Egyperces novellák - Irodalmi pályázat

[Parr]

Határtalan határok
_-avagy miért sikít a hangyabanda-


zúgnak a fák, szikrát vetnek a csillagok, dadognak a dobok, és a sínek kattognak.
Az éjszaka menedéket nyújt, leple alatt eltévelyedett pillantásaimat nem látják, nincs mitol tartani.
A hangyák a fák gyokerei korul loholnak, sikolyukat csak elvétve hallhatják az emberek.
hogy miért sikítoznak? senki sem tudja megérteni, sem aki érzékeli, sem aki nem.
Talán az élet egyhuzamban való kihasználásának késztető ereje okozza,
mivelhogy tetsziktudni, a hangyák nem alszanak. amíg élnek mozognak.
épp úgy mint az agysejteink a kránium térfogatán belul.
Talán vihar jön, akkor szoktak hemzsegni...
és jön a vonat, zónázo, ma már úgy süvít határtalanul.

_a lélek felemeli a testet, _mindnyájan testvéreim vagytok__


Zakatol a vonat, zokognak a sinek, szikrát hánynak, megállunk.
Határon túli ellenorzés útlevelek, személyik kifelé a zsebből, gatyaszárbol-táskából.
a kalauz szájábol vöröshagyma gőz száll fel a térbe, és a vagon tetején megreked.
már megint csak vereshagymát talált a tarisznyába, bizony az keserü lehet magába.

....

-aztán végulis meg kapja amit kért, megnézi a képet, meg amit modjában áll megnézni, majd folytatja útját a következo vagon felé.

a hagymaszagot, meg mint jó misszionárius tovább húzza magával,
és közbe határozott mozdulatokkal döcög elore, ritmusa a vonat rázkodásátol itt - ott megakad,
ilyenkor néha ő is megáll, felsóhajt, megvakarja az orrát, egy pillanatra enyhít arca kemény vonásain,
talán a régi jó bableves elfelejtett illatát próbálja ontudatlan lelke felidézni,
majd halad tovább rendületlenul...




De a hangyák nem ezért visítanak, hanem azért mert ez a természetük, és mert jol tudják, senki sem hallja őket.
.

[lilllyen]

Csatolva.

[sapira]

Mindig amikor akarok valamit, meg kell közelítenem anyát és meggyőzni, hogy amit akarok az a javamat szolgálja és semmi bajom nem lesz belőle. Ez alól egyetlen egy helyzet a kivétel. Ha anya a gép előtt levelet ír, akkor bármivel próbálkozhatok meg fogja engedni.Így mentem el tavaly nyáron koncertezni hajnal 4-ig, vagy az isten háta mögött sátoroztam a barátaimmal két napig.
- Anyu... - kezdtem. Csak óvatosan, mondogattam magamban.
- Mi az kicsim? - kérdezte, de egyáltalán nem figyelt rám, csak csattogtatta a billentyűzetet.
- Szeretnék fogamzásgátló tablettát venni - hadartam el. Jó jel volt, hogy még mindig nem fordult felém.
A barátom és én nyaralás helyet egy romantikus estét terveztünk.
- Rendben, kicsim. - még most sem volt itt lélekben csak testben. - Ki a szerencsés?
- Thomas, a múltkori srác. - ezt is olyan gyorsan mondtam, hogy megbotlott a nyelvem vagy kétszer.
- Oké. Most hagy kérlek, hadd írjam meg a levelem. - itt lezártuk. Tudom, hogy csak percekkel vagy órákkal később fejezi be a levelét és csak utána kap a fejéhez, hogy mibe is egyezett bele. Mivel okos lány vagyok, nem vártam meg míg feleszmél, ezért elmentem fogamzásgátlót kiváltani. Épp, hogy csak kiléptem a házból és elkezdtem lemenni a lépcsőházban, amikor is anyukám ki rontott az ajtón.
- Kivel akarsz te lefeküdni? - kérdezte ordítva. - Ugye nem azzal a Thomas gyerekkel? Múltkor világosan megmondtam, hogy nem támogatom a kapcsolatotokat egy ilyen gyerekkel. Hiszen még csak 17 éves vagy, az a gyerek meg már 19 éves ráadásul hosszú haja van. Melyik férfinak van hosszú haja ezen a világon manapság? Miért jársz ilyen lehetetlen fiúkkal? - amikor anya belekezd a monológjába lehetetlen megállítani. - Másfél fejjel magasabb nálad kincsem, hát zsámolyon akarsz állni mikor megcsókolod? Ugye, hogy nem? Nagyok a fülei, aránytalanul nagyok, biztos gond van a hallásával is. Láttad az orrát, olyan horgas. Biztos zsidó? Zsidó igaz? A szemei meg kékek, kinek van barna hajhoz kék szeme...
Letelepedtem a lépcsőre és vártam, hogy anyu olyan 10-15 perc múlva elérje a kis lábujját és mind a ketten mehetünk a magunk dolgára.
Nos ha a fél világ nem is tudta meg, hogy én és Thomas mit tervezünk akkor csak az összes szomszéd és a felettünk illetve alattunk lakók.
Nem vettem tablettát és nem feküdtem le Thomassal...Anyu pedig nem enged be a szobájába mikor levelet ír.

[only]

A jelenben megérett múlt

A felnőttek értetlenül bámulják a kiállítás egyik képét a Tölgyfába vájt ajtót melynek kilincs nyitotta misztériumát a gyerekek látják és megértik. Egy gyermek azonban más, mint a többi. A tekintete egybeforr a Nő tekintetével, akit csak ő lát, mosolyuk találásakor elénk tárul a Nő emlék képeinek jelenben beérett tanítása ahol az elme elfojtott csarnokában egy kis test remeg. Csütörtök reggelre sikerült össze szednie minden bátorságát, felkapta cipőjét és rohant az ajtó felé, oly sokszor eltervezte már, de nem hitt magában. Lenyomta a kilincset, a kerítésen átugorva ruhája elszakadt. Rémült léptei a laza homokban nehézkesen haladtak, de végre elérte a falu szélét. A szégyen hajtotta és a vég vágya. Futása lelassult, az erdő szélénél a fájdalomtól összetörve a földre rogyott. Zokogott, nekidőlt a nagy tölgyfának, feszült testének fejét a térdére hajtotta és az utat nézte. Észrevett egy tükröt a földön.
Tudta mit kell tennie, szemét könnyeitől megtörölve mélyen bele nézett.
Vér bugyog az ereiből, elgyengült, még látta a tölgyfa levelét mely élénkebb a közelgő este világosságától. A fény elvakította a szemét, mely befogadja a kinyíló világ apró rezgéseit, felvillantva az élet röpke perceit. Megszabadult minden kósza, az elme béklyójából szabadulni nem tudó érzésektől. A lélek elhagyta a test zárt rétegeit megfeszíti fényét és elaltatja a hitetlen teremtőjét. Megértette létezésünk értelmét.

13 évvel később a lány riadtan ébred álmából, a lámpa után kap. A falon lévő tükörben felvillanó fényre mered, magát látja kislányként amint az ereit felvágja. Elindul az áramlat, emlékszik a halál közeli élményére, melytől újra álomba merül.
Péntek reggel a kislány anyukája simogatására ébredt. Csuklóján a seb nem látszott, azonban a tudástól nehéz test hosszan elnyúlt az ágyon. Érezte a fák lélegzetét a szellő erejét a nap élményét amint az a madarakat kíséri. A nővére barátjának háza előtt megállt, belépett és már nem fél. Megértette traumájának leckéjét és a létezése célját. A falon levő tükörre meredve a dimenzió kapui megnyíltak, észreveszi 13 évvel idősebb énjét, amint az őt nézi. A nő emlékszik már és látja amint a gyermek a férfi szemébe néz és rámosolyog - köszönöm, megbocsátok. Elértem a misztikum útjának elágazásához, az idáig vezető útra te kergettél. Hatalmas fény lett a szobában és a kislány belemerült a létbe.

Két nap múlva a férfit zárt osztályon kezelték miután felgyújtotta a házát. Azt bizonygatta, hogy megrontott egy kislányt, aki azután fénnyé változott. A család és a kislány létezésére utaló nyomot nem találtak. A leégett ház maradványai között találtak egy tükröt, aminek hátuljában egy kép volt, rajta egy tölgyfába faragott ajtó kilincs nélkül. A képet 13 év múlva egy kiállításon közzé tették.

A nő megáll a kép előtt és elkezd emlékezni a kerítésre, tükörre, az éjszakai álomszerű látomásra melyben magát látta gyermekként. Emlékszik már. Megjelenik a fény melynek sugarai belőle táplálkoznak, sugarai visszatükröződnek a misztikum titkos átjárójáról, a tudás felemelkedik, élni kezd, megtölti az elmét reménnyel és tudással. Ekkor Lelke a legmagasabb szintre ér melyen az ajtó kilincsét lenyomva belép a Tölgyfába és eggyé válik az Univerzummal.

Ezen a napon sokan belépnek az ajtón, egy gyermek azonban bezárja utánuk azt. A kulcsot egy könyv zárjába helyezi, melyet álomszerű látomásainkban csak mi nyithatunk fel.

[mkatus]

A fiúk izgatottan várták a nyaralás kezdetét. Vidáman ültek autóba, és hamarosan már a tenger felé vezető autósztrádán száguldottak a nyaraló felé.
A kora reggeli órákban nem volt nagy forgalom, a szemközti sávban főleg kamionok közlekedtek. Egyszer csak egy hatalmas csattanás hallatszott, és utána néma csend...

Az idős pap befejezte reggeli miséjét a templomban, és megszokott útvonalán indult vissza lakhelyére. Hosszú évek óta mindennap megjárta ezt a rövid utat. Még az a pár lépcsőfok sem jelentett neki akadályt, ami az úthoz tartozott.
Nem sietett, igaz kora miatt már nem nagyon tudott sietni. Egyik reggel aztán mégis megtörtént a baj. Valamiben megbotlott, és elesett. Hamarosan a városi kórház baleseti osztályára szállították...

Az idős papot egy kétágyas szobában helyezték el. A másik ágy üres volt, de nem sokáig. Fiatal szobatársat kapott, aki autóbalesetet szenvedett, és alig volt ép csontja. A fiatalember napokig meg sem szólalt. Nem beszélt az orvosokkal, sem az ápolókkal, a szobatársát meg egyszerűen levegőnek nézte. Nagy fájdalmai lehettek, mert amikor ébren volt, halkan nyögdécselt, ha elaludt, álmában hangosan jajgatott.
A pap tehetetlenül nézte fiatal szobatársát, és nagyon sajnálta. Elhatározta, valahogy szóra bírja a fiút. Feltűnt neki, hogy senki sem látogatja, pedig már jó pár napja itt fekszik. Hozzá mindennap jöttek paptársai, ellátták olvasnivalóval és friss gyümölcsökkel.
Megenni nem tudta azt a sok-sok gyümölcsöt, amit kapott, ezért a nővérektől mindig küldött a szomszéd ágyon fekvő fiúnak. A fiú nem utasította el a gyümölcsöket, de meg sem köszönte. Pár nap múlva az idős pap bot segítségével már tudott sétálgatni.
Egyik este a fiú ágya felé sétált, leült az ágy melletti székre, és halk nyugodt hangon beszélni kezdett hozzá. A fiú sokáig hallgatott, majd hangosan zokogni kezdett. A pap türelmesen várt, hagyta a fiút sírni, és csendben adogatta kezébe a papírzsebkendőket.
Sok idő telt el, amíg a fiú megszólalt. Először akadozva, majd folyamatosan beszélt.
Szavaiból, mondataiból lassan kikerekedett eddigi élete, a szörnyű tragédia minden részlete, a jó barát halála.
A pap megtudta, hogy szüleit nem ismeri, intézetben nevelkedett. Jó eszű gyermek volt, így munka mellett tovább tanult. Munkahelyén ismerte meg későbbi barátját, akivel nyaralni indultak. Sajnos egy kamion keresztezte útjukat, és a balesetben barátja szörnyethalt.
A fiú elmondta, hogy ateista lévén idegenkedett az idős paptól, de mindennap látta, hogy mennyi szeretet kap paptársaitól. Eleinte nem tudta hová tenni a dolgokat, de ahogy teltek a napok, úgy váltotta fel az idegenkedést a csodálkozás, majd a tisztelet.
Tisztelni kezdte betegtársát, mert hallotta másokkal beszélgetni és rájött, hogy milyen nagy tudású ember.
A beszélgetés közelebb hozta a két lábadozó beteget. A fiatalembernek ezernyi kérdése volt az idős pap felé. Ő pedig végtelen türelemmel válaszolt és magyarázott.
Így teltek a napok, a hetek, amikor a fiú egy egyszerű kéréssel fordult az idős paphoz.
- Atyám, szeretnék megtanulni imádkozni. Kérem, legyen a tanítóm!
- Az idős papot nem érte váratlanul a kérés. Valahol a lelke mélyén tudta, érezte, hogy egyszer eljön majd ez a pillanat, és a sok-sok beszélgetés meghozza a gyümölcsét.
A fiú lelkében elvetett egy piciny magot, amely most növekedésnek indult.
Mosolyogva válaszolt a fiúnak.
- Örömmel leszek a tanítód. Akár már most elkezdhetjük a tanulást.
Keresztet vetett és hangosan elkezdte az imát: Miatyánk, ki vagy a mennyekben,...

[only]

Az örök szerelem

Az augusztusi csillagos ég varázslata alatt mintha 2011 a szerelem éve lenne. Tom átölelt. A szemembe nézett, megsimogatta arcomat és ajkával megérintette ajkam forró vágyakozását. Ez volt szerelmünk utolsó csókja, de nem tudtam. Bárcsak megállíthattam volna az időt és újra kezdhetnénk, rágódásomból egy tündér felriaszt. – segíthetek neked. Csak mondj egy dátumot. – Zavarodottan álltam, -2005 nyár- , buggyant ki számon.

2005 nyara van. Az iskola folyosójának fordulójában valaki elsodor lendületével – ne haragudj- mentegetőzik, és valami furcsa bizsergést érzek. –Tom vagyok – nyújtotta kezét. Jóképű, magas, izmos és kék szemű, gyerünk ne hagyd ki biztatott a belső hang. –Így szoktál ismerkedni Tom?- és mind ketten nevettünk ezen, még négy hónappal később is felemlegettük a vacsoránál. –Későre jár- mondtam, - haza vinnél? - . De nem, nem ezt akarom, vele akarok lenni és szeretkezni, ötlött belém a felismerés. Éjjel két óra van, a hó ropog a talpunk alatt amikor az ajtóig kísér, megcsókol. Bemegyek. Pár perc múlva kopogtatnak, - nem indul a kocsim – állt az ajtóban Tom. Éjjel 3 óra van, a szoba falán táncoló kandalló tüze között elkábulok.
6 évvel később (2011) szerelmünk nyara még mindig tart, csak egy autóbaleset választja el. Ekkor az utolsó augusztusi csillagos ég varázslatára gondolok és mintha megállt volna az idő, amikor Tom átölelt. A szemembe nézett, megsimogatta arcomat és ajkával megérintette ajkam forró vágyakozását. Ez volt szerelmünk utolsó csókja, de nem tudtam. Bárcsak megállíthattam volna az időt és újra kezdhetnénk, rágódásomból egy tündér felriaszt. – segíthetek neked. Mondj egy dátumot. – Zavarodottan álltam- 2005 nyara- buggyant ki számon.

2005 nyara van. Az iskola folyosójának fordulóban valaki elsodor lendületével – ne haragudj- mentegetőzik, deja vu érzésem van. Emlékszek, és tudom, hogy az autó baleset elválaszt minket. Ezért 6 évvel később a végzetes estén nem ülünk autóba, otthon maradunk, de Tomnak szívrohama van. Ekkor megjelenik a tündér. –a sorson nem változtathatsz, fogadd el és a következő életedben ott leszek, segítek- Megértettem,te nem vagy itt. Mint a fákat ébresztő tavaszi szellő, megérintesz mindenemet, de nem érlek el. Ölelnélek, de ölelésem a semmibe vész. Szerelmed vihara letöri ágaimat, azonban te már más tavaszból tekintesz reám. Ekkor én is szellővé váltam.


Nem rég nálam járt a tündér, és ezt a történetet mutatta meg. Érdekes, 2011 nyarán találkoztam Tommal, nekem jött a suli folyosóján. 7 év telt el azóta és boldog házasságban élünk, van 2 gyermekünk.
Most már tudom, mindennek oka van, de attól még fájhat.

[Parr]

A titokzatos idegen, aki tegnap érkezett a városkába, és az egyetlen itteni hotelban szált meg, most
városkörüli útra indult.

poggyásza nem nagy, bátran az egészet a hátára kapja, és uccu neki, belevág az adando utcácskába.
Felmegy az erdős dombra, majd leul egy fa tobébe, és meditál.
- közben majdnem elalszik.
Megvárja, míg bekopogtat hozzá az érzés, hogy egyedul van, majd előveszi a zsákjában cipelt 11 aranyrudat, és szépen elássa oket.
- egyet külön a többitől, és visszatér a szálására.
másnap elmegy megint leül a domb tövénél, elrágja az uzsonnáját, és meglát egy fiatalasszonyt, aki nagy élvezettel valamiféle pirosborítású könyvet olvas.
Elémegy és megkérdi, -
- az egyik barátom azt mondta, hogy erre felé találhato a világ legvénebb fája, nemhallott róla?
- a lány zavartan felnéz az olvasmányábol, először megijed az idegentől, de aztan elszál a félelme.
ránéz az arcára, hullámos fekete hajába néha belekap a szél, és kárognak a varjak.

- kérem?
nem értettem pontosan hangja csengésének értelmét, ugyanis bele voltam temetkezve olvasmányom eddigi legizgalmasab részébe, tudja, mikor a sátán megérkezett a városkába, és elásta tizenegy rúd aranyát
- Kegyed azt a Paulo konyvet majszolgatja, amelyik démonoktól hemzseg?
Igen, azt.
bár én a kisasszony helyében kitolnék ám az ördöggel.
nem vinnék el egy rúd aranyat sem, de az eggyik aranyrudacskából letornék egy darabot, a tobbit meg visszaásnám.
lehet hogy egész életem anyagi költségeit nem fedezné, de azért egy kis időre csak elkoltozhetnék párizsba.
és nem kéne gyilkosságrol tekergetnem már így is küllözésre szoruló kerekeim.
-De vajon mit szólna ha most maga előtt állna az a Sátán, és ön lenne a történet átéloje?
és egyébként is még csak a könyv elején tarthat, tessen végig olvasni, aztán azután fondorlatoskodjék.

Ekkor egy nagyot fújt az ördög,
mire a lány kezéből kirepült a könyv, és a legközelebbi fa egyik ágára került az olvasó legnagyobb megrökönyödésére.

- Ki a fene maga és mit akar , kérdezte a lány.

Én csak egy vándor vagyok és csavargó, aki a világ legöregebb fáját keresi,
jöjjön, segítsen benne, neféljen nem marad megjutalmazatlanul.
- De mi lesz a könyvemmel?
mire visszatérünk, a varjak lehozzák.
- ön már olvasta?

erre a kérdésre az idegen csak mosolygott,
és elkezdett dudorászni valami dal félét, melyből egy foszlány megragadt a lány fejében:
_a Föld gömbölyű és csak forog, forog, forog_





-

[Parr]

A fiú leült egy padra a reptér várócsarnokában. Nézte a távolrol nyuzsgo tömegnek tűnő embereket.
Hol kissebb holl nagyobb csoportokba lépkedtek elore.
Belegondolt hogy végre itt ül ebben a teremben, kezében az álmait jelento jegy, és hogy mennyi kaland és tapasztalás fog az elkovetkezo hetekben rá várni.
Elővette a táskájából a vörös bort, amelyet most nem rég vett az egyik vámmentes boltban, és megkóstolta.
általában nem szerette a bort, a fanyarkás savanykás kesernyés íze miatt, de ez az érzés az elso néhány korty után elszáll, és utána már csak puhul a világ.
Tehát mosd is megkóstolta, és nem esett neki rosszul.
A repulore még legalább két órát kell várnia, addig valahogy el kell csapni az időt.
Egy kis idő elteltével le ült mellé egy öregebb nem tul elegáns öltozetben lévő ember.
Megkérdezte tőle hogy nem e ad a borábol.

Oda nyujtotta felé.

- Jo fajta, az első korty után máris kijelentette az öreg.
hova készul?

- a fiú megmondta neki hogy Párizsba

Az szép város, biccentett az ember.
azt tudod hogy
nem csak egy párizs létezett?
és Eiffeltoronyból is van legalább három.

-Hogy hogy három? kérdezte a fiú

Hát pl. volt egy a régi Szovjet únióban is,
nem messze Sztavropoľtól a déli sztyeppék vidékén. Az volt az Orosz Párizs.
Felhúztak ott egy Eiffel tornyot is, de sokkal kissebbet mint a valódi.


Minden évben kituntettek néhány embert példás munkásságáért és magatartásáért, akiket egy párizsi jutalomúttal
jutalmaztak meg.
Csakhát volt benne egy kis huncutság...
Nem merték őket elküldeni az igazi Párizsba, nehogy esetleg ottmaradjanak, vagy beszervezzék oket a franciák, hát építettek maguknak egyet.
Naggyábol az igazira hasonlított, csak kissebb Eiffel toronnyal, több koldussal és magassabb árakkal.
az ottlakóknak, és dolgozóknak csak franciául lehetett beszélniuk, és a jó polgárok megnyugvással konstatálhatták hazafelé a repülőn ülve, hogy az a párizs sem a világ kozepe.
Azóta már ledöntötték az egészet,mert egy Holland ujságíro rájott a turpisságra, ők meg nem akartak szégyenben maradni...
de a toronybol még valami megmaradt.

Húzott megint egy jót a flaskából, megnyalta a száját és ismét dicsérni kezte a bort.

Jó ez a bor, he?

[baggins]

Visz a vonat, ütemesen kattog a sineken. Kedvetlenül támasztom a folyosón a korlátot. Természetjárókkal utazom az NDK-ba. Én vagyok az egyetlen, aki külön városból jött. A többiek mind ismerik egymást, én senkit. Véletlenül kerültem a csoportba. Eljöttem, mert egy lehetőség távol lenni egy megromlott házasságtól. Egy hétre elmenekültem otthonról. Nem érdekel a társaság, nem érdekel a program. Egyszerűen ki akarok szakadni kis időre a mindennapokból. Bámulom az ablak előtt elfutó tájat, de nem jut el az agyamig amit látok. Makacsul dúdolok egy dallamot, csak úgy hang nélkül belül: Vangelis Himuszát dúdolom. Elringat a monoton zötyögés. Nemsokára átlépjük a Cseh–német határt. Folyó, két oldalán magas hegyekkel. Ismerem ezt a vidéket, már sokszor jártam erre motorral. Vonatról más minden. Több idő jut nézelődni, mint vezetés közben. Az Elba partján kanyarognak a sinek. Magyar szívnek zordon ez a táj, de én szeretem. Illik is a hangulatomhoz. Megérkezünk Bad Schandauba. Itt kell leszállni. Szászsvájcnak hívják ezt a környéket a németek. Csendben ballagok a csoport után. Én vagyok a sereghajó. Még jókora gyalogút felfelé a hegyek közé, amíg a turistaházhoz érünk, ahol a szállásunk lesz. Németes precizitással rendben tartott házak közt visz az utunk. Aztán elmaradnak a házak, és csak a fenyőillatú susogó erdő vesz körül. Az aszfaltút is észrevétlen váltott át erdei gyalogútba, azt sem tudom mikor. Nem lett jobb kedvem, de áthat a hely pozitív kisugárzása. Mindig szerettem az erdőt, és bárhol otthon tudom érezni magam, ha erdőben vagyok. A csoport már fáradt a sétától. Az Elba parti vasútállomástól vagy háromszáz méteres szintkülönbséget jöttünk fel. Alföldi gyerekek, nem szokták a partot. Engem meg sem szuszogtat. Én a Bükkben szoktam túrázni, nem zavar a szintkülönbség. A fák közül hirtelen bukkan elénk az üde-zöld tisztáson álló takaros faház. Itt lesz hát az otthonom egy hétre. Emeletes faágyakon fogunk aludni, és vegyesen, fiúk, lányok. Remélem, nincs horkolós a csapatban. Elpakolászunk, aztán a társaság nagy része lepihen, mert fáradtak. Én még kisétálok egy kicsit, felderíteni a közvetlen környéket. Magányra vágyom. Hát most megkaptam, amire vágytam. Ballagok a puha fenyőtűszőnyeggel borított jó szagú ösvényen. A nap leáldozóban. Azért még megyek. Öreg homokkő hegyek tömbjei vörösen visszhangozzák a lenyugvó nap fényét. És a kanyar után kitárul a táj! Alattam, az alkony lila árnyaiba burkolózva, sejtelmes párával a felszínén ott a nagy folyó, az Elba. Sokszor láttam már, de nem ilyen magasból, csak amint a motorral elsuhantam a folyóval párhuzamosan futó úton. Ez most egészen más. Már kezdek örülni, hogy eljöttem. A másnapok ígérete elindul a gondolataim közt. A távolban, ahol az Elba nagy kanyart ír le, büszkén emelkedik a meredek szikla tetejére épült erődítmény, a Kőnigsteini vár. Tervbe van véve egy gyalogtúra oda is. Csillagfényben érkezem vissza a házhoz. A többiek nagyrészt már alszanak. Bebújok én is az ágyamba, és eléalszom a másnapnak.

[Imoran]

A Vándor

Nicsak, nicsak, kit látok közeledni az úton! Oh, igen,rég nem látott utazó az,aki most visszatért. Jer beljebb, pihend ki magad! Tudtam én, jó Tanítvány lévén visszavezet még az utad hozzám. Ülj le, kérlek, és fogadd el öreg Tanítód szerény vacsoráját.
Fáradtnak látszol, mint aki nagyon nagy utat tett meg. Az arcod csalódottságot tükröz, a mozdulataid nem oly ruganyosak, mint rég. Mondd hát, merre jártál az elmúlt emberöltő alatt? Nagy terveid voltak, emlékszem. Az Emberek közé akartál jutni mindenáron. Álmaid voltak, amelyeket velük akartál valóra váltani. Igen, jól emlékszem. Át akartad ölelni az egész világot. Boldog voltál, hogy boldoggá teheted majd az Embereket. Olyanokat, akiknek eddig nem jutott ki a boldogságból. Oh, igen, fiatal voltál. Pedig hányszor intettelek, ne az Emberek közé menj. Ugye te is emlékszel?
Valamikor, hajdanán engem is lenyűgöztek. Mosolyognak, álmokat szőnek, együtt dolgoznak egymásért. Igen, engem is vonzott ez az élet, ahogyan téged is. Az Emberek vonzzák az olyanokat, akik adni akarnak. Lám, te is feléjük vetted az utad. Mesélj hát, amit kerestél, meglelted-e köztük? Amit tudni akartál, megtanultad-e tőlük?Mesélj hát kérlek!
...Szótlan vagy, drága Tanítványom. Arcodon fájdalom tükröződik, és szemeid könnygyermekekkel terhesek. Hová réved tekinteted, hol járnak gondolataid most, amikor megtértél utadról, és megpihensz végre? Érzem: végtelen szomorúság és fájdalom tölti meg egész lényedet. Az Emberek világa tette ezt veled? Nem kívánják már mindennél jobban a szeretetet, az odaadást? Ó, dehogynem! Hiszen látom én, mi az, ami marja a szíved. Bizony, hogy elfogadják, ha valaki ad nekik a lelkéből egy darabot. Könnyes szemmel, mosolyogva néznek rá, ahogy rád is néztek. Áhítozva nyújtják kezüket, ahogy feléd is nyújtották, és bizony örömmel fogadtál el nyílt őszinteséged. De amint megkapták, szörnyű változáson mentek át. Sarkon fordultak, és szíved darabkájával rohanvást tűntek el a tömegben. Ugye így történt, drága Tanítványom?
De volt még benned erő bőven, hát segítettél újra, másokon, de ők is így tettek. Eltűntek ajándékoddal a röhögő tömegben. Mind így tettek veled. Kivétel nélkül mind áhította a nyíltságodat, elfogadta, azután a szemed előtt változott át vihogó szörnyeteggé. Végül körülfogtak, és hangosan röhögve nézték, ahogy elszorult torokkal, kérdőn nézel körbe.
Igen, nagyon is el tudom képzelni, milyen kétségbeesetten kerested azt az Embert, akihez elvándoroltál ilyen irdatlan távolságból. Kerested azt az Embert, aki kér és elfogad. Kerested azt az Embert, aki örül, ha kap és még annál is jobban, ha visszaadhatja egyszer. Kerested azt az Embert, akinek a jóságáról és vendégszeretetéről legendák keltek szárnyra. Hát igen, kedves Tanítványom, megdöbbentél azon, amit találtál. Nem is maradtál ott sokáig gondolom, hisz miért is maradtál volna? Ez az Ember nem az, akiről a mesék szólnak, nem az, akiről a dalok zengenek. Ez mind ámítás, talán önámítás. A hazugság az egész világon ismert dolog, de az Emberek saját maguknak is hazudnak. És ami a legrosszabb: ezt észre sem veszik.
Hiába akarnád felnyitni a szemüket, hogy lássák az igazságot, valós önmagukat; képtelenek rá. Egytől-egyig egy saját maguk szülte álomvilágban élnek és éppen ezért jól megvannak egymással. Olyanok, mint két vak szörnyszülött, akik egymás szépségét dicsérik. Az érző Emberről szóló legenda is csak agyuk elzárt részében létezik, és mindent megtesznek annak érdekében, hogy ott is maradjon. Ha bárki megpróbálná ezt a mesét a valóságban keresni, azt őrültnek tartanák és áttaposnának rajta. Ahogy rajtad is áttapostak.
Segíteni rajtuk? Hidd el, reménytelen. Sokan próbáltak már tükröt tartani eléjük de ők csak összetörték a tükröket, a segíteni akarókat kinevették, aztán kővel megdobálták. Olyanok, mint az állatok. Valahol, egészen mélyen van bennük valami gonosz, ami védi saját létét, és amit kiirtani sem lehet, mert része az emberi létnek.
Persze vannak kivételek. Ők azok, akik mindezt tudják magukról. Ők azok, akik az egész Emberiség nevében szégyenkeznek. Ők örök magányra ítéltettek. Kevesen vannak. Ők a leggyengébbek. A többiek szerint ezek az „emberek” a Pokolra jutnak, mert nem hisznek semmiben. Pedig hisznek... Nem bálványokban és istenekben, nem sikerekben és nem is a lehetőségek korlátlan kiaknázásában. Egymásban hisznek. Kilépve saját énjük álomvilágából egymást keresik. Csak néhányan találnak társaikra. A többiek elpusztulnak, mint a hal, amelyik kiugrik a partra tisztább tavat keresve. Őrültségnek tűnik, igaz?
Tudod, drága Tanítványom, rájuk – kevesekre – gondolok akkor, amikor azt mondom neked: mégsem jártál hiába az Emberek között. Elbújva egy odúban, vagy egy fa sűrű lombjai között, vagy olyan helyeken, ahol nem is gondolnád, biztosan felvillant egy szempár, mely téged látott. Olyan „embereknek” adtál reményt, akiket talán nem is láttál. Akik már nem Emberek.


Vége

Írta: Imoran (2005)