Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

[Ildikó|Sunshine]

Egy teljesen új élet vár rám. Elkerülni a szülői háztól, mindenképp egy mérföldkő az életemben. Panellakó lévén, a ház - melybe költözni fogok párommal – eddigi életmódomhoz képest nagy változás.
Ideiglenes otthon ez számunkra, hol nagymamám élte le hosszú éveit. Ő már nincs közöttünk, egyik fia az, ki a házat lakja.

Régi vályogház, melynek két szobája közül egyik a miénk. Már több hete csinosítjuk, próbáljuk magunk számára barátságossá tenni. A szoba néhány vaskos bútora - melyek már átkerültek a ház udvarán lévő kis faházba - a régi korok emlékét őrzik. Helyüket vidámabb, könnyedebb bútorok váltják fel.
A falon díszes keretes Jézus festmény, s mellette egy esküvői kép. Nagymama és nagypapa, ki látható rajta. Mama szép, fehér ruhában, papa meg katonaruhájában. Talán a húszas években készült e kép. Papát nem ismertem, de a mamával nagyon sok boldog pillanatot éltünk meg együtt…A konyhában sparhelt. Számomra, ki hozzá van szokva a panelkonyha gázához, ez egy nagy kihívás. A főzőtudományom sem az igazi még, így az egyik kívánságom már ott áll a konyha másik végében. Egy palackos gáztűzhely…

Mivel e háznak fürdőszobája még sosem volt, így egy lavór az, melyben tisztálkodhatunk. Ha pancsolásra is vágyunk, van egy vas kád kint az udvaron. Néha teletöltjük majd...
Apró kis kályha áll szobánk sarkában, melybe begyújtva válik meleggé a szoba. Meleg kell, így talán ez az első, melyet meg kell tanulnom…Hisz még sosem csináltam ilyet…

Az ágy melletti kis szekrényen kétkazettás magnóm áll. Barátnőmmel utaztam volna a Sóhajok hídjához, melyre régóta rakosgattam apránként pénzemet. Mikor már volt elég, a barátnőm lemondta az utazást. Így megvettem ezt a magnót, vigaszdíjként. Sokszor szólt belőle a Szabadság vándorai, miközben a szobánkat festettük. Szeretjük Demjént…

Holnap eljön az a nap, mikor már fogkefénkkel érkezünk, s együtt térünk nyugovóra, első közös otthonunkban. Előtte még hűséget fogadunk egymásnak, családunk és barátaink körében. Majd rólunk is készül egy kép. Holnaptól elkezdjük közös életünket. Boldogsággal szívünkben, tervekkel és vágyakkal.

Hogy mit hoz a holnap, azt akkor még úgysem tudhatjuk.
Most úgy érezzük, hogy csak boldogságot hozhat. Így örömmel éljük meg ezeket, a pillanatokat.
Reggel egymás mellett ébredünk. Talán nincs is ennél fontosabb…

[omagdolna]

A rádió

Szép, barna, diófurnéros doboza volt, barátságosan zöld szeme és kellemes, meleg hangja. Még a falon keresztül is átmelenget*te árvaságomat. Járkálni nem nagyon lehetett a szobámban, ami beköltözésemig a vendégszobákhoz szánt seprűtartó volt. Kis vas*kályha a jobb sarokban, amibe ha esténként betüzeltem az udvar végéből hozott szénnel, olyan forróság volt éjjel, hogy aludni sem lehetett. A tetején zománcos kancsóban melegedett a víz, ha kihűlt, reggel csak a konyha gőzét lecsapó ereszcsatornából sze*rezhettem másikat. Egyajtós, pirosra festett szekrénykém mel*lett barna kis asztal lapult a falhoz, fölötte szürkére mázolt keretben vaksi tükör, amit megvilágított zöld olvasólámpám sár*ga fénye. Szék csak a lavór alatt fért el, fehér vaságyamon le*hetett ülni, pihenni. Az egyszárnyú ablak alatt fehér vas éjjeli*szekrény, amelyben éjjel egerek görgették a pár szem diót. Hol vannak a barátaim? Szétszóródtunk az országban. Önálló "életet" kezdtünk. Reggeltől délutánig munka és utána kihez szóljak? Álmomban sirattam falusi házunkat. Felriadtam. A folyosón a moslékos kamrában ki s be cuppogtak a patkányok a dézsából.
Uram, de egyedül vagyok! Ha legalább nekem is lenne egy rádióm! A hangja elaltatna, elnyugtatná otthonra vágyásomat. 700 forint a rádió. Két hétre 265 forintot kapok kézhez.
Egy „juttatott" telek 960 forint, de csak házaspárok remény*kedhetnek benne.
Olyan tökéletes társ, olyan emberi hangú egy rádió sem lesz, mint az a barna dobozú lehetett volna, ha az enyém.
1955.

[omagdolna]

ZÜRICHI TÖLGYFA

Itt a Gabi – hangzott a telefonban szombat reggelenként 9 órakor az utóbbi években. Az ötvenéves érettségi találkozónk óta rendszeresek lettek a beszélgetéseink. Előzőleg is beszéltünk néha, különösen ha segíteni tudott valamiben nekünk Gabi, főleg jó tanáccsal. Alig akadt olyan téma, amiben nem volt valamennyire jártas. Gimnazista korunkban legtöbbször az első padokban ült a tanteremben. Bátran tehette, nem volt miért jótékonyan elbújni az előtte ülő tanuló mögé. Mikor kinyílt a tanterem ajtaja a találkozó alkalmával és megjelent az ajtóban, egyszerre kezdtek suttogni a „lányok”, hogy megjött a matek zseni. Bizony irigyeltem ezért egész életemben. Hiába igyekeztem sok időt tölteni a példák megoldásával, sose volt hozzá érzékem. A dolgozatot még csak le-le lestem Kati barátnőm füzetéből, de ha felelésre kellett készülnöm, Gabit kértem meg, hogy gyakoroljon velem. Elmentem Rákóczi utcai lakásukba, amelynek vastag, fehérre festett falai, boltívei ódon várra emlékeztettek. Ő ugyan sérelmezte felnőtt korában, hogy óvodás idején nem a szüleinél lakott, hanem pesti nagynénjénél, itt érezték biztonságban azt a lehetőséget, hogy németül tanuljon. Így természetes, hogy német órán könnyedén vette az akadályt a versek szövegének fordításában. Én keresgéltem a vershez illő szép szavakat, szerettem volna magyarra ültetni a témát. Nem irigyeltem, inkább tiszteltem érte Gabit, hogy neki ez hamarabb sikerülhet. Természetesen szolid témák szerepeltek a tankönyveinkben, főleg a természet szépségét, változását dicsérők, mint a Rilke versek is. A Herbst volt az egyik. És az ősz témájú versek magyarra átültetve már szerepeltek azokban a kötetekben, amelyeket nagynénémtől kaptam ajándékba. Hasonlót szerettem volna én is írni, vagy ha lehet, még vetekedni is elismert, nagy költőink munkáival. Sikerült elfogadható rímekbe szedni egy-egy verset. Nagyra becsült, de a dicséretekkel fukarkodó osztályfőnöknőnk se talált különösebb kivetni valót bennük.
A gimnáziumi évek után ritkábban találkoztunk. Egyetemi éveink után a történelmi események sokunkat szétszakítottak egymástól, a világ minden tájára szóródtak barátaink. Ki jószántából akart elszabadulni a kilátástalan jövő fenyegetése elől, ki a börtön elől menekült az országhatáron túlra az alatt a pár nap alatt, míg megtehette. Gabiék Svájcba kerültek és életük nagy részét ezután Zürichben élték le. Nagyon kötődtek ottani barátaikhoz mindvégig. Saját gyermekről nem kellett gondoskodniuk, de szívesen segítettek, ha megtehették, az itthon maradottak családtagjainak.
Tudta, hogy átlagon felüliek a képességei. Hogy ötven évesen is mutatós, ápolt nőként jelenhetett meg a társaságban. Nem voltak filléres anyagi gondjai saját tehetsége árán szerzett javai révén, és erre kicsit büszke volt, ha nem is kérkedett vele. Mikor a férje hosszas ápolás után végső nyugalmat lelt a budapesti családi sírban, Gabi felkereste azokat a helyeket, ahova mindig szívesen utazgattak. Megemlítette a szokásos hétvégi telefonbeszélgetésben, hogy ő mindent elrendezett maga körül, a barátai fognak egyszer helyette intézkedni, ha úgy hozza az élet.
Arra nem gondolt egyikőnk se akkor, hogy ez az intézkedés rövidesen megtörténik. Jó pár nap múlva megérkezett a feltehetően Gabi által tervezett gyászjelentés, első lapján a Rilke vers egy őszi fákat ábrázoló fénykép mögött. Meghalt az ősz kezdetének napján. Hamvait kívánságának megfelelően egy tölgyfa alá helyezték barátai. Az urnában mellette lesznek ezután a gimnáziumban fordított Herbstnek sorai.

[omagdolna]

ÉJJELI ZENE

Még divat volt az éjjeli zene az 1940-es években. Az első májusi éjszakán megengedte a Svetits Intézet igazgatósága, hogy felmásszanak a kerítésre a tanítóképzős fiúk és éjjeli zenét adjanak a Dóczi internátusban lakó lányoknak. Persze, ez a nagyoknak szólt, mi kisebbek csak hallgathattuk a szép dalokat, gyertyagyújtásra nem is gondolhattunk.
Később egyszer én is kaptam éjjeli zenét otthon a falunkban, de emiatt inkább bosszankodtam egy kicsit, minthogy örültem volna. Érdektelen volt számomra a tőlem jóval idősebb, alig ismert fiatalember személye.
Aztán évek múlva, mikor a Teleki utcán laktam és közelgett a május elseje, ott motoszkált a fejemben ez az éjjeli zene ügy. Nagyon kíváncsi lettem. Hogy mire? Hát arra, hogy „hű” szerelmem ad-e valaki másnak éjjeli zenét? Látni is szerettem volna őt, meg hallani a hangját, mindig... De különösen egy ilyen orgonaillatú, meleg májusi éjjelen. Persze, az éjjeli zenéhez pénz is kellett volna, és tudtam, hogy az nincs neki. Így nyugodtan lefekhettem aludni.
Gondolataim azért így sem hagytak pihenni. Nehéz elaludni egy ilyen virágillatú májusi éjszakán, ha egyedül érzi magát az ember. A leeresztett redőny mögött nyitva volt az ablak. Az utcáról neszeket hallottam, majd halkan egy ismerős dallamot: Szeretnék május éjszakáján, letépni minden orgonát...
Juci néni és Bandi bácsi jelent meg a szobaajtóban és a lakótársnőm, Katika is bíztatott, hogy gyújtsak gyertyát, vagy villanyt, így szokás. Nem is voltam biztos benne, hogy nekem szól az ének, az ablakhoz meg végképp nem akartam menni, hogy lássanak kintről. És akkor meghallottam szerelmem picit rekedtes hangján az éjjeli zenék történetében szokatlan dalt;
„Ha megversz is, imádlak én
Te drága rossz apacs legény...”
Igen, ez Ő volt. Ettől már visszazökkentem a valóságba... Mit bánom én, ha tudja, hogy imádom! Fontos, hogy Ő is szeret...
Most már meggyújtottam a villanyt és mikor elmentek a fiúk az ablak alól, bevettem az ablakból a nagy csokor orgonát. Ki tudja, milyen magas kerítésen másztak át érte?

[joanna51]

A tojástolvajok


A két majdnem ikerfiú előreszaladgált , hiába kiabált anyjuk, hogy vigyázz ................le ne lépjetek a járdáról,................ ne olyan gyorsan , álljatok meg!!!
Ők csak, mint fékeveszett csikók rohantak előre.
Egyforma kis kék rövidnadrágban és hófehér ingben indultak hazafelé, ami feltehetően csak addig lesz fehér rajtuk, míg ki nem lépnek a kapun.Péntek délután volt, és holnap már nem kell oviba menni, ez nagyon feldobta őket.
Anyjuk fáradtan baktatott utánuk.
Még annyi minden dolog van hátra a mai nap is,csak ez járt az agyában, még be kell vásárolni a vacsorához, amit persze meg is kell még főzni.
Be kell kapcsolni a mosógépet, és diavetítőzni is kell a fiúknak, már vagy 3napja megígérte, hogy időt szakít rá.
Apjuk persze ma sem jön időben, csak késő este , mint máskor is szokott.
A kisbolt útba esett, a bérházak között, a park szerencsére a bolt háta mögött volt, így aztán odaterelgette őket , amíg a zöldségesnél kiállta sort.
A másik oldalon veszélyes lett volna, bár nem nagy forgalom itt a lakótelepen, de akkor is nem árt óvatosnak lenni.
Még csodálkozott , is miért nem jönnek zsorválni, ahogy szoktak , .................................meddig kell még várni, mikor kerülsz már sorra , és mikor megyünk már???
Aztán még belépett kenyérért, és már fejben kész is volt a vacsora egy gyors kelkáposzta főzelék, a tegnapi fasírttal , pont jó lesz.
De hol vannak ezek a gézengúzok..................................Péter, Zsolt....................kiabált a fiatalasszony , készen vagyok ,mehetünk.
A két kisfiú pirosan és izzadtan, fénylő arccal , került elő , a kis fehér ingecskéknek már híre -hamva.
A nadrág zsebeik megtömve, és még dicsekedni is kezdenek.............................anya vettünk tojást , nézd és már kotorják is kifelé , persze rögtön szét is mállik kis kezükben a tojás, amivel kitömték a zsebeiket.
Klára assszony óvatosan néz széjjel , ki látja őket ,és suttogva kérdezi , honnan vettétek?...............................hát onnan , mutatnak mindketten a kisbolt nyitott raktárajtaja felé...........................................Nem tudja , mi tévő legyen , mit mondjon nekik, hát csak úgy hirtelen , azt találja mondani, hogy vigyétek gyorsan vissza.
A fiúk gyorsan visszaszaladtak az ajtóba, és nem mentek beljebb , onnan célozták meg a tojástálcákat.............................végülis visszavitték atojásokat oda, ahonnan hozták..............................de hogy hány tojás tört még azon a péntek délután Klára asszony nem várta meg.
Megfogta két rosszcsont fiának a kezét, és úgy húzta őket maga után, mint ahogy csak a tolvajok tudnak menekülni.
Csak akkor nyugodott meg , amikor már a lakás ajtajában álltak, .............................úristen , mit csináltatok??? szidta őket ,de közben már nem bírta megállni nevetés nélkül...........................Ő aztán mindent letagad holnap , ha valamit is hall a tojások rejtélyes pusztulásáról!!
Ez a történet már történelem, a fiúk családapák , és én már csak az unokáknak mesélem ezt régesrégi "mesét", amit az élet írt.
De ők is könnyes szemmel kérik újra és újra .............................mama a tojásosat , azt meséld!!

[joanna51]

A mama álmai

Az öregasszony néha kinyitotta a szemét , de aztán lassan vissza is csukta . Lelki szemeivel már többet és szebb dolgokat látott, mint a való életben.
Így 70 felé már nem sok újat hozott az élet elébe.
Na de , álmaiban még mindig fiatal és úgy őrzi szép emlékeit, mint ha csak csillogó ékszerek lennének és néha előveszi őket, és gyönyörködik bennük.

A kert zöldell és és hortenzia bokrok rózsaszínben úsznak, a levegő könnyű nyári délutánt mutat.
A fiatal asszony a lefedett kúton üldögél , és ringatja a kisfiút, közben szemmel tartja bátyját is , aki épp egy macbox. ot tologat nagy műgonddal.
Ő a "nagyfiú" már épp 2éves lesz, de mivel itt az öcsi ő lett a nagy testvér.
Már , akkor is azt mondogatták neki, amikor elestéből még nem tudott önállóan felállni, el kellett mászni a legközelebbi fához , hogy nehéz pelenkás fenekét fel bírja emelni és újra két lábon menjen tovább.
Talán azért lett olyan komoly férfi belőle, amikor felnőtt, hiszen mindig ő volt az "ész". Amikor anyja kétségbeesve próbálta a zéket lehúzkodni a kisebbik fia fejéről , amikor a zék támlája és ülőkéje közzé szorult..................
Már épp sírva fakadt volna , amikor a nagy vísítás ellenére sem tudta kiszabadítani Péter megszólalt ............anya próbáld meg lefelé...........hát ez , hogy nem jutott az eszembe??? még most is hálás érte ............ő már épp arra gondolt le kell fűrészelni a gyerekről a zéket.................az emlék mosolyt csal a Magda asszony arcára.
Na és , amikor Zsolt megviccelte anyát.
Úgy másfél éves lehetett a kiskópé , amikor is a zárt kapu ellenére sehol sem találták a kisfiút ,a kertben.
Már a szomszédasszonyokat is összecsődítették, minden bokor alján és minden létező bújócska helyen megnézték................Magda asszony már majdenm a rendőrséget hívta, amikor neszezést hallott a hűtőszekrény felől..................reggel nyitva hagyta , hogy ha leolvad kitisztítja.................hát nem oda bújt és kuncogott, amikor végre megtalálták.
Szépen süt még a nap, elüldögélnek még egy kicsit míg apa megjön a munkából, az a nap csúcspontja , amikor megérkezik és a nyakába kapja , hol az egyikkel , hol másikkal lovacskázik egy kicsit ,mielőtt vacsorázni mennek.
Ez nagyon jól megy apának , nem annyira az oviból való hazahozatal,..................történt egy zsúfolt napon , hogy apának kellett értük menni...................Magda anyu, az ablakból nézte , mi történhetett zsolti lábával , olyan furcsán rakosgatja maga elé.
Aztán jót derült , amikor közelebb értek..................apád , hogy adta rád ezt a cipőt????.....................kacsaláb ?? kérdezte a kisfiú.
Hát persze még jó , hogy bírtál lépni.
Az volt az életének legszebb nyara,az egyik kicsi , a másik pici, szokták volt mondani....de amennyire nehéz annyira szép is az emlék.
Nem volt még autómata mosógép, a vizet a kútból húztuk , és még tüzet is kellett rakni a sparhetba, mielőtt mosni kezdhettünk.
De fiatalok voltunk erősek egészségesek és boldogok.
Ez volt a"senki szigete" a boldogság szigete.

[Parr]

fricska



a csillagok távolról beragyogják a kertet.
Közelről viszont _ki hinné_ - égetnek.

Emberi sorsok, fejlődési sorok, tágranyílt szemek, nyílt keblek.
és most jön a mumus, elmondja hogy ez nincs, ne bízz meg semmiben, és főleg senkiben hogy hallgass rá, és elhallgatsz.

Tágra zárt szemek, félig behajtott hálószoba ajtó, képek a falakon, - gondolkodók, akik nevét épp hogy csak ismerem.
a mumus viszont jön és tarol. Bekapcsolom a Tv-t, és nézem.
reggeltől estig oda vagyok szegezve a képernyő elé.
- ők ha hazudnak is, nem ismernek, csak beszélnek, aki hallgatja őket az hallja is, de bizony nagy a mai ember szabadsága, - át lehet kapcsolni egy másik csatornára...

okos emberek beszélnek benne.
- és okos emberek készítették, - hogy hogy jottek rá, - a dinamó világít vagy a lámpa?
Majd csak megjön az apu, vagy valaki, és elmondja hogy mi az a szép, - mert a mumus engem már letarolt.

és ahogy növekedik a testem, és tapasztalatokat szerzek, észreveszem hogy megint itt a mumus. bennem él.
szépen tagoltan beszél. - szép az nincsen, csak gyötrelem.
- de hogy ezt honnan vettem?
Hol szívtam csontom velejébe ezt az érzést?
- eltört életek, mint az agyag pohár. önsajnálat, mint kultúra és lételem.
- nekem nem sikerülhet semmi, - ahogy megszülettem, halálra is ítéltettem.
De mi van ha van a halál után is élet, ki mint él úgy végez?

és kilépek a szobából, meglátok egy vadlibapárt a tavon, és követ dobok feléjük.
megijednek és elröppennek,
- --
a víz felpezsdült, korokat ír.
a vadlibák elreppentek.
Szerették egymást és még szeretik is, de már nekem nemmutatják.
- mert irigykedtem.
nekem is az kéne...
de ha van széttöröm.
hát ne legyen senkinek.
- de szépen mosolyogtok - én is szeretnék, de inkább elfordulok.
hogy kin mosolyognék, hát azon amin ti, - magamon meg rajtatok...
de ahhoz más kell nem széttört edények, nem önuralom, nem félelem, --- már kérkedem.
Az irigység csak önvédelem?. ...

a mumus meggyőző...
az angyalok szugerálnak, menjek ki a partra és nézzem meg hogy brekegnek a békák, szépek.
meg azt is hogy mennyek és nézzem meg a százszorszépet.
-én csak a mocsarat látom, és a borult eget.
Angyalok - angyalok... a szugeráció nem elég,
ki fogja fogni kezét mikozben a mocsár felé lép?

- az élet nem szép, de nem is csúnya, és én vagyok,
az elmúlással együtt én is megújhodok.
én vagyok a fák a bokrok a csillagok, és mikor rám nézel, egy kicsit, Te vagyok.

-angyalok angyalok, a mosolyotok, nemelég, szóljatok.
- hangotok, hangszálatok már rég elrepedt, de azthiszem sokat írtatok.
politikamentes politikát, emberi életet.
hogy merrefelémegyek, csak én tudom, ki nem én vagyok.

[farkaseniko]

Tökéletes esküvő

Reggel, amikor a kutyámat sétáltattam, havasesőben, ami átáztatta a hajamat mert elfelejtettem, hogy van kapucni a kabátomon, egy hangos hirdetésre figyeltem fel. Egy autó húzta nagy táblára ez volt felirva – Tökéletes esküvő –hétvégi bemutatók, ajánlások, sok sok cég, szebbnél szebb ötletekkel, mint, a mesékben, még annál is sokkal több, mint amennyit meg tudunk álmodni. Emlékezni kezdtem. Mi is kell egy tökéletes esküvőhöz? A miénk az volt. Nekünk mi jutott ki a mesevilágból? Minden, aminek egy mesében lennie kell. Minden ami nincs, aztán meg valahogy, valahonnan egyszercsak lesz.
Abban a pillanatban csak 132 év volt az összes vagyonunk de a vőlegény előteremtette a pénzt a papra meg a templomra. Nem kölcsön volt, jött, ahogy vártuk, az utolsó pillanatban, de az is lehetett volna, hogy nem jön. Násznép, tanuk, talán kerülnek, majd kiderül holnap. Jókivánság, öröm mert mi boldogok vagyunk, jött ahonnan nem vártuk, és nem jött ahonnan vártuk. Volt aki három napig sirt miattunk, olyan is aki eltünt személyként kerestetett volna, de nem jutott eszébe egy jó szót kivánni a mai napig. Olyan is volt aki tanunk lehetett volna, de a lelke tele keserúséggel, haraggal, ránk is csak azt tudta ontani, inkább távol tartottuk azon a napon.
Eljött az esküvőnk reggele, tudtuk, hogy szépen felöltözünk, azt is, hogy szivünk lelkünk tiszta és élni vágyunk, de lesz-e tanu. Lett. Minden lett amire szükség lehetett. Az Istentiszteleten kiváncsian nézegettek az Ausztrál hőséghez öltözött magyarok. Mi europai eleganciában izzadtunk. Utána teázás, kávézás, bemutatkoztunk, elmondtuk mire készülünk. Lettek tanuk, fényképész és násznép is.
Talán mesélnék róluk egy kicsit többet. Megérdemlik, megadták nekünk azt ami olyan nagyon hiányzott. Megkaptuk a kedvességet, az érdeklődést és a segitséget.
A pici Lilly válalkozott fényképezni. Fogalma sem volt róla, de tette, tanulta gyorsan, mert fényképész nélkül nincsen álomesküvő. Különben Ő az, aki a queenslandi magyaroknak biztositja a hetenkénti rádiómüsort, persze anyanyelven és fogalma sincs a computerröl.
A tanuink nem voltak idős emberek, a Surth meg az Albert család sok mérföldet kellett még megtegyen hazáig, de maradtak.
Az orgona is szólt, virág is volt a templomban, és magyar Istentisztelet.
A református pap magyarul szólt hozzánk és magyarul áldott meg. Innen, Vásárhelyről került oda. A katolikus úgy itélte meg, hogy még legalább egy fél évig kellene tanulnom a templomi viselkedést, talán azt gondolta Istenről sem tudok, és nem szólt volna hozzám az anyanyelvemen, otthagytuk.
Násznépünk is lett, nem tömeg, az ottmaradt inkább idős mint fiatal hittközösség.
A party is tőlük került ki, tea, kávé, sütemény amit otthonról szoktak hozni az Istentisztelet utáni beszélgetésre. Késöbbi alkalmakkor mi is ezt tettük.
Minden meglepetés volt mint a mesében, mert semmire sem vártunk, nem tudom ki rendelte meg nekünk.
Nagyon lámpalázas voltam, akkor nyugodtam csak meg amikor a férjem a szemembe nézve, a kezemet fogva mondta el az esküt. Engedett a szoritás a torkomban és sirás nélkül, ugyanúgy én is el tudtam mondani.
Nászajándékot is kaptam a hölgytanunktól, egy kézben szorongatott, testmeleg szerencsekavicsot, mentegetőzve, hogy nem tudta mi készül itt. Most is örzöm.
Azután kimentünk az autobusz megállóban a kispadra elszivni egy cigit, úgy gondolták, hogy buszra várunk, felajánlották, hogy hazavisznek. Megköszöntük és mutattuk, hogy egy kicsit távolabb áll a mi kocsink és majd hazavisz.
Ezután kellene következzen az álomlagzi, nem voltak meghivottak, igy hazamentünk, jól éreztük magunkat együtt, senki és semmi nem hiányzott, megtettük amit meg akartunk tenni, megkaptuk amire vágytunk, tökéletes állapot, semmit nem szabad hozzáadni és elvenni.
Amikor megéheztünk, megmelegitettük a tegnapi pizzát, és a férjem csikos ingében élveztem a “tökéletes”-t.
A “tökéletest”-t nem üzletben árulják, nem cégek gyártják, nem emberek ajándékozzák, csak jön valahonnan. Egyszerüen csak van, vagy nincs.
Ezután minden alkalommal, amikor tehettük, elmentünk abba a templomba Istentiszteletre, úrvacsorát venni, megtisztulni, lenyugodni, emlékezni a varázslatra.


Marosvásárhely.2o1o
FE

[Rebecca White]

Cipők a hűtőtáskában, csordultig tele a kocsi csomagtartója, és nagyjából a súlytól majdnem leér az autó alja.
Az autóban terjengő, mindent átható tökfőzelékszag. Anya túlzott gondoskodása. Így indultunk el a tengerpartra.

Ám az indulást gondos előkészületek előzték meg. Először is épp senkinek nem volt egy nagystílű nyaralásra való gönce. Így tehát el kellett menni ruhát vásárolni.

Falusi választékhoz képest feltűnően nagyvilági fürdőruha virított a kirakatban.
Erre tehát egyből lecsaptam. Ilyen megoldást még sohasem láttam, aki csak a műszálashoz szoktam.
De ez pamutból volt, néhol elasztikus szállal megbolondítva. Mint a görcs itt-ott összehúzva.
Mintegy akár a gyomrom lelkiállapotát mutatva az utazás miatt. Féltem is miatta, de azért ingerelt is milyen lesz az ismeretlenben.

Így volt ez a fürdőruhával is. Féltem, hogy túl drága lesz, de azért ingerelt a kirakatban.
A barackszínűből volt az én méretemben is. Anya unszolásomra ugyanolyat választott csak lilában.
A bugyirészt belül kis átlátszó leszedhető műanyagbetét védte. Ilyet is ott láttam először. Nem tudni mitől, anyával úgyis csak bugyira merünk próbálni ilyesmit.
Persze a modern hercig fürdőruha kivágás alól kilógott a nagy atomgatya, így mentünk ki a boltban levő nyilvános tükörhöz. Nem kis vidulást okozva.

Mondanom sem kell, örökös kedvencem lett, mondhatni hozzám nőtt.
Még akkor is hordtam, amikor már csak halvány rózsaszín lett az uszodavíztől.
Amikor már meg lehetett kötni a pántját még egyszer, már annyira kinyúlt szegény.
Otthonra a kertbe még elment így is.
Nem is láttam sokáig még hasonlót sem a kirakatokban.
Hacsak nem már elhízva.

Nem is tudtam benne megismerkedni senkivel azon a nyáron.
Túl különleges volt hozzám, vagy túl furcsa rajtam, de egyedül maradtam.

[Ildikó|Sunshine]

Egy szívnek egészséges erekre van szüksége…
Nem tudom, mit érezhetett édesanyám, mikor átlépte a kórház küszöbét. Szobájában elpihenve, vajon mennyire gyötörték baljós gondolatok. Szájából hangzottak el ugyan aggódó mondatok, de amit ott belül, mélyen érzett, azzal egyedül volt. Nővéremmel ott voltunk neki, vele és fogtuk a kezét… Mást nem igen tehettünk.
A műtő felé vezető úton, ránk nézve, még egy utolsó pillantást vetett felénk. Félelmet sugárzó tekintete, melyben bizakodás alig, az amúgy is nyugtalan szívünkben erős szorongást váltott ki. Eddig ő volt az, ki vigasztalt, ő volt az, ki bátorított. Most neki volt szüksége rá.
Anyukám, nem lesz semmi baj. Fogva kezét, csak ennyit mondhattunk, és a tekintetünk kísérte őt egészen addig, amíg a műtő ajtaja becsukódott előttünk.

Most már bemehetnek hozzá. Szólt a nővérke. Egy nap telt el a műtét óta, az orvos bizakodó. Rápillantva édesanyánkra, a szívünkben vegyes érzelmek. A megkönnyebbülés, hogy túl van rajta, mind közül a legerősebb. A szeme, mely felénk pillant, nem mutat felismerést. Talán lát minket, de még nagyon kábult a tekintete. Az idő, mi számunkra engedélyezve van, hamar eltelik. Majd talán holnap beszélhetünk vele…

Az a pillanat másnap sem jön el. Arca szenvedésről árulkodik, és a gyengeség uralja testét. Halk és erőtlen a hang, mi a torkán kijön. Miért nem jöttetek tegnap? Vártalak titeket…
Vizet kér, fogná a könnyű poharat, de gyenge keze nem bírja. Nehéz, túl nehéz, suttogja, így megitatva őt, már alszik is a következő pillanatban.

Bizakodunk. Szótlanul indulunk haza, mindketten belemélyedve a gondolatainkba.
Másnap az ágya üres. A nővérke – látva riadt tekintetünket - gyorsan így szól. Édesanyjuk már az osztályon lábadozik. Megkönnyebbülve sietünk, hogy mihamarabb lássuk őt.
Már az ajtóból halljuk, hogy a hangja erősebb. Nővérke! Hol a csomagom? – szól türelmetlenül, kicsit idegesen. Szükségem van a fésűmre.

Nővéremmel egymásra mosolygunk. Semmi kétség, édesanyánk talán már kicsit jobban van. Pörölése zene füleinknek…