Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

[Tar_nok]

Az én sztory-m

Negyven évvel ezelőtt szakadtam-rohantam ki Kanadába mint egykori hazánkfia, a büdös disszidens.

Az első nap mikor elhagytam Magyarországot, és eldőlt, soha nem megyek vissza, legalabb is hosszú ideig nem, iszonyú erejű honvágy vett rajtam erőt. Tudtam, nem birtam volna tovább a szomoruság gyötrelmét, ezért vasakarattal félrerúgtam az érzelmet, és kijelentettem saját magamnak, hangtalanul, már az ágyban fekve este, hogy ezt az érzelmet nem engedem magamhoz közel soha többé.

Így is lett. Egészen kétezerötig, amikor egy reggel, újsakcikket olvasván a kedvenc kávehézamban, hirtelen elkapta a grabancomat az érzelem, de úgy, hogy felnőtt, sőt, hajlott korom ellenére, elbőgtem magam. Ott, teljes nyilvánosság előtt, egy kávéházban.

Ugyanis az újságcikk témája a közelgő labdarúgó VB körül forgott. Semmi magyar vonatkozás nem volt a cikkben. A cikk mellet egy lista állt, ami mutatta, kik voltak az eddigi VB-ken a legnagyobb gólszámot elérő futballistak.

Aznap a lista így nézett ki:

1. Ronaldo, BRA, 14
2. Gerd Mueller, GER, 14
3. Just Fontaine, FRA, 13.
4. Pele, BRA, 12.
5. Sandor Kocsis, HUN, 11.

Mikor a magyar névhez értem az olvasásban, iszonyat erővel vágott belém a honvágy. Nem is honvágy volt ez; hanem magyarságom érzete, egy hovatartozás érzése.

Igazán nem vagyok nacionalista, sőt. Kicsit le is nézem a magyar belpolitikát manapság, pusztán a gusztustalan politikai erőszakossága miatt. Nem egyedek elleni vagy testi sértessel együttjáró erőszakot értek ez alatt, hanem az ellenfél iránt tanusított tiszteletet egyáltalán nem mutató politikiai életet.

Na. Könnyű ezt nekem innen, Kanadából.

Ez a pici név öttlött ott föl nekem. Egy kis név, árván, ott állva, magyarul az idegen szavak tengerében, de mégis magateljesen, és tele dac- és kihívás nélküli öntudattal.

A név szépségével, kedvességével, és egy óriási meglepetéssel csapott le ram.

A nevet nem ismertem; az aranycsapat felbomlott ha jól tudom születésem előtt. Azt sem tudom, hogy hogy nézett ki az illető.

De a neve az mellbevágott.

Sokat gondolkoztam azon a héten, mikor ez történt, miért tett rám ez a név, egy futballista neve, akit névről sem ismertem, ilyen nagy hatást.

Rájöttem.

Azért, mert a neve nem őt jelezte egyedül, sem a magyar mivoltát, hanem egy harmadik fogalmat is: hallhatatlanságát.

Kocsist valószínüleg istenítették az ő napjaiban, mint más népszerű közéleti személyt általában mindig. De a ő ideje is elmúlt, mint előbb-utóbb mindenkié. Noha elmúlt az ideje, mégis hallhatatlan maradt: megjelent a neve; mitöbb, nem lehetett nem megjelentetni a nevét. Muszáj volt, a történelmi magyarság számára vadidgen ország, a futballista számára vadidegen kor, és magyarokkal merőben külömböző hagyományhalmazzal rendelkező nép ujságjában is. Senki nem ismeri Kocsis Sándort, nem tudják ki volt, a nyilvánvalókon kivűl; a legtöbb embernek talán át is siklott a tekintete mikor a nevet olvasta, de nem mindenkié; az enyém például fönnakadt és véresen nyers erővel szakított fel bennem érzelmeket.

Kocsis Sanyi, mint jeleztem, halhatatlanná valt. Ennek jelentősege lett. Azelőtt, az európai vallásos miliőben, mikor mindenki valamiféle istenben hitt, akkor mindenki hallhatatlan volt. Akár elkárhozott, akar nem, akár a mennyekbe jutott, akár nem; akár jó volt, akár rossz, a szelleme, a lelke, örökké élt.

Mire én felcseperedő korba jutottam, addigra Magyarországon elterjedt erősen a kommunisták által erőszakolt ateizmus. Mivel ebben a szellemben nevelkedtem, elfogadtam mint világnézetem egyik alapját, es azóta is vallom magaménak.

Tehát ha én mondom, hogy egy ember halhatatlan, az mást jelent mint a szó szokványos értelme. Hitem szerint a lelke nem éli túl senki tudatát. De egypár emberé mégis halhatatlan, mert az emléke nem múlik el soha. Ez az emlék-élet a halott számára, az ő már elmúlt, kiszikkadt lelkének nem jelent semmit, hisz a létezőtlennek nincs felfogása, ami a jelentést, az értelmet, felfoghatná. Mások számára az ő halhatatlansága nagy; nagyobbnak véljük őt, mint saját magunkat, tiszteljuk, hódolunk neki, esetleg keserűen irígykedünk a híréért és halhatatlanságáért; elfogadjuk emberi nagyságát úgy, mint ha tényleg, vallás-szerűen halhatatlan lenne, noha az elménk (legalabb is az ateistáké) ab ovo visszautasítja ezt a felfogást. Valahogy megis, az élő saját lelkünk egy, az evolució során régebbi kelettel kialakult mélyebb szintjén mégis elfogadjuk, hogy az illető túlélte a halálát.

Azelőtt mindenki halhatatlan volt. Nem kellett érte dolgozni, gürcölni, hogy az ember lelke túlélje saját magát. Legalább is mindenki így látta. Ember vagy? Igen? Nesze, itt egy lélek, ingyen, bérmentve. Kölcsön van, vissza kell majd adnod, de használd addig egészséggel, és vigyázz rá jól: ne add el, ne veszítsd el, ne add cserébe semmiért sem - ez volt a régi elfogadott igazság és az emberi világrend első pontja.

Manapság halhatatlannak maradni nehéz. Senki nem kap garanciát mint régen; a harc és a küzdelem csak akkor jogosít fel halhatatlanságra, ha megfelelő eredményt érsz el, te, gürcös ember. A harc eredménye viszont legnagyobb részt szerencsés véletleneken múlik, nem a gürcös harcos erőfeszítése nagyságán.

A mai, ateista közfelfogás szerint egy ember saját magát túlélni csak mások előtt tudja manapság. Mégsem kis dolog a halhatatlanság, még így bénán értelmezve sem - a végtelen élet reménye kecsegtető, és mint magyar, a neves futballista halhatatlansága fokozta bennem a nemzeti öntudatot. Hisz magyar volt ő is, a magyar nevet élteti. Bárki - magyar vagy idegen - szemszögéből nézve, emelte a magyar nívót. Ő erős és halhatatlan; büszke lehet az, aki az ő barátja. Én az vagyok, automatikusan, hisz osztozunk magyar mivoltunkban.

Erősebb lettem, magyarabb, egy kis ízelítőt kaptam a halhatatlanságbol, az illető nevét olvasva.

Ezért bőgtem el magam olyan iszonyatosan a káveházban, egy máskülönben semmittevő név olvasása során.

--------------------

Figyelem: a novella 4993 betűleütésből áll. A cím és eme lábjegyzet nincs beleszámovla, de minden más, úgymint szóközi szünetek, írásjelek, új bekezdesések, viszont igen.

[roland01]

Pályázat: Én Storym

Vakság

Hol is kezdjem a történetemet. Talán ott, hogy mindig is vágytam arra, érezzem, kellek valakinek, elfogad, így ahogy vagyok, szeret, és nem ver át. Szinte mindenki erre vágyakozik, de az élete során, rengeteg pofont kapunk, így valamennyi álmunkat feladjuk.
Vágyunk arra, hogy megleljük, párunkat sok mindenre ösztönöz minket. Eljárunk társkereső klubokba, regisztrálunk külön, az erre a célra létrehozott honlapokra, és próbálkozunk. De, eljön az idő, amikor már nem látjuk értelmét, és már feladunk minden reményt. És, általában, ilyenkor történik meg az, amit addig vártunk, azt kapjuk, amiért futottunk. Ránk talál a szerelem. Velem is így történt…

Május. Szép május, amikor a természet kinyílik, és szabadjára engedi valamennyi élőlény az ösztöneit, a vágyait, és kitárja a szívét. Én is így jártam. Volt valaki, akivel már egy ideje leveleztem, de a találkozó mindig váratott magára.
Azonban, a kiszámíthatatlanok összjátéka eredményeként, úgy alakult, hogy tudtunk találkozni. A buszállomásra beszéltük meg a randevút. Úgy mentem el, hogy egy óra, és lerázom, le is szerveztem már a találkozót az egyik barátommal, hogy elüssük a délután hátralévő részét. Késett a busza, türelmetlenkedtem, majd, percekkel később, az autóbusz megérkezett, és az utasok elkezdtek leszállni róla. És ott volt ő. Első pillanatra megragadott, nem tudtam levenni róla a tekintetem. Nem a legszebb volt a világon, de valami olyan látványt nyújtott, valamint az erőteljes kisugárzásának köszönhetően, megfogta a szívemet. Sétáltunk a városban, leültünk egy parkban, a barátommal a találkozót is lemondtam, és együtt néztük, ahogy az egész napos felhős idő után, kitisztul az ég, és a nap, lebukik a távoli dombok között. Egymást karolva néztük ezt. Azonban, ez az idill nem tarthatott sokáig, elárulta, el kell utaznia, a munkája miatt, és sajnos, ez így marad, ennyiben. Azonban, ha gondolom, mehetnék vele. Egész úton hazafelé azon rágódtam. Azonban, a döntés megszületett, így este tudattam családommal elköltözöm. Napokon belül közöltem a munkahelyemen, felmondok, és kérem, mondjanak le a felmondási időről. nehéz szívvel, de egy hetes felmondási idővel elengedtek. Eközben, minden egyes nap találkoztunk, sétáltunk, és a holdfényben egymás karjába borultunk. Sokan mondták, hiba elmennem, de nem törődtem velük, csak egyetlen cél lebegett a szemeim előtt, és az Ő volt.
Eljött a nap. Itthon, a búcsú fájdalmával megtelt könnyekkel búcsúztunk, majd elindultam, az úti célom felé. Út közben többször beszéltünk telefonon, hogy ő is oda ér, mire én. Elérkeztem a nagyvárosba, Budapestre, ahol minden és mindenki idegen volt, de nem érdekelt, mert tudtam, vele lehetek. Hamarosan át is vehettük az albérletünket, és meg is kezdhettük a kipakolást, amit magamra vállaltam, mivel szegény éjszakás műszak után volt. Az elkövetkező napokban a legboldogabb voltam. Együtt sétáltunk a Duna parton, közösen főztünk, fürödtünk, megosztottuk egymással a minden napjainkat. Ő eljárt dolgozni, én pedig minden egyes nap a várost jártam, hogy munkát találjak. Hazaérve, mindig frissen főtt étellel vártam, megbeszéltük a napi dolgokat, megfürödtünk, majd lefeküdtünk és összebújva filmeket néztünk. Minden szépen ment egy ideig. Azonban, gyülekezni kezdtek a sötét fellegek. Kimaradások, kolléganőivel eljárt szórakozni, a budapesti barátaival találkozgatott, és én mindeközben, otthon vártam, türelmesen. Azonban, ez csak a látszat volt. Belül mardosott a kétely, mi történhetett vele, miért nem jött még haza, merre lehet, mi történhetett, és mindig megkönnyebbültem, amikor hazaért. Minden kételyem tovaszállt, és együtt töltöttük az esténket, mint azelőtt.
Elérkezett a július. A névnapom hónapja. Mondtam neki, egyet kérek tőle, azon a napon legyen velem. Messze vagyok a családomtól, a szeretteimtől, a barátaimtól, és csak ő van ott velem, akkor. Ő ezt megígérte. Teltek a napok. Azonban, egyre gyűltek a sötét fellegek, amiket akkor még elhessegettem. Az után elérkezett a névnapom előtti nap. Megbeszéltük, reggel elmegyünk bevásárolni, mert a hűtőnk kifogyóban volt. Azonban, hiába ébresztettem, keltegettem, ő inkább az ágyban maradt. A számítógép előtt ültem, és az otthon maradt barátaimmal beszélgetek, amikor dél körül kijött, megnézte mit beszélgetek. Ekkor kivonult a szobából, bezárkózott a másikba. Mentem utána, mi a gond, de csak könnyezve annyit mondott, hagyj békén! Kérdeztem, mit csináltam, erre a válasza: „Miért beszélgetsz velük, nem vagyok neked én elég!” Hirtelen, nem tudtam, mit tegyek. Fogtam magam, és elindultam a városba. A Városliget pár percnyi sétára volt tőlünk. Délután volt, mire hazaértem, de ő nem volt sehol.
Este 10 óra volt, és még mindig nem jelentkezett. Már lefeküdtem, amikor megjött, és bevonult a másik szobába. Reggel, megint nem szólt hozzám, így én elmentem a városba. Délután, mikor hazaértem, ő ott feküdt az ágyban, és a számítógépen beszélgetett valakivel. Nem rejtegette előlem, és bele néztem. Hirtelen, nem tudtam, mi történik. Egy másikkal beszélt, hogy milyen jól érezték magukat az előző nap, és alig várják az estét, hogy ismét együtt legyenek. Rám nézett, és közölte, erről te tehetsz.
Átmentem a másik szobában, és lefeküdtem. Ő bejött, vitatkoztunk, igazat adott nekem, de nem érdekelte semmi, menni akart, és el is ment. Este nem tudtam aludni, kiterveltem, másnap ajándékkal várom. Az utolsó pénzemen virágot vettem, bevásároltam, egész nap sütöttem főztem. Telefonon beszéltünk, és megígérte, amint végez, hazajön hozzám. Kétfogásos vacsora, habfürdő, zene, füstölő, virágszirmok az ágyon. Ez várt rá. Kimentem a buszállomásra, és vártam, aztán megjött a busza, de ő sehol sem volt. Ekkor jöttem rá, hogy becsapott. Hamarabb jött haza, és ahhoz a másikhoz rohant. Szétfeszített az ideg, de türtőztettem magam. Haza értem, összecsomagoltam, hívtam, de nem vette fel. Az után fél 9-kor megcsörgetett, hogy mindjárt itthon van. Kimentem elé, miközben a főbérlővel beszéltem, és felmondtam az albérletet a részemről. Rövid vita következett, aminek az eredményeként, a megtervezett estéből semmi se lett, és a másokhoz rohant. Másnap hazajöttem. Az úton többször hívtam, sms-ket küldtem, de nem reagált. Ekkor tudatosult bennem az, amit a többiek mondtak. Te csak arra kellesz neki, hogy feljusson Pestre, és ott élhessen.
Igaz a mondás, az igaz barát, a bajban is velünk van. Támogattak, amikor hazaértem. Össze voltam törve. Most kezdek magamhoz térni, és olyan lenni, mint régen, de ugyanolyan már sose leszek. Mi a tanúság? A vágyaink sokszor elvakítanak, és elfelejtünk gondolkodni, illetve az ész érvekkel foglalkozni. Megtanultam, hogy soha többet ilyen felelőtlen lépést nem teszek, akár kiről is legyen szó

[Taki86]

Pirkadat

Itt ülök a tengerparton egy meredek sziklafal tetején. Alattam a mélyben ott a tenger és a víz alatti sziklák sokasága. Hamarosan, mikor felkel a nap, leugrom innen és véget vetek az életemnek. Hogy miért döntöttem így? Nem a szokásos szerelmi bánat vagy valamely családtag elvesztése, esetleg karrier romba dőlése vezetett ehhez az elhatározásomhoz. Egyszerűen elegem lett ebből az életnek nevezett pokolból. Bármibe is kezdtem sikertelennek bizonyult. A magánéletem éppolyan szerencsétlenség, mint a családom vagy a jelenlegi munkám. Bár sokak biztosan örülnének a helyemben, nekem mégis kevés és látom, ebben az életben nem tudok érvényesülni. Talán egy következőben. Hiszek a reinkarnációban, de csak remélhetem, hogy lesz folytatás. Egyre világosabb van, lassan felkel a nap. Nem hagytam hátra búcsúlevelet. Nincs miről írnom és azt sem akarom, hogy megállítsanak. Egyszerűen csak egy új életet akarok kezdeni, egy új testben, új sorssal, ami remélhetőleg kegyesebb lesz, mint a mostani.
A nap szépen lassan megjelenik a láthatáron. Felkészülök. Gyönyörű a napkelte. Olyan mint a születés, azt hiszem. Egy könnycsepp gördül lefelé az arcomon. Előredőlök és már zuhanok is. Olyan hirtelen ér a halál, hogy meg sem érzem a becsapódást. A világ elsötétül előttem. Már nem érzek semmit.

Minden csupa füst és forróság. Sötét falak mindenfelé és tűz ég mindenfelé. Mintha valami barlangban lennék. Rémület vesz rajtam erőt. Ez most vagy a pokol vagy valamilyen víz alatti barlang. De akkor miért nem fáj semmim? Elindulok körbenézni. Menekülnék, de hiába. Az egész hely egy óriási labirintus és mintha mindenfelől árnyak lesnének rám, hogy bármikor elragadjanak, ha nem figyelnék. Egy óriási trón emelkedik előttem. Olyan az egész, mint valami rémálom, pedig tudom hogy ébren vagyok. A sátánt várom szarvakkal és vasvillával, de csupán egy öltönyös figurát látok, aki furán fest az óriási trónon.
- Üdvözöllek eltévedt lélek.
- Ki maga és mit keresek én itt?
- Sok néven ismernek, de azt hiszem ez nem is fontos. Te öngyilkos lettél, amit nem nagyon tolerálnak az égiek. Ilyenkor idekerülsz az alvilágba és én szabhatom ki a büntetésed. Ne félj nem foglak itt kínozni vagy üstben megfőzni.
- Akkor mit tervez velem?
- Visszakerülsz arra az időpontra, amikor elrontottad életed folyását és utat engedtél a negatív gondolatoknak. Amennyiben újra idekerülsz, ismét ez lesz a büntetésed. Van valami kérdésed?
- Ismerősnek tűnik ez a hely. Most járok itt először?
- Ezt az életutat már nem először próbálod bejárni, de már előtte is találkoztunk néhány alkalommal.
- Hányadik próbálkozásom lesz ebből az életútból?
- Ez volt a 12.-ik. Hmm szerencsés 13-as? Majd kiderül. Most menj!

Az életem fordulópontja: frissen kikerülve az iskolából éppen az álláslehetőségeket kutatom. Négy lehetőség is van, de látszólag semmi különbség nincs köztük. Végül kiszámolom az alapján, hogy melyik a 13.-ik. Sosem voltam babonás, de sosem késő elkezdeni. A cég nagyszerű, a munka nem megerőltető, a fizetés megfelelő ás a kollégák is nagyon rendesek. Később, mikor egy év elteltével megtalálom az álláshirdetések listáját, rá kell jönnöm, hogy a többi cég mind csődbe ment. Egy kérdés jut eszembe: vajon mennyi köze van a 13-as számnak ehhez az egészhez? Aztán úgy döntök a múlt elmúlt és csak a jelen a fontos. A családom jó egészségnek örvend és jó pár barát támogat az utamon. Néha úgy érzem, kaptam egy második esélyt, bár az is lehet, hogy ez már a sokadik. Boldog vagyok.

Mikor öregen álmomban ér a halál egy apró mosoly marad az arcomon. Ezúttal nem a sötétség és a forróság vár, hanem a fényesség. Egy óriási csarnokban találom magam. Egy fiatalember fogad és azt mondja:
- Üdvözlöm! Ön sikeresen teljesítette a szükséges életút mennyiséget. Kérem, kövessen.
- Most mi vár rám?
- Az ön számára legmegfelelőbb életkörülmények közé kerül. Olyan háza lesz és olyan vidéken, amilyet csak szeretne.
- Mindig is a tengerpartra vágytam. Mi a helyzet a családommal? A barátaimmal? Ők is itt vannak?
- Természetesen ők is önnel lesznek.
Ezzel a mondattal vezet be egy ajtón, ami szinte a semmiből került elénk. A túloldalon álmaim háza vár egy gyönyörű tengerparton. A víz kristálytiszta és egyáltalán nem mély. A hőmérséklet kellemes meleg és a levegőben érezni a tenger illatát. A feleségem ott vár a ház verandáján. Egy kellemesen hűs italt ad a kezembe és én leülök mellé. A fiatalember észrevétlenül eltűnt előlem és az ajtót se látom. De már nem is izgat. Megérkeztem oda ahova mindig is vágytam. Nyugalom és béke vesz körül.

[Esther68]

Az én történetem

Nem mindennapi családból származom. Azok közé a neves családok közé tartozunk, ahol elég magas az egy négyzetméterre eső hírességek száma. Persze most mindenki azt gondolja: na és! Láttunk már ilyet. Hány híres családot ismerünk. Nincs ebben semmi különleges. Az én családom mégsem mindennapi. Még ebben sem.
Kislány koromban, mikor édesapám társaságában mutatkoztunk sokszor összesúgtak a hátunk mögött. Aztán egy-egy bátrabb ember, kíváncsiságától felbátorodva határozottan feltette a kérdést. Az oviban, később pedig az iskolában pár vagányabb rác állt elém, hogy fényt derítsenek a titokra.
- A te apukád a Koós János?
Nevettünk, nevettem. Nem az én apukám nem a Koós János, de valóban kísérteties volt a hasonlóság.
Az évek múltak, bátyám, aki 5 évvel járt előttem felnőtté vált. A kor tánczenei divatja már túlért Koós Jánoson, más irányzat hódolt. Pl. a dauerolt haj. Igen, nem csak a lányoknál. Ez a divat csalogatta elő a következő hírességet a családból. Testvérem akkori fényképeit nézegetve valóban olyan volt, mintha Soltész Rezső nézett volna vissza rám.
Érdekes, hogy a gyémánttorkúak alteregói gyülekeztek nálunk. A zene mellesleg nem állt távol a valóságban sem a családtól. Anyai ágon két zenész is fellelhető, de mind a kettő a hangszeres műfajban képviselteti magát. Az egyik dobon, az ifjabb pedig klarinéton tolta évekig.
A férfiak tündöklését megtörve jöttem be én a képbe. Egész pici koromtól színésznőnek és énekesnőnek készültem, imádtam szerepelni, exibicionizmusom nem is titkoltam. Rendre felléptem óvodai és iskolai rendezvényeken, szavaló- és énekversenyeken, sőt még egyszer a 28-as villamoson is. Már nem emlékszem pontosan, de néhány megállón át énekeimmel szórakoztattam az utazóközönséget a vezető mikrofonján keresztül. Nem is értem miért nem alkalmazott akkor a BKV.
A hangom ígéretes volt, énektanárom rajongott értem és ahogy növekedtem, nekem is sikerült egy alteregót begyűjtenem. Azt mondták nagyon hasonlítok Kovács Katira. Nemcsak a hangom, hanem a fizimiskám is. Talán ez is közrejátszott abban, hogy mindig Katinak hívott.
Ez az én kis családom, ahol a hírességek albumából csak édesanyám maradt ki. Vagyis nálunk az egy főre jutó hírességek száma kis híján elérte az egyet. Egy Koós, egy Soltész és egy Kovács. Azért ez egy családon belül nem semmi.
Mára exibicionista hajlamaim szinte teljesen háttérbe szorultak, inkább a nyugalmat szeretem, háttérbe vonulok. Édesapám eltávozott közülünk. Szürke gránit sírkövére édesanyám belevésette a képét, mikor látom, kicsit olyan, mintha tényleg figyelne. Ha kimegyek, leülök a gránittömb szélére és elbeszélgetek vele, elmesélem mi történik a nagyvilágban. A fények játéka sokszor mosolyra húzza a száját, aztán olykor mintha szomorúság tükröződne az arcán, alkalmanként egy könnycsepp is legördül.
Pár napja, hűvös. szeles idő volt. Nem öltöztem fel rendesen, fáztam kicsit, de nem volt kedvem felállni. Olyan békés volt minden, olyan megnyugtató. Kendőmet a fejemre húztam és csak bámultam ki a fejemből. Először fel sem tűnt a pár sorral arrébb tüsténkedő öreg néni. Arra lettem figyelmes, hogy már többször sétált el előttem, hol egy kannácskával vízért, hol pár gallyat vitt az éppen ellenkező irányban lévő szemeteshez. Ránéztem, ő is méregetett, végül nem bírta tovább és odacsoszogott hozzám.
- Ismerte őt? - mutatott a sírra.
- Igen - feleltem. - Azt hiszem elég jól ismertem.
- Nagy rajongója lehetett a Koós Jánosnak, ha még a képit is a sírközére vésették. - jegyezte meg komoly arccal.
Nem feleltem, csak mosolyogva a képre néztem.
- Na Isten áldja Katikám! - ezzel elcsoszogott kifelé a főkapu irányába.

[Nanor]

A Mackó

Ahogy álltam ott és néztem az anyát, aki úgy rángatta saját szülöttét mintha csak az a maci lett volna amit a csöppség tartott fél órája, eltöprengtem.

Mint minden nap, későn keltem most is. Megszokás lett ez már, hiszen munkám nemigen volt, életem is csak annyi amennyi még nem keseritett el másokat. De a házkörüli kötelességemnek eleget tettem mint mindig.
Felmostam, felporszivóztam, elraktam a szennyest, ilyesmi. Sok nő megnyalná mind a tiz újját ha egy ilyen férfivel hozná össze a sors.

Mint mindig egyszer egy héten, elindultam a helyi bevásárló központba. Szeretek ide járni, de nem a választék miatt, és nem is azért mert az akciók egymás hegyén hátán borulnak szerencsétlen apukák nyakába, akiket anyu küldött le egy pár apróságért.
Csak is az emberek miatt, jó jó persze van haszna is a látogatásomnak, hiszen meg kell vennem az alapvető élelmiszereket, de mégis.

Szóval az emberek, szines palettája vonul fel. Csupa ismeretlen, pillantások, gesztusok. És ők, egy anya, és az ő négy év körüli kislánya.
Igen, a kislány olyan, amilyennek egy négy évest elképzel az ember, loknis hajzuhatag, vidámság, nevetés, fél méternyi energia bomba.

Igen, én is érzem, hogy neheztelő pillantásokat kapok most, de ezt szoktam csinálni kiválasztok valakit a tömegből, elképzelem milyen ember lehet, és kicsit figyelek.
Most is nézem, ahogy az apróság tipeg, plüssmacija kezében, és a zöldséges standon minden zöldségre és gyümölcsre vidáman mutogatva mondja hangosan, hogy alma.
Az anya persze kijavitja, segit neki, megfogja a gyümölcsöt, zöldséget és megmondja mi az, megszagoltatja, megérinteti a kicsivel. Aki ezek után is vidáman almázza le az összes látnivalót.

Kicsit nézem őket még, és azon gondolkozom, hogy miért is vagyok egyedül, talán emiatt. Nézem az embereket, azt ahogyan egymással viselkednek, ahogy egymáshoz szólnak, a dühös pillantásokat. Talán a közeg rossz, egy ilyen helyen az emberek idegesek, tömeg van, és fülledt áporodott szag terjeng, keveredve a takaritók által kilögybőlt fertőtlenitő szerrel. De lehet pont emiatt választottam ezt a helyet, itt mégiscsak kibúvik a szög a zsákból, nem? Nem tudom, tolom a kocsimat tovább, már nem látom az anyát és lányát. Igy megyek utamra.

Valahol a paprikák, és paradicsomok sűrű erdejében egy apró szőrős kis teremtményre leszek figyelmes. A plüss macija a kislánynak.
Felkapom, és egy halk kérdést intézek felé.

- Mit keresel Te itt kishaver?

Válasz nincs, de ekkor sirás, és hangos szóváltás töri meg a pillanatnyi csendet

- Már megint hol hagytad mi? Ez már a harmadik eset a héten, hát nem tudsz vigyázni a dolgaidra mi?

A hang felé fordultam, és megpillantottam az anyát és lányát.
Ahogy álltam ott és néztem a nőt, aki úgy rángatta saját szülöttét mintha csak az a maci lett volna amit a csöppség tartott fél órája, eltöprengtem.

Miért?

Válasz hiányában odamentem hozzájuk, letérdeltem a kislányhoz, és a kezébe adtam a macit.

- Tessék, egy kicsit vigyáztam a barátodra, úgy tünik elveszett.

-Köszönd meg szépen. Mondta az anya.

De a kislány annyira meg volt szeppenve, hogy csak bámúlt, hatalmas szemeivel a macijára, mintha varázslat szemtanúja lett volna.

- Köszöni szépen. Mondta az asszony.

Én felálltam, mosolyogtam, és visszafele uton azon gondolkoztam, mennyi maci, bevásárló lista, kulcs, pénztárca veszhetett már el itt, a sorok labirintusában. Mennyi emlék és történet.

[Kedit101]

Az én storym

Újjászületésem napja

Történetem akkor vette kezdetét, amikor egy tanyára tett kirándulás alkalmával megsimogattam egy puha, bundás kisbárányt. A tanya, ahol lakott, híján volt a kézmosásra alkalmas, vezetékes víznek. Ami nem is lett volna olyan baj, ha az immunrendszerem nem működött volna rosszul. A lelkem ezután néhány héttel egy utazáson vett részt, tudatom bizonyította, hogy testem legyen bár gyenge, immunmechanizmusaim hibásak, de a lelkem legyőzhetetlen, képes határozni további sorsom felől. Az eseményeket elemezvén immár úgy látom, hogy az agyamon uralkodó negatív gondolatok győzedelmeskedtek akkor a pozitív és negatív jövőképem harcában. Negatív gondolatokkal, negatív hozzáállással életre hívtam a bennem lakozó negatívot, rosszat szerettem volna vagy sem. Miként keltettem életre a lelkembe lakozó negatív erőket? Jellemezvén egykori önmagam: magányos voltam, csak mert nem feleltem meg és nem is akartam megfelelni a XX. századi társadalom elvárásainak. Sokáig hiányzott az életemből az élet, akár a levesből a só. Szerettem volna, ha valami eltávolítaná lényemet a XX. századi társadalomból, de megtapasztalhattam, hogy nem mi döntünk arról, mikor érhet véget a földi szenvedésünk vagy élhető életünk. Megkísérelhet valaki egy öngyilkosságot, ha lelke még nem fejezte be földi útját, akkor talán valamilyen testi sérüléssel együtt, de itt marad.
Földi pályám egy színek kavalkádjával teli, mondhatni varázslatos útszakasszal kezdődött. Azután, ahogy nőttem, a színek egyre zavarosabbak lettek, mint a vihar előtti őszi égbolt. Ennek az életnek 2009. szeptember 7-én véget vetett valami. Abban az évben, egy nyár végi forró napon, néha egy-egy fuvallat megérintette az árnyékos teraszt. Kevés volt, kis idő múlva már nem biztosította az éltető oxigént. Bekapcsoltam a ventilátort. „Erősebben- erősebben”- magasabb fokozatra kapcsoltam a szerkezetet, ami immár maximális sebességgel hasította a levegőt, eközben az összes gondolat elmenekült a fejemből. Agyam, mint egy bevásárlószatyor a vásárlás előtt, az újratöltésre várt. Néztem a lábfejem. Az egyre nagyobb lett. „Dagad”- gondoltam. Sosem volt még bedagadva a lábam. Nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Vártam az idő múlását, és egyszer, ki tudja milyen oknál fogva segítséget kértem. Valami biztosan megmozdult bennem, talán feltört egy megérzés, hogy a lelkem megriadt, a félelem úrrá lett agyamon, és végtagjaimon és a telefonhoz vitt. Nem gondolkodtam miért teszem, talán ilyen az öngyilkosok, a végzetes tett előtti hirtelen megtorpanása is. Már nem akartam elhagyni e földet. Felnyitottam a városi telefonkönyvet. Az ügyeletes orvost hívtam, aki azt mondta, megnéz.
Percek teltek el, előkerestem a papírokat, vártam, és volt időm gondolkodni.
Furcsa dolog az ember lelke. Mindig vágytam arra, hogy eljön a halál, bekopogtat, és megment a sanyarúnak ígérkező jövőtől. De a halál éppen akkor látogatja meg az embert, és ragadja magával, amikor nem számítunk rá, mikor várjuk, akkor nem jön. Az orvos eljött, közölte, hogy semmi komoly, de mindenesetre kitölt egy papírt, ha hívni kellene a mentőt. Azután elment, és csak a csend és a tanácstalanság maradt utána. A lábfejemet már nem tudtam volna beletuszkolni a cipőmbe. Megint eltelt egy kis idő, s egy mentőautó állt meg a ház előtt. Bevittek az Intenzív Osztályra. Nem is foglalkoztam vele mi lesz másnap, képtelen voltam rá. Nem néztem a jövőbe. Evés közben ki- kiesett a villa a kezemből, ezt a szokásosnál feltűnőbb esetlenségemnek tudtam be. Azután egyszer csak szólt az orvos, most végre elvisznek egy másik vizsgálatra, egy messzebbi városba. Már vártam, mert egyszer ülve aludtam el a kényelmetlen ágyon, és leestem a földre. Felsegítettek az ápolók, nem értettem mindez miért történik. Végre eljött a perc, amire vártam, elmehettem onnan, beszálltam egy levegőtlen mentőautóba, és kínoztak az úton a napsugarak. Megálltak velem egy útba eső város kórházában, természetesen az Intenzív osztályra vittek, s én egyre csak azt gondoltam, ez puszta időhúzás, és játszanak az idegeimmel. Ott, kis idő múlva egy újabb autóba kerültem, melyben jól éreztem magam mert fedett volt, s újra a végtelenül kellemes levegőt, a hűs fuvallatot lélegezhettem be. Addig senki nem tudja, milyen jó is a szabad levegőn, amíg egy darabig nem zárják el előle. A testem és a lelkem elöntötte az éltető oxigén. Az ember átélheti a boldogságot, de ez az érzés kevés Földlakónak adatik meg. Végre éreztem a kristálytiszta levegő minden egyes molekulájának szabad áramlását. Egyszer csak szirénázni kezdett a mentőautó. Azt mondták, a nagy forgalom miatt. Elhittem. Nyugalom árasztotta el teljes valómat. Már ott voltunk a kórház utcájában, amikor hirtelen elaludtam. Valaki lekapcsolta a villanyt és vele együtt az érzékeimet. Állítólag az intenzív osztályra vittek, de csak egy férfira emlékszem műtősruhában, és egy nőre, szintén beöltözve. Biztos voltam abban, hogy csak álmodom, így bátran beszéltem a másik, idegrendszeri betegségemről, a nap égető melegéről. Izgalmas volt ott feküdni, a hideg, talán kék csempés szobában. A helyiségben volt valami földöntúli. Két ajtó nyílik onnan. Az egyik a külvilágba vezet, a másik, a halál folyosójára nyílik. Miután végeztek, egy kórterembe vittek, ahol immár teljesen magamhoz tértem. Nem emlékeztem hogyan és miért kerültem oda, olyan volt, mintha mindig is ott éltem volna. Még egy életmentő műtét várt rám, megint abban a szobában, de meglepően gyenge és elesett voltam, nem értettem miért. Azt mondták, annyira erőtlen vagyok, hogy nem fogom a műtétet átvészelni. Egyre csak fogytam, pedig speciális étrendet kaptam, mégis mintha minden darab hús menekülni vágyott volna valaki más testébe. Arra gondoltam: „ha még egy kilót fogynék, már nem is lehetne látni”. A műtét még váratott magára. Eltelt egy hét, már majdnem kettő, de csak veszítettem a súlyomból, és végül belátták, belém tömhetnék az angol királynő vasárnapi ebédjét is, meg kell próbálkozni az operációval. Számomra nem volt kérdés, hogy sikerül. Vártak rám odakint, és ezt nem hagyhattam figyelmen kívül. Azután naponta kérdeztem, mikor lesz már. Azt mondták, túl gyenge és elesett vagyok. Pedig erősebbnek éreztem magam, mint addig bármikor. Látva a sok kételkedő embert, elhatároztam, hogy majd én megmutatom, hogy túlélem. Ezt a nagy erejű pozitivitást két dolognak köszönhetem. Az egyik, a nővérek biztatása, a másik Isten szava, ő mindig megmutatja, akarata felülmúlja még a legnevezetesebb földi orvos képzeletét is. Annak ellenére, hogy a testem, a végtagjaim nagyon lassan követték a lelkem száguldását, 1-2 lépés után szememben összeolvadtak a tárgyak, és nem volt a lábamban erő, én tudtam, hogy túlélem, sokan pedig bíztak a sikerben. Tisztában voltam vele, hogy a teremtő egy másik betegséggel is felruházott, de azt „elküldtem, had pihenjen.” Kis idő múlva eljött a műtét napja. Csak arra emlékszem, hogy amikor felébredtem, azt mondták sikerült. A műtét után átvittek az Intenzívre, ahol kábulatban hevertem néhány napig, szerencsére onnan sem maradt sok emlékem, csak annyi, hogy azt vártam hidegebb lesz. Nem hagytam, és akik szorítottak értem, nem hagyták, hogy ne sikerüljön a mű-szívbillentyű beültetés. Isten megmutatta, hogy nem igaz az az állítás, hogy „ha ilyen vékony, nem fog tudni felállni”. Sokan azt mondták, hogy „meg kell próbálni, mert ez az utolsó esélye”. Nem hagytam el magam, én megmondtam, hogy sikerül, bíztam Istenben, tudtam, hogy segítséget kapok. Isten, egy szolgája, egy plébános minden nap bejött hozzám, és részesített az Áldozás szentségében. Sosem figyeltek még rám ennyire, mint azokban a hetekben. A lelkem élni akart teljes valójában, valami megtiltotta bennem, hogy feladjam a küzdelmet. Kötelezőnek éreztem a túlélést, hiszen annyian szerették volna. Bebizonyítottam, hogy „fejben dől el minden”. Olyan szépnek tűnt akkor a világ. De a gyógyulásommal visszatértek környezetembe a gyarló, számító és hitetlen emberek. Rosszul esett, hogy csak én változtam, a társadalom ugyanolyan maradt.
Valami fogta a kezem. Valami, ami az emberi tudat felett áll és egy általunk nem ismert dimenzióban létezik. Egy földi élet által nem tapasztalt, nálunknál jóval intelligensebb hatalom. Melynek világába mi is eljutunk, oda, ahol nyugalom és béke uralkodik, s mindenki egyenlő és egyforma, senkit nem zárnak a kapukon kívülre. Nincsenek sötét gondolatok, tiszta, és érthető az élet.
Egy ilyen élmény ráférne a legtöbb emberre. Részesültem a megtisztulásban, és magam mögött hagytam addigi életem. Megtapasztaltam lelkem erejét. Nem számítható ki, mikor jut el a tudatunk arra a szintre, hogy megfelelhessen a lélek kihívásainak. Ha megfelel, ezt érdemnek kell tekinteni.


Isten és a barátaim segítségével megakadályoztuk, hogy a negatív gondolataim arassák le felettem a végső győzelmet, így csak csatát nyertek, de a háborút még nem.
Azóta, nap mint nap találkoznom kell az emberek kicsinyességével, és számos olyan, helytelen emberi magatartással, amit az átlagpolgár észre sem vesz a rohanó világban, viszont másképp süt a nap, fényesebbek a sugarai.

[Ugocsi]

Stopper>>

>>

>>

A ’80-as évek második felében környezetvédelmi szakmérnökire jártam (minden szónak jelentősége van az elkövetkezők miatt!) Úgy 25-en lehettünk, elsősorban vegyészmérnökök, de volt néhány gépészmérnök, kohómérnök, én, mint bányamérnök vettem részt és természetesen voltak tudományegyetemet végzett csoporttársaim is, vegyészek – határeset! -, egy fizikus, sőt egy biológus is. Egy alkalommal csoportos kísérletet kellett végeznünk, valamely anyagot kellett reagáltatnunk másokkal, mérnünk az időt és tapasztalásainkat végül jegyzőkönyvbe foglalni, amely kézzel íratott meg. A három vegyész/vegyészmérnök-kolléga azonnal felosztotta egymás között az effektív munkát, rám – mint egyetlen (szép)írástudó egyedre a jegyzőkönyvvezetés jutott, de mit dolgozzon a biológus barátunk? A kísérletben volt olyan rész, amikor a reakcióidőt is mérni kellett, egy perc volt a megfigyelési időszak, ami stopperral volt mérendő: - Ismered a stopper működését – fordult I.. a mérőcsoport önmagát kinevező vezetője a biológus sráchoz. - Természetesen! – hangzott a magabiztos válasz. - Akkor, ha majd szólok, elindítod a stoppert, mérsz egy percet és szólsz, hogy „most”! - Rendben! A fiúk összeállították a rendszert, majd szóltak, hogy indulhat a stopper, el is indult, majd – túl is! - rövidesen felhangzott: Most! A vegyészek egy emberként rontottak a biológusra: - Korán szóltál! - Mondtam, hogy egy perc múlva! - Tuti, hogy még nem telt le az egy perc! - Dehogynem telt le! – védte magát a biológuskolléga – Körbeért a mutató! – és védekezően tartotta maga elé a műszert, amin tényleg a kezdőponton állt a „nagymutató”. Egyetlen apró probléma volt csupán, hogy az adott szerkezeten FÉL PERC alatt ment le a teljes fordulat, ami természetesen méretes számjegyekkel jelölve is volt! A kísérlet ezennel meg is halt, I. átkozódott és magyarázta a stopper, mint összetett és csak magas műszaki ismeretekkel használható műszer működését, én munka nélkül maradtam, az oktató mérgelődött, a tankör röhögött… Másnapra egy A/4-es papíron, színes filctollakkal elkészítettem egy oklevelet, miszerint biológus-tankörtársunk eredményesen elvégezte az alapfokú stopperkezelői tanfolyamot, amelyet I.. mint mérőcsoport-vezető és én, mint jegyzőkönyvvezető aláírásunkkal is igazoltunk…


Ugocsi

[P. Szabó Mária]

Ő meg én

–Eljössz velem moziba? – nézett rám. Nem is értettem, régen nem hívtak már moziba, a szavak szinte idegenül csengtek.
– Elmehetek – gondoltam, úgysem lesz belőle semmi.
– Akkor majd hívlak.
– Jó. Ráhagytam a dolgot, majd el is felejtettem azegészet, míg egy este ismeretlen férfihang szólt a telefonba.
– Tudod, a mozi.
– Ja igen, emlékszem már. És mit néznénk meg?
Próbáltam felidézni az arcát, de nem ment.
– Gondoltam, a Mamma miát, lenne kedved?
„Végül is miért ne, ha már így alakult.”
– Megnézhetjük.
Nem lehettem túl lelkes, mert megkérdezte:
– De tényleg nem zavarok?
– Nem zavarsz.
– Jó, akkor holnap este.
– Rendben.
Ahogy letettem a telefont, meg is bántam, fogalmam sem volt, kinek ígértem a másnapi estémet, hónapok teltek már elmegismerkedésünk óta, és akkor is talán két szót, ha váltottunk. Ez a férfi negyvenkét éves lehet, ha jól emlékszem, egyébként meg semmi nyomot nem hagyott bennem. Nem éppen az én korosztályom, de mindegy. Másnap nagyon fáradt voltam,nem is készülődtem igazán, valahogy nem volt tétje az egésznek. Már vagy tíz perce vártam a parkolóban, amikor csöngött a telefon: „egy kicsitkések”, jó, gondoltam, legfeljebb nem megyünk moziba. Amikor megérkezett, a levegő sisteregni kezdett, kinézett a kocsi ablakán, szőke volt, jóképű és impulzív.
– Most már nem mehetünk moziba.
– Miért nem? – nevetett rám.
– Nem érünk oda.
– Dehogynem! Van még kilenc percünk, na gyere!
Beszálltam, és elkezdtünk repülni. Nevetett és pezsgett, hirtelen irigy lettem, ez a pezsgés régóta eltűnt az életemből. Lám,milyen jó, ha valaki így élhet. A film igazi habkönnyű, szórakoztató, és jó volt mellette ülni, mintha nem is egy idegen férfi lenne, a karunk ért egymáshoz,semmi férfi és nő, csak két ember. Váltottunk még pár szót és elköszöntünk.
– Jövő pénteken ráérsz? Akkor is egy jó film megy, A múmia visszavág. Nézzük meg!
– Nézzük! Te sokkal fiatalabbnak látszol, mint a korod, tudsz róla?
– Most már igen – nevetett.
Nem vártam a pénteket, mindegy volt, nem érintett meg bennem semmit.
– Kések megint, nem baj?
– Nem!
Robbant a levegő újra. A film után a kocsiban beszélgettünk egy keveset.
– Jövő pénteken ráérsz? Jó film megy.
– Mi mindig moziba fogunk járni? – csodálkoztam a dolgon, mert egyébként semmi olyasmit nem érzékeltem, hogy tetszenék, nekem sem igazán tetszett.
– Nem, de mindent a maga idejében.
Majd egyszer éjfélkor csengett a telefon. Ő volt. Nem vettem fel. Eltelt valamennyi idő, amikor sms-jelzésre ébredtem. „Hát itt vagyok, nehéz volt, de megérkeztem”, írta.
– Hol vagy? – csörgettem meg.
– Itt a házad előtt – válaszolta boldogan.
Franciaországból érkezett, már két órája próbálta az utcánkat megtalálni. Itt töltötte az éjszakát, és attól kezdve rendszeresen. Lassan belopakodott a lelkembe. Amikor megtudtam, hogy nem negyvenkettő, hanem harminckét éves, késő volt, már szerettem. Belépett az életembe azért, hogy megtanítson a türelemre. Mert hol jött, hol nem. Állandóan rohangált a világban, előadást tartott Amerikában, valamilyen tárgyalása volt Spanyolországban, munka mindig, töméntelen mennyiségben.
– Tudod, hogy akkor beléd szerettem, amikor legelőször megláttalak? – kérdezte egyszer.
– Igazán? – hittem is meg nem is.
Teltek a hetek, a hónapok, egyre inkább éreztem, hogy szeret. Nem úgy, ahogy eddig megszoktam a szeretetet, sokkal tisztábban, mélyebben. Már közel négy hónapja tartott a kapcsolatunk, amikor szerelmes lettem a lehetetlen férfiba, aki huszonnégy évvel fiatalabb. A lányom szerint ne spirázzam túl a kérdést, neki az lenne meglepő, ha olyan valakibe lennék szerelmes, aki minden szempontból megfelelő. „De persze ez kizárt, mert halálra unnád magadat”, közölte minden együttérzés nélkül. Mindegy is. Ő az én bónuszom a sorstól. Egy barátnőm szerint azért kaptam, hogy tanuljam a türelmet, és azért is, hogy rájöjjek, az igazi szeretet nem követel, csak ad és elfogad. Karmikus találkozás, mondja a másik barátnőm.
„Nem telik el nap, hogy ne gondolnék rád! Aranyos vagy, és majd beleszakadok, hogy nem vagyok veled. Nem sok jövőm van itthon, ezért nem is tervezek vele. A munkám miatt (ami egyben a jelenem és jövőm) alig van időm bármire. Mindenképpen szeretnélek még érezni és összeolvadni veled. Elmondani személyesen, hogy mit érzek irántad. Jövő héten,kedden érkezem haza és szeretnék veled találkozni.”

[BaleyBandi]

Sajnos fogalmam sincs, mi a helyes módja novellám elhelyezésének, így ide teszem fel.

Megyek hozzád


Mintha helyet cseréltek volna egymással a hónapok. Míg januárban rügyek bújtak elő a faágakon, február szokatlan hideggel és havazással köszöntött be Mátraderecskére. A napokon át esett hó közel félméteres dunyhát borított a falura, amiből csak a sárga templom hósapkás kupolája és a Kanázsvár kaputornyának groteszk torzója kandikált ki.
Amikor végre feloszlott a sűrű felhőzet, dermesztő hideg árasztotta el a vidéket. Éjszakánként nem volt ritka a mínusz húsz fok sem, és a kémények megállás nélkül kormolták az eget.
Már három napja tartott ez a kemény fagy, amikor Joli néni reggel kiment a kamrába fáért, hogy befűtsön a konyhai sparheltbe. Félig megrakta már a kosarat, amikor egy kicsit megszédült, így visszabotorkált a házba. Lédit és Morcit, a két loncsos bundájú kutyát, szintén behívta, hogy az éjjeli házőrzés jutalmául, vele együtt melegedhessenek a konyhában. Mire visszaért, a szédülés teljesen elmúlt.
Joli néni már több, mint húsz éve élt egyedül. Férje, aki két héttel volt fiatalabb nála, hatvankét éves korában halt meg érszűkületben. Kezdetben az egyik, nem sokkal később azonban a másik lábát is amputálták, de szepszis lépett fel, ami alig huszonnégy óra alatt elvitte Rezső bácsit. Joli néni azóta hetente kétszer ment ki hozzá a temetőbe. Amikor csak tehette, télen is vitt virágot a sírra, de mécsest minden alkalommal gyújtott. Gyermekkel nem áldotta meg őket az Isten, de Joli néni mégis elmondhatta magáról, hogy legalább harminc gyermeke van. Hajdanában szülésznőként dolgozott az egri kórházban, és bizony sokszor előfordult, hogy ő vezette le a szülést a faluban, ha valamiért a mentő nem tudott időben kiérkezni. Szerette is mindenki Mátraderecskén, és gondoskodtak róla, hogy Joli néni semmiben se szenvedjen hiányt. Bár még mindig fürge volt, és el tudta látni magát, nem volt olyan évszak, aminek nehezebb munkáit ne végezte volna el helyette valaki. Télen kétnaponta összevágták a tüzelőt, tavasszal felásták a veteményeskertet, nyáron lekaszálták a füvet, ősszel pedig behordták a tüzifát, amit egy teherautóval hoztak neki a közeli erdőgazdaságból. Jancsit - aki nemrég töltötte be az ötvenet, és a közeli téesz-ben dolgozott egész a rendszerváltásig -, szintén ő segítette a világra. Jancsi azóta megvásárolt egy erdőt, azután egy másikat, harmadikat, negyediket. Remekül gazdálkodott, ezért a falu egyik tehetős embere lett, de soha nem szállt fejébe a dicsőség. Örökké hálás volt Joli néninek, mert ha a születésekor nincs ott, a nyakára tekeredett rövid köldökzsinór, ami hónapokon át az életet adta, hamar gyilkosává lett volna. Jancsi minden évben gondoskodott a megfelelő mennyiségű tüzifáról, nagyobbik fia, Tamás, aki frissen diplomázott az erdőmérnökin, kétnaponta járt fát hasogatni.
Azon a napon, amikor Joli néni beengedte a két kutyát, Tamás nem jött, mert Ausztriába utazott édesapjával egy erdészeti konferenciára, de ez nem jelentett gondot, mivel előző alkalommal már előre nagyobb mennyiséget hasogatott fel.
Joli néni a konyhában készülődött ebédet főzni. Zöldséglevest és diós tésztát. Amikor összevágta a zöldésgeket, ismét szédülni kezdett, de hiába kapaszkodott a sparhelt szélébe, nem tudott állva maradni. Le kellett ülnie, de már nem maradt ideje, hogy magától tegye. Elvesztette az eszméletét, és lerogyott a hideg padlóra. A két kutya azon nyomban ott termett mellette, és nyüszítve nyalogatni kezdte az arcát, de Joli néni erről már semmit sem tudott. A sparheltbe dobott néhány gyújtós lángja hamar elhamvadt és a konyha óráról órára hidegebb lett.
Este tíz óra volt, amikor Joli néni visszanyerte eszméletét. A kutyák szorosan hozzábújva melegítették a testét, és hálás farkcsóválásba kezdtek, amikor két kezével átölelte őket sötétben.
- Na, most jól megjártad Jolán! - gondolta magában, és megpróbált lábra állni, de a próbálkozásra rögtön visszatért a szédülés. Visszahanyatlott, de szerencsére nem veszítette el újra eszméletét.
- Jaj, drága kiskutyáim, mi lesz most veletek? Még enni sem tudok adni nektek.
A kutyák, mintha csak értenék amit mond, még szorosabban bújtak hozzá, és Joli néni addig simogatta őket, amíg mindhárman elaludtak.
Hajnali ötkor még mindig a kutyák melegében ébredt fel. Dereka nagyon fázott, és érezte, ha nem áll fel, hamar kihűlhet. Maga alá akarta húzni a lábát, de csak az egyik engedelmeskedett, az is nehezen. A másikat egyáltalán nem érezte.
És akkor képzeletében megjelent Rezső bácsi. De nem ám az öreg, aki hatvankét évesen otthagyta őt, hanem a délceg, dús fekete hajú, kunkori bajszú húszéves. Joli nénire mosolygott és felé nyújtva kezét, így szólt:
- Gyere Jolikám, itt az idő, hogy újra együtt legyünk.
Joli néni meg akarta érinteni a felé nyújtott kezet, remélve, hogy az majd segít felállni, de Rezső bácsi eltűnt.
- Megyek, megyek. Tudom én is, elérkezett az idő - suttogta.
Amint visszahanyatlott a keze, az utcáról kiáltások hallatszottak:
- Joli néni, Joli néni! Nincs semmi baj?
Összeszedte maradék erejét, és visszakiabált:
- Minden rendben van, csak fáradt vagyok, és alszom még egy kicsit.
A tejes volt az, aki aznap is, ahogyan máskor, letette a tejet a kertkapuhoz. Gyanúsnak találta, hogy az előző napi üveg is ott van még érintetlenül megfagyva, de nem erőltette tovább a dolgot, megelégedett annyival, hogy az idős asszony válaszolt neki. Amikor egy óra múlva befejezte a tej kihordását, mégis úgy döntött, vet még egy pillantást a házra. Beült az autóba, és sietségben a jeges úton ide-oda csúszkálva visszahajtott. Amikor kiszállt, látta, hogy a hóban már a második üveg tartalma is hártyásodni kezd. Benézett a kerítésen és nem látta a kutyákat sem. Nem tudta mitévő legyen mindaddig, amíg fel nem pillantott a kéményre.
- Nem ég a tűz! - mérte fel végre a helyzetet. - Joli néni, Joli néni! Megyek már, mindjárt ott vagyok!
Átmászott a kerítésen, mit sem törődve, hogy nadrágját félig leszakította a hegyes deszka. Megragadta a kilincset, de hiába nyomta le, az ajtó nem nyílt ki. Belülről volt bezárva. Rúgni kezdte az ajtót, de az keményen ellenállt.
- Segítség, Joli néni rosszul van! Segítség! Valaki hívjon mentőt!
Harmadik nekifutásra sikerült végre betörni az ajtót. Joli néni eszméletlenül feküdt a kövön, a kutyák pedig ugyanúgy mellette, mint mielőtt elaludt. Némán nézték a tejest, ahogy az asszony fölé hajol, és nyakára teszi a kezét, hogy kitapintsa pulzusát.
A mentők negyed órán belül megérkeztek, de addigra már Joli nénit a szomszédok segítségével felemelték az ágyra, és alaposan betakarták meleg takarókkal. Még mindig eszméletlen volt.
Amikor a kórházban felébresztette az orvos, Joli néni nem kérdezte mi történt. A szeme sem rebbent, amikor közölték vele, hogy amputálni kellett a jobb lábát, és kis híján a balt is.
- Ha még egy órát fekszik ott, annak már beláthatatlan következményei lehettek volna. Aludjon most egy kicsit, de ha bármire szüksége van, az ágy mellett találja a csengőt.
Az orvos elindult az ajtó felé, de egy pillanatra még visszafordult:
- Tudja, hogy a kutyái mentették meg az életét? A testükkel melegítették.
De Joli néni addigra már újra becsukta a szemét. Az ajtó becsukódott magára hagyva Joli nénit a gondolataival. Az asszony előtt ismét megjelent a fiatal, mosolygós Rezső bácsi, és Joli néni akkor azt mondta:
- Nem engedtek még, de ne félj, már hamarosan megyek hozzád.

[BaleyBandi]

Váratlan látogatás

- Jó reggelt! Kérem, bocsásson meg, amiért ilyen váratlanul, de vannak dolgok, amit ön sosem láthat előre!
- Elég korán van még egy váratlan látogatáshoz. Még fel sem keltem. Hogyan jött be?
- Nekem kérem, minden lakáshoz van kulcsom. A szakmámhoz tartozik.
- Csak nem betörő?
- Jaj, dehogy vagyok betörő! Eszem ágában sincs elvinni bármit is. Én önhöz jöttem.
- Hát... Foglaljon helyet! Magamra kapok gyorsan valamit, és főzök egy kávét.
- Nagyon kedves, az jól fog esni. Tudja, már sok helyen jártam ma. De kérem, ne vesződjön miattam az öltözködéssel!
- Ha nem zavarja, hogy pizsamában vagyok…
- Ellenkezőleg! Érezze magát otthon.
- Hány cukorral szeretné? Tej, tejszín?
- Kettő cukor, és egy kevés tej.
- Kész is. Kicsit fáradtnak tűnik. Mikor kelt?
- Nem is tudom. Már rég nem alszom, annyi a munkám. A kávé remek!
- Ha megengedi, most már tényleg felöltöznék.
- Nincs rá szükség, így is teljesen jó.
- Megtudhatnám, minek köszönhetem látogatását?
- Oh, bocsásson meg, kérem! Teljesen elfeledkeztem magamról. Látja? Ez a kimerültség... És ez van már, nem is emlékszem mióta.
- Tehát?
- Nos, kérem, ne lepődjön meg nagyon! Én a halál vagyok.
Egy kávéscsésze apró darabokra tört a földön, vörösesbarna foltot hagyva a konyhakövön.