Egyperces novellák - Irodalmi pályázat

[Craz]

– Akkor nézzük még egyszer – sóhajtottam, és tőrömet óvatosan tokjába csúsztattam. – Milyen furcsa, hogy elfér ezen a kis asztalon.
– Nem mindig a méreg a lényeg – szúrta közbe epésen kedvenc kardforgató amazonom.
– Hogyha itt sikerülne megbontani – nyújtottam kezem az asztalka jobb sarka felé.
– Akkor szerintem a plafonra kenődnél – jósolta mosolyogva partnerem.
– Te most ellenem vagy? – érdeklődtem homlokráncolva.
– Ne játszd itt nekem a morcos csíkos morcsákot, inkább vigyázz a rúnavonalakra! – figyelmeztetett Szonja, majd vállamra tette kezét, és mögülem kukucskálta az asztalon sorakozó dolgokat.
– Ez itt egy pillanatvarázs – böktem a jobb oldalon elhelyezkedő varázsjel felé.
– Vagyis, ha megtörik a hatása – piszkálta ellépve mellőlem vékonypengéjű kardjának markolatát, amitől legtöbbször egy hidegvérű bérgyilkosra emlékeztetett –, akkor azonnal beindul az így késleltetett varázslat.
– Azaz ez a kis szemrevaló tűzlabda itt középen – böktem a borsószemnyi időbezárt lánggolyóra – pillanatokon belül lelkes fergeteggé terebélyesedik, elnyelve az egész szobát.
– Ha lehet, ezt a megoldást hanyagoljuk – kérte exkluzív kardtáncosom, és elgondolkodva a rácsos ablakhoz sétált. Eltakarta előlem a lemenő nap bátor – a rafinált robbanó szerkezettel mit sem törődő – sugarait, majd lassan felém fordult.
A nyáresti meleg szellőben meglebbenő haja ebben a megvilágításban a quwanni nagypalota szélcibálta zászlaira emlékeztetett. Karcsú sziluettje pedig egy régen látott festményre, amely tűz körül táncoló mondabeli lényeket ábrázolt – igaz lényegesebben kevesebb ruhában. Az összhatást vörös szeme tette teljessé, aminek hírhedt becenevét köszönhette.
– Valami baj van? – értette félre bamba arckifejezésemet, és aggódó pillantást vetett először az asztalra, majd rám.
– Izé, semmi gond, csak azt… – válaszoltam gyorsan, egyúttal egy szerencsétlen kapkodó mozdulattal feldöntve az egyik megkötő rúna közepén álló furcsa tornyocskát – A jó francba, ez megszúrt!
– Mi történt? – nézett rám aggódva.
– Hát, én csak arra gondoltam, ahogy ott álltál az ablak előtt, pont olyan voltál, mint az egyik álmomban a…
– A csapdával mi történik, te lökött! – korholt résre húzott szemmel, de akkor már én is észre vettem, hogy valami megváltozott.
– Ajaj. Úgy tűnik elindítottam a visszaszámlálást – állapítottam meg rekordidő alatt. – Egy perc lehet a robbanásig!
– Meneküljünk! – ragadta meg karomat.
– Nincs rá idő! Meg kell szakítani a folyamatot.
– Hogyan?
– Várj, várj! Itt ez a két gyertya, a kék, meg a piros.
– Az előbb még nem égtek.
– Igen, és ha a láng eléri ezt a két rúnavonalat, akkor megszűnik a pillanatvarázslat.
– Fújd el!
– Akkor egyből robbanhat.
– Ó, te ütődött!
– Várj! Ez a gyertya össze van kötve ezzel a madárfejes amulettel, a másik meg azzal a macska alakúval.
– Mi van?
– Az egyik gyertya meg tudja állítani az egészet!
– De melyik?
– Nem tudom.
– Csináld, nincs több időnk!
Ekkor furcsa, jóleső nyugalom szállt meg. Éreztem, mit kell tennem.
– Úgy mondják, a Délfoki szigeteki harcimókus sámánok szerint csak egyszer élünk – sóhajtottam, majd hirtelen megcsókoltam Szonját, de a várt pofon elmaradt.
– Ezért még számolunk – sziszegte.
– Remélem lesz rá alkalom! Gyere, kívánj gyorsan valamit! Mindig is utáltam a macskákat – mutattam a jobb oldali sistergő láng felé.

Elfújtuk a kék gyertyát.

[gizko52]

A HÁZTETŐN

Lévén gyönyörű augusztusi nap, amikor már itthon élvezem a nyugdíjas kor örömeit – magammal -, van időm mindenre. Többek között arra is, hogy körbe járom a hatalmasra sikeredett, erődítményhez hasonló építésű „tüskeváramat”. - Na persze, meg a hozzá tartozó közel egy hektárnyi vegyes hasznosítású területet, szinte minden nap. Ezt azért teszem, hogy felfedezzem mi az, ami javításra szorul. Mit kellene éppen elvégezni rajta, illetve benne.
Mert ugye, mégis csak én vagyok a gazda a háznál! - Rajtam kívül még egy vásott macska sincs, aki dorombolva körül hízelegne… Bár, néhány süni lakik a rég kiürült disznós ólban, ami királyi lakosztályt nyújt nekik - mivel telepakoltam az udvar lekaszált pázsitjából
Összegyűjtött, illatos szénával. Gondolván, hátha egyszer lesznek még valamiféle háziállatok. – Jótékonyak a kis torzonborzaim, mert segítik a fákról lehulló gyümölcsöket eltakarítani, a vagy tizenöt gyümölcsfa alól.
Aztán még néhány éjszakázó vendégem akad fent a padláson, – egy nyuszt család – akik gondoskodnak róla, nehogy túl csendes legyen a ház. Olyan viháncolást művelnek, hogy csak úgy dübörög a deszka padlózat alattuk, amivel leraktuk a gerendák közét.
Na, ezzel már - a megszámlálhatatlan madaraimon kívül – le is zárult az állatállományom bemutatása… Ha csak még a pockot meg nem említem, aki szorgalmasan frissíti a földet a veteményesben, nehogy túl sok növényem maradjon, amit kapálni kell.
Majd elfelejtem az aranysakált!- aki átsétál a kerítés előtt mindennap, mióta Rexi kutyám meghalt… Nekibátorodva, szemtelenül beles, nincs-e valami neki való húsos falat az udvaromban. - Nem félünk egymástól, már ismerősök vagyunk…
Tegnap éppen egy terepszemlét tartottam a házkörül, mikor észre vettem, hogy egy-két gyümölcsfán, előszeretettel megjelent néhány hernyó kolónia. Sajnos ezt nem hagyhattam, mert gyorsan szaporodó fajta a kis szőrös araszoló… Elég sok vesződség árán, de sikerült megszabadítani fáimat tőlük. Miután néhány meggyújtott újságpapírral el is hamvasztottam őket, elégedetten néztem fel az ellenségeitől megmentett fákra.
Mivel tekintetem amúgy is a magasba révedt, körül pásztáztam szememmel a birtokot. Így vettem észre, hogy a legutóbbi vihar, földhöz akart csapni egy cserepet a háztetőről, de nem sikerült, mert félúton elakadt.
Nézegettem, szemlélgettem, mit is tehetnék… Sóhajban tört ki belőlem a vágy, milyen jó volna, ha lenne mellettem valaki és legalább az ilyen férfinak való munkákat, nem nekem kellene elvégezni! Bár az élet, sokszor kényszerített erős, cseppet sem nőies munkára, -amit zokszó nélkül megtettem - szeretnék én is még igazi nő lenni! Akivel törődnek, akit szeretnek, akinek nem kell mindenről saját magának gondoskodni és mindent egyedül megoldania. Akinek nem kell lépten-nyomon a magánnyal szembesülni! - Ám, hiába a vágy! Akit szeretnék, nem vesz komolyan – bár még nem is láttuk egymást; csak a modern technika jóvoltából levelezgetünk néha -, de így is tudomásomra adta, hogy nem akar senkivel kapcsolatot. Ha akarna is, én nem igazán felelek meg az ízlésének, mert én – úgymond -, kicsit duci vagyok….Ő, pedig a sovány nőket szereti… Igaz, őszinte beszéd volt. Azonban mégis nagyon nehezemre esett. Annál is inkább, mert amúgy is eléggé elvesztettem már önértékelésemet a külsőm miatt. Hisz nyilván nem vagyok olyan, mint fiatal koromban… de ahogy nézem a hasonló korú nőket, még sokkal fiatalosabb - talán szerénytelen kifejezés -, de még csinosabb is vagyok valamennyinél. Akkor miért is nem kellek? – a fájó gondolatoktól vezérelve, hirtelen elhatározással, elő hoztam a hosszúra nyitható létrát és neki támasztottam a falnak. Mivel a környezetemben, nincs olyan férfi, akivel a javítást elvégeztettem volna, így - minden bátorságomat összeszedve – elindultam a létrán felfelé. Először csak óvatosan, félve. Aztán egyre bátrabban, s már a vége felé, szinte hősies élvezettel másztam a tetőre… Furcsa gondolatok kavarogtak a fejemben, ahogy fentről körül néztem: egy pillanat műve lenne csak levetni magamat, és már semmire nem volna gondom. Hisz egyedül, mit ér már az életem? Elszigetelve mindentől és mindenkitől. - mint egy elátkozott királylány, akinek a kastélyát rég benőtte a tövissel teli vadrózsa, és mindhiába várja a megmentő királyfit; csak a mesében jön el érte, - ott is csak száz év múlva…
Közben még így elmélkedtem, azon vettem észre magam, hogy kicseréltem a cserepet… és még a fenyőlevéllel eltömített csatornát is kipucoltam, hogy a következő esőzésnél tudjon lefolyni akadálytalanul és ne a falat, áztassa a víz… Akkor ocsúdtam fel… hisz, ezt én tettem! Meg tudtam tenni! Sikerült! Nem kellett hozzá senki segítsége, egyedül végeztem el! – Én, egy 63 éves nő, 75 kilómmal a létrán, ilyen magasságban a tetőt megjavítottam! – Mámoros büszkeség áradt szét az egész lényemben. Minden borús gondolat, pillanatok alatt elillant a fejemből… Teljesen elégedett lettem magammal… Megtaláltam önmagamat, a régi énemet! – Aki nem ismert soha lehetetlent! - Hogy miért éppen a háztetőn? – Talán, mert ez volt a próbatétel ahhoz, hogy lent tudom-e hagyni a félelmeimet annak érdekében, hogy fent elérjem az önbizalmamat… Már nem is érdekel, hogy nem tartozok senkihez… nem kellenek a hamis illúziók! Boldog vagyok! - hisz tudok segíteni önmagamon, és így Isten is megsegít! Többé nem leszek kishitű és elégedetlen magammal! Nem érdekel, senki külsőmről alkotott véleménye, mert saját magamnak tökéletesen megfelelek! Mivel „Ikrek” csillagjegy szülött vagyok, a kettősséggel minden meg van bennem ahhoz, hogy teljes legyek… akár a „Jin és Jang”- egy személyben két különböző tulajdonság, de mégis együvé tartozás. Talán ezt találtam meg a háztetőn!

[Polla*]

A kutya

A parkban láttam meg először. Szeretem ezt az öreg parkot, nyárestéken kellemes az öreg tölgyfa tövében üldögélni és figyelni a játszadozó gyerekeket.
Már alkonyodott, amikor észrevettem.
Szemben ült velem, a kis játszótér másik oldalán, a gyerekeket nézte különös, bánatos tekintettel. Erre a tekintetre figyeltem föl először.
Másnap újra eljött és aztán újra és újra. Figyelni kezdtem, néztem, hogy vajon kihez tartozik, de nem szólt hozzá soha senki, és ő sem csatlakozott egyetlen emberhez sem. Néha ő is rám tekintett, de aztán figyelme újra visszafordult az apróságok felé.
Csak ült üres tekintettel, mégis valahogy olyan figyelőn, mint aki egy gyermek hívó szavát várja.
Egy szót, egy simogató kezet, mely egykor az övé volt, de eltűnt valahova örökre. Hetekig figyeltem. Alkonyatig maradt mindig, aztán, mint aki hiába vár, felállt és elindult az ismeretlenbe.
Egy napon aztán nem bírtam tovább, hajtott a kíváncsiság, hogy többet megtudjak róla.
Amikor felállt utána indultam s bár gyorsan haladt, azért sikerült lépést tartanom vele, így aztán láttam, hogy melyik házba ment be. Belestem a kerítésen, de nem vettem észre semmi mozgást. A kertben a nyíló virágok között színes hinta állt, mellette egy kosárban játékok hevertek, látszott rajtuk, hogy rég nem játszott velük már senki.
Óvatosan léptem be a kiskapun.
Azonnal megpillantottam s ő is rögtön észrevett.
A ház falán kúszó borostyánok mellé lapultam s csak néztem őt, nehogy megijesszem. Szólni nem tudtam, csak a tekintetemmel kérdeztem tőle, hogy elfogadna-e barátjának engem?
Engem, aki ugyanolyan magányos, mint ő, s aki még soha nem tartozott senkihez.
A karcsú fekete ruhás nő felemelkedett a fehér kerti székből és hozzám lépett.
- Hát megtaláltál – mondta.
Mellém guggolt, kezét lassan a fejemre tette és megsimogatott.
- Velem maradsz? – kérdezte, s én úgy éreztem a szívem rögtön kiugrik a helyéből örömében s hogy futni kellene, ugrándozni, körberohanni a kertet – mégsem mozdultam.
Megcsóváltam a farkam, finoman megnyaltam a kezét és nagyot szusszantottam.
Éreztem, hogy minden rendben van. Hazaértem.

[Polla*]

Feri kőműves volt, feleség és két fiú várta otthon mindaddig, amíg az ital ki nem tépte kezéből életének irányítását. Jó néhány éve már annak, hogy magára maradt az üvegekkel és gyerekkora óta tartó szenvedélyével. Feri ugyanis Loki rajongó volt.
Hogy az ital volt-e a felelős azért, hogy agyában megbomlott valami, vagy valami más okozta a bajt, ma már nem lehet kideríteni.
Feriből falu bolondja lett. Azokon a napokon, amikor a DVSC játszott, nemzetiszínű zászlóval kezében, nyakában a piros-fehér szurkolói sállal peckesen vonult a vasútállomás felé.
Hazafelé tartva, előzőleg oly daliás járása imbolygóvá változott, hiszen akár győzött imádott csapata, akár veszített, mindkettő elegendő ok volt a poharazásra. Tántorgott az úttesten, és időnként teljes hangerővel elbődült:
- HAJRÁÁÁÁ LOKI !!!
Néha egy-egy házból a gazda visszarikkantott:
- Hajrá Loki!!
Ennek örömére Feri még hangosabban ordítozott.
Idővel egyfajta tájékoztató szerep jutott Ferinek az utca életében.
A lakók tőle szereztek tudomást a DVSC eredményeiről. Ha Feri a kedvenc HAJRÁ LOKI kiáltásával imbolygott hazafelé, akkor biztosak lehettünk benne, hogy a csapat újra győzelmet aratott.
Ám ha a ROHADT KORMÁNY kiáltásoktól visszhangzott az utca, akkor tudtuk, hogy a Loki vereségéről fogunk hallani a híradóban.
Egy napon aztán Feri kilépett stadionból, nyakára csavarta a piros-fehér sálat s a csapat győzelme és az elfogyasztott pálinka által okozott mámortól kábultan elé tántorgott egy autónak. A sofőrnek nem volt ideje félrerántani a kormányt, Ferit már nem lehetett megmenteni.
Azóta furán csendes vasárnaponként az utcánk, és fogalmam sincs mit játszott a Loki.

[Luigi48]

Egy jól sikerült terv

Másodikos elemista koromban történt,1956 tavaszán. Az egyik számtanórán a Jozifek Laci megpöckölte a fülemet,mire én, válaszként, megcibáltam a haját. Nos,ez utóbbi mozdulatot vette észre Magdi néni,az osztályfőnökünk. Azonnal el is kérte az Ellenőrzőmet és üzent pár sort a szüleimnek,hogy rosszalkodtam óra alatt,de egyébként a tanulással nincs probléma...
Már abban a szent pillanatban eldöntöttem,hogy mit fogok tenni,ismerve apám szigorát. Este, lefekvés előtt, fogtam az Ellenőrzőmet és a második osztályosok szépírásával,kerek,jól megrajzolt betűkkel megírtam Magdi néninek a választ.
- Fiamat szigorúan megdorgáltam ! - majd alábiggyesztettem apám nevét.
-Tanító néni ! Aláírattam, amit üzenni tetszett ! - lelkesedtem másnap,alig hogy Magdi néni belépett az osztályba. A drága jó tanárnő beleolvasott a dokumentumba, majd néhány pillanatnyi habozás után így szólt:
- Gyerekek, azonnal visszajövök,de addig jók legyetek! Aztán kiszaladt a könyvecskémmel együtt.Jó tíz percig volt távol,majd folytatta az órát.
Semmit sem értettem az egészből.A szülői értekezlet után mondta el a mama, hogy mi is történt.Magdi néni több osztályba is átszaladt,megmutogatva kollégáinak a "művemet",amely osztatlan sikert aratott.Két nap múlva, a szülői értekezleten pedig az anyám lelkére kötötte:
- Ilonka néni ! Nehogy bántsák ezt a gyereket ! Ennek a gyereknek van fantáziája...
Így is történt.Megúsztam.Köszönhető annak,hogy akkor még volt fantáziám !

[Ildikó|Sunshine]

Kicsit szórakozott, tudja ő. Egyszerre túl sok minden jár a fejében. Úgy tűnik, erősen figyel, de sokszor máshol jár gondolatban. Ha megszólal, nem mindig a kérdésre válaszol. Vagy leragad valahol, vagy már a következő pillanatokat éli. Ilyenkor zavarba jön. Tudja, hogy nem szeretik ezt benne. Mindig mondják, figyelj jobban. Ő próbál, igazán próbál. Néha belefárad. Szereti őt Józsi…..Hogyne szeretné. Mindig megfogja a kezét. Bár néha kicsit erősebben. Főleg, ha rosszat mond. Ilyenkor mindig tanító szavak hagyják el férje száját. Csakis a te érdekedben, drágám. Igen, így van, csakis az ő érdekében. Hisz az ember holtig tanul…s neki még sok mindent kell tanulni. Érti ő, hogyne értené. Biztosan így van. Ő szeretne beszélgetni. Csak így nehéz. Nincs felszabadult érzés, nincs önfeledt mosoly. Mikor megszólal, vagy mikor leír szavakat, figyeli a reakciókat. Vajon most jót mondott? Nem kérdezett feleslegesen? Nem tűnik bolondságnak, mit beszél?
Akkor is figyelt. Anyósa hívta, könyörgő szavakkal. Julcsikám, kórházba kell mennem a hét középen, szerdán. Sokáig tartana, de kellene a bátorítás. Délelőtt folyamán. Rendben mama, van egy napom, mit kivehetek, mehetünk. S a fejében már a napot tervezi. Így meg sem hallja, mit az anyósa mond. Csak leteszi a telefont. Férjura kedves volt, ráérsz drágám. Sok mindent megteszel a mamáért. Én is kiveszem a napom, s ha majd fáradtan hazatérsz kora délután, várni foglak. Szeretlek. Tudom én. Szerdán már készenlétben áll, a megbeszélt időpontban az ajtón kopogtat. De a mama így szól. Julcsikám, én még a telefonban mondtam. Elnéztem a napot, a dátum csütörtökről szólt.
Az ismerős remegés a gyomrában újból megérkezett. Elszúrta, megint elszúrta. Férjétől biztosan megint tanító szavak hangzanak majd el. Kissé félve nyitja ki az ajtót. A látvány, mi otthon fogadja, némaságra készteti. A szomszédasszony eltévesztette a házszámot, és a saját ágyát. S biztosan fázik, mert Józsi átölelve tartja.
De hisz szereti őt Józsi….Mindig mondja….

[joanna51]

---

Pillanatkép a múltból
A hajnali ködben a tömeg feszengve toporog a szögesdrótkerítés előtt. A percek múlásával, mindenki csak még izgatottabb, még feszültebb. Lassan aztán az őrök a kapuhoz jönnek és elkezdik befelé terelni a népet.
A kislány reszketve és fázósan, alig mer felnézni, nem tudja, mi következik.
Benn, végre, kicsit melegebb van, de amikor a belső helyiség felé mennek és már minden papírt ellenőriznek, jön a motozás. Nem számít öreg, vagy fiatal vagy, mindenkit megmotoznak, ez a szabály, mondják. A gyerek, ha lehet, még jobban összehúzza magát és anyjához bújik, bár nem annyira gyerek már, hiszen elmúlt 13, másképp itt sem lehetne. Az öccsének még rosszabb, gondolja, ő el sem jöhetett. Amikor a nagy, széles kőasztalok mellé ülnek, kezdenek befelé sorjázni a rabok. A kislány kétségbeesetten keresi az apját, de nem látja sehol. A csíkos rabruhákba bújtatott férfiak csak jönnek és jönnek, és már majdnem mindenki kijön, amikor Liza végre meglátja, amint a papa leül vele szemben. Nem ölelheti meg, még csak a kezét sem lehet megfogni, azt mondják, a testi érintkezést tiltja a szabályzat.
Papa szemében könnyek, és nem tud megszólalni, ahogy mi sem. Mert a kislány én vagyok, és anyámmal ülök a nagy kőasztal mellett és semmit se tudunk mondani. Pedig annyi mindent el szerettem volna mondani apának: hogy az öcsi már lassan 10 betűt is megtanult, nemsokára olvasni fog,.. hogy zizi, a kutyám már mekkorára nőtt, amióta nem látta és,.. hogy gyere haza papa…
Anyám lassan kipakol, és apám elé tolja az elemózsiás dobozt, így könnyebb, most hogy a papa eszik. …Látom, mennyire jól esik neki, amikor beleharap a buktába, amibe nagyanyám belesütötte a csirkecombot… húst nem szabadott hozni, ez is szabályzat.
Valahogy túléltük ezt a 2 havonta megismétlődő börtönlátogatást. Ahogy apám is egészen két évig, csak aztán lett öngyilkos.
A lelkembe ívódott ez a kép, pedig azóta egy emberöltő eltelt már, de a szívemben a kislány fájdalma ma is ott van.

[Luigi48]

Azok a boldog percek

Sokaktól hallottam már társaságban,vagy négyszemközti beszélgetés során,hogy miként éli meg az ember azokat a pillanatokat , amikor úgy érzi, - boldog.
Sok történetet hallottam e fogalom, illetve érzés kapcsán és ezek meghallgatása rávilágított arra az amúgy is nyilvánvaló tényre,hogy a
boldogság kiváltó oka és megélése hasonló lehet ugyan,de mégis, minden eset más és más.
Volt olyan ismerősöm,aki az esküvőjén volt a legboldogabb,és volt, aki a gyereke születésekor. Egy másik,amikor érettségire kocsit kapott a szüleitől... de volt olyan kolléganőm,aki boldognak érezte magát,amikor fizetésemelést kapott. A szomszédasszonyunk pedig akkor tünt boldognak,amikor háromévi keserves procedúra után, végre el tudott válni a részeges,goromba férjétől.
Hogy az én életemben volt-e olyan pillanat,amikor úgy éreztem,boldog vagyok? Igen,volt. Egyszer... de az,amíg élek,bennem marad. Az agyamban, a szívemben, a lelkemben.
... Szombati nap volt. A mama piacra ment, feleségem pedig átment az utca túloldalán lakó bátyjához,hogy levágja a haját. Én vigyáztam a gyerekre. A fiúnk akkor volt tíz hónapos.Azon a szombat délelőttön is, mint rendesen,a kiságyában aludt. Én a konyhában rejtvényt fejtettem,de öt-hat percenként benéztem hozzá.Aztán egyszer csak ott ragadtam...és csak néztem őt.
A rácsos kiságyra könyökölve figyeltem,ahogy csendesen szuszog...
Nagyon büszke voltam,hogy van egy klassz fiam! Arra gondoltam, hogy ez a fiú volt az álmunk és most itt van és számunkra már ő a legfontosabb. Az élet kereke tovább forog,és ez jó...nagyon jó.
Magam alá húztam egy puffot és úgy gyönyörködtem tovább,hosszú percekig.
Egyszer csak hirtelen,csodálatos dolog történt... Láttam, hogy felhúzza a szája sarkát,miközben kinyitotta a két kis öklét és alig észrevehetően mozgatni kezdte az ujjacskáit,mintha azt szeretné, hogy vegyük fel. Aztán ismét felhúzta a szája sarkát... mosolyogni kezdett, álmában! Valami nagyon szépet álmodhatott ez a csöpp kis emberke.mert újból és újból elmosolyogta magát.
Csodálatos érzés volt ezt látnom... úgy magával ragadott a látvány, hogy potyogni kezdtek a könnyeim.De úgy,igazán! Szinte fuldokoltam a sírástól,miközben életem legboldogabb perceit éltem át.
Tudtam,- vagy csupán éreztem? - hogy soha többé,- ebben a büdös életben - nem lesz még egy olyan történés, amely ehhez hasonló érzést váltana ki belőlem,mint az a szombat délelőtt, a kisfiammal.
Igazam lett...

[Rozina]

Irígy vagyok, igen.
Sajnos be kell látnom, olyan irígy vagyok, mint a kutya!
A kutya hiába lakik jól, megeszi a macska eledelét is.
Na, nem! Azért még sem vagyok olyan, mint a kutya.
Irígynek irígy vagyok, de jól lakott? A hasam tele ugyan, megtömöm ezzel-azzal, de a telehas nekem kevés. Kellene valami a lelkemnek a fejemnek is. Valami kúltúra féle...
Milyen jó a Gazdag Embernek! Van pénze könyvre, újságokra, színházra. Mondom, hogy irígy vagyok!
Ott van például A, jól el van engedve anyagilag. Igaz még sose olvasott el egy könyvet se.
Vagy ott van B. beszélgetésünk során kiderült, nem ér rá színházba menni, ő pénzt keres.
Aztán ott van C. Gazdag anyagilag, de a feje és a lelke is csak pénzzel van tele.
Érdekes! Mintha már nem is lennék olyan irígy.
Most pedig irány a könyvtár, még jó, hogy az van.
De meddig?!

[Luigi48]

Jézuska és a lány

Nagyon örültem,amikor Karácsony előtt egy nappal a Mama megsúgta a nagy titkot.
- Írtam a Jézuskánok,hogy legyen szíves és hozzon neked egy nagy doboz építőkockát, és ha el nem felejti,egy kifestőkönyvet is,színes ceruzákkal.Holnap délután pedig a Marcsival elmentek egy jót sétálni,hogy ne lábatlankodjatok itt köröttem,csak akadályoznátok a főzésben.
Ez utóbbi mondatán elcsodálkoztam,mivel a Marcsi nővérem nyolc évvel idősebb volt nálam.Én öt,ő meg tizenhárom volt akkor,és már sokat segített a konyhai munkákban korábban is.Most miért nem?
Ám akkor még fogalmam sem volt arról,hogy amíg engem sétálni visz valaki,ez alatt milyen sügés-forgás van a fenyőfa körül...
Másnap délután jó melegen felöltöztettek,még a hócipőt is fel kellett vennem,mert szakadt a hó.A Flórián tér felől mentünk le a Király utcába,amely ősidők óta Pécs főutcájának számított,s bár a háború után egészen a rendszerváltásig Kossuth Lajos nevét viselte,a legtöbb ember mindíg is Király utcának hívta,jóllehet,semmi bajuk sem volt Kossuth apánkkal.
Mire a Színház térre értünk,alábbhagyott a hóesés,már csak szállingózott.Útközben megcsodáltuk a színes kirakatokat,időnként eldöcögött melletünk egy-egy villamos,tetejükön vastag hósapkával. Az Állami Áruház színes égőkkel kivilágított kirakatait megbámulva visszafordultunk.A játékbolthoz érve még megálltunk egy pillanatra,
amikor egy rémítően csikorgó,fémes hangot hallottunk a Lyceum templom irányából.
-Ez egy villamos volt,az fékezett ekkorát!-kiáltott fel valaki,és rohanni kezdett a temlom felé.Erre mindenki futni kezdett abba az irányba, a Marcsi,engem magával rángatva szintén.Mire mi is odaértünk,már vagy száz ember állta körül a villamost,a vezető hotsápadta állt a járdán és csak ezt hajtogatta: - Én nem is láttam,nem is láttam!...
-Aláesett a szerencsétlen lány!-jajgatta egy idős asszony-óh,Istenem!
-Nem aláesett,hanem aláugrott... én láttam-szólalt meg egy nagy,kövér ember - kijött a fodrásztól és egyenesen a villamos elé vetette magát...Talán szép akart lenni,mielőtt...mielőtt - de képtelen volt befejezni a mondatot,mert elsírta magát.
Hamarosan megjelent két rendőr.Egyik az embereket terelgette,míg a másik a szipogó fodrászkisasszonyt próbálta szóra bírni.
- Kifizette a dauert és a manikűrt,aztán kiment...sosem járt még itt.
Közben megérkezett egy darusautó,hogy felemelje a villamos elejét és ki lehessen venni az összeroncsolt testet.Az itt ténykedő rendőr próbált erélyesnek látszani,de mégis inkább szelíd és szomorú volt a hangja. - Menjenek haza emberek...kérem,menjenek már...
Hazafelé menet egyikünk sem szólalt meg.Nem tudom,mi járt akkor a Marcsi fejében,megkérdezni meg nem mertem.A szüleink már tudtak a szörnyűségről,- a szomszédok beszámoltak róla.
Nagyon szomorú voltam,a szívem majd meg szakadt.Amikor a fát körülállva énekelni kezdtük a Mennyből az angyalt,hirtelen zokogni és ordibálni kezdtem.
-Miért nem vigyázott rá a Jézuska! Miért? Nem is kell az ajándéka,nem is kell- üvöltöttem,ahogy a torkomon kifért.
Csak nagy sokára csillapodtam le.A Mama addig üldögélt az ágyam szélén,amíg álomba nem sírtam magam.
Pécs,1953.december.24.