Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

[Melitta]

A www.CanadaHun.com - Az Én Storym - cimmel irodalmi novella pályázatot hirdet!

Mindeki pályázhat, hisz mindenkinek van vagy volt az életében, olyan esemény ami példaértékű lehet másoknak, vagy akár vidám humoros történet, amit szívesen megosztana velünk.

A pályázók maximum 3 SAJÁT NOVELLÁVAL vehetnek részt, amelyek hossza nem haladhatja meg a 5000 karaktert.

A pályázat lezárásának határideje: 2012. december 1.

Eredményhirdetés: 2012. december 6-án a CanadaHun rádióban.

A díjak odaítélése a már szokott módon történik, a Köszönöm gomb megnyomásával, a legtöbb szavazatot kapott pályázatok írói részére.

(A pályázók a művek beküldésével egyidejüleg, elfogadják a CanadaHun által meghatározott feltételeket.)


Elso dij:
Karácsonyi CD
Collector's Edition
Happy Holiday!!!!!!!!!!!!!!

3 db CD eredeti, original, fem disz doboz csomagolasban.

Masodik dij:
BlackJack 21 Pocket
Uj.
Kivalo jatek minden korosztalynak.

Harmadik dij:

Collector's Edition

White Christmas

2 db CD + Mikulás sapka eredeti, original, fém disz doboz csomagolásban.


Kingstone 4GB DataTraverl Pendrive

[haver]

Pályázat- Az én storym

Antika bácsi

A központi iskolával átellenben, közvetlen a borbélyműhely mellett egy szűkös, kis helyiségben zsúfolódott össze Antika bácsi takarékos papírkereskedése. Alacsony, vékonydongájú emberke, apró bajuszkával és félrefésült gyér hajával tipikus figurája volt Csomafalvának, ugyanis folyton viccelődött. A 60-as években folyt nagyban a városok és falvak villamosítása program pártunk és kormányunk jóvoltából, hogy a kultúra és művelődés eljuthasson a népi demokrácia minden elvtársához. Mindig kellett vinni valamit az iskolába, de legtöbben közülünk elfelejtettük idejében megvenni, így hát Antika bácsi volt legtöbbször a megmentőnk.
- Antika bácsi, miért vakoskodik ezzel a petróleum lámpával, miért nem vezetik be a villanyt? – kérdeztük tőle egyik alkalommal a téli vakáció előtt.
- Hát vezetik fiam, csak éppen elszakadt az istráng - válaszolta humorosan és máris tette a pultra a kért füzeteket, ceruzákat és egyéb iskolai felszereléseket.
A lányok, mint általában, pusmogtak és kacarásztak egymás között, az egyik éppen odaszólt:
- Antika bácsi nyitva van a slicce.
A kis öreg futva odanézett és anélkül, hogy elpirult vagy meglepődött volna, csak annyit mondott é szomorkásan:
- Nem baj gyermekem, ahol halott van ott szellőztetni kell - aztán mint aki jól végezte dolgát egy ropogósat kacagott.

Csata Ernő

[Ildikó|Sunshine]

Rettegtem ettől a naptól. Tudtam, hogy a szigorú úszómester ma nem kegyelmez nekem.

Nem tudom, miért van bennem félelem. Riaszt a mély víz. Fiatal, alig tíz éves testem most remegve gondol a következő percekre. Az osztálytársaim önfeledt nevetése sem hat nyugtatólag rám. Irigylem őket, erre az érzésre tisztán emlékszem. Nem félnek, várják a pillanatot, mikor végre ugorhatnak. Hogy elnyelje őket a víz, lábuk érintse a talajt, s utána sebesen jöjjenek fel, az oly fontos levegőért.

Az osztály (számomra) bátor tanulói már elfoglalják helyüket a dobogók előtt. Jómagam - keresve egy távoli pontot a víztől, osztálytársaim takarásában - igyekszem észrevétlen maradni. Testem remegése nem csillapodik. Múlnak a percek, hallom a csobbanások hangját. Egyre többet, mellyel egyre közelebb kerülök a saját ugrásomhoz.
S akkor megnyílik előttem az osztálytársaim általi védőfal. Az úszómester szigorú tekintete az, melyet megpillantva tudom, hogy én következem.
A következő percek homályosak. Tudom, hogy nem menekülhetek, pedig belül érzem, hogy nagyon rossz lesz. A vízbe csobbanva, s egyre mélyebbre kerülve, egészen a medence aljáig, próbálok kétségbeesetten a felszínre kerülni. Félek. Mozdulataimban nincs rendszer. Kapálózom és kiabálok. Segítségért, mert tudom, hogy egymagam nem tudok kievickélni a lépcsőhöz.
S akkor megpillantom osztálytársam arcát, s érzem kezét, mely segítséget ad. S kihúz a vízből…

Vannak pillanatok az életben, mikor a félelem teljesen megbénítja testünket, gondolatunkat. Van, mikor érezzük, hogy valami rossz dolog fog történni.
Van, mikor tehetünk ellene, van mikor nem.
Van, mikor tehetnénk, és mégsem tesszük….

Féltem az úszómestertől, de még jobban rettegtem a víztől. Nem mertem szólni, így a nagyobb rettegést választottam. Gyerek voltam, hoztam egy döntést. Talán e döntésem következménye, talán nem, de a mai napig nem merek mély vízbe ugrani. Taszít. Álmaimban sokszor találkozom vízzel. Hatalmas, mély és félelmetes vízzel. Nem tudom, miért van bennem ez a nagy félelem, csak azt tudom, hogy eddig nem sikerült leküzdenem…

[haver]

A csárdás és a magyar ötös*
...egy bogaras ember


Opportunisták között, hol van már ez az ember?
A maiak kilencven százaléka megalkuvó, a környezetével, a társadalommal és egyáltalán mindennel, ami egy kis többletet biztosít a társadalmi létezésben számára.
Nagyapám bogaras ember, mind a két világháborúban huszár tizedes volt. Az ott megszokott rendet a családi életben is alkalmazni akarta könyörtelenül. Minden reggel négy órakor kelt és tisztára mosta minden tehén farkát, megvakarta és fényesre kefélte a szőrüket, a lovak farkát koszorúba fonta, tiszta szalmát rakott alájuk és iskolába menésem előtt mindig kiáltott, fogjam meg a cseberrúd másik végét, hogy a vízzel tele csebret vigyük az állatok elé.
Az első udvar füves volt, egy galambbugos kapun (székelykapun) lehetett ide bejönni, itt sorakoztak a hosszú, tornácos ház előtt a magas almafák, a tizennégy unoka örömére, amit egy közkapu választott el a hátsó udvartól, ahol a gazdasági élet zajlott. Ide nyílott a hátsó kapu, ahonnan a szénás szekerek beállhattak a csűrbe, itt őrködött a kutya és itt kapirgáltak a kendermagos tyúkok, de nem sokáig, mert ha szétrugták a kerítés mellett a töltést és észrevette ezt nagyapám (táti), akkor kaptak ők a nyolcágú ostor csattanójából olyat, hogy ebédre csirkepaprikást ettünk vagy másnap délre húslevest.
Az edényeknek a nyári konyhában megszámozott helye volt a falon, egy-egy szeg alatt s ha netalántán valaki nem tette őket a helyére, akkor nagyanyáméknak (mámiéknak) este, amikor jöttek haza a mezőről, az utcáról kellett újra begyűjteniük azokat.
A műhelypadon fúrt, faragott, vasazott szánakot készített télire, nyárra pedig szénahordásra lőcsös szekereket, ráfos kerekekkel, amelyeknek mindig a tengelyét be kellett degenyeggel kenni, hogy könnyebben forogjon. A szekeret soha nem taszította be a csűrbe, amíg a kerekekről le nem takarította aprólékosan, az esztekével, a ráragadt sarat.
Minden áldott reggel a bajuszát viasszal hegyesre pödörte, ezerráncú csizmáját addig fényesítette ronggyal, amíg meg nem látta magát benne, mint a tükörben.
Kis unokái számára rangsorolva osztogatta a pofonokat, a legenyhébb volt a magyar ötös, az csak egyik arcra csattant, míg a csárdás az mind a két oldalon.
Kitüntetéseit mindig fényesre csiszolta, úgy tisztelte mint életének egy értékes részét, még akkor is, ha másnak az nem számított semmit.
Falusi környezetben, hol van már, ez az aprólékos rátartiság, igényesség és pontosság? Csupán emlékeimben élnek, akár csak gyermekkorom, amiről alig van kézzel fogható tárgyi bizonyságom : Ereklye, ha volna kölyök tincs, kapunkon tenyérbe símuló kilincs, érinthettem díszes kincs, megzörgetném, de már nincs.
Csata Ernő

[Luigi48]

Bizony, zavarban lennék, ha most nagy hirtelen össze kellene számolnom, hogy - óvodáskoromtól kezdve, a házasságkötésem napjáig, - hányszor voltam olyan ötletnek a kitalálója, amelyet akár egyedül, akár a barátaimmal együtt, sikeresen végre is hajtottunk. Talán többszáz is lehetett, nem tudom, de az biztos, hogy akkoriban igen termékeny voltam ötletek terén. Onnan kezdve viszont, lassan, de biztosan olyan apadásnak indultam, mint nyaranta a Balaton vízszintje. Ha pedig az utolsó öt évemet tennénk górcső alá, akkor az én ötletgazdai mutatóm nulla körüli értéket jelezne.

De ez, amiről most mesélni szeretnék, egy jól kivitelezett, sikeres ötlet eredménye volt, kölyökkorom legszebb időszakából. Tudni kell, hogy a „Liget kölykei” nevet viselő gyerekcsapat (és itt most nem a Városligetről van szó, hanem a pécsi Balokány Ligetről) tagjai, alapjában véve – néhány kivételtől eltekintve – igenis rendes gyerekek voltak. Például, hogy csak egyet említsek a makulátlan jellemünket és jólneveltségünket bizonyítva, - mi soha nem vettük el a másét… vagyis, illetve… szóval, majdnem, hogy soha. De akkor sem loptunk! Ez olyan durva szó… Ehelyett inkább a lopikálás, ellopikálás kifejezést használnám, amelyet a néhai zseniális vásári bábművész, Kemény Henrik adott a molnárfiú szájába az „Elátkozott malom”című kacagtató darabjában.
De miről is lesz itt szó? Egy nagyon is egyszerű kis történetről, egy olyan kis sztoriról, ami másokat nem igazán hozhat lázba, számomra viszont egy olyan emlék, amelyet jó érzés visszaidéznem. Ráadásul, ez az egész, az én elmém szüleménye volt. Kezdem. is.
Amikor eljött a dinnyeszezon, Vajszló község dinnyetermelői a pécsi Kispiacra hordák be a mézédes dinnyéket. (a vajszlói dinnye már akkor országos hírű volt) Állandó árusító helyük a piac nyugati oldalán, a kofaasztalok, és a pékárut forgalmazó gomba alakú építmény között volt. Piramis alakban púpozták fel a dinnyéket, amelyeket ponyvával óvtak meg a tűző napsugár, és az eső kedvezőtlen hatásaitól. Estefelé már csak egy ember őrizte a dinnyerakást, s ez megkönnyítette a mi dolgunkat, már ami a lopikálást illeti. A tervem egyszerű volt, mivel a lehetőség önmagát adta. Tudni illik, hogy mindkét szülőm Vajszlóból származott, anyai nagyszüleim pedig akkoriban is ott éltek. Ez a tény volt az ötletem magva. Amíg én majd lekötöm a dinnyeárus figyelmét, addig az egyik kölyök a lába közt hátragurít egy szép kövér dinnyécskét, amely a kissé lejtős flaszteron szépen elgurul az edényboltig, és ott majd a járdaszegély lefékezi. Ezután, csupán annyi a dolgunk, hogy visszafelé menet valamelyikünk a hóna alá veszi. Aznap szürkületkor, amikor már kihalt volt a piac környéke, négyen mentünk dinnyét lopikálni. A három Csonka gyerek közül a két kisebb, a Papp Feri, meg én. Ők hárman a dinnyepiramis délnyugati sarkánál beálltak a gurításhoz, én meg az öreg dinnyés mellé sétáltam.
- Csókolom! – köszöntem neki egy jólnevelt, tízéves gyerekhez illően. – Vajszlóinak tetszik lenni? Az én nagyszüleim is ott laknak, nem ismeri őket?
Az öreg először a három másik fickóra pillantott kissé gyanakvóan, de amikor felém fordult, már barátságosabb képet vágott.
- Hogy híják üket? – kérdezte ormánsági tájszóval.
- Katona István a nagyapám. Sokáig ő volt a bakter. Ott laknak a csároszrói úton. – tájékoztattam.
- Hát persze, hogy ismerem üket ! A fiaik, a Jani a Feri, meg a Gyula jóbarátom vót. A lányok küzű mellik az anyád? – kérdezte kíváncsian.
- Az Ilonka. A Manci meg a nagynéném. – válaszoltam készségesen az öregnek.
Persze, közben hátul már javában ment a munka… Amikor sikerült egy dinnyét hátragurítani, a Csonka Laci apró köhintése jelezte, hogy minden rendben van. El kellett hát köszönnöm. De az öreg szólt még valamit.
- Nem visző haza egy dinnyét? – kérdezte barátságosan.
- Nincs nekem pénzem, talán holnap, majd az apámtól kérek.
- Itt van, vigyé egyet, nem kő érte fizetni, nesze. De csak azé, mer mind a három Katona gyerök a jóbarátom vót… - és ezzel a kezembe adott egy jókora dinnyét, amelyet előtte alaposan megkopogtatott. Elszégyelltem magam, de mégis elfogadtam. Megköszöntem neki, aztán elindultunk visszafelé.
Az edényboltnál a Papp Feri felvette a magányosan szomorkodó dinnyét, majd elindultunk a 48-as tér felé, hogy ott, az egyik padon, egy jót lakmározzunk belőle. (az ajándék dinnyét persze hazavittem) Bicskája mindenkinek volt, hisz egy valamirevaló ligeti gyerek csúzli, meg bicska nélkül ki sem lép az utcára…
Hát, eddig tartott ez az egyszerű kis mese. Egy dolgot még, aztán be is fejezem. A fiúkkal megígértettem, hogy ha legközelebb feljövünk a piacra dinnyét lopikálni, és ez az öreg lesz az őr, akkor azonnal sarkon fordulunk, és hazamegyünk.
- Jól van, na… - egyeztek bele, de én még sokáig azon tűnődtem, hihetek-e nekik?

[Luigi48]

Amikor tavaly ősszel, egy októberi nap késő délutánján megszólalt a kaputelefon, őszintén reméltem, hogy nem valamelyik reklámanyag-kihordó emberkével lesz dolgom, mert azokkal tele volt már a hócipőm. Szerintem ezek összebeszéltek, mert úgy tűnt, mindig tőlünk kérnek bebocsájtást, és nem a többi lakó valamelyikétől a harminckilenc közül. De nem, most kivételesen nem ezek közül volt valaki, mert amikor az illető beleszólt a mikrofonba, az egyik unokaöcsénk hangját véltem felismerni.
- Sziasztok! Beengedtek egy percre? Sürgősen ki kellene csavarnom a vesémet… - szólt türelmetlen hangon.
- Hát persze Tomi, gyere, rohanj! Előbb felérsz, mint a lift. – s már siettem is a kulccsal, hogy beengedjem a függőfolyosó ajtaján. Hamarosan meg is jelent, hátán egy tömött hátizsákkal, kezében egy-egy nagy utazótáskával.
Alig volt képes üdvözölni, csak elszáguldott mellettem…
Miután könnyített magán, és kijött a fürdőszobából, egy nagy levegőt vett, és egyetlen hosszú mondatban, mindenről beszámolt nekünk.
- A kocsim bedöglött, vonattal kell visszamennem Pestre, van még fél órám, a hátizsákot anyám telerakta konzervekkel meg savanyúsággal, a két szatyrot pedig megtömte egy csomó félkész kajával, ennyi…
Szép teljesítmény volt tőle ez a kinyilatkozás nem mondom, de a végén mégis csak lerogyott egy székre. Gondoltam, egy kávé segít rajta, meg az is, hogy majd segítek neki lecipekedni az állomásra. A hátizsákot bevállaltam.
Kávé be, hátizsák fel, puszi a feleségemnek és már igyekeznünk is kellet. Jól is tettük, hogy elindultunk végre, mert ha tíz másodpercet késünk, a Sophiane IC a Tomi nélkül húz ki az első vágányról…
Amikor egyedül maradtam, lihegtem vagy öt percig, de végül összeszedtem magam annyira, hogy legalább rágyújtani legyen erőm. Hazafelé a valamikori Domus Áruház (ma Honkong Áruház) felé vettem az irányt. Egy fás – bokros területen kellett átmennem. A park szélén hirtelen megtorpantam, mert egy megdöbbentő kép fogadott. Egy női alak feküdt a földön, mellette egy síró, pici lány és egy csavargónak tűnő alak. Sietve odamentem hozzájuk.
- Mi történt?- kérdeztem ideges hangon.
- Nem tudom, amikor ideértem, már a földön feküdt. A kislány azt mondta, hogy elesett a mamája, és utána úgy is maradt. – mondta a férfi, majd így folytatta. – Megnéztem, van pulzusa. A mentőket már értesítettem, a nő mobilján.
- Hol van most az a mobiltelefon? – néztem rá szigorú tekintettel.
- Visszatettem a retiküljébe. Több kérdés? – vigyorgott rám, de nem pimaszul.
Nem volt több kérdésem. Amíg a mentőt vártuk, alaposan megnéztem magamnak ezt az embert. Láttam, hogy az ábrázata gyűrött, kialvatlan, ápolatlan és mogorva. A haja szanaszét. A ruházata a hajléktalanok tipikus jegyeit viselte magán. Koszos, és szakadozott volt, s feltehetően büdös is.
A hangja viszont nagyon meglepett. Olyan kellemes baritonja volt, és olyan szépen artikulálta a szavakat, mint egy rádióbemondó. Ebből az iskolázott hangból és a kifejezésmódjából arra következtettem, hogy ez egy tanult, értelmes, okos ember, csak Isten tudja mi okból, az utcán végezte.
Közben a rohamkocsi is megérkezett.
A fiatal mentőorvos és a két ápoló hordágyra fektették az asszonyt, majd beemelték a kocsiba, és behúzták maguk után az ajtót. A kislány is szeretett volna felmászni a mentőautó magas fellépőjén, de az egyik ápoló finoman visszatessékelte. Így aztán közénk állt, és egyik kezével a csavargó koszos kabátjának a szélét markolta meg, a másikkal a dzsekim ujjába csimpaszkodott… Hirtelen összeakadt a tekintetem a hajléktalanéval, aki bárhogy is igyekezett leplezni, láttam rajta, hogy ő is meghatódott ettől az érintéstől...
Körülbelül nyolc –tíz perc múlva az orvos leugrott a kocsiról, és hozzánk lépett.
- Pár hét alatt rendbe fog jönni. A szíve rakoncátlan... De már nincs olyan nagy baj. Melyikük telefonált?
A hajléktalan férfi felé böktem, mire az orvos odalépett hozzá, és egész halkan, - hogy a kislány meg ne hallja – úgy súgta oda neki.
- Ha tíz percet késünk, hát, nem is tudom… De szerencsére, maga pont erre járt. – tette hozzá, és már nyúlt is volna a férfi keze után, hogy megszorítsa, de ő tiltakozott.
- Koszos a kezem doki, ne tegye… – zengett fel a baritonja, de hiába.
- Szarok rá, hogy koszos a keze öregem! – csattant fel a mentőorvos és szinte erőszakkal, de mégis csak kezet rázott a fickóval, majd a karjába kapta a kislányt.
- Gyere kicsi lány, most már foghatod anyu kezét, amíg be nem érünk veletek a kórházba. Ott majd felhívjuk a papádat is.
Amikor a mentő elrobogott, szerettem volna elbeszélgetni ezzel a furcsa alakkal, de mire körülnéztem, úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el.

[19angel52]

Emlékszem kora tavasz volt, amikor városi ficsúrként először falura kerültem lakni. A ház ahová költöztünk kicsi volt, elhanyagolt, de az első saját ház volt életünkben és borzasztóan boldogok voltunk. Nagy lendülettel fogtunk neki a rendbetételnek. Először, hogy lakhatóvá tegyük, a belső munkákat végeztük el. Közben a tavasz lassan elhagyott bennünket és az udvaron és a kertben a növények kivirultak. Igen ám, de míg szomszédainknál zsenge fű és szebbnél-szebb virágok pompáztak, nálunk csak a gaz nevű haszontalan növény összes fellelhető válfaja volt megtalálható. Halvány, gyerekkori, falusi élmények felidézése után jött az elhatározás: itt bizony csak egy kasza segíthet. Először kezdtem olvasgatni a falu egyetlen hirdetési formáját a villanyoszlopokra biggyesztett cetliket, de sajnos nem jártam szerencsével. Majd el kezdtem puhatolózni, hátha valakinek van egy felesleges a kamra sarkában eldőlve, de így sem jutottam előbbre. Teljes reménytelenségben ballagtam hazafelé. Utam a kocsma mellett vitt el, amikor a falhoz támasztva megláttam Őt. Csinos volt, kecsesek a vonalai, igazán kézreállónak látszott és számomra bejáratottnak tűnt. Talán a sok sikertelen próbálkozás miatt, vagy csak a kisördög sugallatára, egy pillanatra átvillant az agyamon, hogy felkapom és elinalok vele, de a gondolatot gyorsan elhessegettem magamtól. Besompolyogtam hát a kocsmába, a falu hírközpontjába. Utam a kocsmároshoz vezetett, mint eme műintézmény hírfőnökéhez. Először is rendeltem egy sört és a pult közelében maradva vártam a kedvező alkalmat. Egy sörszélcsendes időben aztán finoman beszédbe elegyedtünk. A szokásos udvarias kérdések után, miután úgy éreztem, hogy a bizalmába férkőztem, előálltam a kérdéssel:
–Ne haragudjon, de láttam a falnak támasztva egy kaszát és arról jutott eszembe, hogy nem tudna-e egy eladót valakinek, mert nekem momentán erre volna szükségem? – próbálkoztam.
Erre a kocsmáros öblös hangján odakiáltott a szerintem legtávolabbi sarokba:
–Gazsi! Megvennék a kaszádat, mennyi?
Égő fülekkel éppen meg akartam szólalni, hogy én nem úgy gondoltam, amikor a homályos sarokban ülő asztaltársaság egyik háttal ülő tagja felemelte a kezét és egy kőrt rajzolt a levegőbe.
– Egy kőr sör - fordította a kocsmáros a kézjelet.
Így történt, hogy lévén hatan az asztaltársaságban, hat korsó sör áráért megszereztem a falhoz-támasztottat. Boldog örömmel száguldottam haza szerzeményemmel. Első nekibuzdulással persze mindjárt ki akartam próbálni, de aztán letettem erről a szándékomról. Eszembe ötlött ugyanis, hogy amióta ideköltöztünk, állandóan éreztem a hátamban a kíváncsi szomszédok pillantásait. Tulajdonképpen megértettem őket, hiszen most mi voltunk a beszédtéma a faluban és itt is kell valami szórakozás a népnek. Így hát két időpont látszott elfogadhatónak:
1. az első kakaskukorékolást megelőző időszak
2. villanyfényes mérkőzés, akkor amikor a tyúkok és a szomszédok már elülnek
Lévén délután a nagy beszerzés, az utóbbit választottam, hajnalig már nem bírtam volna magammal. Díszkivilágítást teremtettünk az udvaron. Az asszony*széket hozott ki a konyhából, hogy még jó helyről lássa a nagy eseményt, a kutya is kíváncsian helyezkedett el a lábánál. És megkezdődött a nagy mérkőzés: a „mester” magabiztos léptekkel beállt a kezdőkörbe és lendített.
Ha az eseményt Vitray Tamás közvetítette volna biztos így kiállt fel:
-Micsoda gyönyörű tripla leszúrt lintzberger! – ugyanis a kasza mivel a föld fölött húzott el és a lendület túlságosan nagy volt, úgy másfél kőr megtétele után a játékos köré tekeredett, aki egyensúlyát vesztve a földre zuhant éppen csak elkerülve a játékszer kiálló részeit. A „közönség” fuldoklott a nevetéstől. Tanulva az első próbálkozás sikertelenségéből, a második félidő óvatosabb, tapogatózóbb játékkal indult. Az ív már sokkal laposabb volt és a lendület is kisebb. Az eredmény a következő: a szer nem messze az indítási ponttól a földbe fúródik a játékos átbucskázva rajta gyalogbékaszerűen kiterül. A mama és a kutya először a térdét csapkodva hahotázott, majd a földön fetrengve a vihogástól, visongtak, hogy mára ennyi elég mert még egy kísérletet nem bírnak ki. A játékos megszégyenülve, a tárgyat maga után vonszolva levonult a pályáról és kialudtak a fények. Éjszaka álmatlanul forgolódtam, és hallottam amint a kutya álmában néha felnevet.
Néhány napig a kasza és én szúrós tekintettel néztük egymást és kerültük egymás társaságát. Taktikát változtattam és járni kezdtem az utcákat, hátha látok a kaszát működtető szakértőket. Szerencsémre idénye volt a dolognak úgyhogy sikeresen leleshettem a műhelytitkokat. Gazdag megfigyelési tapasztalataimmal a tarsolyomban, óvatosan, lassan és persze egyedül, a gyakorlatok színes mezejére léptem. A kasza és én lassan összemelegedtünk és a kezdetben görcsös, esetlen kísérletezések meghozták gyümölcsüket. Ma már ott tartunk: ha egy kaszálóversenyen a tartalékok között ülnék a kispadon és amikor már mindenki pályára lépett, és nincs már senki más, mert lesérültek a játékosok, akkor odaszólna az edző:
- Nekünk már úgyis mindegy, pályára!

[mkatus]

Az autóbuszmegálló egyik padján üldögélve vártam a menetrendszerinti járatot, hogy végre hazavigyen. Péntek volt, fáradt voltam és alig vártam, hogy hazaérjek. Szemeimet becsukva, táskáim fülét szorongatva, gondolataim már a másnapi teendőkön jártak. Május eleje volt, lehetett kint a kertben és bent a lakásban is bőven munkát találni. Gondolataimat azonban valaki megzavarta! Valaki, aki nagy lendülettel leült a pad másik végére.
Félig nyitott szemmel sandítottam a pad túlsó felére, vajon ki merte megzavarni röpke nyugalmamat. Hát, egy kicsit meglepődtem, amikor megpillantottam a tarka bőszoknyás cigányasszonyt. Ő, amikor észrevette, hogy nézem, minden átmenet nélkül nekem szegezte a kérdést.
- Akarja-e a nagysága, hogy jósoljak?
- Nem, nem akarom, nem kell nekem jósolni!
- Sajnál tőlem egy kis aprópénzt?
- Nem arról van szó, nem hiszek a jóslatokban!
- Elszalassza a szerencséjét, pedig én megmondanám!
Na, szánjon már rám egy kis pénzt, száz forintja csak van? - erőszakoskodott.
- Kezdtem mérges lenni a rámenőssége miatt, de a kisördög már munkálkodott az agyamban. Száz forint nem nagy összeg, vajon ennyi pénzért mit fog mondani a cigányasszony?
- Hát, ha nagyon akarja, akkor csak jósoljon, de csak száz forintot adok, aztán hagyjon békén!
Pénztárcámból előkotortam a pénzt, hogy odaadjam neki. Ahogy nyújtottam felé a kezemet a pénzel, fürgén elkapta a csuklómat. Tenyeremből kikapta a pénzt, és elkezdte vizsgálgatni. Ha jól emlékezem, nem sokáig nézegette tenyeremet, amikor megszólalt.
- Nagyon szép és értékes ajándékot fog kapni, nagyon, de nagyon örüljön neki.
- Én ajándékot? - kérdeztem tőle meglepetten. De, hát kitől és miért kapom?
- Óh, nagysága, ilyen kevéske pénzért csak ennyit mondhatok!
A többit majd úgyis nemsokára megtudja, - de ezt már csak úgy mondta, mintha nem is hozzám beszélne. Aztán hirtelen felállt és otthagyott.
- Hogy elköszönt-e tőlem, arra nem emlékezem, mert annyira össze-vissza kavarogtak gondolataim.
Alig vártam, hogy hazaérjek és elmesélhessem férjemnek ezt a számomra fura történetet.
Otthon, férjem nagyon jókedvűen várt. Segített elpakolni a boltban vásárolt dolgokat, és amikor leültem a nappali kanapéjára egy kicsit szusszanni, - eltűnt.
Pár perc múlva visszajött és egy szépen becsomagolt apró dobozt tartott a kezében. Széles mosollyal kezembe adta, hogy ez az enyém. Nagyon meglepődtem, mert nem volt semmiféle jeles nap, amikor ajándékot szoktunk adni egymásnak. Házassági évfordulónk, szülinapom már elmúlt, és az ünneplésük sem maradt el.
- Meg sem akarod nézni, hogy mi van a dobozban? - kérdezte a férjem.
- Már nézem is csak valamin elgondolkodtam.
Férjem annyira izgatott volt, hogy nem kérdezte, min gondolkodom, én meg mégsem mertem elmondani neki a cigányasszonyos történetemet.
Amikor kinyitottam az apró dobozkát, még a szám is tátva maradt a meglepetéstől.
Egy csodaszép aranylánc és egy pár hozzáillő fülbevaló volt a doboz belsejében.
Miért kapom? - kérdeztem férjemet.
Megérdemled, csak ennyit mondott, és később, napok múlva sem tudtam meg többet. Mindig másra terelte a szót.
Úgy tett mintha csak egy jelentéktelen bizsu lenne az ajándék, amire nem érdemes a szót pazarolni.
Én meg mélyen hallgattam a cigányasszonyról, de szinte mindennap rágondoltam. Vajon miért mondta, hogy " a többit majd úgyis nemsokára megtudja".
A következő hetekben semmi különös esemény nem történt nálunk. Eljártunk dolgozni a munkahelyünkre és végeztük a dolgunkat otthoni kis gazdaságunkban. A június abban az évben hatalmas forrósággal köszöntött ránk. A falu határában volt pár hektár földünk és férjem mindig estefelé ment elvégezni az éppen aktuális munkát.
Azon a napon is így történt, már hazafelé tartott önjáró mezőgazdasági gépünkkel, amikor valaki hátulról belerohant autójával......férjem a helyszínen szörnyethalt...
Sok év eltelt már azóta, hogy egyedül maradtam, de nagyon sokszor eszembe jut a cigányasszony és a jóslata.
Vajon, ha több pénzt adok neki, akkor megmondta volna előre, hogy mi vár rám? A férjem ajándéka is örök rejtély marad számomra. Volt-e olyan megérzése, hogy nem lesz már több közös ünnepünk és azért kaptam tőle ajándékot?
Na és az a cigányasszony? - azóta sem láttam.
Miért pont akkor ült mellém, és honnan tudta előre, hogy ajándékot fogok kapni?
Ezeket a kérdéseket már ezerszer feltettem magamnak, de sajnos senki nincs, aki válaszolna rá.

[Luigi48]

Bízom abban, hogy már a történet címe is kellőképpen sokkolja azt a nyájas olvasót, aki azt tervezte, hogy végigvergődik ezeken a sorokon. Azt mondják a hozzáértők, hogy azért fontos egy mese címének már a megválasztása is, hogy kellőképpen felhívja a figyelmet a tartalomra, még akkor is, ha maga a tartalom felejthető. Lehet, hogy van ebben némi igazság, de az is lehet, hogy nincs.
Mindenesetre, nekem eszembejutott ez a régi sztori, időm az volt bőven, így hát bele is vágtam. De előre felhívom a figyelmét mindenkinek, hogy a mese vége elég undormányos jelenettel zárul, de Uram bocsá’ így történt…
1973 késő ősze volt. Helyszín, az „Öreg- Kertváros” északi területe, közel a Vásártérhez. Itt épült fel az az új Műszergyár, amely többszáz pécsi embernek biztosított munkát. Az üzem műszaki átadása már megtörtént. A kisebb hiánypótlási munkákat, valamint az üzem körül a parkolóhelyek kialakítását még el kellet végezni, de amúgy minden rendben volt.
Egy péntek délutáni napon, azokat a dolgozókat, akik az üzem felépítésében lelkes és sikeres szerepet vállaltak, a Baranya megyei Építőipari Vállalat vezetősége meghívta egy kis ünnepségre, ott, az üzem területén. Kilátásba lett helyezve egy kis pénzjutalom is. A szerelőcsarnokban két hatalmas asztal tele volt pakolva üdítőitalokkal, pogácsával és sóssüteményekkel. Alkohol viszont óne…
De mint tudjuk, a magyar igen leleményes fajta… A mindegy harminc meghívott emberke zsebéből egyre-másra elővarázsolódtak a pálinkás, meg a konyakos üvegek, és mire mindenki megkapta a maga kis pénzjutalmát, a legtöbb szem már úgy ragyogott, mint a Csillagszemű juhászé abban a kedves népmesében.
A három hosszú asztalt, egyenként, tíz- tíz ember ülte körül. A főnökök egy kisebb asztal köré telepedtek le, és komoly ábrázattal tárgyalni kezdtek valamiről.
Egyszer csak a Hock Gyuri lenyúlt az asztalunk alá, és széles vigyorgással a felszínre emelt egy igen formás, háromliteres demizsont.
- Adjátok körbe, villányi oportó… - tudatta velünk ez a jószívű rendes gyerek.
Bevallom, én sohasem voltam híve az ilyen egy közös demizsonból való ivászatnak. Finnyás voltam más után inni. Letörölgetni az üveg száját az előttem ivó után meg olyan snassz… hát nem? És mivel egyetlen pohár sem volt a környéken, éreztem, hogy nagy bajba kerültem…
Én lettem volna a nyolcadik ivó a körben. A többiek jót húztak a nemes italból, volt aki megtörölte a demizson száját, volt aki csak úgy bekapta…. Brrrr! Fúj…
De aztán, - egy olyan, kvázi " ital-étvágyrontó " jelenetnek lettem a szemtanúja perceken belül, ami egy életre elvette a kedvemet az ilyesfajta ivási módszertől. Előttem ült a sorban az öreg Jani bácsi, aki a parképítő brigád segédmunkása volt. Ez a jámbortekintetű ember, - amikor a kézbe nyomták a már félig kiürült demizsont, - körülnézett, majd egy elnéző mosoly kíséretében a következőket mondta.
- Ne haragudjatok fiúk, de ha a pofámban van a protkóm, nem tudok az üvegből jót inni, muszáj kivennem egy pillanatra…
Erre aztán, - miközben a bal kezében a demizsont szorongatta, - jobbjával kikapta a nikotintól megsárgult, felső fogsorát. A meglepő jelenet mélypontja azonban az volt, amikor a műfogával együtt, egy jó adag nyál is kicsattant a szájából, és ott himbálódzott a szája széle és a protézise között, sehogy sem akart elszakadni… Olyan alakot vett fel az a nyálköteg, mint az őserdei vízfolyások felett, a liánokból összefont laza függőhíd. Csak ringott jobbra-balra , de azért biztosan állt a lábán, nem omlott össze, nem szakadt le.
Ráadásul, amikor végre már képes volt inni is, úgy becumizta a demizson száját, hogy még a védőburkolatból is bekapott vagy három centire valót. Bárki elhiheti, nem volt egy épületes látvány… A szemben ülők is elszörnyedve nézték az öreg ténykedését, de ő ebből nem csinált nagy gondot magának.
Miután lekortyolt cirka három decit az oportóból, széles mosollyal felém nyújtotta a gusztustalanná vált tárgyat.
- Ez igen ! Príma kis borocska… - mondta, és ráadásként, még egy jó nagyot böcizett is hozzá.
- Kösz Jani bácsi, de sok a savam, nem ihatok vörösbort. – hazudtam neki szemrebbenés nélkül, majd felpattantam és futva menekültem ki a szabad levegőre…
( Bocs, de én megmondtam, hogy undormányos lesz a vége…)

[joanna51]

Egyszer csak egy sötét sikátorban érzed magad, és iszonyodva nézel körül, egyedül vagy.
Van egy kép rólunk, amit látni engedünk, és egy másik, amiben csak mi létezünk.
A lelkünk nem kiadó, és nem is adjuk ki soha senkinek. Igazán őszinte csak önmagadhoz lehetsz, különben kihasználnak, megtépáznak, megsebzenek és eldobnak.
Az egyetlen kivétel talán a szerelem, amikor kitárod a szíved és lelked, próbálod legféltettebb félelmeidet megosztani, legdédelgetettebb álmaid is kiadni.
Nem ismered fel csak későn, hogy a "halál angyala" lebeg a fejed felett.
Amint az őrjítő vágy hatalmába kerít és szélvészként tombol benned, amikor a testednek már nem vagy ura, sőt a szavak csak úgy kibuggyannak belőled, akkor elvesztél.
Kiadtad magad, és a másik bár azt hiszi ő is szeret és rosszat soha nem tenne neked, már ő maga is elveszett.
A belső világunk csak a miénk soha, de soha senki nem léphet be büntetlenül oda, mert a lélek kapui erősebbek, mint a márvány.
Amikor ellep a rózsaszínű köd, és azt hiszed a legboldogabb vagy, akkor már ott kering feletted a vég.
Amikor, mint a mesében úgy érzed megtaláltad a herceged, akkor vagy a legvédtelenebb.
Keresd hát, és higgy benne, meg kell élned, hogy elhidd van égi szerelem, van eggyé válunk érzés, de tudd amit boldogságnak hívunk csak hívságos remény a boldogságra, mert nem létezik, csak remegő délibáb, amit látunk és érzünk.
Higgy inkább önmagadban, és ne szeress igazán, ha élni akarsz, ha túlélni akarsz.
Az ember nem a szépre született, szenvedni jöttünk ide a régi és újabb bűneink vezekléseként.
Várakat építünk álmainkból, és hisszük elérjük a csillagokat is, azt reméljük, majd minden jobbra fordul.
De az emberi gonoszság feneketlen mély, önzők és csalók vagyunk, írigyek és szenvedélytelenül hidegek, ha adni kell.
Csak emberek vagyunk.