhanyította, és akkor mán nem tudott utána menni, mert mán akkor nem látta az utat... De hogy meg merte-e valaki csinálni? Mert aszondták, hogy akkor a boszorkák aztat szétszaggatták

[Piroska49]

A három királykisasszony

A vasorrú Indzsibaba. Kárpát-ukrajnai népmesék

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer az Óperenciás tengeren is túl egy ország, abban az országban egy király, akinek olyan három gyönyörű szép leánya volt, hogy azokra nézni emberi szemnek csudálat nélkül nem lehetett. Nem hiszem, hogy lett volna még párjuk a föld kerekségén.
Hej, jártak is őket bámulni, csudálni, nagy, messze földről igazi királyi hercegek, grófok és főnemesek; de nemcsak nézni és csudálni jártak ám ezek, hanem meg is kérni. A király azonban annyira el volt merülve leányai gyönyörűségében, hogy a leánykérőket mindenféle tisztességes ürüggyel elutasította, s a férjhez adást húzta, halasztotta. Nem akart megválni a leányaitól.
Nem messze attól a várostól, ahol a király lakott, volt egy üveghegy, olyan magas, hogy a teteje majd az eget verte. Ennek a hegynek a legtetején lakott három sárkány. Az egyiknek hat feje, a másiknak nyolc feje, a harmadiknak pedig tizenkét feje volt. Ez a három sárkány egy éjjel eljött a királyi palotába, s ellopták a király gyönyörű szép három lányát. Elvitték magukkal az üveghegyre, ahol mindegyiknek szép palotája volt.
Másnap a király és a felesége, amint felkeltek, szokásuk szerint bementek a leányok szobájába; de bizony ott nem találtak senkit, üres volt a szoba. Hej, nagy lett az ijedelem, hogy a három királykisasszony nincs sehol. Hol vannak, merre mehettek? Senki se tudott a kérdéseikre felelni. Kihirdette nyomban a király, hogy aki őket megtalálja, ahhoz adja a leányait feleségül.
folyt. pdf.

[hangay13]

Nagyanyó, az unokája és a tyúkocska (orosz népmese)

Egy olyan mesekönyvben volt, amit még én kaptam gyermekkoromban. Amikor kicsik voltak a gyerekeim, nagyon tetszett nekik ez a mese, sokszor el kellett mesélni, talán a sok hangutánzó szó miatt, amit mélyebb-magasabb hangszínnel, a szövegmondás gyorsaságával is próbáltam visszaadni. Most az unokáimnak is elmondom. (Annyiszor meséltem, valószínű, hogy, szószerint emlékszem rá, de ha nem, akkor is pontosnak tekinthető, egy népmesénél kis változtatások nem számítanak bűnnek.)

Élt egyszer, éldegélt egy öreganyó, Dása néni, unokájával, Másenkával. Volt egy tarka tyúkjuk, úgy hívták, hogy Pöttyöske. Együtt éltek, együtt háltak, még vízért is együtt jártak.
Megy anyóka a folyóra, és a vödre így csörömpöl:
- Csirr-csörr!
Másenka megy a vízre, vödörkéje így csörömpöl:
- Csirr-csörr! Csirr-csörr!
A tyúkocska megy a vízre, vödröcskéje így csörömpöl:
- Csirr-csirr-csirr, csörr-csörr-csörr!
Jön anyóka a folyóról, olyankor így szól a vödre:
- Lotty-lotty!
Másenka jön a folyóról, azt mondja a vödörkéje:
- Litty-lotty! Litty-lotty!
Jön Pöttyöske a folyóról, vödröcskéje így beszél:
- Litty-litty-litty, lotty-lotty-lotty!
Egyszer megint vízért mentek. Elől baktat Dása néni, középen lépked a Másenka, mögöttük tipeg Pöttyöske.
Himbálóznak a vödröcskék a vízhordó rúdon, nyikorognak a rudak, a vödrök meg rábólongatnak.
Nagyanyóé azt mondja:
- Nyekk! Csörr!
Másenkáé azt mondja:
- Nyikk-nyekk! Csirr-csörr!
A tyúkocskáé meg:
- Nyikk-nyikk-nyekk, csirr-csirr-csörr!
Egy faágon éppen akkor ringatózott egy nagy alma. Körülnézett, hallgatózott, rántott egyet a kis ágon, s lepottyant az almafáról. A zöld fű közt végiggurult, onnan átgurult a dombhajlatra. Odagurult Pöttyöske lába alá, a tyúkocska hanyatt esett, nagyot bukfencezett. Tovább gurult Másenka lába alá.
Másenka elesett, nagyot bukfencezett. Megint gurult egy kicsit, Dása néni lába alá - nagyanyó elterült a földön, bukfencezett, prüszkölt és jajgatott.
A vízhordó rudak nyikorogni kezdtek: - Nyikk-nyekk! Nyikk-nyekk!
A vödröcskék is rákezdték: - Csirr-csörr! Csirr-csörr!
Nyikorgott, nyekergett, csörgött-zörgött minden!
A nyikorgásra-nyekergésre, csörgésre-zörgésre odafutott nagyapó:
- Hát veletek mi történt?
A tyúkocska ezt kárálja:
- Jaj, egy ölyv csapott rám!
Másenka ezt pityergi:
- Farkas támadt nekem!
Nagyanyó meg így sírdogál:
- Rám meg medve ugrott!
Pedig csak egy alma volt, semmi más!

[Piroska49]

A kolbász, a béka és az egér
(Népmese)

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, volt egy béka. A béka összetalálkozott az egérrel és a kolbásszal. Hárman kezdtek beszélgetni, s elhatározták, hogy ők örökös barátok lesznek.
Az egeret betették sepregetőnek, a békát beszerzőnek és a kolbászt szakácsnak. Így mentek a dolgok egy hónapig. A béka beszerzett, mert ő jól tudott ugrani, hamar tudott menni s jönni, az egér kisepregette a szobát, s hozott be fát meg vizet, a kolbász meg szakácskodott.
Hát olyan jó ételeket csinált a kolbász, hogy örökké csak nyalogatták a szájukat. Akármennyit ettek, nem tudtak jóllakni, mert nagyon jó volt az étel. Mikor letelt a hónap, azt mondja a kolbász:
- Na, hát a dolog az rendre jár, melyiketek lesz a szakács?
- Hát legyen a béka.
Megtették a békát szakácsnak. Nekifogott a béka, így is szakácskodott, úgy is szakácskodott, főzött ilyet, főzött olyat, de olyat nem tudott főzni, hogy a többieknek jólessék. Főzött vagy három-négy nap, s akkor felmondtak a szakácsnak. Azt mondták, hogy:
- Nem vagy jó szakács.
Megszégyellte magát a béka.
- Nahát akkor ki főzzön?
Azt mondja a kolbász:
- Az egeret tesszük oda.
Odatették az egeret. Ő is főzött vagy két-három nap, de ő se tudott jól főzni. Rászorították a kolbászt:
- Csak te főzzél!
A kolbász váltig mondta:
- Én az én hónapomat lefőztem, s hogyha nem akartok ti főzni, akkor inkább felmondjuk a barátságot.
Valahogy csak megkérlelték a kolbászt, mégis elvállalta, hogy még egy vagy két nap ő főz. A béka gondolta, addig ő megtanulja, hogyan főz a kolbász. Nekifogott, hogy meglesse, mit csinál.
Hát amikor a lé meg volt főve, egy darab idő múlva a kolbász, mikor látta, hogy nincsen sehol senki, beledobta magát a lébe. Megforgatta magát benne ügyesen, s akkor kijött.
"Hopp - gondolta a béka -, most már én is tudom, hogy kell csinálni! Azért olyan jó a leves, mert beledobta magát."
Akkor ajánlkozott:
- Na, most már én leszek a szakács, most már én is tudok főzni!
Nekifogott, odatett egy jó nagy fazék vizet a tűzhöz. Jó tüzet csinált, s főzte, főzte. Mikor már úgy gondolta, hogy meg van főve az a mindenféle, ami bele volt téve, nem várta meg, hogy egy kicsit meghűljön a lé, hanem mikor a legforróbb volt, belészökött.
Hát alig tudott kiszökni, mind összeforrázódott, összefutott a hátán a bőr. Azóta van varasbéka.
Félreállott a főzésből, alig tudott mozogni, úgy összeégette a forró lé. A kolbász meg az egér, mikor megmondta nekik, hogyan járt, kikacagták.
Felbomlott a barátság, s attól fogva mindenki külön élt. Máig is élnek, ha meg nem haltak.


Ez egy igazi disznótoros mese, mert kiderül, hogy a legjobb étel a kolbász, attól lesz finom a leves, attól lesz jókjedvünk.

[hangay13]

Csukás István: A téli tücsök meséi
Amikor a gyermekeim kicsik voltak, de a betűkkel már kezdtek megismerkedni szívesen hallgatták esti meseként. Amikor már kezdtek olvasni, akkor szívesen olvasták többször is.

[hangay13]

Most, amikor az előző hozzászólásomat beírtam, rákerestem, és nem találtam Csukás István meséiből. Méltatlannak tartom, hogy egy ilyen nagy gyermekkönyv író műveiből nem szerepel több ezen a fórumon (gondoljunk csak Süsüre, a Keménykalap és krumpliorr-ra, Pom-pomra, a kis csacsira, Mirr-murra, Oriza-Triznyákra, a Nagy Ho-ho-horgászra, és még lehetne sorolni)! Ezért még egyet felteszek.

[Piroska49]

Móra Ferenc
A cinegefészek

Biz az régen volt, mikor én életemben először álmodtam sarkantyús csizmával, de még most is sírhatnékom van, ha rágondolok, hogy milyen rossz volt abból a gyönyörű álomból fölébredni.
Hullott a könnyem, mint a záporeső, és szegény szülém még friss lángossal se tudta elállítani.
- Hej, édesanyám - szóltam hozzá -, ha énnekem sarkantyús csizmám volna!
Édesapám éppen akkor lépett be a szobába. Nyakában volt a csíkos tarisznya, vállán a nyitó kapa, indulóban volt a szőlőbe.
- No, gyerekem, jössz-e velem hernyót szedni? - kérdezte tőlem.
Nem szóltam semmit, édesszülém felelt helyettem:
- Nem szeret ez már menni sehová, csak ahol sarkantyús csizma terem.
- No, az pedig éppen a szőlőben terem - mondta komolyan édesapám.
De már akkor fogtam is a kezét, húztam is kifelé az ajtón, hogy el ne vigye valaki a sarkantyús csizmámat, mire kiérünk.
Én egy nyúlugrással előbb kiértem, mint apám. Kíváncsian néztem körül. A venyigék még aludtak a homok alatt, de a barackfák már fölébredtek, föl is öltöztek menyasszonyruhába. Jókedvű méhikék zümmögtek a virágokon. Hanem sarkantyús csizmát nem láttam sehol. Szaladtam is gyanakodva apámhoz.
- Apám, melyik fa termi a sarkantyús csizmát?
- Mindjárt, gyerekem, mindjárt - mosolygott, azzal lerakta holmiját a nagy eperfa árnyékába, és megfogta a kezem. - No, gyere velem!
Kimentünk a szőlő végére: ott megálltunk a körtefa alatt. Telis-teli volt az fakadó bimbóval, mint csillaggal a Tejút.
- Látod-e ott azt a cinegefészket? - mutatott föl apám a fa tetejére.
- Látom.
- No, hát abban van a te sarkantyús csizmád.
Ránéztem apámra. Tudtam, hogy amit ő mond, az olyan igaz, mint a nap az égen. Mégis elszomorodtam egy kicsit.
- De nekem nem cinegének való csizma kellene ám!
- Nem is az lesz az, fiam - ütött a vállamra apám. - Igazi legénynek való csizma lesz. Csukaorrú, magas sarkú, csikorgós talpú.
- Sarkantyú is lesz rajta?
- Arannyal futtatott rézsarkantyú.
- Nini, hiszen belenézhetek én abba a fészekbe!
Hittem is, nem is, de nem szólhattam többet. Apám elment megkerülni a szőlőt, a cinegevarga meg abban a pillanatban röppent ki a fészekből. Néztem utána, szerettem volna megszólítani, de aztán jobbat gondoltam.
Másztam föl, mint a mókus, de majd leszédültem, ahogy belenéztem a takaros kis fészekbe. Négy icipici tojásnál egyéb nem volt benne.
"Ez egyszer áprilist járatott velem apám" - gondoltam magamban. Elfutott a pulykaméreg, belemarkoltam a fészekbe, kiszedtem a tojásokat, s egyenként a fához vertem őket.
Épp az utolsó tojáskát loccsantottam szét, mikor nagy lelkendezve odafutott apám.
- Vigyázz, te, kárt ne tégy a fészekben!
Egy kicsit ijedten huppantam le a fáról.
- A fészekben nem tettem kárt, csak a tojásokat törtem szét.
- No, oda is van akkor a sarkantyús csizma - csóválta meg apám a fejét. - Hány tojás volt?
- Négy.
- Abból lett volna négy cinegefiók. Az mind megevett volna naponként ötven-ötven hernyót. Tudod-e, hány hernyó az?
Nagy nehezen kiszámítottam, hogy az mindennap kétszáz hernyó.
- A fiókákat az anyjuk körülbelül harminc napig etette volna. Tudod-e, mennyi az a harmincszor kétszáz hernyó?
Én csak annyit tudtam, hogy az sok. Apám kiszámította, hogy a harmincszor kétszáz hernyó hatezer hernyó.
- No, ezek már nem esznek meg egy hernyót se - néztem föl egy kicsit elszomorodva a fára.
- Majd esznek őhelyettük a hernyók. Tudod-e, mit esznek?
- Gyümölcsfavirágot.
- Mégpedig minden hernyó mindennap egy virágot - számított tovább édesapám. - Hatezer hernyó hatezer virágot. Harminc nap alatt száznyolcvanezer virágot. Alma, körte, cseresznye lett volna abból. Almából, körtéből, cseresznyéből, barackból kiárultuk volna a sarkantyús csizmára valót.
Ebben a percben hazaérkezett a cinegemadár. Sose felejtem el jajveszékelését a kifosztott fészek körül. Szívszaggató sírása ma is fülemben cseng. S ma is jobban fáj a szívemnek, mint az, hogy akkor egyszer lett volna sarkantyús csizmám az életben, azt is megették a hernyók.

[tubigatya]

Az elveszett pötty

Ismeretlen szerző


Bubának, a hétpettyes katicabogárnak elveszett a hetedik pettye. „Pitty potty!” mondogatták a kárörvendezők. Mások meg így csúfolták szegénykét: „Pettyem potty!” – Holott e nélkül is volt elég baja. Sajnálta nagyon, hogyne sajnálta volna az elveszett pöttyöt. Pityeregve üldögélt egy falevélen. Arra jött egy kisfiú és énekelni kezdte: „Szállj el, szállj el katicabogárka!” – De neki most semmi kedve nem volt játszani. Sűrűn potyogtak a könnyei. Szusszanfi, a szellő megkérdezte tőle, miért sír olyan keservesen.
– Már hogyne sírnék, amikor elveszítettem a legszebb pöttyömet. Hat pöttyel a hátamon milyen hétpettyes katicabogár vagyok én?!
Fejét csóválta Szusszanfi, hát bizony ez fogas kérdés volt, amire ő aligha tud válaszolni, ám azt megígérte Bubának, hogy segít megkeresni az elveszített pöttyét, ami nem ígérkezett könnyűnek, hiszen a pötty alig volt nagyobb, mint a mákszem, mint a szeplő az orrod hegyén.
Elindultak hát, hogy megkeressék. Találkoztak a Sörös Üveggel, aki tavaly óta lakott egy bokor alatt, de hírét sem hallotta az elveszett pöttynek. Mentek tovább, míg találkoztak Szúrdmeg Rózsikával. Szúrdmeg Rózsika tele volt tüskével, s mint kiderült, rosszindulattal. Amikor megkérdezték tőle, nem látta-e az elveszett pöttyöt, rájuk ripakodott: – Ha el nem kotródtok innét, belétek mélyesztem a karmaimat!
Nagyon elkeseredtek, bánatosan kopogtattak be Tinóru Tónihoz, a gombamanóhoz. Tóni megigazította kalapját, s jelentőségteljesen gondolkodni kezdett. - Pötty potty! Potty pötty! – mondogatta, majd a fejéhez kapott: – Azt hiszem,, Buba pöttyét alighanem Galica Góca, a légyölő lopta el!
Nem teketóriáztak sokáig, siettek Galica Gócához, a légyölőhöz, de ő tagadta, hogy lopta volna a pöttyeit. Persze nem hittek neki, ám hamarosan kiderült, hogy Galica Góca egyetlen pöttye sem illik Buba szárnyaira. Csalódottan köszöntek el a légyölőtől, aki majd megpukkadt mérgében.
Mentek, mendegéltek ketten hat pöttyel, a hétpettyes katicabogár és Szusszanfi, a szellő. Kicsit el is fáradtak már, leültek pihenni és gondolkodni egy mohos farönkre. Arra jött hétrét görnyedve, nagy galacsint görgetve maga előtt Ganajtúró Rudi. Megkérdezték tőle, nem látta-e az elveszett pöttyöt. – Azt nem láttam mondta Rudi –, de akkora galacsint hajtok nektek, hogy mire megkerülitek, el is felejtitek azt a fránya pöttyöt.
Ők nem galacsint akartak, hanem pöttyöt. Ekkor Sünike bukkant föl az avarban.- Kedveskéim nézzétek már meg, mi van az egyik tüskémen ott hátul, nem tudok megszabadulni tőle!
Megnézték. Mit gondoltok, mi volt Sünike tüskéjén fönnakadva? Hát persze, hogy Buba elveszett pöttye volt. Lett is nagy öröm hirtelen. Süni örült, hogy megszabadult egy fölösleges pöttytől, Buba örült a megtalált pöttynek, Szusszanfi pedig örült, hogy örül a másik kettő. Én pedig örülök, hogy sikerült végre befejezni a mesémet, és annak is, hogy végre elaludtál. Ha majd fölébredsz, te is örülni fogsz, hogy megkerült a hétpettyes katicabogárka elveszett hetedik pöttye, miközben szépeket álmodtál. Ha a pötty elő nem került volna, az én mesém is tovább tartott volna.
Itt a vége, fuss el véle!

Apáti Kovács Béla

A kicsi katicabogár pöttyei

Egyszer igen nagy baj történt a katicabogár családban. Kicsi leánykájuknak Incifincikének elvesztek a pöttyei. Édesanyja vette észre, amikor hazaért az óvodából.
Sírva is fakadt Incifincike. Hullottak a könnycseppek apró szemecskéjéből, mint a záporeső.

-Mi lesz most édesanyám? Az óvodában minden gyerek kinevet, ha pöttyök nélkül megyek közéjük.

Mamája egyetértett kislányával és még akkor este összeült a családi kupaktanács. Hosszasan törték a fejüket, hogy, mit tegyenek?

Édesapja elhatározta, hogy holnap reggel azonnal elmegy a helyi Virágos Rét Harsona újság szerkesztőségébe, és megkéri a főszerkesztő bácsit, hogy írja meg a kedves olvasóknak, hogy, aki megtalálta az elveszett pöttyöket, az minél hamarabb szolgáltassa vissza magas jutalom ellenében.

A hirdetés hamar meg is jelent, a kicsi réti házban szünet nélkül csengett a telefonon, mert annyian vélték, hogy ők találták meg a leányka elveszett pöttyeit. De sajnos egyik telefonáló sem az igazit találta meg. Legtöbbjük elnézte, és csak apró maszatot talált a réti tisztáson, az óvoda környékén.

-Köszönjük a jó szándékotokat, de egyik sem a lányom pettyei – hálálkodott a katicabogár apuka.

Közben Incifincike a szobájában sírdogált. Még enni sem volt kedve. Édesanyja hiába készített neki finom virágporos rántott szúnyog combot, még csak rá sem tudott nézni.

A szomorú hírre még nagypapája is megérkezett, aki azzal vigasztalta kicsi unokáját, hogy a legközelebbi heti vásárban vesz neki aranyból. De a kislányt ez nem nyugtatta meg, sőt napról napra egyre mélbúsabb lett.

Szó sem lehetett arról, hogy a pettyei nélkül menjen el az óvodába. Édesanyja megígérte, szép, formás pöttyöket fest a hátára. A gyerekek észre sem fogják venni, hogy nem igaziak.

-Nem kellenek festett pettyek! A régieket akarom! – hisztizek Incifincike – Világgá megyek, ha nem kapom vissza pettyeimet.

Senki nem tudta megnyugtatni. Sírva ébredt és sírva feküdt. Csak a pöttyeit akarta.
A katicabogár faluból mindenki a pöttyök keresésére indult. Mindent felfordítottak, megnéztek, még az egérlyukba is bekukkantottak, hátha azok csintalan egerek csenték el. Aki csak élt és mozgott, mindenki segíteni akart.

Sajnos eredménytelenül, mert senki nem lelte meg. Még csak elképzelni sem tudták, hová lehettek?

Amikor már majdnem mindenki lemondott, hogy valaha is meglelik a pöttyöket, váratlanul valaki kopogott a házuk ajtaján.

-Ki lehet, ilyen késő este? – kérdezték odabent.

Incifincike apukája kinézett az ablakon, és meglepetésére a közelben lakó szentjánosbogár álldogált az ajtó előtt.

-Jó estét! – köszöntötte a ház urát.

-Jó estét! – jött rá a válasz – Miben tudok segíteni, kedves szentjánosbogár uram?

-Nem segítségért jöttem. Inkább én szeretnék segíteni önöknek. Vidéken voltam egy tudományos értekezleten, és este, amikor hazaértem feleségem elmesélte, milyen nagy szerencsétlenség érte Incifincike leánykájukat. Azt hiszen, tudom, hol vannak a pöttyei.

-Igazán csillant fel a katicabogár apuka szeme és szélesre tárta a vendég előtt az ajtót – Kérem, mondja gyorsan, hol leljük meg, mert már kislányom valósággal belebetegedett, hogy elveszítette a pöttyeit.

A házban mindenki a szentjánosbogár köré sereglett, és főleg a kicsinyke katicabogár lány volt nagyon izgatott. Majdnem kibújt a bőréből örömében.

-Tessék már mondani! – kérlelte türelmetlenül a szentjánosbogarat.

-Tudni, tudom, hogy hol vannak, de szerintem nagyon nehéz lesz, visszaszerezni őket, mert fent vannak egy égig érő fa tetején, a szarka Benő fészkében. Nem fogja egykönnyen visszaadni őkelme. Amit megkaparintott ahhoz csőrrel - karommal ragaszkodik.
-Meg kellene szépen kérni, hogy adja vissza kislányom pöttyeit – javasolta a katicabogár anyuka.
-Hiábavaló lenne – ingatta a fejét a szentjánosbogár – még a csillagot is letagadná az égről, hogy ő lopta el. Sőt neki állna feljebb, amiért meggyanúsították.

-Erőszakkal kell elvenni tőle – mondta a legerősebb katicabogár fiú.

-Jaj, azt meg ne próbáld! Mindenki tudja, hogy a katicabogarak között te vagy a legerősebb, de még te sem tudnád legyőzni szarka Benőt. Igen félelmetes a hegyes csőre, és éles karmai egy szempillanat alatt szétmarcangolnának.

-Akkor, mit tegyünk? – kérdezték elkedvetlenedve a jelenlevők – Ki tud segíteni, hogy Incifincike visszakapja a pöttyeit?

-Csak egy megoldás jöhet számításban – mondta biztatóan a szentjánosbogár – el kell menni a közeli faluba és megkeresni az öreg vadászt. Ő majd a hosszú csövű puskájával elkergeti a szarka Benőt a fészkéből. Mialatt távol lesz, valaki majd lehozza a facsúcsából Incifincike pöttyeit.

Legszívesebben mindjárt még az éjjel elmentek volna a faluba, de igazat adtak szentjánosbogárnak, hogy ilyen későn senkit sem illik zavarni. Meg különben is sötét van, és az öreg vadász nem látná meg, hol van szarka Benő fészke.

Ezért bármennyire is hosszúnak tűnt az éjszaka várni kellett reggelig. Incifincikének ez az éjjel alig akart elmúlni. Mintha ólomlábon vánszorogtak volna az óra mutatói. De egyszer minden vége szakad, és eljött az aranyló napsugaras reggel. Az egész katicabogár család, de még a szomszédok és jó barátok is elindultak a faluba, hogy megkeressék az öreg vadászt.

Sokáig tartott az út, mert kicsinyke lábaikkal csak lassan tudtak haladni. Nagy fáradozás ellenére, amire a faluban a templomtorony harangja elütötte a delet megérkeztek a vadász házához.

Az öreg éppen kint pipázott a tornácon, és meglepődve hallgatta a különös kérést. De mivel nagy jó ember volt, nem sokat teketóriázott, vette a puskáját, és elindult a szarkafészekhez.

Hamar meg is találta. Szarka Benő bent pipiskedett, és kíváncsian szemlélte, mit is akar a vadász. A puska láttán riadtan rebbent fel a fészkéből, és egy közeli fa ágára szállt. A vadász nem akarta megölni, ezért csak háromszor a levegőbe durrantott figyelmeztetve szarka urat, hogy itt most nagy események fognak történni. Közben a többiek is megérkeztek.

-Nos, aranyoskáim, szabad a fészek. Szarka Benő egy ideig nem mer visszarepülni bele. De azt ne kívánjátok egy vénembertől, hogy felmásszak ennek a fa csúcsába. – mondta az öreg vadász.

A katicabogarak tanakodni kezdek, ki másszon fel a fára. Egyikőjük sem volt, valami jó famászó. Ha most el is indulnának, ki tudja, mire érnének fel és vissza. Különben is már esteledett és gyorsan kellett cselekedni. Incifincike újból elsírta magát.

-Hiába kergette el szarka Benőt a vadász bácsi, nem lesz, aki lehozza nekem a pöttyeimet.

Megint sírni kezdett a katicabogár leányzó. A jelenlevők tanácstalanok voltak. Nem tudták, mit tegyenek?

Már úgy tűnt kudarcba fullad minden igyekezetük, mikor váratlanul egy kicsi, kék fejű cinege megjelent mellettük.

-Majd én segítek – ajánlkozott vékonyka hangocskáján.

Alig, hogy ezt kimondta, már fel is röppent szarka Benő fészkébe, és vidáman mutatta fel a megtalált pöttyöket.

-Itt van mind valamennyi – kiáltotta el magát boldogan és a pöttyökkel együtt visszarepült Incifincikéhez.

Volt nagy öröm a katicabogár családban. Mindenki táncra perdültek, vidáman ropták a táncot hosszú perceken át. Még az öreg vadászt is megtáncoltatták. Csak szarka Benő ült logó orral a szomszédos fa egyik magas ágán. Amint ott búslakodott, váratlanul a katicabogár apuka felkiáltott hozzá:

-Gyere Benő, mulass velünk! Megbocsátunk tettedért, ha megígéred, hogy többé nem teszel ilyet. Ellopni másnak a holmiját nem szép dolog, ezt már minden katicabogár gyermek tudja. Ugye most ezt te is megtanultad?

[mvo]

A Gomba alatt



A hangyát egyszer utolérte egy nagy eső. Hova bújjék előle? Egy apró kis gombát látott meg a Hangya a tisztáson, odaszaladt és elbújt a gomba kalapja alá. Üldögél a gomba tövében, várja, hogy elálljon az eső. Ámde az eső egyre jobban zuhogott. Egy agyonázott Pillangó vánszorgott a gombához. -Hangyácska, Hangyácska, engedj ide engem is a gomba alá! Úgy eláztam, nem tudok repülni! -Már hogyan is engednélek - kérdezte a Hangya -, hiszen magam is csak éppen elférek alatta?! -Sebaj! Kis helyen is elférnek, akik szeretik egymást. Erre aztán a Hangya beeresztette a Pillangót a gomba alá. Az eső meg egyre csak zuhogott. Futva jön Egérke. -Engedjetek a gomba alá engem is! Patakokban folyik a víz rajtam! -Ugyan hogyan engedhetnénk ide? Nincs itt már szabad hely. -Húzzátok magatokat összébb egy kicsit! Összébb húzták magukat és beengedték az Egérkét a gomba alá. Az eső zuhogott, sehogy sem akarta abbahagyni. Arra ugrándozott a Veréb, és így sírt-rítt: -Megázott a tollacskám, megfáradt a szárnyacskám! Engedjetek be engem is a gomba alá megszáradni, megpihenni, az eső végét kivárni! -Nincs már több hely! -Húzódjatok összébb, nagyon kérlek benneteket! -Na, jól van. Összébb húzódtak - jutott hely a Verébnek is. Ekkor a Nyúl ugrott ki a tisztásra, és meglátta a gombát. -Bújtassatok el! - kiáltozta. - Mentsetek meg! Üldöz a Róka! -Sajnálom a Nyulat - szólt a Hangya. - Tudjátok mit? Húzódzkodjunk összébb! Alighogy, a Nyulat elrejtették, odaért a Róka is. -Nem láttátok a Nyulat? - kérdezte. -Nem láttuk bizony! Közelebb lopakodott a Róka, és szaglászni kezdett. -Nem itt bújt el? -Ugyan, hogy bújhatott volna ide? Megcsóválta a farkát a Róka, és elment. Közben az eső is elállt, a nap is kisütött. Előbújtak a gomba alól mindahányan, és örvendeztek. A Hangya elgondolkozott, és azt mondta: -Hát ez hogyan történhetett? Először még nekem is alig volt helyem a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértünk! -Brehehehe! Brehehehe! - heherészett valaki. Mindannyian odanéztek: a gomba kalapján ült a Béka, és jóízűen nevetett: -Ó, ti okosok! Hiszen a gomba… a mondatot abbahagyta, őket pedig otthagyta. Mindannyian a gombára néztek, és nyomban kitalálták, hogyan történhetett az, hogy előbb egynek is alig akadt helye a gomba alatt, a végén mégis mind az öten elfértek.