Hurrá! Nyaralunk! - Irodalmi pályázat

[Zsazsa61]

Megy a gőzös, megy a gőzös ......

Pár éve történt, amikor a Balatonnál nyaraltunk. Üdülési csekkemet beváltottam 10 napra, 4 főre egy kis üdülőfaluban a déli parton egy két szobás házra félpanzióval. Gyerekemmel, keresztlányommal és anyámmal utaztunk. Akkor megfogadtam, hogy a keresztlányomat soha többé nem viszem sehová. Borzasztóan viselkedett a vonaton, míg odautaztunk. Hangoskodott, énekelt, izgága volt, nem kötötte le a kártyázás a fiammal, 13 éves volt, a fiam 12. Kifogtuk a legrosszabb hetet abban az évben a Balatonnál. Minden nap esett az eső, ha nem akkor is hideg volt, még a legelszántabb német turisták sem merészkedtek a vízbe, a gyerekek is csak egyszer. Mit lehet csinálni egy ilyen kis üdülőhelyen? Tévét nézni egy közös helyiségben, ahol körben le lehetett kuporodni az agyonhasznált ülőalkalmatosságokon, több semmi. Javasoltam utazzunk el Keszthelyre hajóval, ahol nem járt még sem anyám, sem a gyerekem. Keresztlányom már volt ott hajóval, nem akart hajókázni. Valahogy mégis rábeszéltem a társaságot, hogy utazzunk akkor vonattal. Egy borongós délelőtti napon el is indultunk. A vonaton vettük meg a jegyeket, mert az állomáson nem volt jegyárusítás. Kényelembe helyezve magunkat figyeltük a tájat, az üdülőhelyeket, amelyek mellett elhaladtunk. Nem jártam még a Balatonnak ezen a nyugati felén. Hosszú idő telt el, már vártuk, hogy mikor érkezünk Keszthelyre. Hosszú ideje nem láttunk állomást, a Balatont sem, csak nádasokat. Kezdett kicsit gyanús lenni a helyzet, a vonatfülke meg eléggé üres. Végre megkérdeztem valakit, hogy messze van-e még Keszthely. Azt mondta, hogy nagyon messze, mert ez a vonat Nagykanizsára megy, át kellett volna szállnunk valahol. Először nagyon ledöbbentem, szólni sem bírtam, majd közöltem a hírt a többiekkel: Keszthely törölve, Nagykanizsára megyünk. A kezdeti sokk után, egészen jó kedvünk lett. Végre elénekelhettük az üres kocsiban jó párszor, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Kanizsára.....”. Még jó pár kilométert kellett utaznunk, szerencsére a jegykezelő is későn jött, nem büntetett meg minket. Megnéztük mikor megy vissza vonat, s addig busszal beutaztunk a városba, ahol egyikőnk sem járt még. Kicsit nézelődtünk, majd miután éhesek voltunk, beültünk egy nagyon hangulatos, jóféle pizzázóba. Óriási pizzákat kaptunk, alig bírtuk megenni. Jól éreztük magunkat, de láttuk, hogy már eléggé késő van. Az utcán taxit fogtunk, s kivitettük magunkat az állomásra, hogy még elérjük az utolsó vonatunkat az üdülőhelyünk felé.
Azóta, ha a város nevét meghalljuk vagy a dalt, nagyon vidámak leszünk, s eszünkbe jut az a nyaralás.

[kispillangó]

A történet, amit elmesélni szándékozom, jó hat éve esett meg. De inkább hét. De ez lényegtelen... A fontos az, hogy július közepe volt, 30 fok és én meg a férjem egy lepukkant harmincéves Dacia márkájú autóban (a Trabant unokatestvére!) épp a Paradicsomba tartottunk egy két hetes álom-kikapcsolódásra, távol minden civilizációtól. Vagyis hát, az, hogy tartottunk, az egy kis nagyzolás részemről... Mivel a kocsink dugig volt pakolva csomagokkal, mert hát két hét elszigeteltség az erdő közepén, arra mégiscsak fel kell készülni... és mivel a hely tényleg távol esett a 21. századtól, aszfaltnak nyomát sem lehetett találni, minek következtében válogathattunk a gödrök között, hogy melyikbe menjünk bele.... Isteni út volt, mondom, az autóban percenként csattant valami, koppant, rázkódott és olyan hangokat produkált, mintha ott helyben készülne kilehelni a lelkét. Mert az autónak lelke is volt, ezt elfelejtettem említeni. Nem indult csak úgy kulcsfordításra, mint egy élettelen gép, simogatni kellett és kérlelni, hogy melegedjen. Szerintem nőnemű volt, ez egyértelmű...
Tehát, tombol a júliusi nyár, szakad rólunk a víz, az autó nyög-morog alattunk és közben száguldunk óránénti 10 km-es sebességgel, amikor a semmi közepén meglátunk két stoppost. "Te, mondom az uramnak, álljunk meg, kérdezzük meg hova tartanak ezek". "Én meg nem állok ebben a hőguttában, hogy majd megint masszírozzam a kocsi farát, hogy indulni méltóztasson!" dörögte keményszívű párom. "Te nem vagy kiváncsi rá, hogy hogy kerülnek ide? Meg sajnálom is őket..." kötöttem az ebet a karóhoz. "Jóvanna..." puhult emberem, én pedig időben elkezdtem cibálni a kocsi ajtaját, hogy mire odaérünk a két agyonizzadt, integető emberpéldányhoz, ki tudjak szállni. Mikor odaértünk, láttuk, hogy kissé megviseltek, de azért jóféle emberpéldányok: olyan 22-23 éves forma fiú és lány. Nehezen állták meg, hogy a nyakunkba ne ugorjanak örömükben amikor kiderült, hogy elvisszük őket félutig, ráadásul angolul is társalgóképesek vagyunk, ők ugyanis nem beszélték a magyart, minek következtében Székelyföldön igencsak csökkent a túlélési esélyük. Amikor kiörültük magunkat, hogy lám milyen szépen összehozott a sors, rájöttünk, hogy az autóban egy stoppos macska sem férne el, nemhogy két, multivitamin tablettákon felnevelt svájci emberpéldány... Rövid és preciz mérnöki tervezés emberem részéről és probléma megoldva: kötelekkel felerősítettük a csomagok nagy részét az autó tetejében, minek következtében olyan összhatást értünk el, hogy Kusturica nyomban elalélt volna a gyönyörtől és leszerződtetett volna a következő lepukkant életeket bemutató filmjéhez. Igy zötyögtünk tovább négyesben. Fél óra múltán jött az elágazás amelynél nekünk jobbra, újdonsült ismerőseinknek pedig balra kellett térniük. Nem tartottuk valószínűnek, hogy a nap folyamán autó járna arra, úgyhogy felajánlottuk: jöjjenek, aludjanak meg a mi erdei házikónkban, aztán másnap elvisszük őket a közeli kisvárosba. És lőn!
Vacsorára persze magyar módra sült szalonnát készítettünk és a répán meg káposztán nevelkedett koleszterinmentes fiatalok nem hitték, hogy tényleg "zsírt sütünk és megesszük azt." Megsült a szalonna, óvatosan megnyalták... Utána úgy elkezdték befelé nyomni, hogy levegőt is alig kaptak! A fiú kétpercenként megjegyezte, hogy ha az apja megtudja, hogy sült zsírt evett, többet nem engedi Romániába. De közben olyan szaporán termelte be a szalonnát, hogy komolyan kezdtem attól félni, nehogy másnapra megbetegedjen.
Másnapra szerencsére kutya baja sem volt egyiknek sem és indulhattunk zajos-rázkódós utunkra, hogy elvigyük őket a közeli kisvárosba és ott búcsút vegyünk tőlük. A búcsú végül is csak három nap múltán következett, de ez már egy másik történet....

[GJodie]

A pályázatot a mai nappal lezártuk. Köszönjük a részvételt.
Eredményhirdetés: szeptember 18-án (a kiírásnak megfelelően).

[GJodie]

Kedves Írók és Olvasók!


A Hurrá Nyaralunk! c. pályázatunkon 11 humoros történetet olvashattatok.
A szavazatok alapján az eredmény a következő:


I. hely

dorotea

27 tag köszönte meg dorotea üzenetét:

II. hely

kispillangó

21 tag köszönte meg kispillangó üzenetét:

III. hely

majuli

19 tag köszönte meg majuli üzenetét:

GRATULÁLUNK A NYERTESEKNEK!


Köszönjük mindenkinek a részvételt és a szavazatokat!

[dorotea]

Szeretnék köszönetet mondani GJodienak a pályázat szervezéséért.
.
Gratulálok kispillangónak és mjulinak az elért eredményért.
Köszönöm szépen a szavazatokat.
.
Köszönöm minden pályázónak, hogy olvashattam a humoros történetüket, amit megosztottak velünk.
Szeretettel: dorotea

[majuli]

Én is köszönöm a szavazatokat és gratulálok az I. és a II. helyezetteknek! majuli.

[Melitta]

Gratulalunk a Nyerteseknek!

[cipófej]

Gratulálok minden nyertesnek.Köszönöm szépen mindenkinek aki pályázott nagyon jó történeteket olvastam.
Szeretettel:cipófej

[kispillangó]

Ejha, micsoda meglepetés!
Köszönöm a lehetőséget, a "köszönöm"-öket és mindenekelőtt köszönöm a többi pályázónak a humoros történeteket!
És mindenkinek gratulálok, hiszen minden történetben ott van a derű, az önfeledt vagy épp megkönnyebbült pillanat, ami nyertessé tesz azáltal, hogy ilyesmit átélhetünk.
Szeretettel,
pillangó

[Melitta]

Gratulalunk a radioban is nektek es egy szep szammal koszontunk.
CAnadahun Radio szept 25-i adasban.