Az Én Storym Irodalmi Novella Pályázat

[BaleyBandi]

Égig érő tűz



Fél tíz elmúlt már este, amikor hatéves kislányommal, Kamillával összeszedtünk tollat, papírt, színes ceruzákat, és mint két igazi barát, akiket nagy titkok kötnek össze, lelopakodtunk az emeletről. Az udvaron átosonva, alig vártuk, hogy odaérjünk a garázsban felállított titkoslevél-író asztalhoz, és végrehajtsuk, amit elterveztünk. Még csak pár órája búcsúztattuk édesapámat, de annyit gondoltunk rá, és annyi mindent nem mondtunk el neki, hogy elhatároztuk, leírjuk gondolatainkat, és egy nagy tűz lesz az égi postás, akivel felküldjük hozzá.
Az udvaron aztán rögtön az eget kémleltük. Esőt, viharos szelet ígért éjszakára a meteorológia, és ezen a felhős júniusi estén valóban bármelyik pillanatban megindulhatott volna az égi áldás. Szinte teljessé vált a szélcsend, és ha mégis feltámadt egy kis szellő, pajkosan körbesimogatott bennünket. A percről percre sötétebbé váló égbolton egyre gyakrabban cikázó villámok miatt sietneünk kellett. A prognózis helyességéhez nem fért kétség.
Leültünk az asztalhoz, és nekifogtunk a munkának. Kamilla rajzolt, én írtam. Olyat szeretett volna alkotni, mint még soha. Folyamatosan kérdezgette, hogyan nézzen ki a tündérlány, nem haragszik-e Papa vagy én, amiért az egyik keze nagyobb a tündérnek, mint a másik. De meg is magyarázta, hogy ez azért van, mert azt csak így látjuk, mert előre tartja, és ilyenkor nagyobbnak látszik.
Édesapám is egyre nagyobbnak látszott. Igaz, elérhetetlen távolságra került tőlünk, de az emlékeinkben, a lelkünkben, egyre közelebb került, és egyre nagyobb volt.
Délután, mielőtt eltemettük volna, egy kis papírzacskót csempésztem a zsebébe. Azt, amiben Kamillától kapott kincseit őrizte. Beletettem még egy-két titkos dolgot is, és azokat a makkocskákat, amelyektől olyan sokáig itt tudott maradni velünk. Makkocskákat, amiket egy kislány adott neki, hogy meggyógyuljon.
Hagytam a kislányomat, hadd rajzoljon, nekem még úgy is el kellett készítenem a tüzet. Ha azt ígértem, az égig fog érni a lángja, hát akkor úgy is legyen!
Utolsó együtt töltött Karácsonyunk emléke villant fel bennem. Emlékszem, mennyire szeretett nálunk a nappaliban ülni a kanapén édesanyám mellett, a karácsonyfát nézegetve. A karácsonyfa azóta száradt az udvaron, édesapám, pedig pár napja már a csillagok közt van. Mosolyogtam csak magam elé. Tudtam, már várja, hogy meggyújtsam a tüzet, hogy a lángnyelvek elvihessenek végre hozzá, rajzot, üzenetet, gondolatokat. Azt a szeretetet, amire ő tanított, és amiből az ember csak az elmúlás pillanatában jön rá, mennyivel többet adhattott volna.
A csendet egy gyufa sercenése hasította fel, majd hatalmas ropogással, sistergéssel törtek a lángok az ég felé. Amikor a legnagyobb volt a tűz, bedobtuk a leveleket, majd kéz a kézben néztük, hogyan lesz füst a papírból, így juttatva el üzeneteinket. Felemeltem Kamillát. Sugdostunk egymás fülébe, próbáltuk kitalálni, hogyan fogja Papa a tudtunkra adni, amikor láthatatlanul eljön közénk. Sétáltunk a sötét kertben, és amikor a cseresznyefa alá értünk, rápottyant egy szem cseresznye a fejemre.
- Na, látod? - kérdeztem. - Ez biztosan ő volt. Megint rosszalkodik, tréfálkozik velünk. Biztosan ilyen huncutságokkal fogja a tudtunkra adni, ha itt van köztünk.
- Igen - felelte mosolyogva, mintha pontosan értené, miről beszélek, majd folytatta:
- Szerintem bele fog harapni a gyümölcsökbe, mint a rigó, hogy azt higgyük, nem is ő volt. Biztosan a legváratlanabb pillanatokban lep meg bennünket valami más huncutsággal, például lábunk elé dob valamit, amiben majd megbotlunk, hogy aztán együtt nevethessünk.
Csak mondta, mondta, és egyre jobban nevettünk. És az a nevetés szállt és szállt, fel a füsttel, fel az égbe, fel hozzá. És hallottuk Papa nevetését, amikor végre meghallotta a miénket.
A tűz lassan alább hamvadt, és a szél is kezdett feltámadni. Bevittem Kamillát az ágyába, és visszamentem az udvarra. El kellett oltanom azt a kevés kis parazsat is ami maradt. Pár perc múlva szélvihar kerekedett, és egész éjjel esett az eső. Megtisztított mindent, levegőt, utakat, növényeket, engem.
A hajnal már újra a tűz maradványainál talált. Ültem egy kőrakáson az eget nézve, és mosolyogtam, miközben, mint az eső tegnap, potyogtak a könnyeim.
Éjjel az egekig ért a tűz.

[csandinka]

Csere Andrea: A darázs

A medencét még előző éven vették a gyerekeknek. Nagy volt az öröm, amikor a felállítás után először töltötték meg vízzel és csobbanhattak bele a lurkók!
- Anya, apa! Gyertek ti is be! Csuda jó! - lelkendeztek egymást túlvisítva.
Hamarosan az egész család kedvence lett a kicsiny medence, melyben úszni ugyan nem lehetett, de csodás felfrissülést hozott a tikkasztó nyárban.
Egy probléma volt csak vele, a víztisztítás, de azt is hamarosan megoldották.
- Nézd, anya! Apa vízi porszívót csinált! – futott az asszony elé a kisfiú.
- Ezzel meg a víz tetején úszó faleveleket, bogarakat lehet lehalászni!- mutatta fel a hosszú nyelű szűrőalkalmatosságot a kislány.
Kezdetben nagy lelkesedéssel tisztogatták a vizet a gyerekek, de hamarosan ez is a felnőttekre maradt. Reggelente az asszony, vagy a férje kihalászta az elpusztult rovartetemeket, s a szél által belehordott egyéb látható szennyeződést a vízből, mert a kis porontyok csak tökéletes tisztaságú vízbe voltak hajlandóak bemenni.
*
Az idei nyár az átlagosnál sokkal nagyobb felmelegedést hozott. Már negyedik napja 38◦C-os hőmérsékletet mutatott a hőmérő higanyszála. Még a késő esti órák sem igazán hozták meg az áhított enyhülést, így aztán nem csoda, ha ember, állat csak a víz közelében érezte jól magát.

A gyerekek még fent aludtak, amikor az asszony felébredt és kiment a medencéhez. Az éjjel számtalan apró rovar próbálta szomját oltani a medence hűs vizénél, szerencsétlenségükre azonban mind belefulladtak a parányi „tavacskába”.
- Ó, milyen szomorú!- gondolta az asszony, miközben a szétterpesztett szárnyú katicák, méhek, összepöndörödött szárnyas hangyák, parányi muslincák apró tetemeit szűrögette ki a vízből.
- Pedig csak inni akartak! - tűnődött kissé megrendülten.
Miután végzett a medencetisztítással, kezével végigsimított a tiszta víztükrön.
- Milyen jó is lesz a futásból visszatérve elmerülni a hűsítő habokban!- gondolta.
A házban még mindenki szendergett, egyedül a kis pumi sertepertélt a lábai körül.
- Jössz, Buksi?- kérdezte a kutyától, aki, amint meglátta a pórázt, azonnal vad ugrándozással futott a kapu felé.
- Milyen okos!- gondolta az asszony- elég látnia a pórázt, és tudja, hogy futni fogunk.
Jó negyven perc múlva kimerülten, kipirultan értek vissza. A kiskutya azonnal rávetette magát a tálkájában lévő friss vízre, míg az asszony már szinte bőrén érezte a medence hűsítő vizének jótékony áldását.
- Jól kifáradtunk, mi, Buksi?- szólt a pumihoz, miközben kibújt ruháiból és becsobbant a habok közé. A langymeleg víz kellemesen bizsergette bőrét. Teljesen alámerült, hogy a feje búbját is ellepje a hűsítő folyadék.
- Kár, hogy ilyen pici ez a medence! - gondolta, miközben kettőt tempózva már el is érte a túloldalt. Lassan ráfeküdt hátával a vízre, és hagyta, hogy ringassák a medence faláról visszaverődő hullámok.
Ahogy így feküdt, arccal felfelé, elmélyülten nézte az „égi medencében” lassan úszó bárányfelhőket. Néha egy-egy madár hasította a levegőeget, s közben mélységes csend honolt.

*
Egyszer csak furcsa zajt hallott közvetlenül a feje mellett.
- Darázs!- hasított bele hirtelen a felismerés, s felugrott a vízből.
S valóban. Tőle mintegy 20-30 cm-re egy darázs pottyant bele a medencébe. Első reakciója a menekülés volt. Gyermekkorában egyszer megcsípte egy darázs. Kis híján az életébe került ez a találkozás, hiszen akkor derült ki, hogy allergiás mind a méh, mind a darázscsípésre. Percek alatt feldagadt a csípés helye, majd úgy érezte, elszorul a torka, s levegőt sem kap. Szülei rohantak vele a kórházba, s csak a sürgős orvosi beavatkozás mentette meg az életét. Azóta -bár táskájában mindig ott az ellenanyag - retteg a kis fullánkosoktól.
S most közvetlenül a feje mellett, a víz tetején rezegteti szárnyait egy jól megtermett példány!
Néhány lépéssel arrébb húzódott, majd, mikor megbizonyosodott a helyzet veszélytelenségéről, a biztos távolból figyelni kezdte az állatot.
Eleinte kis elégtételt érzett a vergődő rovar láttán.
A darázs szárnyai meg-megrezzentek a vízben. Forgott körbe-körbe, de sehogy sem tudott felszállni. Röpke másodpercekig mozdulatlanul hevert, majd újra nekigyürkőzött, s megpróbálta a lehetetlent. Mindhiába. A víz lassan átjárta testét, s egyre hosszabbodtak a mozdulatlan percek, erőtlenedtek a szárnycsapások.
Az asszony hirtelen elszégyellte magát:
- Csak állok itt tétlenül, és nézem egy élőlény haláltusáját? Ki kellene mentenem!- gondolta.
- Igen, de hogyan, mivel,- nézett körbe reménytelenül a medencében- Nem érhetek hozzá, hisz, ha megcsíp… Ó, Istenem!
A darázs egyre lassabban, erőtlenebbül vergődött.
- Ha sokáig habozom, végleg vége!- tusakodott magában a nő.
– De, hisz csak egy állat! Mit állat, rovar!
- Ő is egy élőlény, Isten teremtménye! Meg kell mentenem!
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak fejében, miközben „jobbik énje” igyekezte meggyőzni a dolog fontosságáról. Közelebb lépett a már mozdulatlannak tűnő darázshoz, és félhangosan- mintegy magának s egyben a rovarnak –mormogta:
- Jó kicsi darázs! Nézd, én megmentelek! Ugye, nem csípsz meg?! Ugye, nem?! Ne félj, nem bántalak! Megmentelek!
Miközben duruzsolt, kezét óvatosan, félelemmel telten tolta a lebegő rovar apró teste alá. Lassan kiemelte a vízből. Semmi!
_Úgy látszik, már késő.! Túl sokáig tépelődtem!- szomorodott el, s a kis élettelen testet kitette a medence szélére.
- Hát ennyi. Pedig csak rajtam múlt!
Az önvádtól összeszorult a gyomra, s némán nézte az apró rovart.
- Ha csak egy perccel is előbb döntök….- kesergett magában.

*
Talán fél perc is eltelt, amikor szeme előtt mintha megrezzent volna a kis potrohos szárnya. Jobban odafigyelt, s tényleg. A darázs életre kelt!
Szárnyait meg-megrezzentette, sétált kicsit a medence szélén, majd hirtelen elröppent. És felröpült vele az asszony szívére telepedett nehézség is, s ő az elégedettség jóleső érzésével merült vissza a medence simogató habjai közé.

[csandinka]

Gesztenyevirág

A park gesztenyefáink lombkoronája között melengetően sütött át a szebtemberi napsugár.
- Indián nyár- gondolta az öregúr,majd lmélázva huncut mosolyra húzta a száját.Eszébe jutottak öreganyja szavai: „Vénasszonyok nyara”
- Hát, a vénasszonyoké vagy az indiánoké, nekem mindegy, egyformán jól esik- fordította arcát a napfény felé, és jólesően elnyújtózott a padon.
Percekig ült így. Lelúnyt szemhéján át a nap ezernyi színben játszott, ahogy a lengedező szellő mozgatta afeje felett a faleveleket. A madarak hangos trillába kezdtek. Időnként megpróbálta egy-egy énekesmadár hangját kiszűrni a füttykavalkádból, nem túl sok sikerrel.
Kissé messzebbról vidám gyermekzsivaj hallatszott.Felnézett. Nyolc-tízéves forma gyerekek közeledtek hangosan nevetgélve, iskolatáskával a vállukon. Lábukkal valamit terelgettek a földön. Ahogy jobban odafigyelt, látta, hogy a lehullott vadgesztenyét használják focilabda gyanánt.
- Épp, mint mi –gondolta a férfi felidézve gyermekkori élményeit.
A park túloldalán, a játszótéren kismamák hintáztatták csimotáikat. A kicsinyek hangosakat sikkangatva élvezték a mókát.
- Még! Még! Magasabbja, anya!- kérlelték anyjukat, akik egymással cseverésztek.
A szomszéd padon fiatal párt látott. A lány a fiú ölében üldögélt. Halk sugdolózásukat időnként a lány fel-felcsattanó kacagása szakította meg, melyeket hosszú csókok követtek.
Az öreg szégyenlősen elfordította a fejét.
- Bezzeg az én időmben- morfondírozott- nyilvános helyen még a kislány kezét sem igen foghattuk meg! De hát változnak az idők. Megöregedtem- legyintett lemondóan.
Hírtelen hangos kiáltásra figyelt fel.
- Buksi, Buksikám! Hova szaladsz? Várj meg! – hallatszott egyre közelebbről.
A férfi kíváncsian fordította fejét a hang irányába. A park másik feléből egy kiskutya bukkant elő hangos csaholással. Pórázát maga után húzta a földön. Hamarosan megpillantotta a kutyus gazdáját is. Egy idős hölgy futott a pumi nyomában. Egyik kezével kis kalapkáját szorította a fejéhez, miközben a kutyától egyre jobban lemaradva kétségbeesetten kiáltozott.
A kutyus egyre közelebb ért ahhoz a padhoz, melyen az idős úr üldögélt. A férfi hírtelen elhatározással felállt. Fél lábát felemelve várta, hogy az eb elfusson előtte, majd erősen rálépett a póráz lógó végére. Úgy gondolta, ezzel megállásra bírhatja az elszabadult kutyát. Számítása sajnos nem vált be. A kis pumi meglepő erővel húzta ki lába alól a bőrszíjat és egyben a talajt is. Az öregúr megperdült, majd egyensúlyát elveszítve elterült a földön.
- Atyaúristen! Csak nem történt valami baja? - hajolt fölé lihegve az időközben odaérő idős hölgy.
- Rettentően sajnálom! Hogy ez a fránya kutya milyen galibát tud okozni! – magyarázkodott az asszony miközben az öregurat próbálta felsegíteni.
-Hát ez nem éppen a legsikeresebb mutatványaim egyike volt- kedélyeskedett fájós tagjait tapogatva a férfi.
- Kérem, ne haragudjon ránk! - mentegetőzött a hölgy. - Nem tudom, mi üthetett Buksiba?! Pedig olyan jól nevelt kiskutya- porolgatta magyarázkodás közben a férfi ruháját.
- Jaj, Jézusom! –sikkantott fel hirtelen a nő. – Hiszen magának vérzik a feje!
Kis retiküljéből ibolyamintás hímzett zsebkendőt vett elő és a férfi homlokához szorította. Az öregúr a fejéhez nyúlt, majd így szólt:
- Á, semmiség! Csak azt sajnálom, hogy nem sikerült megállítanom a kutyust. Remélem, meglesz valahol!
- Bizonyára. A park körül kerítés van, úgyhogy nem mehetett messzire.
- Tudja mit? Keressük meg!- ajánlkozott a férfi.
- Nem akarom még ezzel is magát fárasztani. Hárította el bizonytalanul az asszony.
- Ugyan már4 Hisz nincs semmi dolgom! Meg különben is. Jót tenne most egy kis séta. Visszahozná sajgó tagjaimba az életet.
- Hát… ha éppen… ha úgy gondolja, mehetünk. De karoljon csak belém- ajánlotta fel a karját a hölgy.
-Ó, hölgyem! Még mit nem! Nem olyan fából faragtak engem, hogy egy kis esés megártson!- Húzta ki magát a férfi. - Szabad a karját, asszonyom? – mosolygott a nőra, majd hirtelen felé fordulva folytatta:
- Jaj,de modortalan vagyok! Még be sem mutatkoztam. Ha megengedi…
A nő a kezét nyújtotta.
- Szaniszló Mózes- hajolt meg az öregúr.
- Ó, milyen érdekes! – lepődött meg a hölgy. Az én nevem Mózes Áronné. Özvegy Mózes Áronné- tette hozzá.
Nagyon örülök, kedves…?
- Angéla- egészítette ki a hölgy.
- Ó, Angéla! Angel - angyal. De hisz ez természetes. Ilyen kedves teremtéshez csak angyali név illik.
- Ugyan már! Ne bókoljon itt nekem! Még hogy én angyal?... Hát nem védangyal, annyi szent, különben nem juttattam volna ide- mentegetőzött az asszony.
Lassan, kart karba öltve sétáltak végig a parkon, miközben kedélyesen elbeszélgettek időjárásról, családról, fiatalságról.
A férfi megtudta, hogy az idős hölgy- mióta a férje meghalt – a lányáékkal él egy takaros kis családi házban. Két unokája van, akik szinte már felnőttek, egyetemisták. Napközben néha lejön a kiskutyájával ide a parkba sétálni.
A férfi elmesélte magáról, hogy ő is egyedül él már húsz esztendeje. A felesége elhagyta, s ő még sokáig visszavárta az asszonyt.
- Aztán megszoktam a magányt. Gyermekeim nincsenek. Igényeim sem nagyok. Gyakran lejárok ide a parkba sakkozni a cimborákkal. De ma úgy látszik, egyedül maradtam. Illetve, mit is mondok, hisz szerencsére nem vagyok egyedül!- kacsintott mosolyogva az asszonyra, aki szégyenlősen visszamosolygott rá.
- Nézze, Angéla ezt a gesztenyefát! Milyen érdekes! Már közeleg az ősz, s ez a fa tavaszt érez. Teljesen virágba borult!- mutatott egy fára a férfi.
S valóban. A gesztenyefa vöröses levelei közt mint megannyi gyertyácska álldogáltak a gesztenyevirágok.
- Ó, Mózes! Hisz ez csodálatos!- nézett fel mosolyogva az asszony.
- Tudja, Angéla! Az a Mondás járja, hogy a gesztenyefák haláluk előtt még egyszer virágba borulnak. Megérzik a közelgő véget, tudják, hogy nekik már nem virrad új tavasz, s életük végén még egyszer , utoljára felöltik legszebb ruhájukat- magyarázta az öregúr.
- Szép történet- mondta megilletődötten a hölgy. - Szép, de szomorú.
Hallgatagon, egymást szorosan átkarolva sétáltak tovább.
A csöndet a férfi hirtelen kiáltása szakította meg.
- Nézze csak, Angéla!Az ott nem a maga kutyája?- mutatott az egyik díszcseresznye alatt vadul ugató szőrgombócra.
- Buksi! Buksikám! Hát megvagy? Gyere ide a gazdihoz, te kis tekergő!- indult a kutya felé az asszony.
- Á, megvan a morgás oka!- mutatott a fára az öregúr.
A cseresznyefa ágai között egy cirmos üldögélt biztonságának teljes tudatában. Az asszony megfogta a póráz végét és nagy nehezen elhúzta a kutyust a fától.
- Hát, köszönöm szépen, hogy segített megkeresni Buksit- nyújtotta búcsúzásra a kezét.
- Engem ért a szerencse, asszonyom, hogy segíthettem- szorította meg a nő kezét az öregúr.
- Látom még, Angéla?- kérdezte meleg tekintettel.
- Egy utolsó virágzás?- mosolygott kérdőleg a hölgy.
- Talán. Nem bánná?- kérdezte a nő kezét még szorosan tartva a férfi.
- Szeretem a gesztenyevirágot- kacsintott sokatmondóan az idős hölgy és kutyájával elindult a park kijárata felé.

[csandinka]

Sok kicsi…

Ez a nap is úgy folyt, mint a többi.
Reggel nehézkes ébredés a telefon – beállításkor még kellemesnek hitt – ébresztő hangjára, gyors trapp a Rozgonyi utcán végig a buszmegállóba, s fél órás zötykölődés a közeli kis faluba, ahol a jövő nemzedékének okításáért vállalt felelősséget immár közel negyed évszázada.
Délután, a jól végzett munka jól eső fáradalmával eltelve, gondolataiban már a másnap kihívásaira készülve sétált fel, immár a főúton. Hazafelé mindig a hosszabb utat választotta. Ilyenkor ráért elnézelődni. Évszakról évszakra elgyönyörködött a Fő utat díszítő virágok színpompáján. Még el sem virágzik az egyik, szorgos kezek már ültetik is a másik virágot.
Ma sajnos egész nap csöpörgött az eső. Mostanra ugyan elállt, de a máskor oly vidáman virító virágok esőtől csapzottan, sárosan hajtották fejük a föld felé.
Fázósan húzta össze magán kabátját, melyet az alákapó szél fel –
fellibbentett. Nehéz dolga volt, kezeit szatyrok húzták, mert hazafelé menet be is vásárolt. Retiküljét átvetette a jobb vállán, esernyője a bal karjára akasztva fityegett. Meg kellett emelnie a kezét, mert az esernyő hosszú vége időnként az aszfaltnak koppant.
Már messziről észrevette, hogy a nedves burkolaton megcsillan valami.
Még nem igazán tudta beazonosítani, hogy mi volt az, de a jóleső érzés már kezdte átjárni.
- Pénzt találtam!
S valóban. Közelebb érve tisztán látta, hogy két pénzérme fekszik előtte a járdán egymás mellett. Egy ötös és egy tízes. Szétnézett. Mivel épp a Robinson pizzéria előtt állt, úgy vélte, az étteremből kijőve hullottak ki az érmék valaki zsebéből. És Ő most megtalálta!
Önkéntelenül elmosolyodott.
- Talált pénz, szerencsét hoz!- gondolta, és lehajolt, hogy felvegye. Azaz csak lehajolt volna, mert a két táska, amit a kezeiben tartott, igencsak zavarták. Áttette a csomagokat a bal kezébe. A válltáskáját hátralendítette a hátára, hogy ne akadozzon. Már csak a hosszú kabátját kell kissé megemelnie, nehogy a nedves aszfalt összekoszolja az alját, s megkaparinthatja az érméket!
Hajolt a pénz felé, s ekkor váratlanul orrba vágta a bal karján lógó esernyő kampója!
-Au! –szisszent fel félhangosan. – A nyavalyába! Erre nem gondoltam! A hosszú, botszerű esernyő vége, amint az aszfalthoz ért, felütődött, s máris tapogathatta sajgó szaglószervét.
- De sok gondot okoz ez a kis pénz!- futott át az agyán a mérgelődés, de újra nekidurálta magát. Eligazította az esernyőt, felemelte a kabátját, s megpróbált a helyzethez alkalmazkodó, legilledelmesebb pózban lehajolni a pénzért. A hátára vetett táska a hajolás következtében nagy ívben előrelendült, a kabát széle kicsúszott keze közül, s leért a sárba, de ujjai végre elérték az áhított érméket!
Semmi. Nem tudta felvenni őket. Még egyszer próbálkozott, de az érmék nem mozdultak.
- Le van ragasztva!- hallatszott a háta mögül egy lemondó hang. Megfordult, s egy nénikét látott maga mellett fejcsóválva eltipegni.
S valóban. A két pénzérme oda volt ragasztva a járda aszfaltjához!!
Nem tudta nevessen-e, vagy sírjon!
- Még ilyent!- kacagott fel ironikusan saját megtéveszthetőségén. Eszébe jutottak gyermekkora szakállas viccelődései a damilon mozgatott pénztárcákról.
- Kész átverés show!- gondolta félig mosolyogva, félig bosszankodva saját becsaphatóságán. Körülnézett, látta-e valaki felsülését, de nem látott senkit az utcán, aki megmosolyogta volna.
Ekkor hirtelen lebbent a pizzéria függönye, s abban a pillanatban beléhasított a felismerés.
- A bent ülők ragasztották le a pénzeket, s most páholyból nézik végig a rászedettek próbálkozásait…
Az eddigi somolygása elröppent, s nem maradt más, csak a keserű megalázottság érzés. Továbbgondolva a dolgot, még jobban megkeseredett. Az imént mellette eltipegő nénire gondolt.
Hány, meg hány idős, sajgó tagú néni és bácsi hajolhatott le ezekért az érmékért? Ezekért, a még forgalomban lévő két, legkevesebbet érő érmékért. Egy ötösért és egy tízesért...
Nekik még azt tanították a szüleik, hogy „Sok kicsi sokra megy”, s, hogy „Ki a kicsit nem becsüli…”
S hajoltak a megfáradt hátak, ropogtak a csontok, míg ott bent, a függöny mögül, néhány „szórakozó” jobb sorsú, nagyokat röhögve mulatozott a fáradozók megaláztatásán.
Tehetetlen düh fogta el. Valamit tennie kell! De mit?
Hazáig morfondírozott, de rájött a megoldásra!
Sötétedéskor visszatért a „tett színhelyére”, s felvéste az érméket.
Az ötöst, és a tízest.

[Kádár Valéria]

Veronika


Borús őszi nap volt. A hűvös november bizonygatta erejét. Az iskola idő előtt kitárta kapuit, hogy a korábban érkező gyerekek ne a hidegben várakozzanak. A szél süvített, a dér a füvön már a hóra emlékeztette az ifjúságot.
Veronika szedte lábait, igyekeznie kellett. Az iskola két buszmegállónyira volt az otthonától. Buszbérlete soha nem volt, mert az anyukája egyedül nevelte, és nehezen tudtak kijönni egy fizetésből. A kislány nem panaszkodott, szívesen megtette nap mint nap a hosszú utat. Szeretett sétálni, anyukájával is gyakran neki indultak. A közeli fenyveserdő mellett tiszta levegőt szívhattak be mélyen, és a látvány, a sok szép fa valamint a zöld különböző árnyalatai megnyugtatták a lelküket egy-egy fárasztó nap után. Az iskolában Veronikának kevés barátja volt, csupán néhány gyerek került közel a szívéhez, de őket igaz barátságába fogadta. Olykor azért összevesztek, ahogy szokott ez lenni lányok között, és ezen a csúnya őszi napon elég nagyra sikeredett a vita. Az egyik kislány az anyukájára azt mondta, hogy csúnya. Ez Veronika szemében megbocsáthatatlan volt, mivel az anyukája csont soványra fogyott a szomorúságtól amikor az apukája elhagyta őket. Tényleg nem volt szép, de az ő számára a mindenséget jelentette. Szó-szót követett Veronika visszavágott, és a másik kislány öccse torkon ragadta őt. Vera nem tudott szabadulni a szorításból, de szerencsére volt elég fiú a teremben és szétszedték őket. Sírva futott ki az ajtón, egyenesen a mosdóba. Könnyei záporként hulltak, fejecskéjében a düh és a harag. Kicsapta a mosdó ajtaját, és szaladt a tanári szoba ajtajáig. Bekopogott. Mikor kinyílt az ajtó, alig hitt a tanítónéni a szemének. A kislány nyaka tiszta véraláfutás volt, a szemében pedig patakokban folyt a könny. Megbotránkozott, hogyan fordulhat ilyen elő az általános iskolában.
Ügy lett belőle, és szinte pártok alakultak meg. Az egyik csapat az erőszakos fiú mellett a másik Veronika mellett voksolt. Ez utóbbi maroknyi kis csapat lett, mivel nem volt túl sok barátja akire számíthatott volna. A szülőket behívták az irodába, Veronika édesanyja soha nem járt be az iskolába, szégyellte szegényes ruháit, de nővére akinek már saját családja volt képviselte őt. Szóváltás, ujjal mutogatás volt a tanári szobában. Csekély büntetéssel megúszta a fiú a tettét, de a kislányban mély nyomokat hagyott az eset.
Egyre hidegebb lett ahogy közeledett a karácsony, többször esett már a hó is, amitől gyönyörű és csillogó lett minden. A cserépkályhának támaszkodva, forró teát inni a meleg szobában, talán nem is volt ennél édesebb télen. Édesanyja egy este meglepetéssel érkezett haza vidékről, egy bernáthegyi kutyus volt az ölében. Egy gombóc, hófehér bundáján barna foltok díszelegtek. Selymes szőrét azonnal megsimogatta, és átvette anyjától. Hozzábújni maga volt a szeretet, és átölelni a biztonság. Csodálatos ajándék volt ez számára. Sokat volt egyedül, mert anyja rengeteget dolgozott gyakran éjszaka is, mert akkor többet fizettek. Most igaz társat kapott, többé nem volt egyedül, éjszaka már nem félt, mert hozzábújt a kutyushoz, és együtt nyugalomban aludhattak el. A kutyust Bellának nevezte el, és ahogy telt az idő egyre okosabb, és egyre nagyobb lett. Rengeteget játszottak. Felöltöztette és leültette egy könyv elé. Bella engedelmesen tett eleget a gazdi kéréseinek. Amikor az anyukáját puszilgatta Bella a kezét kezdte el nyalogatni. Tele volt szeretettel, és Veronikának erre nagy szüksége volt.
Hamar eljött a tavasz. A csodálatos természet új ruhát húzott, és a napocska boldogan mosolygott minden földi lényre. Bella és a kislány szaladtak a dombra, a tetején elfeküdtek a friss zöld füvön és míg megpihentek a felhőket nézegették. Veronika rádőlt a kutyus hátára, és nagyon boldog volt, hogy igaz barátra talált.
A következő évben a bernáthegyi kutyus túl nagy volt már, hogy a házban lakjon. Nem szobakutya, csupán a kislány szerette volna, ha vele lehet minden pillanatban. Kinőtte a házat, az asztal alábújt, és amikor felállt az asztal borult, és vele minden ami rajta volt. Veronika szomorú volt, de elfogadta anyja kérését. Így Bella az udvarra került, a kutyaólba költözött. Jámbor eb volt, a kiscica Nyafi a hátán aludt ettől a naptól. A hatalmas kutya és a pici cica nagyon jó barátságba kerültek, miközben a kislánnyal kezdett lazább lenni az elválaszthatatlannak hitt kötelék.
Az idő gyorsan telt a kislányból ifjú hölgy lett, ugyan szerette öreg kutyáját, de a fiúk és a barátok jobban érdekelték.
Egy nap Bella elaludt, és nem ébredt fel többé. Láncai amit az ijedős szomszédok miatt viselt mozdulatlan hevertek a földön.
Szomorú napok következtek, és a lány megfogadta, nem lesz többé kutyája, csak akkor ha eleget tud vele lenni. Hosszú-hosszú ideig nem is volt neki, ám amikor családja lett a gyerekei kérésére mégis engedett elhatározásából. Egy kis termetű kutyát vettek, aki nem növi ki a házat. Aki soha-soha nem kerül láncra, és ameddig él köztük lehet.

[david.attila44]

Emlékszem a fiatal, kamasz időszakomra, hogy is felejthetném egy életre megpecsételt ennek a korszaknak a vége! Emlékszem azt hittem mindent tudok és annyira szűklátó körű voltam, hogy ezt őszintén el is hittem. Mindig a hibáimért másokat okoltam, nem néztem magamba egy pillanatra sem. Ez a hozzáállásom üldözőből üldözötté tett, abban a korban minden ember hajtsa az életet. Céljai vannak, azon dolgozik, hogy álmait valóra váltsa, vannak elképzelései az élettről. Én pedig éppen ennek ellenkezője voltam, én menekültem minden elöl, a felelőség elől, a hibáim elől. Száműztem magam egy olyan szürreális világba ahol én lehettem a mindenható. Becsukott szemekkel rohantam, róttam életem köreit. A felismerés fénysugara elveszett sötét életem falai között. Hülyeséget hülyeség után csináltam, csak halmoztam és halmoztam. Addig a napig amikor a sötétből egyszerre világosság lett eljött a hajnal és hozta magával a fényt.
Ez volt az a nap amikor felébredtem! Felébredtem egy törött autó volánja mögött egyetlen túlélőként. Három embert öltem meg a felelőtlenségem miatt. El sem tudom mondani a tettem milyen érzelmi következményekkel járt és jár most is, hogy milyen és mekkora fájdalmat éreztem és érzek mai napig, hogy elvesztettem barátaimat, nemcsak hogy elvesztettem, hanem én, én öltem meg őket saját kezűleg. Azokat az embereket akik szerettek… Szerettek annak ellenére aki vagy ami vagyok. Elfogadtak olyannak amilyen vagyok és nem akartak megváltoztatni! A sors fintora ez , hogy pont ők ültek akkor aznap az autómban. Az élet a lehető legnagyobb pofont adta, akkor abban a pillanatban, a baleset által.
Beszélnék erről bővebben is, de bármenyire is szeretnék, nem tudok. Nem tudom elmondani milyen fájdalmas amikor az ember szeretett barátait elveszti. Azokat az embereket-akiket szeret, és azok viszont szeretik őt. Annyira mélyen vannak bennem az ilyen érzések, hogy szavak formájában talán meg sem tudom fogalmazni, lelkem rejtett sötét kútjának legmélyén lakó, lidércek ezek akiket ha megpróbálnék megvilágítani rögtön eltűnnének.
Sajnálom amit tettem, de tudom, hogy ez már semmit sem számít a gyerekek nélkül maradt családoknak. Teljes szívemből bánom a tettemet… Istenem, miért kellet gyorsan hajtanom aznap éjjel a jeges úton? Éreztem belül, hogy ne, ne, ne hajtsál, de ezek a szavak az én világomban éppen az ellenkezőjét jelentették, csak azért is, ami a csövön kifér, nyomjad neki! El nem hiszem mit tettem. Te jó ég!
Megkeserítettem a családok és a még élő barátok életét. Olyan sebet égettem az emberek lelkébe ami soha többé nem gyógyul majd be. Erre a tettemre nem volt mentség, nem tudtam felöltöztetni ezt a dolgot szép ruhába. Nem tudtam azt mondani, hogy ezáltal nyílt ki a szemem, nem tudtam semmiféle enyhítő körülményt találni erre. Nem volt kifogás a tettem végérvényességű, egy óriási pecsét a lelkem fehér fátyolán. Biztos voltam abban, hogy már semmi sem lesz a régi, nem tudtam azt csinálni, hogy másra dobom a vizes lepedőt, hogy mindenki hülye csak én nem. Az élet olyan vizekre sodort hol nem lehetett mást hibáztatni magam helyett, teljesen magamra maradtam a tettem súlya alatt. Ezt már egyedül kell cipelnem, ezt az irdatlan nagy súlyt. Egész életemen át! Immáron nyitott szemekkel...

[Roni89]

Az én storym

- Tudod mi a legcsodálatosabb ebben? – kérdezte tőlem és nagyot szívott a pipájába. Én pedig úgy csüngtem a szavain, mint alma a fán, mintha újra tíz éves lennék – Amikor megszólal a sziréna a fejed fölött…
Így beszélt hozzám édesapám. Ültünk a teraszon, figyeltük, ahogy a fákon ringnak a levelek a nyári melegben. Hőség, és szárazság. Számomra a pancsolás és nyaralás ideje, számára az avartüzeket s az örökös készenlétet jelentette. Egyetlen szó: tűzoltó.
S noha nem sokáig űzhette ezt a csodálatos hivatást, a vérében van minden fortélya. Igazi vezető, aki után bárki tűzbe menne, mert mellette biztonságban vagy. Hát ilyen ő. Az én hősöm.
Gyermekkorom óta úgy néztem rá, mint bálványozó az Istenére, aki mindenhol ott van, mindenre tudja a választ, és mindentől megvéd. Apám pedig a világ bölcsességével az arcán nevelt minket, később pedig hagyta, hogy éljük az életünk. S ha bár a kezünket elengedte, mi mégis azt éreztük, mellette akarunk tovább menni.
Mindig olyan akartam lenni, mint ő. Szerettem volna, ha büszke lenne rám, ha azt mondaná: "Igen, ő az én lányom."
Arra sosem gondoltam, hogy ezért nem kell küzdenem. Ő már születésemtől kezdve büszke volt minden döntésemre és hibámra.
Sosem volt egy nyugodt ember. Ha látszólag csendben üldögél is, a fejében akkor is zakatolnak az újabb tervek, újabb célok, amiket később mind el is ér. Így alapította meg az önkéntes tűzoltóságot is a falunkban. A kitartó és kemény munka meghozta a gyümölcsét egy tűzoltó autó és felszerelések formájában. Az emberek pedig jöttek. Fiatalok, idősek, csatlakozni akartak, tenni valamit, hozzánk tartozni… egy új család született így. S neki az egyesület lett az ő ötödik gyermeke, akit – cseppet sem fáj bevallani – legalább annyira szeretett, mint minket. Hiszen ő táplálta, ő éltette, ő küzdött érte, hogy életben maradjon. És én büszke voltam rá. Most is látom, ahogy ott áll a hatalmas piros autó előtt és mosollyal az arcán megpaskolja az öreg járművet:
- Sikeres bevetést!
Az IFA nagyot pöffen, felsikít a sziréna és a hatalmas behemót súlyát meghazudtolva fürgén kifordul a szertárból.

Édesapám tűzoltó volt. Tűzoltó volt egészen addig, míg alul nem maradt a testével vívott harcban. Először a beszéd, majd a mozgás állt le, majd csak álltunk az ágy felett és kéz tördelve vártuk, hogyan tovább. Hosszú hónapok következtek, majd a hónapokból év lett. És ő küzd. Küzd ma is, ahogyan egész életében tette, mert ha valaki harcosnak születik, nem adhatja fel csak úgy, mondván elfáradt. S minden nappal változik valami, minden nappal felcsillan valami kis remény s szép lassan kezdi visszakapni a beszédet, a mozgást… Egyetlen dolgot nem fog sosem: bevetésiben ülni a szeren és hallgatni, ahogy sikít a sziréna…

Én most is büszke vagyok rá. Ő járt a fejemben amikor jelentkeztem. S ő jár a fejemben, amikor a kiképzésen a légző az arcomra tapad és mászom a létrán. Ő jár a fejemben, amikor kifektetem a tömlőt és sugárcsővel a kezemben futok a cél felé. És ő jár majd a fejemben, amikor az első bevetésemen az adrenalin ott lüktet a bennem, felhúzom a bevetésit és a szeren ülve egyszer csak megszólal a sziréna a fejem fölött…

[Bernáth Csaba]

Megveretve
Úgy gondoltam, erről és másról sem fogok életemben beszélni. Nem azért, mert számomra mély sebeket feszeget, hanem mert tehetetlen voltam, mint oly sokszor a kemény sors irányította életem alakulásában… Meg hát nem henceg az ember, ha negatív hatás éri testét s lelkét egyaránt. Tehát, ha valaki valami vidám történetet vár tőlem, az csalódni fog, és inkább bele se kezdjen olvasásába.
1984 késő őszét írtuk. Már rég megjelentek az első fagyok. Kopár volt a vidék, még kopárabb Ungvár. Ide jártam – az MHSZ égisze alatt működő – autós iskolába. A C jogosítvány megszerzésének ingyenességét a honvédség biztosította. Szóval hat hónapra meg volt írva előre az életem. Tizenhét évesen kell-e ennél több, hisz iskola után nem kell komolyan tanulni, és ott van az egész hétvége, azt tervez az ember, amihez csak kedve van. Épp ekkor kezdődött új kapcsolatom egy szomszéd falubéli lánnyal. Hétvégén találkoztunk volna másodszor a bálban, megígértem neki, hogy ott leszek.
Fázós péntek reggel volt, mikor átléptük a nagykaput, mi heten magyarok, akik egy osztályba jártunk. Általában egyszerre jött be vidékről buszunk. Ekkor még nem sejtettem, mi vár ránk a tanórák után. A nap folyamán semmi nem vetítette előre azt a szörnyűséget, amit át fogok élni, azt a szenvedést, amit ki kell majd állnom önmagamért, barátaimért, magyarságomért…
Itt-ott megjelent az első hópehely kabátomon, de nem húztam össze magamon, mert még magammal hoztam az osztály melegét. Heten s más évfolyamról is páran vártuk a 4-es városi buszt, hogy kivigyen a vidéki buszpályaudvarra. Sajnos, mint mindig, most is késett. Utolértek ukrán osztálytársaink és idegen arcok is. Nem szóltak semmit, csak nekünk estek. Később, visszaemlékezve csak arra emlékszem, hogy kaptam egy hatalmasat az államra. Elsötétült minden az ütésre, bár nem estem el, iszonyúan fájt, aztán én is elkezdtem szaladni legjobb barátom után keresztül a városon. És ők üldöztek, mint vadállat zsákmányát. Harmincöten voltak csak az osztálytársak, kikkel együtt jártunk már második hónapja, s hozzá a többiek, ki tudja hányan, ki tudja melyik osztályból. A máskor nyüzsgő város mintha kihalt volna péntek ebédidőben. Szabályos hajtóvadászatot éltünk meg mindahányan, mi ketten is csak azért kaptunk viszonylag keveset, mert sikerült a kálvárián át – a sírkövek takarásában - elérnem nagynéném házát, s oda húzódtunk be, míg múlik a veszély.
Ekkor már fáztam, reszketett minden tagom, de inkább társaimra gondoltam, mi lehet velük…
Dagadni kezdett fél arcom, unokatestvérem megkínált vodkával, mely után kicsit elzsibbadt a fájós rész. Taxit hívtunk, először a város végére akartuk csak vitetni magunkat, viszont féltünk, hogy így is megtalálnak a huligánok, s a városhoz eső legelső településig hajtattunk. A viteldíj kifizetése után maradt még pénzünk, hát vettünk egy üveg pálinkát, megfelezve egy húzásra meg is ittuk. Ezek után már újra nem éreztem semmit, holott fél sárgadinnyére duzzadt arcom, s minden kimondott szó nehézséget okozott. Fájt a beszéd…
Busszal leutaztunk Csapra, a magyarok több mint fele idevalósi volt, meg akartuk tudni, mi lett velük. Estére értek csak egyesével haza. Látszott rajtuk, hogy nem adták egykönnyen. Tépett kabát, repedt fül, koszos ruházat, szétrúgott táska beszélt helyettük is. Én este hétre kerültem haza, félpiásan, feldagadva, tisztán nem tudtam már ejteni a mássalhangzókat.
Reggelre hótakaró borította a tájat, egészen belepte a negyven kilométerre fekvő Ungvárt is, próbálta eltakarítani a tegnapi mocskot az utcákról. Lassan haladtunk a város felé. A kórházi röntgen állkapocscsonttörést jelzett. Jöhetett a kis műtéti beavatkozás. Minden fogam között drótot húztak, két egészséges fogam ki kellett venni, és összegumizták négy hétre az alsó és felső fogsorom. Négy hétig csak szívószállal táplálkoztam…
Egy hét is eltelt, mire a rendőrség megkeresett, (a kórház jelentette kötelezően az esetet!). Csupán azért nem tehettem, tettem terhelő vallomást támadóinkra, támadómra, mert akkor a barátaimat is megbüntetik, ők ugyanis visszaütöttek. Ezt pedig igazán nem akartam. Közben szüleivel egyetemben megkeresett megütőm is, sírva kérték, hogy ne jelentsem fel őket, most így katonaság előtt, ne legyen priusza a fiuknak. Sőt még tetemes pénzt is felajánlottak. Én pedig lemondtam mindenről…
Hosszú négy hét után kiszedték, kitépték szabályosan a már benőtt fogínnyel együtt a drótokat fogaim közül. Spriccelt a vér szanaszét. De még ez sem fájt úgy, ahogyan lelkem. Azóta is sokszor álmodom az esetről, mikor is nem tudok elfutni támadóim elől, nem visznek lábaim. Én, aki soha senkire nem emeltem kezet, még ma is felrezzenek álmomból.
Nem jártam többet az iskolába. Érdekes módon megengedték, hogy így is levizsgázhassak másokkal, tehát végül én is megkaptam jogosítványomat.(Egyébként jó hasznát vettem a későbbiekben szolgálatteljesítéskor.)
Hetünk közül egy fiú, legjobb barátom, Afganisztánban szolgálta Szovjetuniót, azt az országot, amely már akkor sem védte meg, mikor először kellett. Afgánokat ölt parancsra tankistaként. Hazatérve idegroncs lett, s ma már azon sem csodálkoznék, ha nem élne…

[Bernáth Csaba]

Apám
Egy kisiklott élet jutott osztályrészül édesapámnak. Az is igaz, semmi nem vetítette előre azokat az eseményeket, amelyek megrengették úgy lelkét, mint testét.
Második gyermekként született 1933. október 15-én paraszti családban. Jó neveltetést kapott, falubíró apja a munkácsi tanítóképzőbe járatta. Elvégzése után saját falujában, Kisdobronyban, az általános iskolában tanított nyugdíjazásáig feleségével, kit Ungvárról neveztek ki ide tanítani. Itt ismerkedtek meg, itt kötöttek házasságot. A három gyerekből kettő nőtt fel, én vagyok a kisebbik, én próbálom pár gondolatban megfogalmazni, mit is jelentett nekem édesapám.
Egy késő őszi hajnalon történt, hogy áthívták őt disznóölésre a szomszédba. Én már csak akkor szereztem tudomást róla, amikor a derengő homályban megkopogtatták az ablakunkat. Nagy baj lett, a három fogóból az egyik, egy Magyarországról vendégségben lévő, elengedte a disznó farkát, s az egész 160 kilós állat apám jobb lábára esett. A kórházban tudtuk meg, hogy térd alatt két helyen tört el a csont, sőt félrecsúsztak egymástól. Ettől kezdve hónapokat, éveket töltött el a kórházban az ügyetlen sebészek miatt. Volt úgy, hogy mellig begipszelték, ekkor a tüdőgyulladás majdnem elvitte. S az én apámból többé már sohasem lett az a dolgozó, mindig mindent elintéző ezermester. Kórházakból szanatóriumokba kellett többször mennie, hogy a köztes időben taníthasson egy keveset. Azóta én is követtem példáját, kórházból kórházba.
Apropó kórház. Egy máig visszaálmodott jelenet feleleveníti kórházi látogatásaim többségét. Semmi másból nem állt az egész, minthogy délután három órakor kinyílott a megyei kórház kapuja, s én rohantam keresztül egy kis parkon apukám kórterme felé, ki mikor meglátott, kihúzta fiókját, és abban különböző finomságok bukkantak elő számomra. Mire édesanyám felért a lépcsőkön, s benyitott, én már majszoltam a talált édességet és/vagy gyümölcsöt, amit valójában nem nekem, hanem a betegnek szántak. Azóta a legkisebb lányommal én is átéltem ugyanezt.
’73-tól aztán nővéremmel és édesanyámmal magunkra maradtunk minden házi és kerti munkával. Egyszer éppen ástam, ásogattam a szőlőben, amikor a szomszéd lócáján ülve kinevetett suta mozdulataimért egyik barátom társaságában. Nagyon fájt az efféle bíztatás, ám sajnos sokszor megtréfált így a későbbiekben is. Egyébként nagyon hamar önállóságra nevelt minket a sors, hiszen szüleink hétfőtől szombatig két váltásban, reggel fél nyolctól este hatig tanítottak, ha nem volt éppen esti iskola, vagy a havonkénti gyűlés. Ezek eltartottak kilencig is. Mi pedig megtanultunk szinte mindent, amire egy felnőtt képes. Azóta helytállok a konyhában is.
Főzni is így kezdtem el. Találtam a hűtőszekrényben egy egész tyúkot feldarabolva. Oda is tettem a gázra főni a felét annak rendje és módja szerint pörköltnek. Csak sajnos mire kész lettem az iskolában kapott házi feladatokkal, az én tyúkom egy az egyben odaégett. Mit tehettem mást, fogtam a maradékot és feltettem főni egy másik fazékban. Erre már jobban odafigyeltem, főztem ki hozzá makarónit is. Szüleim mikor hazaértek, nagyot néztek, de nem bántottak még szóval sem a szirkóvá égett próbálkozásomért. Ami meg sikerült, jóízűen megettük közösen, mindketten megdicsértek a nem várt főtt vacsoráért. Azóta már több éve én főzök az egész családnak, s volt olyan többször is, hogy az egész tanári karnak tanév végén.
Édesapám sikeres felvételt nyert az Ungvári Állami Egyetem történelem szakának levelező tagozatára. Jól tanult munka s a betegségek mellett. Ám egy nap szokatlan dolog történt az egyik órán. (Nem írom meg, melyik évben volt, már igazán nem fontos.) Kárpátalja, a tanár szerint Kárpátontúl (az ukrán himnuszban is így van sajnos) volt a téma, s odáig fajult a dolog, hogy míg igazát akarta édesapám érvényesíteni, hogy tudniillik milyen státusszal bírt e terület a századok folyamán, különös tekintettel a XX. századra vonatkozóan is, megütötte az előadót úgy, hogy az beesett az asztal alá. E nap után karakánsága miatt, mit én egy az egyben örököltem, soha többet nem lépte át az egyetem kapuját. Sokan kérték, (a méltó helyre tett tanár rég nyugdíjba vonult,) többen követelték, hogy folytassa tanulmányait az ötödik évfolyamon, még maga Váradi-Sternberg János professzor is közbenjárt, ám ő hajthatatlan volt. Ma is őrzöm apám indexkönyvét. Azóta én elvégeztem az ominózus egyetem magyar szakát, és én is majdnem megütöttem egy tanárt igazamnak (identitásomért) adva így nyomatékot.
Csak a cigarettáról nem tudott leszokni. 1998-ban, mikor fájdalomra panaszkodva elvittem orvoshoz, kiderült, hogy rákos. A daganat ínyéről már átterjedt a gégére és a tüdejére is. Az orvosok azt is mondták alapos vizsgálatok után, hogy körülbelül fél éve van még hátra, s készüljünk fel, hogy iszonyú fájdalmai lesznek. Nem volt mit tenni ezek után, vártuk a felvázolt végzetet. Közben megszületett harmadik kis unokája Magyarországon. Nővérem, ahogyan lehetséges volt, útra kelt, hogy megmutathassa kisfiát a nagyszülőknek, rokonoknak. Édesapám vidám volt egész nap, kicsit megiszogatott a találkozásra hivatkozva. ...
Reggel édesanyám rohant be azzal, hogy meghalt apátok. 1998. április 29-ét írtuk.
2001. április 1-jén végleg leszoktam a dohányzásról. Azóta rokkantnyugdíjas lettem, tőlem azt kérdezték az orvosok, tanítani vagy élni szeretnék?
Az utóbbit választottam…

[Bernáth Csaba]

Nagyapák
Más és más kvalitású nagyapákkal büszkélkedhetem. Az is igaz, míg egyikük ruszin, magyar volt a másik. Régen elvesztettem már őket, de emlékük mélyen a szívembe fészkelte magát, s gyakran álmodom velük is, nem tudni miért. A nagy Krúdy álmoskönyve sem ad számomra elfogadható magyarázatot.
Anyai nagyapámat Kuzma Lászlónak hívták, de nekem csak gyidu volt, nagymamát meg bábinak szólítottam. Az 1902-es születésű, több nyelven beszélő felmenőm pékmesterként látott el mindennapi friss kenyérrel, cipóval két-három utcát Ungvár Radvánc nevű városrészében. Akkoriban és most is családi házak sokasodtak ruszin anyanyelvű lakókkal az Aranyos, Partizán és Cskalov utcákban. Én már csak e későbbi szovjet elnevezésekre emlékszem. S az a mini pékség látta el mindennapi betevővel a környéket is, amiben az én gyidum dolgozott…
Dolgozott, 1946 tavaszáig. Pecsétes papírral kuláknak nyilvánították őt és társát, s rögtön bezárták a sütödét, sőt, kötelezték elbontásra, s a használható építőanyagot beszolgáltatásra. Csak a füstös, koromfekete vályogot hagyták örök mementónak.
Kulákként sehol nem alkalmazták ezentúl szakmájában az öreget. Éjjeliőrként tengette életét, három gyermekét így tudta nevelni. Nagymamámmal mégis sikerült mindannyiunkat kitaníttatni, két lányát férjhez adni, fiát megházasítani.
Egy apró emlék örökké visszatér álmaimban. Akkoriban a nyarakat a megyeszékhelyen, nagyszüleimnél töltöttem. Jól elvoltam a városi két moziban adott filmek látványával, melyek ötnaponta újultak. Leginkább zenés indiai filmeket adtak, meg világháborúsakat, nem volt nagy választék. A mozi mellett a céllövölde lelkes rajongója is voltam. Egy kopekért kétszer lőhettem. Igaz, nem voltak nyeremények, mint a búcsúban. Na és az akkor nagyon olcsó és finom fagylaltot is igen szerettem, mihez falun egyáltalán nem lehetett hozzájutni.
1973-ban történt, én hatéves voltam. Bábi megkért, hogy vigyem el papinak az ebédet a közeli raktár őrbódéjába. Utam a kisvasút mentén vezetett, mely naponta többször megtette az Ungvár-Onokóc távolságot, s nagy örömömre vele futottam egy darabig, míg bírták vézna lábaim. Közben elestem, de én boldog voltam, hogy majdnem lehagytam a fekete füstöt okádó mozdony vontatta kocsikat. Arra nem gondoltam, hogy a leves és a második eggyé lesz a füles táskában. Folyt bizony még kifelé is egy kis lyukon. Nagyapám meg csak elmosolyodott, s azt mondta, a kutyáknak is kell enniük. Bizony aznap nem ebédelt miattam.
A hetvenegyedik születésnapján még én raktam ki kis gömbölyű cukorkákból az évszámot. Még azon az őszön itt hagyott bennünket.

Apai nagyapámat Bernáth Károlynak hívták, akárcsak apámat, csak én nem lettem Karcsika. 1904. szeptember 12-én született módos paraszti családban. Földjük, erdejük volt, jól megéltek belőle. 1930-ban megházasodott, négy gyermek, egy lány és három fiú felnőtt a gondos neveltetésben. A második világháborúban magyar katona volt, a tüzérségnél szolgált. Mivel megromlott egészségi állapota, nem vitték se Szibériába, se a Gulágra.
A rendszerváltás a példás gazdaságot sem kímélte, mindent – földet, erdőt, talpas jószágot, terményt – be kellett szolgáltatni a közösbe, a kolhozba. Nem állt meg a világ, bár a váltás őket is nagyon megviselte, elszegényedtek.
Hamarosan azonban új idők jártak Kisdobronyban, nagyapámat falubírónak választották. 1950 februárjától 1963 februárjáig töltötte be ezt a nemes tisztséget becsülettel, egyenes derékkal. Aztán nyugdíjazásáig – 1964 októberéig – katonai nyilvántartóként ügyködött a faluban. Nyugdíjasként is kijárt Károly bácsinak a tisztelet.
A hetvenes évek végén, általános iskolás koromban mélyen emlékezetembe rögződött a következő eset. Mint minden nap, sort álltunk nyáron a kenyérre várva a bolt bejáratánál. Már reggel nyolckor gyülekezni kellett, ha elöl akartunk lenni, hamar hozzájutni a mindennapi betevőhöz. Hiába, a kárpátaljai magyar ember nincs meg kenyér nélkül, mindenhez, még a káposztaleveshez is eszik kenyeret. Én késtem, csak tízre jutottam el a jókora sor végére. A bolt a falu közepén volt, gyalog tettem meg az utat, aztán a kerteken keresztül ráakadtam egy szilvafára, hát elment az idő, míg jóllakatott a megtermett fa. Bizony késtem, nem is keveset, veszélybe került ezáltal a kenyérvásárlás. Nem tehettem semmit, beálltam utolsónak.
Legalább százötvenen lehettünk a pár láda kenyérre, mielőtt azonban el kezdték volna osztani, egy szikár csontos kéz megragadott és kipenderített a közben már mögöttem lévő felduzzadt sorból. S vitt, vitt, tolt, gyömöszölt előre a bejárati ajtóhoz. Nagyapám volt az, úgy látszik, jó helye volt aznap. Hamarosan mellemhez ölelhettem a fekete kenyeret, csak olyat hoztak, még meleg volt, élesztős, mint a gumi. De mit bántam én, feledtette velem az eltékozolt időt, s boldog voltam, hogy aznap is tudtunk kenyérhez jutni. Nagyapámnak meg sem tudtam köszönni segítségét, úgy eltűnt a kígyózó sor mögött. 1982 őszén csendesen elhunyt.
Két különböző ember, két különböző stílus, két különböző életút eltérő sorssal megáldva. Ám én mégis büszke vagyok, hogy ilyen nagyapáim voltak, számomra példaképek.