Egyperces novellák - Irodalmi pályázat

[Luigi Vercotti]

Jó ideje úton vagy már. Messzire magad mögött hagytad otthonod. Erőltetett menetben haladsz. Akkor keltél útra, amikor e sötétséget elűző, ismeretlen eredetű, hatalmas tűz először felragyogott a horizonton.

Nem tudod, hogy mi hajt előre, s miért érezel legyőzhetetlen késztetést arra, hogy e zsigereidig lehatoló tűz fénye felé haladj…

Ahogy közeledsz a téged megigéző tűz felé egyre több, kisebb-nagyobb csapattal találkozol. A hozzád csapódóktól találgatásokat hallhatsz az óriás tűz eredetéről. Egyesek tudni vélik, hogy eljött az utolsó ítélet ideje.

Újdonsült társaiddal szótlanul haladtok tovább. Te közben elgondolkozol az imént halottakon. Valóban a végítélet jött volna el? Bár magad sohasem hittél abban a felsőbb tudat létezésében, amit oly sokan, oly fáradhatatlanul szajkóznak, most mégis arra késztet valami, hogy számot vess magadban eddigi életedről.

Túl sok számot vetni valód azonban nincs, különösebben rosszat nem tettél soha senkivel sem, dolgoztál szorgalmasan, ezért úgy vélekedsz, hogy nem kell tartanod a végső ítélettől.

Ahogy közeledtek a tűz felé, olybá tűnik, hogy annak fénye és hője egyre erősebbé válik. Hamarosan megpillantjátok az első visszatérő csoportokat. Többen is jönnek, kiáltoznak. Igyekeznek mindenkit visszafordítani a tűztől. A visszatérők azt mondják, hogy akik túl közel merészkedtek a tűzhöz megvakultak, és testük megperzselődött. S voltak, akik az átélt kínokba beleőrültek.

Ti azonban tovább meneteltek.

Már nagyon közel jártok a tűzhöz. Az elviselhetetlenségig fokozódó fény miatt látómezőtök kezd egyre inkább beszűkülni. A magas hőmérséklet miatt mozgásotok lelassul. Csak vánszorogtok. Ólomlábakon. Összeégett tetemeket láttok. Elborzaszt a látvány.

Mégis tovább haladtok…

Szinte a célnál vagy. Körbepillantasz. Észreveszed, hogy társaid elmaradtak valahol. Visszafordulsz. Keresed, de nem leled őket. Valószínűleg ez az átkozott tűz végzett a társaiddal. Megpróbálsz nem rágódni azon, hogy mi várhat még rád. Tovább lépdelsz célod felé.

Egészen a tűz közelébe mész. Annak fénye valósággal megvakít. Tested a hőtől átizzik. Tudod, hogy eljött a vég. Ám úgy véled, hogy tartozol annyival magadnak, s a társaid emlékének, hogy kiderítsd valójában mi is ez a hatalmas tűz.

Utolsó erőddel elindulsz. A tűz középpontja felé mész. Oly nagy a hőség, mint hogyha a pokolban lennél. Kimerülten, vánszorogva haladsz e sosem látott jelenség centruma felé. Úgy tűnik számodra, hogy az idő most különösen lassan telik…

Egyszer csak megremegsz. Tested megmerevedik. A hátadra fordulsz. Megpróbálsz körbepillantani. A hőtől kiolvadt összetett szemeddel azonban már csak fényfoszlányokat látsz. Ízelt végtagjaid rángatóznak. Kitinpáncélod a hőtől meggyullad. Érzed, hogy nincs tovább.

Miután vacsoravendégei távoztak, és a kerti sütés után maradt rendetlenséget is összepakolta, a ház tulajdonosa kikapcsolja az előzőleg elhelyezett elektromos rovarcsapdát is. Az abban összegyűlt tetemeket kiszórja a földre. Az aljnövényzetre hulló megperzselt, apró kis testek között ott van a tiéd is.

[orangeclockwork]

A medencébe olvadó napfény arany koronát hegesztett a lányok fedetlen melleire. Csak feküdtünk a nyugágyakon, ’nem néztünk oda’, és már többen férfiak újra megértettük mi is annyira gyönyörű a tengerparti semmitevésben két hétig.

Nem lehetett nem észre venni. Szédítő szexualitást árasztott a fekete bikini amit viselt, ahogy kényeskedve mégis dögösen,nőiességének és a nézőközönség követő figyelmének teljes tudatában, a fövenyen a vízbe lépdelt. Lassan felemelt karok, hajbatúrás, mint a filmeken. ’Elhúzós’ bikinifelső, amikor a szövet, egy zsinóron csúszik el a kívánt szélességben, az óhajtott nagyságú illetve kicsiségű területet megmutatva, vagy szabadon hagyva (optimisták a félig tele poharukkal előnyben). Nem volt klasszikus szépség fekete ’Moncsicsi’ hajával, a fülledt erotika azonban üvöltött róla. Később, amikor a hotel éttermében a svédasztalos útvesztőben szembejött, nem tudtam nem utána menni. Két pálinkától (arab ország kitűnő kifogás a magamfajta alkoholistának, hogy minden étkezésre elzsibbadjon, mert ugye fő a fertőtlen gyomor) lezseren és macsón, félig hangosan tettem szent esküt, hogy a világ végére is utána megyek, és soha többé nem tévesztem szem elől.

Azután már csak a rengeteg vérre emlékszem. Átitatta a nadrágom szárát, és a szállodai panoráma ablakon lélegzetelállító zuhatagként ömlött.
Friss, illatos élet a fülledt arab éjszakában.

[Luigi Vercotti]

A Bulvárhíresember


- NaMIVAN, NaaaMIVAAN? - ordítottam neki, s elébe álltam.
- M-Mit akar t-tőlem? - kérdezte rémülten.
- NaMIVAN? OLVASGATUNK, OLVASSSGATUNK? - kérdeztem én, miközben suhintottam egyet a kafa kis hentesbárdommal.
- NEE, NEEE... - kiáltotta ő...

Úgy rikoltozott, mint egy kis pisis! Jól ismertem őt. Láttam szinte minden délután. Rendszerint fél 6 körül érkezett meg a buszpályaudvarra, s a 13-as buszra várt úgy fél órát. Csak úgy neveztem őt magamban, hogy a "Bulvárhíresember".

A fószer ugyanis mindig bulvárújságot bújt, amikor megérkezett.

A Bulvárhíresember érkezése sajátos rutin szerint zajlott le minden egyes nap. Rendszerint a déli üzletsor felől közelítette meg a pályaudvart, hóna alatt az elmaradhatatlan kellékével, hű társával, a bulvárújsággal. Mikor ideért jelentőségteljesen a karórájára pillantott. Egy modoros fintorral nyugtázta, hogy még rengeteg ideje van a busza indulásáig. Majd üres padot keresett magának.

A kiszemelt padot mindig szapora lépésekkel közelítette meg, nehogy más elhappolja előle.
Amikor a Bulvárhíresember a padhoz ért, azt alaposan szemügyre vette. Meginspekcionálta, hogy nincs-e a padon grafiti, vagy odaszáradt rágógumi. Aztán megfáradt ülepét lassan, tettetett méltóságteljességgel ráejtette a padra.

Ezt követően, alaposan kiéhezve a szennzáááációóóós bulvárhírekre, rögvest kinyitotta a bulvárújságját. A rá váró gyönyörökre készülve nyelvével megnyalta alsó ajkát.

Gyors szemmozgással áttanulmányozta a címlapot: "Fekete Pákó Győzike otthonában randalírozott", "Kiszel Tüncike harmadik mellet csináltatott magának", "Alekosz a Béke-Nobelre hajt", "VV5 Anikó megerőszakolta VV4 Gizit", "Lady Gaga mégsem hermafrodita, de igény az volna rá", "ufó-t látott a Jeti".

Miután a címlappal végzett, a Bulvárhíresember mohón belecsapott a közepébe. Szinte falta a bulvárcikkeket! Sűrűn lapozgatta az újságját és látszott rajta, hogy nagyon szeretné tudni, hogy "ki kivel, mit hogyan, mikor, melyik celeb, hol, hányas melle van, mennyi botoxot nyomtak bele, hol nyaralt, s mennyit ér"...

Csak olvasta, s olvasta, fennkölt kéjjel olvasta az átkozott bulvárszennylapjait minden egyes nap.

Aznap nem bírtam már tovább! Megöltem! A Bulvárhíresembert. Hentesbárddal.

Egy ideig vártam ott. Vártam, hogy majd lefognak a járókelők, amíg a rendőrök kiérkeznek. Azonban nem történt semmi. A rendőrök nem jöttek. Körbenéztem, s az ott lévő emberek, akik az imént premier plán voltak szemtanúi az esetnek, még csak nem is foglalkoztak velem. Csak mentek, mentek közönyös arccal bámulva a nagyvilágba.

Meguntam a várakozást. Hazaindultam.

Útközben jöttem rá, hogy ezért a gyilkosságért engem soha, senki sem fog felelősségre vonni. Mert ebben a nyavalyás világban, az embereket a szemük láttára történő szenvedés és nyomorúság egyáltalán nem érdekli. Minderről tudomást sem vesznek! Csak az kelti fel figyelmüket, amit megír az újság, az az átkozott bulvárújság.

[atapata]

Én is jó ember lehetek. Megdobtak egy színarany sűltgalambbal,ezen ugyan kicsit elcsodálkoztam , még a számat is nyitva felejtettem.


Nem kaptam el,egyben nyeltem le,kicsit fortyogott mert nagyon meleg volt friss sütés lehetett.
Azóta amerre csak járok sárga csíkot húzok magam után mindenütt akkor is amikor a templomból a kocsmába megyek át.

Mára már nagyon restellem és kellemetlen is, eleinte csak a gyerekek szedegették utánam az aranyport de mindenféle népek is noszogatnak már,hogy lépegesek de iziben.

Messze földröl jönnek még buszokkal is,korán felkeltenek.Menjen már kend mi az a pár lépés!
Ugyan már fusson inkább!
Sóher alak!

Bizony mondom néktek, sokkal jobb lett volna egy szelíd vállon veregetés.
Ez nem bölcsesség,ez a való!
Ha a temetésem napján a koporsóm után végtelen sorokban hajbókoló taszigáló tömegre gondolok,akik végighurcolnak Tolnán Baranyán,talán a földet is megkerülik néhányszor a sárga csík mentén aranyport és rögöket szedegetve.

[Luigi Vercotti]

Az idegenek közöttünk vannak!

Vigyázat! Egyre több jel utal arra, hogy a Karácsonyi ünnepek közeledtével idegen lények szivárogtak be bolygónk népe közé. Kilétük és jövetelük célja ismeretlen.

Külön veszélyt jelent, hogy az idegen teremtmények igen jól el tudnak vegyülni a tömegben, mivel külsőre nem különböztethetőek meg embertársainktól. Felismerni csupán különös viselkedésükről lehet őket. Az idegenek ugyanis nem veszik ki részüket a Karácsony megünnepléséből, nem járják naphosszat a plázák, s bevásárlóközpontok boltjait, nem vásárolnak drága ajándékokat egymásnak, azaz egyáltalán nem hódolnak a Fogyasztás Szent Eszméjének.

Egy a napokban letartoztatott idegen a kínvallatása során bevallotta, hogy a saját hagyományaik szerint ők a Karácsonyt mindössze szűk családi körben szokták megünnepelni. Még leírni is borzalom, de nem szerveznek erre a neves alkalomra grandiózus party-kat, nem halmozzák el egymást ajándékokkal. Ehelyett inkább csendben megemlékeznek valami fickó születéséről, akit az idegen „Jézus”-ként emlegetett.

Talán a leginkább gyomorforgatóbb az, hogy az idegenek Karácsonykor egyáltalán nem tömik degeszre a hasukat, egészen hányásig, úgy ahogy azt bolygónkon e neves ünnep alkalmával szokás és ildomos.

Népünk Bölcs és Mindenható Vezetői ezért arra szólítják fel a lakosságot, hogy különösen óvakodjanak az idegen lényektől, és észlelésük esetén azonnal forduljanak a Fogyasztást Védelmező Főkapitányság legközelebbi kirendeltségéhez, vagy esetleg a Viselkedésrendészethez.

Az észlelt idegeneket az intézkedő szervnek kötelessége még a helyszínen semlegesíteni (azonnali lobotómiával) és a Központi Átnevelőtáborba beszállítani. Amennyiben az idegen életforma akár a legkisebb ellenállást tanúsítja, az esetben az intézkedő szerv azt azonnal likvidálhatja.

Mindezen intézkedések meghozatala és betartása, sőt betartatása szükséges és elégséges feltétele annak, hogy az idegenek ne veszélyeztetessék a Karácsonyt, a Javak és a Fogyasztás Ünnepét!

Szép Új Világ Távirati Iroda Zrt.

[piros52]

HŰTŐLÁDA HORGOLT TERÍTŐVEL

Előbb a férfi lett munkanélküli, aztán az asszony. A végkielégítés hamar elment, a segély kevés volt, munka nem akadt. Egyre reménytelenebbül járták a munkaközvetítőket, böngészték az álláshirdetéseket. A szomorú hangulat a gyerekekre is átragadt.
Amikor már nem bírták a törlesztő részleteket meg a rezsit fizetni, magukhoz vették a férfi édesapját. Idős volt már, gyönge a szeme meg a lábai, mégis ragaszkodott a falusi házikóhoz. De aztán megértette, hogy segítenie kell a fián. A házikót eladták, a papát beköltöztették a gyerekekhez. A pénzből kifizették a lakás hátralévő részletét, s megcsináltatták a vízórát. Másra nem is jutott, örültek, hogy elkelt a ház.
Éltek, éldegéltek. A papa nyugdíja volt a fő jövedelmük, hiszen már csak szociális ellátást kaptak. A papa kórházba került, s meghatalmazást adott a fiának, hogy vegye át a nyugdíját. Így is tettek. A papa később hazatért, de nem sokáig volt nyugalom a családban: egy agyvérzés megbénította a jobb oldalát. Azért megvoltak, gondozták az öreget, úgyse volt más dolguk. A nyugdíjat meg beosztották: öten vegetáltak belőle.
Az egyik reggel – miután a gyerekek elmentek az iskolába – hiába itatták volna pótkávéval a papát: már nem lélegzett. Az éjjel szép csöndben átszenderült a másvilágra. Jobb volt már neki ott, ahol eleven lehetett a lelke, mint itt, ahol bénán, tehetetlenül feküdt naphosszat.
Az asszony meg a férfi elsiratták a papát, s mert hideg volt a teste, nem siettek azzal, hogy orvost hívjanak hozzá, üldögéltek mellette egy darabig. Megborotválták, megfésülték a haját. Aztán rádöbbentek, hogy a papát el kell temettetni, s nekik nincs pénzük. Ekkor az asszony újra sírni kezdett, az embere vigasztalta.
Csöngettek az ajtón. A postás volt, hozta a nyugdíjat. A férfi ajtót nyitott és átvette, mint máskor. A kezében tartott pénzzel igyekezett vissza a szobába, mikor megértette, hogy többé nem lesz nyugdíj, hiszen nincs a papa. Elfutotta a szemét a könny.
Mire a gyerekek hazaértek az iskolából, a spajzban újra be volt kapcsolva a hűtőláda, ami használaton kívül állt ott, hiszen már régóta nem jutott fél disznóra, amit feldolgozzanak.
Így éltek, éldegéltek tovább. Most már csak négyen voltak a nyugdíjra. A papa is így akarta volna, bizonyára.
Aztán egy napon távirat érkezett: az asszony özvegy édesanyja súlyos beteg lett. Magukhoz vették, ápolták, még örültek is egy kicsit, hiszen a mama minden hónapban átadta nekik a nyugdíját, úgyis ők főznek-mosnak rá. Aztán átutaltatta a postára a járandóságot, s meghatalmazást adott a lányának meg a vejének, hogy fölvegyék.
A gyerekeknek olykor új ruhára is telt, karácsonyra még almát meg narancsot is vettek. Karácsony után nagyon beteg lett a mama, félrebeszélt, magas volt a láza. Kihívták hozzá az orvost, s az az előszobában megmondta, hogy készüljenek el a legrosszabbra.
Néhány héttel később kis teherautó állt meg a bérház előtt, nagy hűtőládát emeltek le róla. Az egyik szomszéd, amikor meglátta, hogy hozzájuk viszik, félhangosan meg is jegyezte, egyeseknek sok mindenre telik a segélyből. A férfi meg az asszony úgy tett, mint aki nem is hallotta. Irigyek manapság az emberek.
A két hűtőláda azóta is folyamatosan üzemel. Szép csipketerítőt horgolt a tetejükre az asszony.

[piros52]

NINCS MÁS HÁTRA



Z. János egészségesen élt, nem dohányzott, nem élt szesszel, nehéz ételekkel. A kakassal kelt, a nappal feküdt, világéletében a szabadban dolgozott. Orvos nem látta a testét, a tulajdon felesége is csak részletekben. Ha a lavór fölé hajolva mosdott, akkor a felsőtestét; egyszer, mikor az alsógatyája kiszakadt, akkor az alsót. Telt-múlt az idő, Z. János nemzett két gyereket. Felnőttek, elhagyták a házat. Az egyik doktorált, a másik alkoholizált.
A felesége megbetegedett, kórházba vitték, nem is hozták vissza. Z. János eltemette, megsiratta. Onnantól fogva nem vett asszonyt a házhoz, ha nőre volt szüksége, kilátogatott a tanyára az özvegy bacsónéhoz. Aztán ezek a látogatások is elmaradtak.
Teltek-múltak az évek, élt szépen egyedül. A háta kicsit meggörbült, azt mondják, idővel zsugorodnak a csontok. Ráncosodott a szeme alja, de nem volt semmi testi baja. Nem romlott el se a szíve, se a mája, se az epéje, de még egy foga se. Igaz, cukor helyett mézet evett, nikotin helyett jó levegőt szívott, alkohol helyett forrásvizet ivott.
– Jól tartja magát, bátyám! – veregette meg a vállát a tiszteletes vasárnaponként.
Az már igaz. Maga se tudta már, hány esztendeje, hogy elhalt a felesége, elköltöztek a gyerekei. A faluban körötte egyre haltak a népek. Alig derengett már neki, hogy ki kinek lehet az ükunokája, dédunokája.
Névtelen, semmi kis község volt az övé, nem született benne egyetlen híresség sem, nem folytak itt se csaták, se háborúk, nem kentek fel a trónra egyetlen királyt sem. Tán épp ezért, hogy egyszer a falu népének eszébe jutott, ki kéne törni az észrevétlenségből, történnék már velük is valami, amiről ír az újság, szól a televízió, bemondja a rádió. Törték a fejüket, mit kéne tenni. Aztán egyszer csak eszükbe jutott, hogy itt van ez a Z. János, mióta emlékeznek rá, velük él a faluban. Igen idős lehet már, megvan tán százéves is, ha nem is látszik rajta. Ha meg nincs annyi, akkor csak néhány évet kell tán várni rá, s bekerülhet a falu az országos köztudatba meg a médiákba.
A főokos, aki kiókumulálta a híressé válás módját, el is látogatott rögtön Z. Jánoshoz.
– Hát aztán bátyám, hogy vagyunk, hogy vagyunk? – érdeklődött udvariasan – Hogy szolgál az egészsége?
– Azzal nincs semmi baj, kedves öcsém – válaszolta Z. János és kivillantotta mind a harminckét fogát –, nem vizitált még engem orvos.
– Ez már igen, ez már igen! – helyeselt lelkesen a főokos, aztán a tárgyra tért – Hány évesnek tetszik lenni, János bátyám?

Z. János megvakarta előbb a füle tövét, aztán a feje búbját, végül elővette a személyi igazolványát, nézte egy darabig, s mivel mindig jó fejszámoló volt, rövid idő múlva kibökte:
– Száznyolcvankettedik leszek a nyáron…
– Mennyi? – sápadt el a főokos a szék karfájába kapaszkodva...
– Na, várjunk csak – számolt utána Z. János –, egy kicsit tévedtem: száznyolcvanhárom leszek.

A látogató fehérneműjét átitatta az izzadtság. Elkérte a személyi igazolványt, föltette a szemüvegét, elővette a zsebszámológépét, nyomkodott rajta egy darabig, aztán megtörölte a homlokát:
– Bizony ez annyi. Száznyolcvanhárom éves lesz, János bátyám!
– Na ugye, mondtam én – vetette oda foghegyről az öreg.
– De hiszen… – ájuldozott a főokos – …ember nem él annyi ideig!
– Nem-e? – kérdezte Z. János.
– Nem bizony – erősítette meg a főokos.
– Hát akkor nincs más hátra… – sóhajtott egy nagyot Z. János, s a mellkasa úgy tágult, hogy öröm volt nézni – Akkor nincs mit tenni… – folytatta, majd lefeküdt az ágyra, s úgy ahogy volt, csizmástól, mellényestől, harminckét foggal, egészségesen, kilehelte a lelkét.

[piros52]

A HíRES ILA

Ila hírnévre vágyott pillangó kora óta. Ha nem volt más közönsége, az öreg fekete kandúr és a kendermagos tyúkok előtt lejtette el a táncát, pukkedlizett és csókokat hintett a kerítés deszkáin ülő verebeknek. A kacagása aranyszálként húzódott a tavaszi szélben. Anyjának nem tetszett ez a nevetés, nem tetszettek a táncok. Őneki vastag lábikrái voltak, esténként, ha pihenni leült, sírt bennük a fájdalom.
Ila pillangónak készült, szivárványnak vagy madárnak, s csak tévedésből lett falusi leány belőle. A talpa selyme alig érintette a földet, a testének mintha nem is lett volna súlya, a nevetése sohase fogyott el.
így telt el tizenhat esztendő. Ilát erős vágyakozások fogták el, ha elnézett a kicsi ház udvarából a város felé, a messzeségbe. Már kacagni sem tudott csengőn, mert fehéren izzott és pirosan égett a szíve a sóvárgásba, hogy történjen meg, aminek történnie kell, s repülhessen el ebből a jelentéktelen kis porfészekből, ahová született. Hogy szépséges, megsúgta neki a tükör, elárulta a hold szemtelenül bámuló képe. Az anyja nem láthatta már ezt a szépséget, zöld hályog ereszkedett a szemére. Ila délutánonként fölolvasta neki az újságot, kitöltötte a kávéját. Esténként kinyitotta az ablakot és kitárta a szívét az éjszakának, hadd lesse ki az ő titkos vágyait. Elszállni a nagyvilágba, híresnek, ismertnek, gyönyörűnek lenni, akit a férfiak kézről kézre adnak, akinek csodás táncát filmre veszik egyszer, s egész világ bámulja.
Az újságban egy napon hirdetést olvasott, táncosnőket kerestek külföldre.
Ila kivette a spórolt pénzüket a postáról, összecsomagolt és elment. Hitte, hogy visszatér, hitte, hogy százszorosan visszaadja a pénzt.
Röpült, mint a pillangó, a fényes Budapest és a fényes ígéretek felé. A táncától el voltak ragadtatva. Ila vonatra ült, és messzi földre került más lányokkal. Tudta, hogy most kezd teljesülni élete vágya. Az olasz bárban jött rá, hogy nem a táncát akarják.
Sikoltott, zokogott, megpofozták, megfenyegették és lehervadtak a szárnyai. Nem tudott többé röpülni, útlevelét elvették, pénze nem volt, az ajtaját kulcsra zárták. Egészen addig, míg szót nem fogadott.
Az arca egyre sápadt, egyre kevesebbet aludt, egyre jobban vágyakozott az ő poros kis falujába.
Egy napon fölkereste egy gazdag signor, aki napok óta figyelte már. Filmet akart forgatni vele. Ilában fölcsillant a régi reménység, elfeledte, amit a testével tettek.
A signor megvette Ilát, és magával vitte. Pazar lakosztályt kapott és szobalányt, drága bundákat és ékszereket. Mindez nem érdekelte, a filmre vágyott, hogy eltáncolhassa legszebb táncát.
Nagy teremben forgatták a filmet, hatalmas ágy volt a közepén, azt táncolta körbe Ila. Fehér selyemruhája lepkeszárnyként lebbent utána. A felvevőgép fénylő szeme mohón bámulta. Aztán sötétbőrű férfiak léptek a terembe, Ila szólni sem tudott, mert durva kötelekkel megbéklyózták a kezeit, lábait, s letépett fehér selyemruháját a szájába tömték. Vonaglott, jajgatott a teste, s a felvevőgép szeme csak nézett. Ököllel ütötték az arcát, pillangótestét megkínozták, csorgott a vére, vörös virág a hószínű lepedőn. A sötétbőrű férfiak durván a magukévá tették a megkínzott Ilát, aki haláltáncban vonaglott, s a kamera ezt is csak bámulta üveges szemeivel.
Úgy lett hát, ahogyan Ila akarta. Híres lett, a táncában szerte a világon gyönyörködnek a férfiak.

[GJodie]

Kedves Irodalomkedvelők!

Véget ért az Egyperces novellák c. pályázatunk, melyen 32 tagunk 57 írással nevezett.

EREDMÉNYEK:


A legtöbb szavazatot kapta (In memoriam)

PUFI
(A lecsóm c. novella)

35 tag köszönte meg Pufi üzenetét:

I. helyezett

MIRIAN
(A kiválasztott c. novella)

29 tag köszönte meg Mirian üzenetét:

II. helyezett

Gyertyafény
(Mese a Szerelemről c. novella)

28 tag köszönte meg Gyertyafény üzenetét:

III. helyezett

MKATUS
(Halotti torban c. novella)

27 tag köszönte meg mkatus üzenetét:

GRATULÁLUNK A NYERTESEKNEK!

Köszönjük a pályázóknak a magas színvonalú írásokat,
az olvasóknak pedig a szavazatokat.
Reméljük, mindenki tartalmasan szórakozott!

[Melitta]

Garulalok a nyerteseknek, es a palyazoknak!
Koszonet a a sok szavazasert es nem utolsosorban Gjodie nak a topic kormanyosanak!