kiski ír

[Istepi]

Verseket és nemverseket.
Kinek tetszik, köszönje,
kinek kedve van, kritizálja.

[Istepi]

Disszidancia

-- a tribute to Kertész Ákos --

Többé nincs maradás, ez a fénytelen éj
az eszembe hasítva feléget.
Lentről a rétről a birkasereg
Veretes szavakat idebéget.

Szól szakadozva a sörszagú száj,
kiabálja a táncot a vérem.
Várja az éjben a filmszakadás,
hogy az orromba verjem a térdem.

Rám kanyarítva a nyögtető járom.
Körbe csak körbe barátom!
Nincs „odakint”, csak a „bent” tekereg,
Fejem szűköl a nyakcsigolyámon.

Amíg én keresem meg az ételemet,
addig nem fizet jól meg az élet,
mert nem kenyerem mit a vétleneken
spórolnak titkon a vének.

Így hát megköszönöm, ez egy jó feledés,
mit a bor meg a pálinka áraz.
Nézd csak, a Föld megint szép kerek, és
a szám nem is ördögi száraz.

Eszmélet vágya a szép feledés,
node jófele fordul a lábam:
messzire visz ez a sorskeresés,
ne rohanj kicsi többet utánam!

[Istepi]

Kettesben

Megérkeztek a munkából, s ahogy szokták, egy darabig kerülgették egymást a konyhában. Az asszony feltette a levest melegedni, a férfi meg lehajazta a kenyeret; minek veszkődni a héjával, ha úgyse tudják elrágni. Aztán leültek az asztalhoz, mertek és hozzáláttak. A férfi fejét emelve köszönte oda a vacsorát, az asszony megsimogatta az ember göcsörtös kezét.

Mosogatás közben szakadt fel a sóhajhangos szó az asszonyból.
- Ketten maradtunk.
A férje persze meghallotta, mert azért úgy volt mondva, hogy meghallhassa ha akarja. Oda is lépett mögé. Belecsókolt a hajába és visszasúgta.
- Ketten. Mint az elején.
- Dehogy mint az elején! Most olyan csendes a ház.
- Csendes. Az igaz. Meg az is, hogy elmentek.
- Csak egyetemre mentek. És visszajönnek!
- Vissza – mondta a mély meggyőződés hangján az ember, mert ilyenkor úgy kell.
De kinézve az ablakon, látva az állomáson tolató ütött-kopott vagonokat, tudta hogy nem jönnek vissza. Látogatóba igen. Az tényleg biztos. És segített törölgetni, aztán bementek a nagyszobába. A férfi egy könyvet, az asszony rejtvényújságot vett a kezébe és a fotelekben, egymással szemben ülve elmerültek a délutánban.
Aztán, hogy lement a Nap, ott ültek a gép előtt, összebújva, meghajlott gerinccel. Nézték a gyereket, amint a nagy Amerikából beszél bele nekik a videófonba. És kérdezgették. Hogy hát milyen ott, mit tapasztal, élményei mifélék, és úgy általában. Mikor meg őket kérdezte, a hétezer kilométeren is átérzett, milyen borzasztóan büszkék rá.
Mint az öregemberek hajdan a tanya, a kunyhó előtt, feketében, az életbe beletokosodva, ahogy megvárják hogy a postás továbblépjen, s csak aztán mondják rejtett-büszkén a szomszéd kispadon üldögélő öregeknek: A fiam írt Prágából, Párizsból, Amerikából. És este az apa magabiztosabban lép be a kocsmába; már több a szava, mint annak előtte. Mert ahogy telik az idő, már nem a szülő nimbuszának fénye világítja az utat a gyerek előtt, hanem megfordítva, mintegy igazolva a világ előtt a szülői példásságot: lám, mire vitte a fiú!
Mikor aztán kijárt a tizenegyes személy, elvackolták magukat a paplan alatt egymás felé fordulva, egymás kezét fogva, szemükben a fáradó félelem. Mert a büszkeség mögött ott van a félsz, hogy még semmi sem dőlt el, nem tudni, tényleg viszi-e valamire, mert hát olyan félkész, olyan fiatalka még. De innentől már nincsen instráng, nincsen ostor és hajlító szó, ami terelné, fogná és az útra ügyelné a gyereket. Most már csak aggódni, reménykedni lehet, innentől csak a szív ráncosodik, míg az arc mosolyog.

[Istepi]

Esti dal

Az ablakon néz befelé a hideg. Jönne is, súrolgatja az üveget, de nem tud rajzolni rá, mert nincsen cserépkályha. A jégvirághoz cserépkályha kell bent, meg hideg kell kint. De jó a búbos is, és jó a sparhert is. A padlófűtés és a radiátor az nem. A benthideg se rajzol. De ez a hideg most kint van. Éjszakai, sötét hideg.

Szomorú hideg. Körbelengi a házat, réseket keres az ajtók alatt az ablakok mellett. Jönne meleget vinni. De nincs szerencséje, hát elsivít az utcán, keres magának kisállatot, csápocskájával utánakúszik a bokor alá, rázza, rázza, aztán elringatja, álomba fekteti, kővé oltja. Az utcán járőrözik, körbeszalad a sál mentén, a kapucni alatt, csiklandja az ádámcsutkát, ki hitte volna, hogy a haj is képes fázni? Azt hinni, derült, vidám hideg, játszi, de azért beűzi a kávéházba akinek futja.

A hideg vágtat a városon át, üres hasat, vásott cipőt kémel, a maga mérlegének jégserpenyőjén súlyozza a kabátfoszlás igazságait. Elveti ezt, megfogja azt. Nem téved soha. Tudja az idejét, érzi a tartamát: ez tíz percet bír, ez egy órát. Többet alig valamelyik, de azokkal nem is érdemes foglalkoznia, mennek úgyis a jégvirágtalan ablakok mögé gyorsan. De amelyik marad, az már elfoglaltság. Kevés a tíz perces, amilyen az éhes egérke, ezt komolyan kell venni. Mert ellenkezik, nem adja magát. De amelyik adja is, az se egyszerű, rétegről rétegre kell áthatni, s réteg az van sok. Foszlott kabát, könnyűnek tűnik, de alatta az újságpapír, meg a kötött pulóver, nejlonzsák, s az alatt egy másik pulóver.

Nem lehet mindig egyenesből támadni. De meglelhetők a rések a védelmen, a kesztyű szakadása, a cipő felfeslett varrása éppen megfelel. Kicsi győzelmek sora. És körülöleli, biztonságba hazudja, nincs baj, nem baj, nyugodtan csak. A pad deszkája, a kapualj szélcsendessége, a városszéli sátor papundeklivel körbevédett vászna megannyi erőd. És a mozgás. A kesztyűs kéz buffog a ballonkabáton, aztán a zsebbe mélyed, ahol a combból vesz vendégmeleget, döbögteti a két cipő a földet, kendő keríti el az orrot, na itt lehet jégvirágot csinálni, bár a kendő belsejében az nem látható, viszont néha ki kell búni mögüle mindenképpen.

Szép, komótos haladással dolgozik a hideg. Lecsippenti innen is a maga sarcát, onnan is egy parányi meleget szivattyúz. Türelem, csak türelem. A vattakabát összekuporodik, görbül amorf karikába, a csuklyán már a nézéshez sincs résecske, a nadrág térde zizegteti a tegnapi lapokat a kabát zippzára alatt, s a sok rongy és ittfeledett avar fészkében végre leér a földre a szövetnadrág feneke.

Az idő cammog, egyszer biztosan reggel lesz, ez kétségtelen. A hideg lépést tartva közeledik; reggel is hideg lesz, hát hadd menjen csak az idő. És a ruhakupac lövészárkába szorult baka csak gubbaszt bajtársak híján. Nincsen tiszt, nincs parancs, nincs fegyver, felmentő sereg. Reggel is hideg lesz. Nem is akarja látni, csak kicsi akar lenni, olyan picike, ami felett elsiklik a hideg szeme. Nem akar már látni. Az időt se futtatná, mert lentebb az álomban ott duruzsol a cserépkályha tüze, apa öblös nevetéssel az elébb rakott rá még brikettet, a köré kerített spárgán gőzölve szaglanak a szánkázásban átnedvesedett zoknik, nadrágok, és anyu forró teát hoz meg pirítóst. Anyu teája gőzölög.
Mert kint ott a hideg.

[Istepi]

Sci-fi

Bánlaki József. Ötvenegy éves, elpuhult férfi, szakmáját tekintve villamosmérnök, foglalkozására nézve munkanélküli. Az ablakban állva próbálta megfeszíteni a mellizmait, de hát hol van már a tavalyi hó. A halványan visszatükröződő képben pedig ha nagyon akarta, eddig azért fel tudta fedezni az energikus önmagát. Most talán csak nem akarta. Megvonta a vállát. Aztán visszaslattyogott a hálóba, felvett egy melegítőnadrágot meg egy pólót.
A konyhában az hűtővel szemközti székre ült, oda, ahonnan az ablakból a villamossínekre látott. Várta hogy kivilágosodjék. Nameg nézni, ahogy ilyenkor reggel ott zajlott az élet, a dolgukra igyekvők napi első fellépése.

Kissrácok és felnőttek, világúnt kamaszok fülhallgatóval a fülükben vagy kapucni alá rejtőzködve várták a villamost, aztán feltülekedtek és az vitte őket a dolguk elébe. Ami ugye neki nem volt. Ivott még egy kávét, amivel a délelőtti keretet kimerítette, de most olyan üldögélős kedve volt.

A szemközti panel negyedik emeletén kinyílott egy konyhaablak és egy férfi könyökölt ki rajta. - Hogyan lehet ezeknél elhelyezve a konyhaasztal, hogy ki tud könyökölni? - tűnődött Bánlaki. A szembeférfi sárga pólóban, kócosan nézelődött és cigarettázott. Bánlaki megmozdult, és mintha kényszer vinné, eltolta az asztal a hűtő elé, lepakolta párkányra plántált zöldfűszeres cserepeket és kinyitotta az ablakot. Ő is kikönyökölt, és nézelődött. De a szeme sarkából a szemközti embert figyelte, várva, az mikor veszi őt észre.

Az persze azonnal észrevette, és amikor egymásra néztek, felemelte a cigarettás kezét, és bizonytalanul intett. Bánlaki visszabiccentett. A másik ekkor mutatott valamit. Bánlaki követte az irányt és maga alatt négy emelettel egy kopasz fejet látott, némi szürke köddel körítve. Ekkor várakozásra intően felemelte az ujját, és kiment az előszobába. A beépített szekrény polcait feldúlva keresgélt, míg meg nem találta az akaratfejlesztő cigicsomagját. Két éve tette el, előtte egy évig hordta a zsebében az egy szál híján teljes csomagot. Visszatért a konyhába, megpöccentette a gázt, fejét oldalra fordítva meggyújtotta a cigit, és visszakönyökölt az ablakba.

Az első igazán tavaszszerű nap volt, az évek óta első igazán télszerű tél után. A lakótelep tízemeleteseinek ablakaiban, ki a nappaliból, ki a konyhából, egyre több ember könyökölt és nézte egymást. Az egymás alatt és közelében lakók oda is köszöntek, a szemben lévőkkel meg értelmetlen jeleket váltottak. Intettek, biccentettek, csóválták a fejüket. Bármit, csak az a másik vissza ne húzódjék, meg ne törje a tavaszvarázst. És ahogy telt az idő, százhúsz lakásból majdnem harmincnak az ablakában jelent meg valaki, és kapcsolódott be a mutogató-sóba. Két házzal odébb a tetőn felbukkant egy alak, kezében kis felvevőt tartva. Lassan pásztázta a homlokzatokat. Többen integettek neki.

Bánlaki nézte a többieket, ő is intett, biccentett, és amikor szemben valaki egy vicces mozdulatot tett, elismerően felnevetett. Az emberek könyököltek az ablakban és cigarettáztak, bögréből kortyolgattak valami gőzölgőt, vagy a maguk mellé tett kistálkából nasiztak. A nők el-eltünedeztek, majd rendezettebb hajjal tértek vissza, a slafrokot szebb ruhákkal váltották fel. Bánlaki élvezte a szép késő reggelt. És kezdte zavarni, hogy egy szál pólóban mutatkozik. Így végül ugyanazzal a jellel, amivel az előbb intette a sárgapólóst várakozásra, ismét jelzett és hátravonult az ablakból. A hálóba sietett és izgatottan nyitotta ki a szekrényt. A felső polcról fehér inget vett le, a nejlonzsákból a halványszürke öltönyét húzta elő. Felöltözött szépen, megfésülködött és visszament a konyhaablakba. Most már nem könyökölt ki, csak állt ott egyenesen.
A sárga pólós először nevetett, aztán, hogy Bánlaki nem nevetett vissza, elgondolkodva beleszívott a cigijébe, elpöckölte és felkiáltott a kettővel felette állónak, mutogatva Bánlakit. Majd valahova Bánlaki alá bökött a feltartott mutatóujjával, és visszahúzódott a lakásába. Tíz perc telt el, amikor néhány pillanat eltéréssel ő is meg a kettővel felettei ember is visszatért. Öltönyben. A sárga pólós, aki most már kék öltönyös volt, felemelte a kezét, mutatva az aktatáskáját. Bánlaki biccentett és jól érezte magát. Jó volt megint öltönyben lenni, nem kitérdesedett melegítőben nem borostásan, hanem friss arcszeszszagúan. Nézte a szemközti házat, ahol a nem egészen tizenöt fokos hidegben egyre több középkorú férfi és nő lépett vissza a lakásába és jelent meg kisvártatva öltönyben, kiskosztümben.
Addigra már Bánlaki előtt is ott állt az ablakpárkányon az aktatáskája. Igaz, üresen, mert hát milyen aktákat tett volna bele?

És ekkor látta meg, hogy a távolabbi sarki lakásban álló asszony egy csillogó valamit tart magasba és teszi a táskájába. Milyen igaza van! - kapott észbe Bánlaki és nekiállt szendvicseket csinálni. Amint kész lett, becsomagolta alufóliába, az ablakban lassú mozdulattal felmutatta és behelyezte az aktatáskájába. Aztán egy üveg jeges teát is felmutatott és azt is betette. Majd az égre mutatott, kiment az előszobába és megmutatta a szemköztieknek az esernyőt is. Végül határozottan bólintott a villamosmegálló felé, és becsukta az ablakot.

Az utcára érve a megálló felé fordult és kimért léptekkel elindult. A környékbeli házakból egyre többen érkeztek, mind komoly, negyvenes, hatvanas emberek, többségük öltönyben, kosztümben, aktatáskával, de sokan jöttek üres kézzel, cejg nadrágban, zakóban de nyakkendő nélkül is. A villamosmegállóban sűrűsödött a tömeg.

Bánlaki nagyon érdekesnek találta a dolgot. Hogy nem beszélgettek. Ott állt a megállóban legalább háromszáz ember és egy hang se hallatszott. Kézjelek, azok voltak, néhány grimasz, biccentés, mosoly igen, de beszéd az nem volt. - Mondjuk mi a fenéről is beszélhetnénk, mikor senki nem ismer senkit. És minek beszélnénk, mikor mindenki tudja mindenkiről, mi a helyzet vele - nyugtázta a csendet Bánlaki, és állt tovább szótlanul. De a szótlanság ellenére valahogy tudta, hogy páran a Csókatelepnél le fognak szállni a villamosról.

És a Csókatelepnél valóban leszállt húsz-harminc ember. Bánlaki nézte a villamos ablakából, ahogy besétálnak a tízemeletesek közé, és laza, két-három méteres távközt tartva álldogálnak ott. Valahogy azt is tudta, hogy olyan órácska múltán a csókatelepi öltönyösökkel együtt visszamennek a megállóba. És hogy más megállókban meg mások szállnak le álldogálni kicsit a langy tavaszi napsütésben.

Tizenegyre ért a Parlament elé. Több felől jöttek a konszolidált külsejű népek. A Bajcsy felől, a metróból. Kezdtek tömeggé sűrűsödni. Hang még mindig nem sok hallatszott, de a halk zsormotolás már erősebb volt annál hogy a Szalay utca sarkán álló járőr hangja messzire hallatsszék. Kisvártatva már az Alkotmány utca közepénél is álltak.

Bánlaki előre nézett és szemügyre vette a kiállítást. Szép dobozokban szép képek. Körbepillantott és a szemével jelzett két munkásforma embernek. Szépen odamentek és az egyik installációt lefektették a földre. Mire kész lettek, látta, hogy a többi körül is szorgoskodnak. Aztán összehordták halomba; pódiumot hevenyésztek. És Bánlaki felmászott rá. Körbefolyta az emberár. A térre igyekvő rendőrök, szembe találkozva az onnan elfelé menőkkel, megtorpantak.

Az emelvény jó két és fél méter magas volt, jól be lehetett látni róla mindent. A tömeg tisztes távolságot tartva már körülfolyta a Parlament épületét, néhány kósza dudaszó jelezte, hogy a rakparton is leállt a forgalom. Bánlaki kihúzta magát. Legalább húszezer ember nézte, ahogy maga mellé helyezi az aktatáskáját, kibontja a szendvicsét és a Parlament felé fordulva beleharap. Aztán csak állt, és egy szót se szólt, nem is nézett senkire, csak fixírozta a gyönyörű épületet. Mögötte egyre többen jöttek, ahogy a munkaidő vége felé kezdett hajlani az idő. És a tömeg feszült figyelemmel ügyelte órákon át a néma szónokot.

Aztán valami koppant a lábán. Lenézett és látta hogy egy barna kosztümös asszony a "csere" jelét mutatja. Bánlaki felemelte két kezét és körbefordult. Látta a tévé székház előtt csoportosuló rendőröket, a tér sarkán feltorlódott villamosokat, a szürke zakóujjak áthatolhatatlan sűrűjét. Leengedte a karját, és a sok tízezer ember is leengedte. Lefelé másztában még egy pillantást vetett az épületre. Csodaszép volt, ahogy hatalmasan nyugodott a téren. A Nap már mögötte járt. Glóriát vetett a kupolára.

[Istepi]

Altató

Álmodj ma éjjeli jázminokat és
Trópusi fénypalotát
Üsse a bánat a nappali gondod
Mélyre merülj odaát.

Ott van a fákon a körtevirág
Selymes a rét, odalépkedsz
Angyali szárnyadon ellibbenhetsz
Hűs mohaszőnyegen ébredsz.

Fúrd be az arcod a bordó szélbe
Láss pici lányt aki táncol
Fogd meg az ujjait és szaporázd
Pördüljél meg vele párszor.

Pille a vánkos ez jó menedék
Illata rózsavirág-por
Gömbölyű vállad a dunna alatt
Kint vagy a gyári világból.

Íme a szép sziget, árnyas a pálma
Nyújtsd a kezed kicsit át
Hadd legyek én aki néked a parton
Tárja az ég kapuját.

[Istepi]

Sünt falok vidáman

Sünt falok vidáman,
mert ilyen a kedvem,
leve cseppen szájam szélén,
Hagyjatok békiben engem.

Érzem a hatalmam,
szolga napfény reppen,
Átnézek a világ szélén.
Hagyjatok békiben engem.

Szivárványhártyámban
bálványom hegesztem,
sehonnani földút szélén
hagyjatok békiben engem.

Szeggel a gigámban
dalolom a vesztem,
Lábam lelóg ágyam szélén.
Hagyjatok békiben engem.

Ülök a kiskádban,
lufit fúj a seggem,
kezem, lábam lóg a szélén.
Hagyjatok békiben engem.

[Istepi]

Tündérnaptár


Hétfő reggel táncra perdül
Kedden hétszer vacsorál
Szerda délben vidám tort ül
Csütörtökön van a nyár
Péntek meg a dalok napja
Szombat pálinkaszüret
Vasárnapját átalhatja
Ez a várva várt szünet.

[Istepi]

Szilvia balladája


Süppedő szőnyegen Szilvia lépdel,
Várja az édes meglepetés,
Illatos éjjelen titkokat érlel,
Köntösit oldja, szárnyai széjjel,
Vajpuha ágyba siklani kész,
Reszkető pulzussal, szökkenő vérrel.

Szilvia volt az a szépszemű lányka,
Ki reppent az égre a hinta ha vitte.
Szilvia száradó, korhadó bárka,
A semmi a léte és koppan a szíve.

Vajpuha matracon Szilvia lebben,
Fogja a férfi, reszket az éj.
Csusszan a paplan, része a kegyben
Pontosan annyi mint hegynek a hegyben.
Súgja a párja, itt sose félj,
Mert aki nincs ma itt, hadd epekedjen.

Szilvia volt az a szépszemű lányka,
Ki reppent az égre a hinta ha vitte.
Szilvia száradó, korhadó bárka,
A semmi a léte és koppan a szíve.

Szilvia sikkant, a körme meresztve
Csap le a mellre, pattan az ér,
Szabja selyem huzatát, esze vesztve.
Reccsen az ajtószárny, itt van a férje
Szilvia teste már kéjt sose kér,
Lobban a lángnyelv és loccsan a vére.

Szilvia volt az a szépszemű lányka,
Ki reppent az égre a hinta ha vitte.
Szilvia szárnyaló, kósza madárka,
Ma tárul a lelke, hogy égbe röpítse.

[Istepi]

Magyarnóta

Valahol a kis falumban szépen búg a gerlemadár,
szívemből most te utánad minden napra száz ima száll.
Elmentél a messzeségbe takarítónőnek álltál,
gondoltad-e azt hogy ez lesz, mikor egyetemre jártál?

Kéken érik már a kökény, megyek hogy még ma leszedjem,
szép virágom gyere haza, ne hagyj elsorvadni engem!
Eladom a kökényemet cébéának holnap este,
gazdag leszek kisangyalom, gyere haza jövő keddre!

Faluszéli házikónkban kecskegidánk felneveljük,
szeretőmmel jókedvünkben a szép tavaszt énekeljük.
hajnalonként gombát szedünk, hej de szép lesz itt az élet,
nem is lesz már gondunk nekünk, amíg nem ér boldog véget.