A Föld Napja - Irodalmi pályázat

[GJodie]

Ki ne olvasta volna gyermekként a Tüskevár vagy a Vadon szava esetleg a Lassie c. könyveket? Maradandó élményt nyújtott valószínűleg mindenki számára, az állatok és a természet szeretetére nevelve.
Valamennyi művészeti ág tisztelettel adózik a bennünket körülvevő Flórának és Faunának, ezért a CanadaHun is szeretne hozzájárulni a maga módján ehhez a csodálathoz.
Egy olyan irodalmi pályázatot indítunk, amelyben a alkotások témája a természet és az állatok.
A novellák, elbeszélések házi kedvencekről éppúgy szólhatnak, mint a háztájiban vagy az erdő-mezőkön élő állatokról akár saját szemükkel akár az ember szemével láttatva őket és a világukat.
Kizárólag saját műveket fogadunk és értékelünk állandó tagjainktól!

Formai követelmény: maximum 10.000 karakter hosszúság

A szavazás a szokott módon történik, a köszönöm gomb megnyomásával.
Az első három legtöbb szavazatot kapott alkotás írói részesülnek a díjakban.

Beküldési határidő: 2011. április 15.

Eredmény hirdetés: 2011. április 22. (a Föld Napja)

Fődíj: 15.000,-Ft értékű könyvcsomag

http://canadahun.com/forum/showpost....9&postcount=72
II. hely: 10.000,-Ft értékű ékszerszett a JAF Kollekcióból választva

III. hely: 5.000,-Ft értékű L. Fodor Tamás: Felejthetetlen nyár c. dedikált regénye

Minden pályázót emléklappal ajándékozunk meg.

(A díjak pénzre nem válthatóak. A pályázók a művek beküldésével egyúttal elfogadják a CanadaHun általi kiírás feltételeit.)

A pályázattal kapcsolatos egyéb kérdésekkel keressetek bátran! GJodie

[bullstar]

A JÓ KUTYA

Az ajtó nyikorgására felriadt, és gyengülő látásával már csak mosódott foltokat látott. Megpróbált lábra állni,
de legyengült , hidegtől merev izmai nem engedelmeskedtek. Érezte, ahogy felemelik testét a nyári konyha
csontkeményre fagyott döngölt agyagpadlójáról. Jó illatú kéz volt, emlékeztette valamire, ami nagyon rég volt.
A kéz meleg takaróba burkolta és gyengéden felemelte. Olyan érzés futott át fagyott végtagjain, mint amikor
még vele volt a Gazda, aki ételt-italt adott és néha engedte, hogy megnyalja kérgesre öregedett csomós ujjait.
Orrát friss csípős téli szél csapta meg, s tudta, hogy távolodnak mindattól, amit a Gazda rábízott, hogy őrizze.
-----
A gazda becsukta a csirkeól ajtaját, és mérgesen nézett lefelé a két fekete szempárba a nagy szőrcsomón.
-Mit mondtam neked te bolhacirkusz? – Mormogott a bajusz. –Még egyszer megkergeted a tyúkjaimat, akkor
viszlek a sintérhez. Megértetted? Te vagy a világ leg butább kutyája, mert a héten már harmadjára szorulsz érte.
Ma sem kapsz vacsorát, csak vizet! És nincs nyüszögés és nyalakodás! …No!
Bundás nagyon szégyellte magát, de hát mit lehet tenni, amikor az a kopasznyakú állandóan kikezd vele?
A minap is kikaparta azt a szép fényes csontot, amit a gazda adott, hogy a viszkető fogínyét kezelgesse vele.
Hiába ásta jó mélyre, az a nyomorult keményorrú képes volt kikaparni onnan, és a csőrével csúnya lukakat
ütött a szép sima fényesre nyalogatott közepén, pedig azt a Gazda adta neki. Csak és csakis neki egyedül!
Duzzogva bújt be a tornác alá, onnan pislogott ki mérgesen, aprókat bufogva, mérhetetlen sértődöttségében.
-----
Rossz előérzete volt egész este. Valami furcsát szimatolt a ház felől, és alig várta, hogy a nap felkeljen.
A tyúkól tetejére sütött a nap, és azok a nyamvadtak irgalmatlan lármát csaptak, pedig a kopasz-nyakú
sok téllel ezelőtt kegyvesztett lett a Gazdánál. Saját két szemével látta, amikor keményen meg lett büntetve,
ráadásul a Gazda ráhagyta, hogy a két kaparólábat a leveses fazékból kikapva, személyesen is elítélje.

A nap csak emelkedett egyre feljebb, és a gazda ajtaja nem nyílt ki. Kétségbe esve neki esett az ajtónak,
rágta,rúgta nyomta, ahogy bírta, pedig már felette is eljárt az idő,de most minden porcikája rosszat sejtett.
Végül a retesz feladta a korhadt ajtófélfán, és recsegve, ropogva, szilánkokat öklendezve kifordult a helyéből.
A Gazda keze lelógott az ágyról, és alig-hogy érezte a megnyugtató meleget benne. Bökdöste az orrával,
próbálta óvatosan a fogai közé venni, de nem sikerült, csak halk nyöszörgés volt rá a válasz..A rémülettől vonyítva
átugrotta a kaput, (pedig már tizenkét éves is elmúlt) és meg sem állt a szomszédos tanyáig.

A mentő a kapu előtt állt meg, és idegenek siserahada lepte el a házat. Bundás a nagy sürgésforgás közepette
csendben szorongva nézett hol a Gazdára, hol azokra, akik körötte sürgölődtek. Furcsa rudakkal emelheő
hófehér ágyat hoztak, és a Gazdát feltették rá. Kétségbe esve futott volna hozzá, de szelíden félre tolták.
-Bundás ! – Hallatszott a gazda erőtlen hangja. – Vigyázz a házra!.. Jó kutya vagy!… A legjobb!
------
„Vigyázz a házra!”, visszhangzott a fejében, ahogy távolodott a meleg takaróba bújtatva, ahová a jó illatú
kéz emelte. Kitépte magát a karok közül, és utolsó erejét is összekaparva visszafutott a ház küszöbéig, ahol
egész testében remegve leroskadt. Érezte még, ahogy egy ásótól kérges bütykös meleg kéz végigsimítja
csatakos csomókba gubancolódott vénségtől fakó bundáját. Testét jóleső melegség járta át,és a nagy bajusz
csak ennyit szólt; csendes nyugodt hangon. -”Jó kutya vagy!… A legjobb! „
------
A falusiak sokáig mesélgettek róla, hogy az öreg Kántor tanyáján mi történt. Elmesélték, hogy az öreget
egy nap szélütés érte, és a kutyája ráncigálta át a szomszédját a nadrágja szárába kapaszkodva. De hiába.
Az öreg harmadnapra elhunyt a megyei kórházban. Azt is beszélték, hogy a kutyája maga rágta ki a tyúkól
ajtaját, hogy a baromfiiaknak legyen mit kapirgálni. Senki fiát nem engedett a közelükbe. Mégy a szomszédot
se engedte közel, pedig az hordott élelmet és vizet a kutyának. Végül az öregség vitte el mindet, de a kutya
nem tágított. Három évig őrizte a házat egymaga. A szomszéd hívta ki rá az állatorvost, mikor oltani kellett.
Aztán egy kemény télen a szomszéd is nagyon beteg lett és felhívta az állatvédőket, hogy menhelyre vigyék.
Az állatvédők harmadnapra jöttek is, de az öregedő eb kitépte magát a kezükből és visszaszökött, a házhoz.
Akkor pusztult el a szegény pára. Ott, a házuk küszöbén lehelte ki a lelkét.

M. Laurens 2011-01-[/FONT][/FONT]11[/FONT]
[/SIZE]

Ui: A történet inspirációs alapjául szolgáló forrásanyag képe látható a mellékletben, mely fellelhető a Kisherceg Gazdikereső és Állatkereső oldalán.[/FONT]

[sydneyolimpia]

Hello jelentkeznék én is, egy kis összefoglalo fogalmazással!
Remélem tetszeni fog!


Modern világunkban aggódnunk kell a fák,a növények pusztítása, a madarak tömeges elhullása és levadászása és a kóbor állatok éhezése miatt is. Nem nyújthat vigaszt az a gondolat, hogy először az emberek világában adódó gondokat kell megoldanunk, hiszen emberhez méltó és a természet világához méltányosan viszonyuló, ártástól mentes magatartás lenne kívánatos ember részéről, mivel attól, aki ártó vagy közömbös módon viszonyul a növény- és állatvilághoz, az emberek sem várhatnak sok jót. Ezek egymással összefüggő, egyidejűleg megoldandó, nem is minden esetben anyagi kérdések.
Pedig lenne megoldás!!!!!!!!!
Először is a jövőre előremutatóan az ifjú nemzedékek nevelési és oktatási terveibe be lehetne építeni a természet tiszteletének és megóvásának követelményét. Ami a jelent illeti, a törvények ellen vétőkkel szembeni szigorúbb fellépéssel és ellenőrzéssel szükség esetén párosuló büntetéssel lehetne határt szabni a további pusztításnak.
Ami pedig az anyagiakat illeti, reklámtevékenységek észbontóan pazarló, magas költségeinek lefaragásával lehetne gátat vetni az embert maga alá temető papíráradatnak, és az emberi tudatot óránként különféle hirdetésekkel pásztázó zaklatásnak. Nem beszélve a marketing ágazatban viszonylag kevés munkával megszerezhető magas jövedelmekről, amelyek megfékezése ugyancsak kívánatos és fontosabb célokra befektethető lenne.
Mind természeti és emberi környezetünk védelmét, mind a ráfordítható anyagi költségek előteremtését szolgálná, ha végre valóban és hatékonyan gátat vetnénk az emberek hétköznapjait ellehetetlenítő rombolásnak, ami buszmegállók építményeinek tönkretételéből állnak, hogy csak néhány megoldandó gondot említsünk.


by: Kiss Sydney Olimpia

[kukta]

Amikor csak van pályázat,ugy a jó ha időben irunk és pályázunk mert ekkor nagyobb az esély,hogy a legtöbb köszönömöt szerezzük meg....
Ez a versem még akkor iródott mikor még nem is ünnepelte a világ a föld napját...
A Föld napja április 12 célja, hogy különféle akciókkal hívják fel a figyelmet a környezetvédelem fontosságára.
Magyarországon 1990 óta rendezik meg.


Katonasági szolgálatban Makarszka közelében a Dalmát tengerparton voltam. Minden januárban-horvátul-sijecanj az volt a feladatunk,hogy a tülevelő erdőben a fenyőfákat vissza kell vágnunk. Mire jön a nyár,kevesebb száraz tülevelek legyenek amik fel birnának gyulladni a figyelmetlen turisták hanyagolásától.Hát mig nyestem őket,szüntelenül egész hónapban akkor született meg bennem ez a vers amit csak most kapartam elő erre a pályázatra

A fenyőfák himnusza

Csendben zengjétek életetek himnuszát
Ártatlan fenyőfák...
Minden ágatok lágy sóhaját
Csak én hallom senki más.


Ti tudjátok milyen az,
Ha nagyon fáj,
Mikor az éles balta ágatokra kaszál...
Megbirkózni az erős vihar sem segithet már..

Ti csak zengjétek himnuszotokat
És ne féljetek
Az élet után
Fájdalom nincs már.

Megsiratom sorsotokat bátor fenyőfák
Mig zenéteket hallom
Csak én és senki más!
Zengjetek bátor fenyőfák!

[dorotea]

Szeretnék két történetet megosztani veletek. Nagyon szeretem a természetet, az állatokat. Óvom, féltem mindkettőt.
Az első történet (régebbi) a kiskutyámról szól, aki a mai napig hűséges társam.
Írásomban megosztom veletek, hogy találtam rá. Fogadjátok szeretettel.




Új élet vár

Reggel jó kedvvel ébredtem. Kinéztem az ablakon. A táj gyönyörű hófehér. Nagy pelyhekben hull a hó. Az első napsugár fénye játszadozik a kristályos hópihéken. A madáretető is benépesedett. Ázott kis szürke veréb bukdácsol a hóban. Mosolyt csal az arcomra, ahogy nézem. A sok próbálkozás után szárnyat bontva sikerül felrepülnie. Boldogan szárnyal. Felöltözöm és indulok én is. Szeretem a telet, szeretek a hóesésben sétálni. Boldog vagyok.
Kicsit távolabb...
A városszéli parkban egy csontig lesoványodott kiskutya vívja élet-halál harcát. Fáradt, meggyötört a teste. Látszik, hogy egy lépés is mekkora erőfeszítésébe kerül. Fájdalmas nyüszítését nem hallja senki. Néptelen, csendes a környék. Összeszedi magát, hajtja az életösztön. Fejét felemeli, testét vonszolja tovább a jeges, hideg hóban. Nem adja fel...
Élteti egy reménysugár, élni akar mindenáron. Valaha szerették, jól bántak vele. Most kegyetlen módon kidobták, sorsára hagyták. Éhesen átfagyva folytatja útját.
El-eltűnik a hóban, kicsi fejét felemeli. Vár, pihen, ismét új erőre kap. Mintha érezné, menni kell, nem szabad megállni. Nehéz minden mozdulat, fájdalom hasít apró testébe. Istenem a kicsi kutyaszív is nagyon tud fájni. Menj! Menj, ne add fel!
Vidáman lépdelek, a frissen esett hó ropog a talpam alatt. Gondolatok járnak a fejemben, mi vár még ma rám. Mit kell elvégeznem. A városszéli parkhoz érek. A bokrok ágai a hó súlya alatt, szinte a földig érnek. Szemem megakad egy fekete folton. Vajon mi lehet? Odalépek, látom, hogy egy kiskutya fekszik előttem. Szólongatom, megérintem az élettelennek tűnő testet. A kutyus szemhéja megremeg, próbálná kinyitni a szemét, de nem tudja. Már sírni sincs ereje. Óvatosan felemelem. Beteszem a kabátom alá. Testemmel próbálom melegíteni. Sietve indulok hazafelé. Reménykedem, csak bírja ki szegényke addig. Új élet vár rá nálam. Szél fújja arcomba a havat, de nem törődöm vele. Minél előbb haza kell érnem. Közben beszélgetek a kutyushoz, bíztatom.
- Ne add fel, nálam új otthonra találsz, új életed lesz. - Szorítom magamhoz. Kicsit mocorog, mintha mondani szeretne valamit. - Dödi! Igen így foglak hívni. Tetszik, jó lesz ez a név? Mit szeretnél, csinálok neked egy kényelmes kis kuckót. Egyelőre bent leszel mellettem, így én sem leszek egyedül.
Beszélgetek vele, észre sem veszem, hogy hazaértem. Kinyitom az ajtót. A tűz ég a kandallóban. Mellé teszek egy puha szőnyeget, arra lefektetem. Megfürdetem, sebeit kitisztítom. Örömmel látom, hogy nincs komoly baja. Holnap elviszem, és az orvosnak is megmutatom. Hozok neki meleg ételt. Fejecskéjét felemeli, nyelvével lassan lefetyel. Ízlik neki, éhes volt szegény. Jóllakottan, odabújik mellém, orrocskáját dörzsöli hozzám. Nevetek, a szája körül a szőrén még látszik az étel nyoma. Felemelem, jóleső érzés tölt el. Ideje lefeküdni, a mai nappal új élet kezdődik mind a kettőnknek. Megsimogatom, a kis szőrgombócot és így szólok hozzá.
- Dödi gyere, feküdj le, betakarlak, aludjál szépen. Jó éjszakát! - Hálásan rám néz, kicsit megcsóválja a farkát, így köszön nekem.
Teltek a napok, Dödi egyre jobban van. Megerősödött, már nagyokat sétálunk, ragaszkodunk egymáshoz. Örülök, hogy rátaláltam. Odabújik hozzám, hízeleg.
- Gyere Dödi menjünk futkározni, játszani.
Boldogan szalad, előre, majd vissza hozzám. Látom, jól érzi magát. Hempereg a puha hóban. Tappancsai látszanak csak, ahogy ide-oda mozgatja. A szomorúság is eltűnt a szeméből. Mosolyogva figyelem, önfeledt játékát. Szívembe melegség költözik. Örülök, hogy egymásra találtunk.
(2010. február. 19.)

[dorotea]

Ebben a történetben sétára indulok...leülök egy padra emlékeimben felidézem gyermekkorom, a falusi élet varázsát, szépségét, illatát.
Fogadjátok szeretettel.




Illat

Szép tavaszi reggelre ébredek. Kinyitom az ablakot. A közeli bokron, szürke verebek hangosan csiripelnek. A távolból vadgalamb párját hívó hangját hozza felém a szél. A pázsitot fehér virágtakaró borítja. Gyöngyvirágszőnyeg, amerre a szem ellát. Illata bódító. Csodás a természet, gyönyörködöm a ringó fűszálon levő harmatcsepp látványában. Nem vagyok egyedül. Unokám sírása figyelmeztet erre. Odalépek a rácsos kiságyhoz, felveszem, magamhoz ölelem, lassan megnyugszik. Bőre bársonyos, ahogy arcomhoz ér, babaillatát szívom magamba. Jóleső érzés tölt el. Számomra jól kezdődik a nap, a szokásos otthoni tennivaló után, sétára indulunk. Az utcán virágzó gyümölcsfák, rózsaszín, fehér virágkelyhek bontogatják szirmaikat. Méhecskék döngicsélve szállnak. A napsugara táncot jár az ölelkező ágak, zöld levelei között.
A közeli patakparton levő parkba érünk. Leülök egy padra, és nézem, ahogy unokám a jó levegőn álomba szenderül.
Szemem a távolba réved, gondolataimban emlékképek kavarognak. Gyermekkoromról, tarka mezőről, virágos rétről, erdő közt kanyargó patakról. Vadregényes a táj, a természet szépsége mindig elbűvöl. A távolban tehéncsorda békésen legelészik, és érzem a frissen kaszált fű illatát. A rét közepén egy gémeskút van, vályúval, délben ide vonulnak szomjukat oltani az állatok. Később, behúzódnak az árnyat adó lombtakaró alá. A hűséges pulikutya is gazdája mellett heverészik. Nincs most semmi dolga, pihenhet. Este jóllakottan vonul haza a csorda, tőgyük tejtől dagad. Várják, hogy előkerüljön a kis szék, a sajtár és a gazda.
Gondolatomban érzem a frissen fejt tehéntej illatát. Nagymama jóságos alakja jelenik meg előttem, kezében a kancsó tejjel. Piros, pöttyös csészémből szoktam vacsorára inni, hozzá kemencében sült finom házikenyeret falatozni. Hajnalban kelt, befűtötte a kemencét, amikor már elég forró volt, leégett a tűz, akkor kisöpörte tisztára. Hozta a nagy falapátot. Az asztalon szakajtóban letakarva pihent az este ledagasztott kenyér tésztája. Az első, amit sütött mindig a langalló volt. Mikor éreztem az illatát, szaladtam ki a szobából, leültem a padra, vártam mikor kapok belőle. Emlékeim velem maradnak, míg élek. Falusi udvar, tisztára söpörve, frissen meszelt falak illata, szalmakazal, virágzó akácfák csüngő fehér virága, émelyítő, mégis nyugalmat áraszt. A feketeföldnek is van egy jellegzetes illata szántás után. Emlékeimbe sokszor visszatérnek.
Elgondolkodom, hány és hány féle illat van. A tiszta, jó levegő, mennyivel másabb volt ott, és akkor, mint itt a városban. Unokám lassan ébredezik, ideje hazafelé indulni. A szép tavaszi napsütésben, gyorsan telik az idő. Boldogan mesélek esténként az unokáimnak a falun töltött gyermekkoromról.
(2010. március. 22.)

[sun shine]

Él valahol egy kis kedvenc…egy kis papagáj, egy kisfiú….Kotyócska a neve. Kedvence embernek és állatnak. A természet egy apró csodája, de gazdijának maga a minden. Hogy mi és ki ő? Megpróbálom elmesélni. Ahogy én látom….
Olyan kis lény, kinek hangja lehet lágy, duruzsoló, szívet melengető, de lehet határozott (foglalkozz velem), erőteljes, de mégis csodaszép. Ki csak ott érzi tökéletesnek a világot, ahol gazdija van, ha érzi közelségét, melegségét, hisz számára ez a megnyugtató (és utána esetleg jöhet a kis párja)
Mi neki finom falat? Vajon van annál finomabb, mint amit gazdi szeret? Nem hinném…..
Nincs egyedül. Kislények hada veszi körül. Szebbnél szebbek, bájosabbnál bájosabbak. Kedves tollasok….Kis papagájok és pintyek. Ha közelükbe megyünk, érezzük azt a harmóniát, energiát, ami belőlük árad. Ahogy gondoskodnak egymásról, ahogy tollászkodnak, ahogy szeretik egymást.
Egyszer úgy hozta a sors, hogy én voltam, ki felügyelte a kismadarakat. Korán mentem, a nap szinte még fel sem kelt. Hatalmas csend volt, csak kis kotyogásokat lehetett hallani. Kis beszélgetést, mi nagyon megnyugtató érzés volt. Ahogy ténykedtem a konyhában, és készítettem kis reggelijüket, egyszer csak csodálatos dologra lettem figyelmes. Megállt a kezem, meg sem mertem moccanni. Az egyik kis pinty elkezdett énekelni. Csak hallgattam, és nem tudtam betelni e csodával. Akkor értettem meg igazán gazdijának oly sokszor elhangzott mondatát.
Csodás reggelünk volt, de mire feleszméltünk, már el is késtünk.

[Zsefyzsa]

Egy utcán hozzám csapódott két hónapos kiscica igaz történetének befejező részét osztanám meg az Olvasókkal. Frici meglehetősen rossz állapotban, megfázva került hozzánk...így másnap már az orvosnál találta magát..

FRICI


- Sajnos elég nagy a baj! - közölte az orvos. Valószínű, hogy macskainfluenzás, amit csak ritkán lehet gyógyítani. ..de majd meglátjuk..
Mintha leforráztak volna. Meglátjuk... Az nem lehet, hogy ne gyógyuljon meg!
- Még háromszor kell visszahozni injekcióra, s reméljük minden rendben lesz! - búcsúzott el az orvos.
Az elkövetkező napok mozgalmasan, és feszültségben teltek. De Fricikém már a kezelés napján megmutatta, hogy nem akármilyen fából faragták!
Csalánba nem üt a ménkű - szokták mondani. A kis gazfickó pedig felért egy csokor csalánnal.. Vele mégsem lehetett betelni. A reggelek ezután hajnalban kezdődtek.
Négy órakor nedves orrát szokásához híven a fülemhez dörgölte, s addig dorombolt, amíg simogatni nem kezdtem csillogó, fekete kis hátát. A puszit sem hagyta volna ki! Hiába minden addigi elképzelésem a macska és gazdija közötti higiénikus kapcsolatról! Nem tudtam megállni, hogy csak egy iciri-piciri puszit ne cuppantsak a feje búbjára. (Addig nem is hagyott volna békén.) Ő pedig perdült-fordult, s huss, már röppent is át a másik szobába a kutyámhoz, Dettihez. Fel az ágyra, s ott a hátára fordulva, kinyújtott mancsokkal kellette magát, incselkedett vele. Detti pedig ugrált körülötte vidám farkcsóválással, oda-odakapott a fejéhez, olykor a szájába kapta, mintha a kölyke lenne. Felkapta, letette, körbenyaldosták egymás pofiját. Hol az egyik, hol a másik. Majd Fricikém odabújt a kutya fejéhez, duruzsolt egy sort, - szinte sugdosott neki - majd bevackolta magát Detti füle mellé, mintha valami csodás titkot akart volna elárulni neki.
Ki tudja? Detti biztosan megértette, mert meg-megnyalogatta, s a rá annyira jellemző sóhajtással hagyta, hogy álomba szenderüljenek újra mind a ketten.
Mióta a kis gazfickó nálunk volt, mintha a dolgoknak a súlya megváltozott volna. Olyan egyszerű és könnyű lett minden. Elég volt csak Fricire pillantanom, s máris tele voltam energiával, vidámsággal.
Mire a reggeli második kávémat felhajtottam a gazfickók, Frici, Mici és Detti újra körülöttem nyüzsögtek a fejadagjukat várva. A szervírozásnál a sorrendet nyilván az határozta meg, hogy a csapatban ki a falkavezér?.. Így egyértelmű, hogy leghamarabb Frici lakott jól. A kutya kajájából is.. Egyrészt, mert Mici már szinte anyjaként, vagy testvérként szerette, s eltűrt neki mindent, másrészt a kutyát a dorombolásával simán lefegyverezte. ( Én pedig nem kérdés, hogy behódoltam a kis csibésznek.)
Ha Detti mégis újabb, a számára feltálalt felvágott, vagy más finomság bekebelezésére tett kísérletet Frici rögvest odapenderült, méretéhez mérve félelmeteset fújt a kutya képébe, majd első két mancsával maga felé söpörte a kutya orra elől a kaját.
- Ez az enyém! - vette rettenthetetlenre a figurát, ahogy az amúgy is hatalmas "pápaszemeit" még nagyobbra nyitotta. Azután fél szemmel még mindig Dettit lesve - az újabb rémisztő akciójára készen - mohón felfalt minden falatot. A harci póz alatt Detti türelmesen várta, hogy pótoljam az elrabolt reggeli -, vagy éppen vacsoraadagot.
Frici jó étvágya gömbölyödő, fehérre meszelt pocakján szemlátomást nyomot hagyott, de szüksége is volt a jó kondira. Az első hetekben bár csodás javulásnak indult az egészsége, ez hosszabb távra még nem jelentett garanciát.
Fricire nem lehetett nem figyelni.
Mint akiben száz ördög bújt meg. Amolyan bűbájos ördögök...
A hajnali röpködései közé új szokást vett fel már az első héten, ahogy jobban lett. Kölyök mivoltát le nem tagadhatóan rohangált órákon át egy papírgalacsinnal - amit legtöbbször a Pakli cigaretta puha dobozából - gyűrtem neki. (Volt ugyan mindenféle cicajáték, labda, s másféle papírból gyúrt galacsin is, de azok - valami érthetetlen okból - mind hidegen hagyták.)
Ezt hamarosan felváltotta a sörösüveg kupakja, amire már nem tudom milyen apropóból focilabda volt festve.
A papírgalacsint néha olyan hévvel pofozgatta, hogy az a levegőbe repült, ahonnan azután púposra görbített háttal,- négy lábbal egyszerre elrugaszkodva a földtől - valami tüneményes pozitúrában kapott el.
De az igazi, egész életét végigkísérő kedvence a söröskupak lett.
Úgy passzolgatta az első lábaival ezeket a kupakokat, mint egy kis focista. Széklábak között és körül, ajtónyílások alatt át, és vissza. Egyik percben még a lábam alatt sasszézott vele, mire át akartam lépni már öt méterrel arrább a nappaliban cikázott. Mindezt fáradhatatlanul, teljes odaadással. Se látott, se hallott, csak rohangált megszállottan a játékával.
Így amíg Frici focizott én minden dolgomat elvégezhettem, mert nem kellett attól tartanom, hogy a kis gazfickó valami rosszaságot eszel ki megint. Ilyen idegborzoló, életveszélyes mutatványai közé tartozott például az erkélykorlát legkülső peremén, a korlát sarkán ücsörgés légy-, és darázsles céljából.
Ezt főleg csak a reggeli foci és az esti kötéltáncos mutatványok között művelte. Azaz leszámítva az alvást, s az előbb felsorolt produkcióit, bármikor kiperdült egy kis magaslati levegőt szívni az erkélyre. Alig győztem az erkélyre rohangálni. Arról nem beszélve, hogy még nem is kaphattam le csak úgy a korlátról, mert a hirtelen mozdulattól, vagy hangos szótól, ha megijed, három emeletet zuhant volna!
A csínytevések palettájából ki ne felejtsem a kötéltáncos mutatványait, amit rajtam kívül nem sokan toleráltak volna! ( Én annál inkább. )
Már olyan egy hónapja élt velünk, amikor az esti, vagy inkább késő esti tévézgetésem elunva elhatározta, hogy elszórakoztat valami újjal. Úgy gondolta, hogyha már a természet nem jöhet fel hozzá a harmadikra, akkor legalább ő megy fel, - na nem a fára, mert az nem nő az emeleten - hanem a függönyre.
Amolyan horgolt csipkére hajazó függönyünk minden olyan lehetőséget felkínált a kis kandúrnak, ami egy belevaló kiscica napi edzéséhez szükségeltetik. Hacsak nem akarja tohonya, hájas macsként leélni az életét. Ő nem akarta. Inkább az esti dorombolásait megszakítva kezdetben csak félig, majd ahogy ügyesedett mindennap feljebb és feljebb mászott a függönyön. Eleinte kicsit idétlenül, bizonytalanul. Közben nyakát kitekerve nézett rám kerek szemeivel:
- Na mit szólsz, milyen ügyes vagyok?!
Fölfelé még igen. De a lejövetel az istennek sem ment olyan könnyen.
Ha nem ugrottam fel időben, hogy kifejtsem, lefejtsem a függönyről - s ez éjféltájban, a tizedik erőgyakorlat után már nem lehetett elítélhető - halk, vékony hangon hármat "füttyentett". Meglepő, de az a segélykérő hang máshoz nem volt hasonlítható. Nekem annyira tetszett, hogy azután mindig megvártam azt a három füttyöt, s akkor vettem le, miközben korholtam, hogy: - Ejnye Frici! Visszamégy az utcára!
Persze dehogyis engedtem volna vissza! De ő ezt nem tudta, ezért minden függöny igazítás után békítően felszaladt a vállamra, s jött a bocsánatkérő dorombolás a fülembe..
Ezeket az estéket nem volt egyszerű kipihenni. Nem volt ugyanis mikor. Hajnali dorombolás, éjszakai mászógyakorlatok..
Igazán jól jött most az az egy hónapos szabadság!
Tiszta szerencsém van, gondoltam, hogy most a szabadság alatt hozta a sors az utamba Fricikét.
Azután már a munka is könnyebben ment a cégnél, addigra jobban volt, s nagyjából a házirendet is kapisgálta. Eltelt két hét, s kezdtem azt hinni hogy most már minden rendben lesz. De Frici állapota újra rosszra fordult. Injekciók jöttek, sorra egymás után.
Én táppénzre kerültem. Soha azelőtt nem jött jobban kapóra, hogy otthon maradhattam. A jó isten segítségével újabb egész napos cicapesztra következhetett. Újabb két hét.
A remény és a reménytelenség hullámzott körülöttünk. Egyik órában még vidáman hancúrozott Dettivel, vagy éppen a rekamié aljában a takarók között bújtak össze Micóval, mint egy kis szerelmes pár. A másik percben az alomtálhoz vonszolta magát, mert egyetlen egyszer sem hányt volna a földre, pedig sajnos ez egyre többször fordult elő.
Amikor jobban lett jött újra hálálkodni, dorombolni, hozzám bújni.
Időnként - miközben a konyhapultnál serénykedtem - a szoknyám alá is felfutott pajkosan, majd amint megszidtam a vállamon termett, duruzsolt egy sort, azután elfutott.
Én ekkor már nap, mint nap akkor is sírtam, amikor betegen is lefutotta a maga kis távját a kedvenc "focijával". Mint aki az utolsó percet sem akarja, hogy kárba vesszen.
Micó cicánk és Detti kutyánk viselkedése is megváltozott. Valahányszor Fricikém rosszabbul lett Detti félrehúzódott, szomorúan bámult a világba. Micó pedig kétségbe esetten Frici körül sündörgött, keservesen nyávogott, vagy féltőn nyalogatta.
Szeptember elsején, reggel fáradtan ébredtem. De csak egy villanásnyit éreztem ezt, mert a másik pillanatban belém nyilallt, hogy Úristen, mi van Fricivel.!? Idegesen keresgélni kezdtem előbb az ágyamon, hátha a takaró alatt bújt meg.
(Nem is lett volna meglepő, hiszen előző nap kontrasztanyagos gyomorröntgen-felvételt készítettek róla. Fricinek ez a tortúra azonban nagyon sokat ártott. Ezért is pátyolgattam este magam mellett az ágyban. Még jobban, mint máskor.)
Ám reggel nem volt az ágyon. Sőt az egész lakásban sem találtam. Össze-vissza rohangáltam, hívogattam, s rám tört a sírás.
Egy pillanatra megálltam újra a rekamié előtt, s akkor kétségbeesett macskanyávogásra figyeltem fel. Szegény Mica ült a parkettán az ágy sarkánál, és nyávogott.
-Te Úristen! Csak nem?
Sajnos igen. Az ágyneműtartóba húzódott vissza az én drága kiscicám, úgy ahogy macskáéknál illik félrevonulni az utolsó út előtt.
Akkor, abban a pillanatban meghalt bennem valami.

Eltemettük a kedvenc takarójával, s azzal a söröskupakkal, amivel olyan felhőtlen boldogan játszott mindig.
Az Élet két csodás hónapját adta nekem ez a kis gazfickó, de a fél szívemet, s a régen elfelejtett reggeli mosolyomat vitte magával az égbe. Én mégis örökké hálás vagyok a sorsnak, hogy az utamba hozta azon a napon, és lehajoltam azért a belevaló kiscicáért. Ha visszapergethetném az időt akkor is lehajolnék újra hozzá, ha tudnám milyen sok bánattal teli, de mégis csodás két hónap vár ránk.

Bár újra lehajolhatnék!

[Jaszladany]

Kopi

Kopi a város egyik legforgalmasabb pontján szaladgált, és láthatóan örült a szabadságának. Kerestem a tekintetemmel a gazdáját, de a vézna, tarka kis kölyökkutya senkihez sem tartozott. Ennek ellenére egyáltalán nem látszott riadtnak vagy elveszettnek, vidáman játszott az én skót juhászommal. Egy kisfiú megjegyezte, hogy az előbb még az autók között futkosott, majdnem el is gázolták.
Hát nem hagyhattam ott a Ferdinánd híd forgatagában, hazavittem magammal a belvárosi lakásunkba. Gondoltam, úgyis Karácsony van, ez a kutyus lesz a férjem ajándéka.
De nem tudom, a férjem kapta-e Kopit ajándékba, vagy Kopi a férjemet, mivel Kopi azonnal kiválasztotta őt gazdájának, és attól kezdve csak a férjem létezett a számára. Néha féltékeny is voltam meghitt kettősükre. „Na, most már ketten rajongunk érted”, mondogattam olykor a férjemnek.
Kopiról hamarosan kiderült, hogy súlyos szopornyicája van. Három hétig tartott, amíg felgyógyult, de azalatt tökéletesen megalapozta előkelő helyét a családunkban.

A férjemtől egy pillanatra sem maradt el. Ma is előttem van, ahogy a férjem kiballag az ajtón a nagy hátizsákjával, a kis drótvékony kutyácska pedig boldogan üget a sarkában.
Kopi tapintatos volt. Bár a férjem jelentett számára mindent, az én igényeimet is hajlandó volt figyelembe venni, és ha már nagyon replikáztam, nekem is engedelmeskedett. Közben levonta a következtetést, hogy néha hisztérikusak az ilyen feleségfélék.
Kopi vezető-típus volt. A családi rangsor kialakítását a skót juhászommal kezdte, megértetve vele, hogy a családban minden egyéb négylábú csakis ő utána következhet. Ezt nem csak a skót juhász, hanem a sétatéri kutyák is respektálták, nem Kopi termete vagy ereje miatt, hanem mert Kopi észbelileg messze felülmúlta az egész társaságot. Minden kutya Kopit követette, őt figyelte, mert Kopi talált ki minden rafináltságot.
Kopi társaságkedvelő volt, de elsősorban a férjem társaságára vágyott. Ezért rendkívül nehezményezte, ha magára hagytuk a lakásban. Ilyenkor felülve az ágyra órákon át vonított szünet nélkül, ami éjjel kettő felé már idegborzoló lehetett a bérház lakói számára, különösen, ha a skót juhász támogatását is megnyerte a kórushoz.
Ezért a férjem kénytelen volt minden nap magával vinni a munkahelyére, ahol Kopi megnyugodva szunyókált naphosszat az íróasztal alatt.

Kopi rendszerető volt. Ha a konyhaasztalon felejtettük a mosatlan tányérokat, bögréket, azokat gondosan elmosogatta, persze a nyelvével, és a maradékokat sem hagyta odaszáradni. Rászoktatott minket, hogy romlandó ételeket, pl. tej, tejföl, margarin, ne hagyjunk az asztalon. Romlásukat meggátolandó, az ilyeneket gondosan elfogyasztotta. Ez megfelelő rávezetési módszernek bizonyult az elpakolásra.
Megtanított minket arra is, hogy a teli szemeteskukát illik kivinni, mert különben kianalizálta a tartalmát, és amikor beléptünk a konyhába, bokáig jártunk a tejeszacskók, almacsutkák krumplihéjak, miegyebek tömkelegében. Nem sok időbe telt, és a konyhaasztalunk mindig szépen le volt takarítva, a szemetes kiürítve, stb. úgyhogy Kopi néhány hét múlva konstatálta, hogy a nevelése hatásos. Nagymamám nem ért el velünk ilyen látványos eredményt ezen a téren.
Kopi rendszerességre is szoktatott minket, különös tekintettel az etetés és a séta idejére. Az előbbit az etetőtálja következetes utánunk hurcolásával jelezte, az utóbbihoz megnyerte magának a skót juhász lelkes támogatását, mert ketten már igazán észrevehetően tudtak tülekedni az ajtónál, szembetűnően bökdösve orrukkal a falon lógó pórázt.

Kopi önfeláldozó volt. Az utcánk sarkán lakott az ősellenség, egy hatalmas termetű, sárga német juhász személyében, aki egyszer elszabadulva egyenesen ránk rontott a túlsó oldalról. Kopi azonnal szembe fordult vele, és felborzolt hátszőrrel fenyegetőn morgott rá, miközben hátrapillantva azt sugallta felénk: „Ti fussatok, majd én elintézem!”
Kopi bátor volt. Nem számított, hogy az ellenfél háromszor annyit nyom és háromszor akkora, mint ő, Kopi nem ismert vereséget. Amikor egy óriási schnauzer alatt már teljesen eltűnt, vicsorgó fehér agyarai még a schnaci fekete szőre alól is ki-kivillantak. Fel nem adta volna a harcot semmiképpen.
Kopi csapatjátékos volt. Miután a férjemmel kutyaiskolába járt, megtanult olyan hasznos dolgokat, mint a „menekülő elfogás”. Amikor egy alkalommal el akartuk érni a megállóba érkező villamost, és futás közben előttünk szaladt egy fiatalember, Kopi nyomban asszociált a tanult szituációra, és ha a férjem vissza nem rántja, megragadta volna a férfi kabátját. Kopi rosszallón nézett a férjemre, és a szemében olyasmi volt: „Ha Te nem csipkeded magad, sose kapjuk el!”

Kopi számára nem létezett akadály. A bezárt ajtókat gond nélkül kinyitotta, a kerítéseken átugrott, a kertkapun átrágta magát. Egyszer egy vendégség során egy szőlőkaróhoz kötöttük a látogatás idejére, amit módfelett nehezményezett, és hogy ezt tudomásunkra hozza, az általa elérhető összes szőlőtőkét tövig lerágta.
Kopi „tűzön-vízen át” követett minket. A „vízen”-nek tanúi is voltunk. A Holt-Tisza partján nyaraltunk egyszer, Kopi akkor látott először természetes vizet. A férjem derékig belegázolt a folyóba, és hívta Kopit maga után. Kopi idegesen futkározott fel-alá a parton, majd egyszer csak „egy életem egy halálom”, elszánt ugrással vetette bele magát a folyóba. Leküzdve a sokkhatást, odaevickélt a férjemhez, aki kiemelte a vízből, de Kopi még a levegőben is szorgalmasan lapátolt a lábaival.
Kopi tökéletesen urbanizálódott. Ugyanolyan magabiztossággal mozgott a népes Nagykörúton vagy az aluljáróban az emberi lábak sűrűjében, mint a budai erdőségek fái között, ahova kirándulni jártunk. Még az sem zavarta, ha fatörzs helyett egy-egy autókeréken helyezi el a „jelölését”. Az autótulajdonos méltatlankodása teljesen hidegen hagyta. Egy alkalommal a körúti kebabsütő arab tulajának márkás kocsiját spriccelte oldalba, és amikor az arab úriember rákiáltott, Kopi egyszerűen megugatta. Végül is Kopinak volt igaza… a fickó parkolt a járdán.
Kopi szeretett utazni, de mindig izgalommal töltötte el, ha tömegközlekedésre szálltunk. Tartott attól, nehogy lemaradjunk, mintha neki lett volna a legfontosabb, hogy célhoz érjünk. Elsőként ugrott fel a zsúfolt buszra vagy a villamosra, szó szerint áttörte magát a lábak sűrűjén, aztán sürgetőn visszapillantott ránk: „Gyertek, csináltam helyet!”

Kopi nem volt osztozkodó típus. Amikor befogadtunk egy újabb kutyát, egy termetes, de félénk német juhász keveréket, nem helyeselte a dolgot, de beletörődött. Kelletlenül nevelés alá vette az új családtagot, és a német juhász hamarosan sokkal inkább Kopi kutyája lett, mint a miénk. Kopit utánozta mindenben, neki fogadott szót, nélküle egy tapodtat sem volt hajlandó menni. Kopi kissé lekezelően bánt vele, de szükség esetén bevonta a csapatba.

Kopi türelemmel viselte a lázadozásainkat. A férjem katonáskodása idejéből hozott rigmuson: „Kopaszgyík, azír van, hogy szenveggyík”, csak elnézően mosolygott. Annál is inkább, mivel szenvedőknek inkább mi érezhettük magunkat, Kopi következetes gyámkodása alatt. De Kopi kötelességének tekintette, hogy mindkettőnket felügyelete alatt tartson, mintha időközben elvesztett nagymamám bízott volna rá minket: „Tartsd szemmel ezeket a szertelen fiatalokat!” És Kopi nem is tévesztett minket szem elöl egy pillanatra sem. Életünk minden percében részt akart venni.

Kopi remek bébiszitter volt. Amikor a húgom óvodáskorú gyermekei jöttek látogatóba, Kopi nagyszerű játszótársnak bizonyult. A gyerekek visongva kergetőztek vele a szobákban, menekültek előle fel a bútorokra, a falhoz állított bordás falra, s közben selypítve rikoltozták: „Kopásgyííík…”!
A bújócskát élvezték a legjobban, de nem ők bújtak el, hanem valamilyen játékot rejtettek el Kopi elől, akit addig kiküldtek a szobából. Amikor beengedték, Kopi azonnal lázas kutatásba fogott, és a gyerekek fetrengtek a nevetéstől, ahogy kis orrát felemelve szimatolta a levegőt, felugorva a székekre, asztalokra, de még a szekrényre is, aztán körbeszagolta az ágyat, bebújva a takarók, párnák alá, amíg meg nem találta a labdácskát vagy egyebet. A gyerekek annyira azonosnak tekintették Kopit magukkal, hogy amikor az egyikük izgatottan felkiáltott: „A könyvek mögött van!”,
a másik rászólt: „Ne mondd meg neki!”
Tény, hogy Kopi értette az emberi beszédet. Vigyázni kellett, hogy miről társalgunk előtte. De ha nem mondtunk semmit, akkor is kikövetkeztette apró jelekből a szándékainkat. Különösen, ha útra készültünk. Nélküle ugyanis nem mehettünk sehová. A nyaralásunkat is úgy kellett megterveznünk, hogy Kopi is velünk jöhessen. Igaz, hogy mi is csak vele éreztük jól magunkat.
A biciklink mellett kitartóan száguldott a legforróbb nyári melegben is, sőt, közben még ide-oda is cikázott, hátha sikerül felhajtania a lucernásból néhány nyulat, amiket éles csaholással üldözött, ahogy kopófélékhez illik. A hajszától aztán annyira felhevült, hogy gyorsan keresnie kellett egy tócsát, amibe rögvest belehasalt, és a férjemmel nevettük, hogy talán még sistereg is.

Soha sem maradt el mellőlünk. Még akkor sem, amikor már megöregedve bénulni kezdett a hátsó lába. Volt, aki kullancs-csípésre gyanakodott, de az állatorvosi egyetemen azt mondták, nem egyértelműek a laboreredmények. Én arra gondoltam, talán annak a szélütésnek a késői következménye, amiből néhány éve kigyógyult.
Amikor már csak heveder segítségével tudott járni, még akkor is olyan életkedv, életerő és annyi energia volt benne, ami azt hiszem, bennem soha nem lesz. Ezért bíztam vele együtt mindvégig abban, hogy most is meggyógyul.
Végül már egyáltalán nem tudott felállni, de a két mellső lábán is odavonszolta magát a szobánkba, az ágyunk mellé.
Utolsó emlékem róla, hogy megsimítom a fejét, és a könnyem rácsordul selymes kis homlokára, ő pedig megnyalja a kezem. Mintha megköszönte volna az együtt töltött tizenöt évet, pedig én tartoztam neki hálával.

Mindig is az volt az érzésem, hogy nem mi gondoskodunk róla, hanem ő az, aki törődik velünk, aki vigyáz ránk, aki gondunkat viseli. Talán ezért maradtunk nélküle olyan fájdalmasan árvák.
Kopi számomra fiatalságunk végigkísérője, ifjú éveink gondtalanságának, szabadságának, bizakodásának szimbóluma, életünk legszebb szakaszának társa volt, és most már örökre az is marad. Valami megismételhetetlen csoda volt, valami egyedi, amilyen csak egyszer adódik az életben, csupán rövidke időre, mégis az egész életet színesebbé és gazdagabbá teszi.

Kopikám… Köszönöm!

[Zsazsa61]

Speedy egy vadászgörény volt, két évig élt velünk. Akkor került hozzánk, amikor a fiam nyolc éves volt. Régóta nyaggatott a gyerek, hogy szeretne egy kiskutyát. Nem akartam kutyát egy kicsi, agyonzsúfolt lakásba, szenvedett volna szegény egész nap egyedül, bezárva. De az egyedülálló anyukák egyik jellemzője, hogy szeretnének mindent megadni a gyereknek, amit az csak megkíván, hogy kompenzálják azt, hogy csonka családban kénytelen felnőni. Beadtam a derekam. Esetleg egy cicát vehetnénk, azt ki lehetne engedni a lakásból, hazajönne, ha megéhezne, de azt nem lehet sétáltatni. Nagy divat volt akkoriban görényt tartani, sokszor láttunk a városban gazdájuk nyakában aranyos kis állatokat. Gyerekem beleegyezett. Nem nagyon volt időm felkészülni az érkezésére, mert közelgett a születésnapja a gyereknek. Megvettük a legközelebbi állatkereskedésben Speedyt egy fajtiszta kiskutya áráért. Már nem volt kölyök, nagyon szelídnek sem mondható. Észrevehettük volna, mert a kereskedő is csak kesztyűvel fogta meg. Hazavittük, elkezdtük magunkhoz szoktatni. Speedy lett a neve, mert nagyon gyorsan körbeszaladgálta a lakást, s közben összeszedett mindent, ami a szájába fért, szivacsot, kisebb tárgyakat. Kesztyűt húztunk, megpróbáltuk játékra bírni. Az tetszett neki, szívesen ugrált a seprű után, szaladt a labdáért. Hamarosan kesztyű nélkül is kézbe vehettük, sőt engedte, hogy meg is fürdessük elég gyakran. Egyszer el is aludt a kezünkben fürdés után, míg száraz ruhába bugyoláltuk. Fürdés után is olyan volt az illata, mint egy kisoroszlánnak. Egy ketrec volt az éjszakai szállása, de hamarosan megtanulta, hogy hogy kell kinyitni, ezért lakatot kapott négy oldalról. Ha szabadon volt, akkor mindig az ajtónál szaglászott, szeretett volna kimenni. Egyszer ki is szökött, nem vettem észre. Este volt már, azt gondoltam elbújt valahová, s már békésen alszik. Reggel kaparászást hallottam az ajtó felől. Ott állt Speedy porosan, koszosan. Azt hiszem, felfedezte a pincét. Fiamat egy idő után már nem érdekelte annyira a görény, rám maradt a sétáltatás, etetés, fürdetés, ketrecének kitakarítása. Ráadásul Speedy kezdett kamaszodni, s megvadulni. Éjszaka nem tudtam aludni tőle, mert a körmével kaparta a ketrec rácsát, amire felébredtem csukott ajtó mellett is. Megbeszéltük a gyerekkel, hogy Speedy kinőtte a lakásunkat, meg kell válni tőle. Eszembe jutott, hogy hátha befogadnák az állatkertben, de nem tetszett az a mód, ahogy az ottani görényeket tartották. Lehet, hogy valaki elvitte volna, de akkor már arra gondoltam, hogy esetleg rosszabb környezetbe kerülne az állat. Társ kell neki, a konzervektől elhízott, az állatorvos azt javasolta, hogy inkább élő egerekkel etessük.
A döntést Speedyre bíztam. Kivittem a magammal a telekre, kiengedtem a ketrecéből. Nagyon tetszett neki, boldogan ugrándozott körülöttem, míg én a zöldborsót gyomláltam. Aztán elmentem a közeli kisboltba. Mire visszaértem, már nem láttam Speedyt sehol. Kiáltottam a nevét, de késő estig nem került elő.
Máig sem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, amikor visszaadtam a szabadságát, remélem igen. Biztosan gyorsan alkalmazkodott az új környezethez, talált párt magának, mert hiszen egy nagyon okos VAD-ÁSZ-GÖRÉNY volt.