A Föld Napja - Irodalmi pályázat

[sun shine]

Szeretem a természetet. Minden gyönyörűségével, erejével és a benne élő teremtményeivel.
Az erdőben csordogáló kicsiny patakoktól a hömpölygő folyókig. A domboktól a hatalmas hegyekig. A kis cserjéktől a fenyvesekig. Csodálom a táj folyamatos változását.

Tavasszal, mikor ébredezik a természet, hívnak az erdők, hol megtelik minden élettel. Mikor már a napnak van annyi ereje, hogy egy kis melegséget lopjon a szívünkbe.
Szép lassan kinyílnak a mezők virágai, és életre kelnek a fák. Dalolnak a madarak, és csodaszép lepkék repülnek körülöttünk.

Nyáron, mikor a viharok, heves nyári esők olyan színeket csalnak elő az égboltból, ami egyszerre gyönyörű és félelmetes. Megnyugtató érzés, ha vízparton üldögélve figyelhetjük a vízimadarak kis életét. Esténként, ha alábbhagy a nap forrósága, kedvesünkkel, szeretteinkkel csodálhatjuk a naplementét. Hallgathatjuk a tücskök hangos ciripelését, és az éjszaka titokzatos hangjait. Mikor éjszakai erdei sétákon szentjánosbogarak világítanak.

Ősszel, mikor csodaszép színekbe öltöznek a fák, és levetett leveleik között sétálhatunk a parkban. Mikor elered az eső, és az ablakpárkányon lehet hallani folyamatos kopogását. Vagy éppen tóparton sétálva figyelni a cseppeket, ahogy eggyé válnak a tó vízével.

Télen, mikor megjelenik az első hópehely, és reggel arra ébrednünk, hogy fehérbe öltözött a táj. Mikor sétálunk a hóban, kis madár lábnyomok között, miközben hallhatjuk a kis cinkék hangját. Ha halljuk a kisgyerekek önfeledt kacagását, ahogy felfedezik újból és újból a tél adta csodás lehetőségeket. Suhannak szánkók, és egy nagy borulás sem tántorít el senkit attól, hogy újabb próbát tegyen.

És még sorolhatnám. Igen, minden évszaknak meg van a maga szépsége. Rajtunk múlik, hogy ebből mit látunk meg. Ha elég nyitottak vagyunk minderre, akkor mindig tudunk tenni egy apró felfedezést, mindig láthatunk egy újabb természet adta csodát.

[mkatus]

Minden tavasszal izgatottan várjuk, hogy kedves fecskepárunk hazaérkezik-e a hosszú útról.ffice:office" />
Tavaly egy kicsit megijedtünk. Szomszédainknál már vígan csiviteltek a hazatért fecskék.
Nálunk meg üresen porosodott az elhagyott fészek, amit évekkel ezelőtt, udvari épületünk egyik belső gerendájára építettek. .
Már egy ideje nyitva hagytunk egy kicsi ablakot,- vártuk őket.
Április vége felé, egy szeles délután, végre megérkeztek!
Boldogan repkedték körül fészküket, csiviteltek, örültek. Egy kicsit kiüldögéltek az udvar feletti villanydrótra, de nem sokáig pihentek.
Elkezdték a takarítást, tatarozást. Serényen hordták a széna és szalmaszálakat. Apró sárdarabokkal pótolták a fészek hiányzó részeit. Lent a betonon tekintélyes mennyiségű építési törmelék gyűlt össze. De egyáltalán nem bántam, esténként én is takarítottam utánuk.
Szorgalmas munkájuk után, másnap már a felújított fészek szélén üldögéltek.
Okuk volt a sietségre, mert az előző években ez idő tájt, már fészkén ült a tojó.
Mindennap figyeltem őket és egy napon örömmel láttam, az egyik fecske nyugodtan üldögél a fészekben.
Kíváncsian vártam, vajon mekkora lesz majd a család. Az első költéskor négy-öt fióka is szokott születni.
Arra még gondolni sem mertem, ami pár nap múlva történt nálunk.
Filemon nevű cicánk egész télen az udvari épületben tanyázott, egerészett. Amíg fecskéink építkeztek, békésen figyelte serény munkájukat. Lustán pihengetett a napsütötte fal mellett. Nem gondoltam volna, hogy kegyetlen dologra készül.
Az ide-oda repkedő fecskéket nem bántotta. De amikor már tojásain ült a tojó, Filemon nagyon éber lett. Az ablakból egy jól irányzott ugrással felugrott a gerendára és leverte a fecskefészket.
Amikor megláttam a beton aljzaton széttörött apró tojásokat, a darabjaira széthullott fészket, azt hittem menten rosszul leszek.
A megrémült fecskepár izgatottan repkedett az épületben. Fészkük helyén csak apró sárdarabkák maradtak. Szegény madárkáim nagyon megzavarodtak, keservesen csiviteltek, szinte sírtak.
Mérgesen kiabáltam Filemonra, aki szerintem tudta, hogy nagyon rosszat tett, mert messzire elszaladt.
Tehetetlen dühömben sírva fakadtam, - csak sírtam és sírtam.
A fecskéink azonban nagyon okosak voltak. Amikor kitaláltak az épületből, kiültek a villanydrótra, ott csiviteltek. Hamarosan vendég fecskék érkeztek hozzájuk, és akkora ricsajt csaptak, hogy majd eladták az udvart. Egyszer csak az összes fecske, mintha vezényszót hallottak volna, - elrepült.
Én még mindig a levert fecskefészket és a darabokra tört tojásokat sirattam, amikor a fecskék kezdtek visszaérkezni. Mindegyik csőrében volt valami építőanyag. Sokáig köröztek a gerenda előtt, mielőtt elkezdték volna a fészekrakást.
Végül az ablaktól távolabb, biztonságosabb helyet választottak. Szorgalmasan dolgoztak, a fészek rekord gyorsasággal újra elkészült.
Igaz, költeni csak egyszer tudtak, mert kifutottak az időből. Szeptemberben négy fiókával indultak el a hosszú útra.
Már nagyon várom a tavaszt, szeretném már újra itthon látni őket. Bízom benne, hogy valamennyi épségben hazatér.
Filemon cicára nem haragudtam, mert tudtam, ösztönösen cselekedett. Nagyon szereti a verebeket riogatni. Most veréb helyett fecskét akart fogni.
2011-02-04

[grobovobszky]

Valamikor télen
Na. Hát az első dolog, amit észrevettem, hogy a dobozom teteje kinyílt. Aztán az a nagy csupasz mancs, ami elkezdett kotorászni. „Harap!” Kezdődött a belépőm: rohangálás, visítozás, csörömpölés, jobbnál jobb káromkodások... Srácok, én csak kimásztam a vackomból! Ezeknek mindegy volt. Ha belenyúlsz a számba, beléd akad a fogam. Harap...zseniális, hát, itt se fognak nagyon szeretni...jó, elismerem, egész humoros volt figyelni őket, a nagy felfordulást, amit miattam rendeztek. Hiába volt masni a nyakamba, meg ez bőrcsík, amit rámaggattak, máris én vagyok a fenevad. Pont én...
Szóval, amíg kissé unottan rágcsáltam a masnimat (hátha lejön, többektől hallottam, hogy sok kitartó rágással leoperálható...) ez a csupasz mancsú megint elindult felém. Magasságban még ő volt hozzám a legközelebb, kölyökféle, bizonytalan léptekkel, de egyértelműen én felém.
Szépítésként megpróbáltam körbeszaglászni, én ugyanis remekül barátkozom....általában. Ennek ez se tetszett. Megint visított, meg eltolta magától a fejem, rácsapott az orromra, az anyjához menekült, én meg utána, héj, hát nem úgy gondoltam, most mit izél. Hát az anyja erősebb volt, visszadobott a dobozomba. Mindegy, ezt legalább már megszoktam. Eddig is órákon át gubbasztottam benne mire kinyitották, közbe meg valami idétlen ciripelést kellett hallgatnom, meg sötét is volt, csak néha fura színű fények szűrődtek be felülről. Már azt hittem, hogy a rettegett laboratórium lehet, azt se tudom micsoda, de csak ilyennek tudtam elképzelni, ahova, ha egyszer bekerülsz, többé nem jössz ki.
De ezek nem tűntek laboratóriumnak. Egy csapat veszett bolond, akik tőlem félnek. Mintha félelmetes lennék, ez tetszik... vártam, hogy megnyugodjanak, kissé elegem volt már a fenenagy félelemből, mikor alig vagyok nagyobb, mint egy tyúk. Egyszer összemértem. De az bezzeg nem szaladt el, inkább csak csapkodott a szárnyaival, meg rohant utánam... Mindegy. Nem szeretem a tyúkokat...
Néhány percre békénhagytak. Aztán persze a csupaszmancsú anyja, még hatalmasabb csupasz mancsokkal, kihúzott a dobozból, és egy asztalra állított. Leszedte rólam azt a vacak masnit, még ő nyafogott, hogy mért nyálas. Minek kötötte rám? De legalább leszedte. Adott valami ropogós izét is, meglepően finom volt.
Épp kezdtem volna elbízni magam, hogy talán nem is olyan rossz, de akkor jött a lavór. Meg a víz. Ha eddig nem mondtam volna, ki nem állhatom a vizet. Mire észbekaptam, már bentalavórban- nyakambaavizet-csípősetaszemembe. Itt jött az a rész, hogy én köszöntem szépen a vendéglátást, nekem ennyi elég volt! Ki a vízből, le az asztalról, be az ágy alá, ott a legbiztosabb! De úgy tűnik nem eléggé, seprűnyéllel addig böködtek felém, meg mindenféle lámpákkal világítottak a szemembe, hogy végül valahogy mégiscsak előkerültem, vissza a dobozba. Ezúttal végleg. Körülöttem sötétedett, úgy estefelé megint kaptam olyan ropogós finomat... de azt várhatják, hogy majd megeszem, tudom, hogy csak csali. Akkor már inkább azt a rosszízű masnit. Csak azt meg már leszedték rólam. Akkor határoztam el, hogy még reggel megszököm.
Amilyen zseniális vagyok, ezek azóta is keresnek. Úgy kell nekik. Csak keressenek.

[Drentys]

Álmomban egy réten napoztam a pitypangok sárgán ragyogtak ki a tenger-sok zöldből a távoli erdők fenségesen ölelték körbe a tájat. Nem tettem semmit csak élveztem a nap cirógatását békesség járt át. Közelben egy kis patak csobogását halottam. Lustán álltam fel, hogy megkeressem és kicsit lehűtsem magam a vizében. Mikor megtaláltam elborzadva néztem a műanyag flakonokat és a konzervdobozokat a medrében. Kicsit odébb pedig olajoskanna ontotta bűzös, halott szagát. Elfacsarodott a szívem és a botommal próbáltam kipiszkálni a sok szemetet a mederből. Már egy nagy kupaccal kiszedtem, de még mindig érkeztek a flakonok lassan gördülve a kavicsokon a csekély vízben. Abbahagytam a munkát és elindultam felfelé a folyás irányában. Alig száz méterre onnét egy szemétlerakót találtam több száz zsák szeméttel. Az emberi élet hulladékainak dögszaga fuldoklásra késztetett. A halál volt ott. Sírva fakadtam ahogy a kis patak csordogáló habos vizére néztem. Tehetetlen fájdalom vergődött bennem. Leültem egy kivágott fa tuskójára és zokogtam. Egyszer csak úgy éreztem valaki áll mellettem felnéztem és három csuklyába bújt alakot vettem észre egy kékes zöldes zizegő ruhában állt, mellette álló barnás- feketés- vöröses ruha fedte. Arcát nem láttam, de a szeme tűz-sárgán világított ki a csuklyája alól a harmadik szinte áttetsző ruhában volt pillangók virágok madárkák ültek a vállán.
- Kik vagytok? Kérdeztem megilletődve.
A barna csuklyás nehezen lépett felém. Megszólalt hangja mély volt.
- "Én vagyok a Föld szelleme.
Lassan megöltök az utakkal amit belém véstek. Egyre több betonnal feditek be a bőröm. A szemeteitek belém csorognak a mérgek amit a növények termesztéséhez használtok mind bennem vannak. Elborít az a rengeteg értelmetlen szemét amit naponta rám hordtok. Haldoklom!"
Megszólalt az áttetsző ruhás akinek lélegvételeivel madárkák, pillangók reppentek odébb a hangja sustorgó volt. Mozdulata lebbenés szerű de oly fáradt és nehézkes volt.
- "Én vagyok a Levegő szelleme a Föld szellemének nővére.
Naponta erdőket pusztítatok el, egyre nehezebben lélegzem. Teleszemetelitek mérgekkel a levegőt a repülőitekkel a dezedoraitokkal a szemét égetéseitekkel. Járműveitekkel folyamatosan mérgeztek. A káros sugárzásokat egyre kevésbé tudom távol tartani tőletek. Nem tudok segíteni a Föld szellemének lélegezni. Fuldoklom!
Odacsordult elém a harmadik is lassan és nehézkesen.
- "Én vagyok a Vizek szelleme a Föld szellemének a húga. Minden vizet szabályoztatok a folyás irányokat megváltoztattátok. A növényeket kiirtjátok belőlem. Mérgeiteket belém hordjátok. Amikor takarítotok minden vegyszer végül belém ürül. Tengereimen, óceánjaimon olajat öntötök szét. Atommal kísérleteztek bennem. Műanyagokat dobáltok belém a vízi állatok éheznek. A madárfiókák éhen halnak mert sokszor műanyagot esznek. Vezetékeken csorgatjátok pazarlóan a vizeket. Megbontottátok a vízkörforgást. A halál lakik bennem!
Megszólaltak mindhárman hangjuk egybe olvadt jajkiáltásként visszhangzott bennem.
- "Figyeljetek ránk emberek! Minden eldobott szemét minden kiöntött vegyszer, minden kidöntött fa közelebb visz a halálunkhoz. Védjetek minket mindennap! Ne csak egy nap az évben! Ébredjetek tudatára és tegyetek értünk mindennap!!! Ne értünk tegyétek! Tegyétek a gyerekeitekért! Mi lesz veletek, ha elpusztulunk? Mi lesz a gyerekeitekkel? Hol fognak élni? Hogy vesznek levegőt? Mit isznak majd? Juttasd el ezt az üzenetünket a többi emberhez kérlek!Segítségre van szükségünk, állandó erős segítségre"
Néztem ahogy fáradtan megfordulnak és akkor vettem észre a szörnyű keléseket, sebeket a "ruhájukon" és éreztem meg a halál poshadt bűzös szagát a mozdulataik nyomán támadt légmozgásban. Izzadtan dideregve ébredtem. ÉBREDJ FEL TE IS EMBER!!!

[hundido]

Az erdő csendjét valami szokatlan zaj verte fel.
- Jaj.. jaj.. jaj!
Aztán megint:
- Jaj! Jaj!
Az erdei manók meghallották, s elindultak a hang irányába. Megpillantottak valakit, aki a fa alatt fekve jajgatott.
- Jaj! Jaj! Jaj!
- Te nem tudsz mást mondani, csak azt, hogy: Jaj!- kérdezték a manók.
- Miért mit mondjak: Azt, hogy ihaj-csuhaj? Nem látjátok, hogy a fa fogságába estem? S ha valakinek fáj valamije, akkor azt mondja, hogy: Jaj…Jaj…
A fa gonoszul vigyorgott a beszéd közben, s szorított még egyet Jeromos lábán.
- Jaj… jajj!!
Erre előjött Tudorka az erdő bölcse, szokás szerint most is egy könyvet szorongatott.
- Mi ez a lárma? Így nem lehet olvasni, gondolkodni!- mondta bosszúsan.
-Á, jó reggelt kedves tölgyfa, latin nevén-……
- Hagyd már abba!- kiabáltak rá a többiek. Közben megjelentek az erdő lakói. Ott volt a gomba, a róka, madarak, pillangók, virágok. Mind-mind előjöttek erre a hangoskodásra.
- Mi történt?- kérdezték a virágok?
- Miről maradtunk le?- kíváncsiskodtak a pillangók.
- Hááát….- mondta zöld manó ő beszorult, és ezért jajgat.
- Beszorult…beszorult…- visszhangozták a pillangók és a virágok.
- Most mit tegyünk?- kérdezte piros manó.
- Mit tegyünk…mit tegyünk?- ismételték a madarak.
- Nekem van egy ötletem!- mondta Tudorka. - Nagyon egyszerű!
- Na, mondd már, mire vársz!- türelmetlenkedtek a többiek is.
- Hááát… itt levágjuk ahol beszorult és máris kész! Azonnal szabad!
A fa közben újra gonoszul vigyorgott, bólogatott, kárörvendően dörzsölte össze ágait.
- Szó sem lehet róla!!!- kiabált Jeromos. Az én lábamat ugyan le nem vágod!
S mérgesen hadonászott Tudorka felé.
- Jah, ha te nem akarsz gyorsan kiszabadulni….- mondta Tudorka, s újra a könyvébe mélyedt.
- Mit tegyünk? Mit tegyünk?- kérdezték egymást a virágok és a pillangók.
- Törjük a fejünket!- mondta a kék manó.
Tudorka egy kalapácsot nyújt felé.
- Hát ez minek? – kérdezte kék manó.
- Minek, minek! Nem azt mondtad, hogy törjük a fejünket? Tessék itt a kalapács, törd azzal.
- Tudorka!!- kiabáltak rá a manók, a virágok és a pillangók.
- Átvitt értelembe értette- szólt a sárga manó.
- Ja…-és eltette a kalapácsot.
Körbe-körbe járják a fát, gondolkodnak, tanakodnak.
-Mit tegyünk? Mit tegyünk?- kérdezte a gomba.
- Gondolkodjunk!- mondta a róka.
- Nekem eszembe jutott valami!- Á… mégse jó…- szólt a piros manó.
- Hívjuk az Erdő Tündérét, majd ő segít!- kiáltott fel a gomba.
- Hívjuk, hívjuk…- visszhangozták a pillangók.
Ez az ötlet mindenkinek tetszett. A lepkék elindultak Tündérkéért.
- Hívtatok. Miben segíthetek? - kérdezte az Erdő Tündére.
- Ez az illető beszorult. Ki akar jönni, de azt nem engedi, hogy levágjuk a lábát, pedig akkor már egy perc alatt szabad lehetne- vázolta a tényeket Tudorka.
- És hogy törtét mindez? Meséld el nekem!- fordult a Tündérke Jeromos felé.
- Fontos ez? Segítesz vagy nem?!
- Segítek, de szeretném tudni, hogy mi is történt pontosan. - válaszolta Tündérke.
- Háát…- kezdte Jeromos.
- Majd én elmesélem!- szólalt meg az öreg fa.
- Ő – és Jeromosra mutatott-egy bicskával belém akart karcolni!
- Nahát! Na de ilyet!- szörnyülködtek az erdő lakói.
- Úgy van, úgy van …- bólogatott a többi fa is.
- De én ügyesen elkaptam, és most itt van.
- Tudod, hogy ez csúnya dolog Jeromos!? Ilyet nem szabad tenni, hisz a fa is érez, fáj neki, ha vésed, tördeled az ágait….
Jeromos lehajtott fejjel, bűnbánó arccal néz Tündérkére.
- És akkor… most…nem segítesz rajtam?
- Ha megígéred, hogy többet ilyet nem teszel…
- Ígérem, ígérem, csak most az egyszer segíts!!! Kérlek!!!
- Persze, aztán majd megint jön a bicskájával…- morgolódott az öreg fa.
- Nem soha!!! – kiabálta Jeromos
- Na jó! Mond utánam ezt a varázsversikét:
- Nem bántom a fákat,
Nem töröm az ágat,
Ígérem jó leszek,
Többet ilyet nem teszek!
Jeromos elismételte a versikét, s lássatok csodát! Kiszabadult a fa fogságából.
A madarak, a manók a pillangók, Tudorka és persze Jeromos vidám dalba kezdtek, és körbe táncolták a fákat. Jeromos innentől kezdve sokat olvasott az erdőről, a növényekről, s belátta, milyen fontos a természet védelme. Nekünk, embereknek nagy szükségünk van az erdőre, a fákra, növényekre. Óvjuk a természetet!




Fogadjátok szeretettel e kis mesét!

[Qwerf]

Míg azon gondolkodám, mi olyan körítést találhatok történetemnek, mely mondanivalója – a pályázat feltételeinek megfelelően – a természet és állatok gyakran viszontagságos, kiszolgáltatott helyzetére irányítja az olvasó figyelmét (merthogy ez lesz a dolog végkicsengése, azt már eldöntöttem), eszembe jut egy… közérdekű közlemény. Igen, bármennyire is furcsa. Évekkel ezelőtt láttam még a televízióban; akkor nagy hatással volt rám az alig néhány másodperces szösszenet. Kifejező ereje miatt. Most, annak a kis videónak az alapmotívumából kiindulva írtam meg történetemet, azt gondoltam tovább, prózásítottam, ha úgy tetszik: mesésítettem
----------------------------------------------------------------



Csodás napnak indult. A kora reggeli napsütés finom, meleg csókkal köszöntötte az esőerdő lakóit. A fény hosszú utat járt be az égre nyúló fák lomboronájától a lábuknál heverő kis bokrokon át a dzsungel sűrű, sötétzöld mélyéig, mire láthatóvá tett mindent. Munkája azonban megérte a fáradtságot: a verőfényes esőerdő szemkápráztató látványt nyújtott. A fák gyűrűjében így kócsagok és íbiszek tűntek fel, hatalmas hanggal került elő a jellegzetes tukán is versenyt rikácsolva a szépséges papagájokkal. Számlálatlan szárnycsapásai messze felismerhetővé tették a kis kolibrit, míg méltóságteljes, puha léptei és foltos bundája a jaguárt nemesítette.
De hova e sietség hajnaltájt?
Bizonyos időkben szertartásszerűen összegyűlt az állatvilág. Koncertre mentek. Bármily’ különös is, már csak így van. Élt az erdőben egy rendkívüli madár, mely hamar kivívta tiszteletét a sokaságban, tetszetős képességének hála. Túl prózai lenne egyszerűen azt mondani: hangutánzó volt. A hangutánzók között is párját ritkító tehetséggel bírt. Képes volt a környezetében élő összes állat hangján megszólalni. S miután rövid úton kiderült, mennyire élvezik ezt a többiek, rendre szórakoztatja is őket alkalmasint. A mai nap ennek jegyében telt.
A közelgő viharfelhők még nem látszottak.
A madár már ott ült az egyik vízparti fügefa csúcsán. Csuklyásmajmok egy csoportja gyűlt a mellette lévő fára a színpompás jégmadarak szomszédságába. Máshonnan lajhárok csüngtek, mancs méretű pillangók szálldostak ide-oda, és erre a rövid időre még a jaguár is békét kötött a bohókás tapírral, egymás társaságában élvezték a műsort.
A híres hangutánzó szürke volt, fakó tollazatú. Külső jegyeit tekintve, tökéletesen átlagos. Ám ami az ő különlegességét adta, az belülről fakadt. Azt szem nem látta. Némi szokásosnak mondható felvezetés, bemelegítő kör után, belecsapott a melódiába. Először a jaguár mély, öblös hangja szólalt meg, jött egy kis majomkodás, majd szép sorban a madárdalnokoktól átvett egyveleg (erre még a fekete kajmán is kidugta orrát a vízből). Volt ott aztán minden, a kígyók velőtrázó csörgésétől a madárpókok szőrös léptének zajáig. A nézősereg dőlt a vihogástól, apró közösségük minden tagja megformálásra került. Igazi kabaré, kérem. Ám eztán jött csak a java… Az utánzó fenomén új hanggal bővítette repertoárját. Az erdő másik végében hallotta egyszer, majd onnan mind többször; erre még nem ért el. Büszke volt rá, hogy az idegen hangot ilyen tökéletesen vissza tudta adni, ám a közönség csak fanyalgott. Maguk sem tudták mi, de valami taszította őket abban a hangban. Egyszerre volt éles és mély, mint holmi keserű sírás, mely eszement röhögésbe csap át. Volt benne valami baljóslatú, valami visszafordíthatatlan.


Eközben az erdő másik végében
Az új lakók mindegyike tisztában lett volna a hang rejtélyével. Pontosabban nem is lakók voltak, számukra a dzsungel inkább átmeneti hely. Nézzünk meg közelebbről kettőt, akik épp egy méretes kaucsukfa aljában állnak. Magas, erős kétlábúak. Tekintetük hideg. Vastagszájúak.
- Apa, apa! – kiáltott oda egy harmadik lelkesen. – Én mikor leszek ilyen erős?
- Neked, fiam, ahhoz még sok húst kell megenned, hogy ekkorára nőj. És elbírd ezt – nevetett.
Majd odébb tessékelte gyermekét.
S két határozott mozdulattal beröffentette a láncfűrészt…

[darabos59]

Pusztai történeteim a Hortobágy környékéről valók, több foglalkozik az ember- állat kapcsolattal, most ezek közül egy ,,kutyás igaz mesét" szeretnék bemutatni:

PETÁK, GYERE BE!

Nagyiván nem nagy falu, nem is túl kicsi, adottságait tekintve, nem rendelkezik semmilyen vonzó lehetőséggel, távol van mindentől, a lakott településektől, folyótól, főútvonalaktól, vasúttól, úgy is mondhatnánk, erre még a madár se jár, pedig leginkább és legnagyobb létszámban, főleg vonuláskor, talán itt található, a környéken a legtöbb.
Nincsenek itt gyümölcsösök, szőlők, a föld termőrétege nem elegendő, az agyag pár ásónyom után mindjárt előjön, nem igazán növénypártoló, a gyümölcsöt úgy hordják ide árulni másfelől, túlnyomórészt szikes a környék. Mi más is lehetne, tábla tudatja az Örs felőli végén: Köszöntjük a Hortobágy kapujában!
Az itt élő emberek megtanultak alkalmazkodni, az állattartás, legeltetés volt mindig a jellemző, itt ahol végtelen a puszta. Szeretek ide jönni, sok történetet hallok a pásztoréletről, itt élt emberekről, szokásaikról, régi dolgokról, mindenféléről. Az egyik alkalommal András bátyám hívott a kerítéshez: - Gyere no, nézd meg, új gazda van az udvaron! Mentem is rögvest, néztem minden irányba, de nem láttam semmilyen gazdafélét csak káráló tyúkokat, és néhány libát. - Ott van! Mutat a bálarakás irányában, de még mindig, csak keresgél a szemem.
- Gyere elő hé! De nincs mozgás. Két rövid fütty, ami előcsalja a fekete szőrgombolyagot, a bálák alól, bogár szemeivel rögtön gazdáját keresi, parányi farkát sebesen rázza a maroknyi udvarkirály. Próbálkozom magamhoz csalni, simogatni, de nem jön közelebb a biztonságos távolságra gondosan vigyáz. A bemutatás hamar megtörténik, megtudom, honnan hozták, milyen jó terelő volt, kinn a tanyán az egész familliája. Közben körülugrál már engem is, vékonyka hangján próbál a területéről elterelni, majd belátja, nem megy, és máris a vesszőseprőn tölti ki mérgét, az ól előtt.
- Jó segítség lesz belőle, értelmes, mindig oda néz ahova én, dologra való!
Nem sok munka van az udvaron, de rosszak már a lábaim, ha szaladni kell az aprólék után, itt lesz a segítség. Mert egy jó kutya… arra mindig szükség van, és máris jönnek a történetek, nem győzöm elraktározni fejemben.
- Vagy húsz éve, volt itt a Gyöngy tanyán, tudod itt mingyán Kócs alatt, most Jordán Pistáé, egy hatalmas komondor, mint egy bornyú akkora, nyomott, vagy százhúsz, de tán még százötven kiló is, soha nem láttam ilyet, se előtte, se utána. A nevit se felejtettem el Petáknak hívták. A kaskát felkötötték a nyakába, benne a kendőbe a pénzt, meg a papírt, a listával, azzal bejött ide Iványra a boltba, berakták neki, ami kellett, megkapta a jutalmat, egy kis tepertőt, mikor mit, és indult haza. Nem merte senki útját állni, nem is akarták, tudták kié, hova megy. Télen mikor nem tudott magának mellékest szerezni, eljárt a dögöshöz, mindig akadt amit elért, ki tudott húzni, nagyétkű volt, fért bele bőven.
Hosszú téli estéken, ha bejött a gazdája a kocsmába, magyar szót hallani, jött vele, lefeküdt az ajtó mellé, ha valaki nem tetszett neki, vagy rosszul szólt valamikor, azt be se eresztette.
Mikor nagyon esett a hó, néha felkelt lerázni magáról, hűségesen tűrt, órákig.
A kályha melegében a bor mellett a különféle időtöltő tréfálkodások, fogadások, ki ha én nem beszédek járták, megint arról volt szó, hogy melyik ember, mennyit tud megenni, a háromujjnyi szalonnából egy evésre, mennyi bor
megy le kancsóból, egy hajtókára, ekkor minden eddigire rálicitálva megszólalt az öreg Gyöngy:
- Én másodmagammal megeszek kétszáz tyúktojást sülve, ha rendesen fel van eresztve szalonnán!
Csendet csinált, a ritkán hallható mély hang, csodálkozással néztek rá. Soha nem volt szájhős, nem is nagyon szólt az öreg feleslegesen, de a kétszáz, … az azért, mégiscsak, sok, a legéhesebb korgóhasú , tanyasi embernek is.
Hát azt megnézném! Szólalt meg valaki a sarokból, megtörve a csendet, erre többen is csatlakoztak. Addig lett a dolog, hogy azt mondták az öregnek, hoznak tojást, annyi tán van a faluban, de előbb a biztonság kedvéért fogadjanak valamiben.
Kocsmában, miben másban, fogadtak volna,mint tíz liter borban, amit előre ki is mérettek ,és elhelyeztek egy biztonságos sarokban. Nem kellett egy óra, a lelkes csapat összeszedte a kétszáz tojást a hozzávaló két kisebb sáv szalonna is előkerült, a hangulat egyre jobb lett, nőtt a fogyasztás. A kocsmáros kis bizonytalankodás után rájött, ő rosszul nem járhat, elvállalta a sütést, előkészült, és sütött, és sütött. Közben a közönség is nőtt, lassan megtelt a helység.
Az asztalon lévő jobb időket is látott gyúrótál, lassan megtelt a zsírban tocsogó tojással, megsült mind a kétszáz, körül állták az asztalt ahol az öreg egyedül ült, a nagy tállal, és a korcsolyának szánt kancsó borral.
Hozzálátott, szépen komótosan, nagyokat nyelve, közben néha nyelt rá egy, egy kortyot.
Eljutott tán tízig, tizenkettőig, az emberek azon morfondíroztak, ki lehet a másik nagyétkű, de az öreg nem szólt semmit csak evett, nyugodtan. Aztán egyszer csak abbahagyta, elővette a zsebkendőjét megtörölte a száját, ivott egy pohárral, felállt. No én a részem megettem, elég vót, jusson a másiknak is!
Felállt az ajtóhoz lépett, kinyitotta és kikiáltott: Peták gyere be!
Jött is, kinn már lerázta nagyjából a havat koloncos bundájáról, rögtön út nyílt előtte, megállt az asztalnál álló gazdája előtt. Ö pedig elé tette az ütött kopott
tálat. Egyé! Fel sem nézett, amíg nem végzett, régen nem volt ilyen ellátásban része.
Na, ezzel megvónánk! Mondta az öreg Gyöngy, és egyik kezében az üveggel, másikban göcsörtös botjával elindultak, haza a tanyára a sűrű hóesésben.

2008.01.08. darabos

[kissmusi]

Az élet

Az erdő mélyén izzott a parázs. Meleget adott, melegítette a fák körüli levegőt. Elővette tarisznyáját a vándor, s kivette belőle a városban vásárolt grillcsirkéjét. Falatozni kezdett. Ahogyan evett a madarak énekeltek. Eldalolták ők többnyire nem esznek húst, csak magvakat. Ők vegetáriánusok. Csiripelték a vándornak ő se egyen húst!
Az ember nem hallgatott rájuk. Kipusztulunk mind, csicseregték. A tűz hamvadni látszott. Teszek rá jó fát, gondolta a vándor s nekilátott kivágni egy ékes fát. A fa susogva mondta, ne égess minket, mi is elpusztulunk mind! Nem lesz majd levegőtök! De a vándort nem érdekelte a fák dala, tett a tűzre. Melegedett. Közben a szél felélénkült. Elviszem a meleget messzebb tájakra – süvítette -. Oda ahol nem látja senki sem. Felszállok vele az égbe! A magasba . Máris repült vele. A vándor megszomjazott.
Elővette házi pálinkáját s jól meghúzta. Utána forrásvizet ivott rá, amit a közelben csörgedező kis patakból vett. A víz tiszta volt, mert a közelben nem építettek még valamilyen gyárat.
De a terv már elkészült. Kivágják az erdőt, füst s mocsok lesz majd itt is!
A természet megérezte e szándékot. Elkezdtek kiszáradni, az állatok vergődésbe fogtak. Gyorsan telt minden. Megszününk létezni mind! Majd meglátjátok!
A vándor vállat vont, s tovább ballagott. Nem probláma, mondta, majd építünk helyettetek műtermészetet!
Ez a sors vár ránk, ugye igaz???!!!!
2011-03-19
/ Kiss László /

[decsebál]

Valamikor nem olyan régen élt felénk egy érdekes kiskutya. Azt mondták az emberek, hogy tán nem is kutya, mert az olyan dolgokat csinált, hogy a macska megállt a farkán, amikor meglátta.

Amint észrevette, hogy a kis gazdija, Gábor indul az iskolába, ő is utána vetette magát. Hiába mondta, hogy eredjen vissza, Bundi csak nem fogadott szót. Úgy tett mintha visszamenne, de lopva mégis követte Gábort és amikor nem vette észre senki, szépen besurrant az osztályba és meghúzódott a pad alatt. Ej, de hiába volt óvatos, a tanító bácsi máris észrevette és pirongatni kezdte.

- Micsoda dolog ez fiam? Mért nem hagyod négy lábú barátodat otthon?

Szabadkozott a fiú, hogy ő nem tehet róla, ez a kutya ilyen engedetlen és túlzottan kíváncsi fajta. Kéri a tanító bácsit, hogy ne kergesse el. Valószínű, hogy ő is olvasni meg írni szeretne megtanulni.

- Jól van, - mondta a tanító bácsi. - Én nem is bánom, de, ha nem tanulja meg, akkor többet nem engedem be az osztályba.

Na, persze ezt is csak azért mondta, mert meg volt győződve róla, hogy amúgy sem fog neki az menni, de tévedett. A kis Bundi rövid időn belül megtanult írni. Csak ott hasalt a pad alatt, de élesen figyelte a tanító minden mozdulatát. Nem csak figyelt, jól meg is jegyezte egy életre mind az összes betűt az ábécéből.
Egy kis idő múlva a tanítóbácsi így szólt hozzá:

- No, lássam Bundi, mi ragadt meg a fejedben? Gyere a táblához...

Bundi bizony nem kérette magát, azonnal ugrott és csodák csodája, a krétát a farka hegyére kapta és úgy írt azzal a táblára, hogy az egész osztály ledöbbent, mert Bundi még azt is tudta, ami nem volt feladva. Mindent tudott.
Meg is lepte a tanítót, csak álmélkodott, hogy ez hogyan is lehet, miféle jószág ez a kutya? Csak sápítozott erősen.

Volt abban a faluban egy igen gazdag ember, akinek a fiacskája, a Petike otthon elpanaszolta , hogy ő hiába gazdag, mert az osztályban mindenki a Gáborkát veszi körül, mindenki annak jár a kedvébe.

- Hogyhogy? - csodálkozott a gazdag ember. A te szép ruhádra, meg egyéb holmidra senki nem tekint? Mindenki azt a rongyos kölköt veszi körül? Na, ennek utána szeretnék nézni, vajon mi lehet az oka?

- Hát a kis okos kutyusa miatt. - vallotta be Petike, mert az olyan okos, hogy még írni is tud.

- Na, ezt már nem hiszem -, kiabálta gazdag ember, - ilyen még a mesében sincs, nemhogy a valóságban lenne.

Na, de azért mégis elment, és egyik nap benézett az iskola ablakán. Hát mit látnak szemei? A kis Bundi ír a táblára és az osztály ott ül, nézi a bűvész mutatványt.
- Ejnye, no! Mégsem hazudik a Petike, - mormogta a gazdag ember. - Hát ez hogy az ördögbe létezhet? Nem tudom elhinni. - dörzsölgette a szemét és hüledezett.
Azonnal bement az osztályba és megkérdezte a tanítótól:

- Kié ez a kis jószág? Ez az ócska vakarcs, mert egyéb nem lehet, hisz nem ide való a gyermekek közé.
Az osztály hallgatott de Gáborka bátran felállt és büszkén mondta, hogy az övé.
- Micsoda? - nézte meg jól magának a gazdag ember a gyermeket. - Még hogy a tied ez a dög, valahonnan loptad, te gyerek, látom én jól, hogy ez kiképzett cirkuszi kellék, nem közönséges paraszt kutyája, de nem ám. Engem nem lehet lóvá tenni.
S ezzel a tanítóhoz fordult, hogy megdorgálja:

-El vagyok képedve tanító úr, még ön sem szól semmit? Hogy fordulhat ilyesmi elő a mi iskolánkban? Egy kis paraszt gyerek lopott kutyával zavarja az órát? Mi? Azt akarja, hogy panaszt tegyek a tanfelügyelőségen?

- Jaj, dehogy - ijedt meg a tanító.- dehogy kérem, és azzal megfogta a kutyát és kirakta a folyosóra. Gáborka utána szeretett volna menni, de a tanító rámordult:

- Maradj a helyeden, ne merj megmozdulni!

Ott is maradt szegény és aggódva várta az óra végét, miközben arra gondolt, hogy az ő kis Bundijával történni fog valami.

Nos nem is tévedett szegényke, mert a gazdag ember, ahogy kilépett, azonnal felkapta a kis Bundit és haza vitte. Mikor Gáborka kijött az óráról, már hiába szólongatta, nem volt a kis kutya sehol. Kisírt szemekkel ment haza. A szülei hiába vallatták, nem mondott otthon semmit, csak szipogott egész nap.

Estefelé mégis csak elmondta, hogy bizony az ő Bundija eltűnt, azért olyan szomorú.
Eközben a gazdag ember hazavitte a Bundit, egyenesen Petike szobájába. Mindjárt vett neki egy kényelmes ketrecet abba bezárta és elment a dolgára. Na, mikor ment haza Petike, látja, hogy ott a Bundi. Azonnal kiengedte onnan és egész délután azzal játszott. Este meg jött az apja, hálásan köszönte neki a szép ajándékot, boldog volt nagyon. Megszokta már, hogy amit csak megkíván, azt azonnal teljesítsék neki, ezért nem is csoda, ha egyszerűen - természetes dolognak vette, hogy a Bundi is lehet az övé, ha egyszer ő úgy akarja.

Másnap amikor belépett az osztályba, nagy volt a csönd. Még a tanító sem szólt semmit, mindenki hallgatott. Gáborka meg Bundi nem voltak sehol sem.
Később a szünetben a gyermekek körbevették Petit és arról faggatták, hogy mi lett a kis Bundival és vajon hol lehet Gáborka?
Petike nem tudta, mit mondhatna nekik. Életében először szeppent meg igazán. Most érezte először, hogy nem meri bevallani az igazat. Nagyon rosszul érezte magát, elgondolkodott és azon töprengett egész délelőtt, mit lehetne kitalálni, hogy a Bundit visszahozhassa az órára.
Délután amikor hazament, már nem tudott annyira örülni Bundinak, pedig a kutya nem mutatta, hogy haragudna rá, még a táblára is hajlandó volt írni, hej, de mit ér az, ha nem látja azt senki? Egyedül csak ő láthatta. Szaladt, hogy elmondja az anyukájának, de annak annyi sok dolga volt, éppen a cselédeket ellenőrizte, hogy miképpen dolgoznak a százegy szobát jól kisöpörték e rendesen. Azt a több száz ablakot, ami a szobákon van, mind tisztára fényesítették-e? Hát volt ám dolga éppen elég. Nem jutott idejéből arra, hogy Petike kutyuskájának produkcióit nézegesse. Hiába rimánkódott a gyerek, folyton csak azt mondta, hogy nem ér most rá ilyen dolgokra és várjon.
Hát várta szegény Petike, várta ám, de senki nem nézte meg, hogy mit is tud a kis Bundi? Mindenki elfoglalt volt, Petike pedig egyre jobban érezte, hogy nem lesz ez így jó. Végül nem bírta tovább. Egyik reggel megfogta Bundit és elvitte az iskolába. Hej volt nagy öröm, az egész osztály ujjongott. Még a tanító bácsi is mosolygott.

- De, gyerekek, - mondta titokzatosan, ugye ilyen kis vackokat nem szokás beengedni órára? - kérdezte, de nem volt komoly a tekintete. Az osztály nevetett. Ő is velük nevetett. Hiába minden, ha egyszer ennyire a szívükhöz nőtt az a kutya, nem tehetett ellene semmit. Örültek nagyon, mert Bundi már egészen olyan lett, mintha ő tanítaná az osztályt. Ha valamelyik betűt nem ismerték fel, azonnal ugrott és a farkával írta fel
milyen betű lehet az.

Hát így örültek és Petike is rádöbbent, hogy hiába van az embernek valamije, ha nem osztja meg senkivel sem, nem sokat ér az. De egyszer csak hiányérzete támadt. Nézett körül, hát a Gáborka nem volt az osztályban. Vajon hol lehet? Nem tudta senki, hiába érdeklődött.

Alig várta, hogy kicsengessenek, szaladt hamar Gáborkáékhoz és vitte haza neki a Bundit. Jaj, Gáborka nagyon beteg lett, végig a Bundiját siratta, félre beszélt, mert lelkiismeret furdalás gyötörte, hogy ha ő akkor kiszaladt volna, most meg lenne a Bundi, de ő gyáva volt, nem mert kiszaladni utána, és tessék, a Bundi bánatában világgá ment, elcsavargott, mert csalódott a gazdijában.

De bezzeg visszatért belé az élet, amikor Petike bevitte és odaadta neki a Bundiját.

- Gáborka visszahoztam a Bundikádat. - mondta és nevettek mind a ketten.

Persze Gáborka soha nem tudta meg, hogy hol volt a Bundi. Hálásan nézett Péterkére, hát mégis csak jó volt hozzá, hogy elment megkeresni és visszahozni neki a Bundiját

[lekav]

A Föld a miénk

Csodás volt, amikor még a hegyeken burjánzó erdők szorongtak, és rajtuk csüngő liánok átfonták ágaikat, mintha csak a szeretetüket akarnák kifejezni. A mezők fűszőnyegén lépkedtek a gémek, a gólyák, és a libák is itt legelésztek. A virágok frivol illatukkal csalogatták a méheket, rovarokat.
Sok minden megváltozott. Az erdei séták varázsukat veszetik, mert a kirándulók felelőtlenül szétdobált szemete megfolytja a természet szépségét. Műanyag flakonok, poharak, egyéb hulladékok lepik el a tájat. Az eldobott cigaretta lángra kap, és az állatok menekülhetnek élőhelyükről, hiszen veszélyben voltak.
Egyik nap, Lali, a gúnár, szárnyait széttárva, totyogott egy dudorral a nyakán. Gedeon látta meg először. Nem tudta mi történhetett a libával. Hóna alá kapta és elment vele az állatorvoshoz. Éppen egy kutya lábából szedte ki az üvegszilánkokat. Szegény kutyus vonított fájdalmában, alig tudták lenyugtatni. Persze kapott fájdalomcsillapítót, de az elmérgesedett sebet már alig hatott.
- Hogy történhet ilyen? Kérdezte Zebulon, az orvos.
- A múlthéten két fiú hőzöngött az utcán és egymáshoz dobálták az üvegeket. Berci, a kutyám, meg el akarta kergetni őket. El is szaladtak, de az összetört üvegek széthasították a kutyám lábát. Bekötöttem, azt hittem, majd meggyógyul, de egyre csak rágta a lábát, így elhoztam. Nem gondoltam, hogy maradt benne szilánk.
Bevitte Gedeon is a libát, s az orvos csak nagyot nézett. Ekkora gombócot nyelt le?
Megtapogatta, de kemény volt. Érezte, hogy ez nem valamiféle étel. Amennyire csak lehetett, felfelé nyomogatta, majd a liba csőrét szétfeszítve benyúlt a torkába és kivett egy műanyag kupakot. Szegény liba végre fellélegezhetett.
>>
Gedeon és Zebulon elhatározták, hogy megpróbálnak a maguk módján segíteni.
Megkeresték az erdei iskola tanárait és a gyerekeket, akik lelkesek voltak, ők is segíteni szerettek volna. Beszélgettek az élővilág szépségeiről, lerajzolták a kedvenceiket és végül közösen plakátokat készítettek, amit kihelyeztek az erdei ösvények bejáratainál. Barkács szakkörön, a maguk gyűjtötte fából készítettek szemétgyűjtőket.
Erdei napot hirdettek, ahol bárki részt vehetett. Összegyűjtötték az eldobált szemetet, kihelyezték a szemétgyűjtőket. Az erdő körül 2-3 fős erdőőrök járkáltak (akik persze gyerekek voltak), rászóltak a szemetelőkre. Így egy ideig ismét lélegzethez jutottak a növények, és a látvány is csodás volt. Az állatok nyugodtan élhettek a természet adta közegben.
Gedeon és Zebulon is végig járta a kedvenc helyeit, és örömmel látták, hogy az állatok nyugodtan csemegéznek az etetőből, a madarak a vízparton csipegetnek, a mókusok vidáman futkároznak a fán.
- Ha ez mindig így lehetne! Sóhajtott Zebulon.
- Ez az emberek hozzáállásán múlik. Mondta Gedeon. - Ha mindenki számára fontos lenne, hogy megőrizze a természet szépségét, akkor ez lehetséges lenne. A gyerekek ezt már tudják. A többi iskolába is elküldjük a felhívásunkat! Jó? Lelkesedett Zebulon.
Másnap az iskolásokkal közösen megfogalmazták a felhívást és elküldték az ország több iskolájába – akik további iskolákhoz juttatták el. Lett nagy mozgolódás az ország erdeiben.
Csak egy kis odafigyelésre van szükség és máris jobban érezheti magát mindenki.
Ezért érdemes tenni. A Föld a miénk, hát vigyázzunk rá!
>>