kiski ír

[Istepi]

Egyszerűen mondva

Vagyok jó mint augusztusi kökény,
Vagyok szép mint a Hold lottyadt fénye,
Vagyok vész mint toronyba zárt önkény.
Vagyok kész mint kamaszlány regénye.
Vagyok teljesen valami félkész,
Vagyok rontott képnek tökéletes,
Vagyok csúztól gyötört szép kéz,
Vagyok talmi címekkel tekintetes.

Vagyok szívós tölgyön gomba,
Vagyok félszáz év iromba idő,
Vagyok durva és otromba,
Vagyok a múltamba ékelt jövő.

Vagyok selymes, sárga árpa,
Vagyok a fényes világos ég,
Vagyok kéklő, messze pára.
Vagyok aki vagyok. Ma még.

[Istepi]

Padlizsánszínű éj



Mint lávaszínű, nyárillatú kelme
selymes csusszanással borul rám az est,
hogy táncos szívem dallamát pihegve
lopakodjam hozzád, nem koppantva neszt.

Árnyas fény rajzol cirádát a csendre
szétszórt ruhák közt cinkosan beereszt.
Pille száll, úgy teszem kezem kebledre.
Ismerős izgalom, hogy beleremegsz.

Alszik kint a város, alszik kint a fény,
suttogva cserfel a fenyőfa ága.
Álmodat őrzi az őszi televény,

fent bazaltszikla, lent a hűvös márga,
és közöttük mindamennyi furcsa lény
padlizsán éjből álmodba font álma.

[Istepi]

Koldus-katekizmus

Koldulni nem szabad a magad és a fiad cipőjéért, mert azért meg kell dolgozni. A koldus legyen elég gazdag, hogy saját erejéből tudjon cipőt venni magának. Koldulni csak mások cipőjéért szabad, de azért is csak akkor, ha már neki nincs több, hogy odaadhassa. Ilyenkor azonban nem csak szabad, de kell is koldulni. Bár nem elvárás. Mert koldusnak nem mindenki alkalmas.


Nem kell megkérdezni, hogy akiért koldulsz, az miért nem dolgozott meg a cipőjéért. Az az ő ügye. A te felelősséged eldönteni: kérdezel tőle, vagy kiállsz érte az út szélére. Ha a miért a fontos, akkor jobb nem belevágni. Elég kolonc az neki, hogy más dolgozott meg érte. S ha nem nyomja a lelkét, az se baj. Mert tulajdonképpen jár neki. És azért vagyunk sokan, hogy jusson is. A juttatás magában hordozza a jutalmát. De legalábbis büntetés nem jár érte. Többnyire.


Koldulni alázatosan kell. Nem gőgösen, mert az útonállás, és az kerülendő. Nem csak mert törvénytelen, de attól könnyen el lehet hinni, hogy annak kevésbé kell a cipő. Pedig ezt nem lehet tudni. A koldusnak el kell hinnie, hogy nincsen annak, akihez odalépett. Sem tekintettel, sem szóban nem kárhoztathatja, aki nem adott. Ha látja is a lábán a cipőt.


A koldulás magányos mesterség, mint ahogy az adakozás is az. A büszkeségnek benned kell maradnia. Hogy nem magadért teszed, azt nem kell tudnia senkinek, de meg nem is érdekel senkit. Lényegtelen. A fontos, az a cipő.
Koldulni ismeretlenektől kell. Attól koldulás. És a legjobb, ha olyanért teszed, akit nem ismersz. Ha ismeretlen, nem kaphatsz tőle viszonzást, de nem is ül beléd a kisördög, hogy kérj tőle valamit. Mert az nem járja, hogy nesze, itt egy cipő, de most húzd egy kicsit a taligát.


Ha a koldust felelősségre vonják a cipő minőségéért, szabadkozzék, de ne ígérje, hogy jobb cipőket fog szerezni. Mert amíg minden lábra nem jutott, addig fontosabb a talp, mint a szépség. Ezért aztán a saru és a bocskor is megteszi. Meg hát praktikusabb is, mint a lakkcipő.


Koldulni nappal kell. Mert oda kell add az arcod érte. A cipőket pedig éjszaka kell az ajtók elé tenni. Loppal, suttyomban.
És nem ildomos névjegykártyát hagyni benne.

[Istepi]

Gyötörtetés

Szép palotájában búsul a bánat
Hajnali égre a fény kitekint
Festi vörösre a sárga a vásznat
Bódul a táguló tér idekint

Rázza az ökleit únt idegesség
Fekszik az ágyon az ágynyugalom
Hányna magától a hajnali éhség
Büszke a falra a téglahalom.

Arc a ragyáról lemosva a vérben
Ember az embernek embere ím:
Lendül a karral a barna tekintet
Szűköl a félszben az adrenalin.

De ha tollba a tinta faragja a rímet
S fütty csücsörít ajakon karikát
Ha a hang szava húzza a dalnak az ívet
Az kanyarít a parancsból imát.

[Istepi]

A "Hét verse", olvasom, és ajzott idegpályákkal rongyolok olvasni művet, mert a jó költő az kérem okul, tanul, fejlődik, s méginkább hogy igyekszik töltekezni a nyelvet nagybetűs mérnökként alkalmazó jeles hivatásosok műveiből.

Az alábbi Tasnádi vers viszont tiport. Van ugye vers, ami nem szól semmiről, de ettől még lehet jó. Van olyan is, amiről ha megveszünk se tudjuk kitalálni, miről szól, pedig érezzük, hogy valamiről nagyon. A vers mirőlszólását tehát dőre dolog faggatni, kivéve persze azt, ami szembeszökően értelmes. Mondjuk a Szondi két apródja, hogy csak egy ilyen példát említsek.

Tasnádi Attila versét tehát e szempontból nem is pisztergálom, mert miért ne lehetne az is egy irodalmi kifejezésmód, hogy a szerző egy emlékfoszlányból eredeztetett hangulatot próbál meg átadni az olvasónak. És a mű olvastán azt kell mondjam, nem is sikertelenül. Mint textus tehát tetszik, érzelmeket kelt bennem. Ami amúgy egy versnél kifejezetten kívánatos is. Hanemhogy miért nevezi ezt versnek? Tessen kitalálni rá új meghatározást; nekem volna javaslatom, de dögöljek meg, ha ingyért adom.

Szóval nézzük már. A vers ritmikus szöveg. Ettől vers. Biztosan van kodifikáltabb meghatározása is, de azt én leszarom. A ritmus az avatatlanok számára ott kapható el, hogy mondjuk tud rá dúdolni valamit az egyszerű irodalom ellen kiképzett személy is.
Persze nem minden versre lehet rögtön dallamot szabni, de minden vers ritmusa lekottázható. A ritmus trükkje, hogy visszatér. Például osszunk el nyolcat héttel, s ezt kapjuk: 1,1428571428571428571428571428571. És ott a ritmus. Ellentétben a 3,1415926535897932384626433832795-vel, amiben ilyesmi nem van. A Pí csak úgy tocog bele a vakvilágba ritmustalanul.

A versben sokféle ritmus lehet. Ennek egyike, az időmérték nevű varázslat, amelyben a rövid és a hosszú szótagok egymásutánja keletkezteti a szövegből a verset. Nézzünk egy klasszikust:

Bús düledékeiden, Husztnak romvára megállék;
Csend vala, felleg alól szállt fel az éjjeli hold.
Szél kele most, mint sír szele kél; s a csarnok elontott
Oszlopi közt lebegő rémalak inte felém.
És mond: Honfi, mit ér epedő kebel e romok ormán?
Régi kor árnya felé visszamerengni mit ér?
Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort;
Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derűl!

Mint az ábra mutatja, biceg rendesen, elmolyolhatott volna még vele a költő, de nem tette, mert a zseninek nem kell, az a kisebb ritmustörésekkel megbékélhet, hogy a mondanivalója csorbát ne szenvedjen emiatt. Mint a Husztban látható, a versnek egyáltalán nem dolga, hogy ríme is legyen. Ha van neki, az persze nem baj. Ha időmértékes és rímes is, akkor az a nyugat-európai verselés, melynek szép példája a Szeptember végén című Petőfi darab, melyet most nem idézek, tekintve hogy mindenki kívülről ismeri. Ha aztán ezt az időmérték nevű ókori valamit elfelejtjük, akkor is tudunk ritmust kreálni. Ilyenkor kicsit jobban törődik a költő a vers tagolásával.

Bóbita Bóbita táncol,
körben az angyalok ülnek,
béka-hadak fuvoláznak,
sáska-hadak hegedülnek.

Bóbita Bóbita játszik,
szárnyat igéz a malacra,
ráül, igér neki csókot,
röpteti és kikacagja.

Bóbita Bóbita épít,
hajnali köd-fal a vára,
termeiben sok a vendég,
törpe-király fia-lánya.

Bóbita Bóbita álmos,
elpihen őszi levélen,
két csiga őrzi az álmát,
szunnyad az ág sürüjében.

Mondjuk ez nem szokványos, de elég pregnáns tagolás. És milyen szépen végigviszi az egész költeményen. Ügyes fiú volt a Sanyi bá. (Amúgy persze ebben is ott az időmérték, csak ez annyira tökéletes, hogy hajlamos az ember nem észrevenni.)

Tehát ha ritmussal, fellelhető tagolással, esetenként rímekkel felszerelt szövegre bukkan a dolgozó, akkor kijelentheti, hogy verset lelt. Nézzük ennek fényében az Tasnásdis elképesztést:
A mű rímképlete: abcdefghijklmnopqrstuvwxzy, s valahány betű a naptárban. De tudjuk, rím nem kell feltétlenül. Akkor kopogjuk le az asztalon a ritmusát. Mint érzékelhető, nincsen neki rendes időmértékes rendszere. Sajnálatos módon másmilyen rendszere sincsen. De aki fellel benne ismétlődést, jelentkezzék csokiért, én meg megyek a Tasnádit megkövetni alázattal.


Tasnádi Attila:
Sötét van

Sötét van, az eső veri a srég pléh-
Tetőt kint és azon gondolkozom, mi-
lyen lehetett az a szoba, ahol hár-
rom éve - három éve! Hol állt az ágy
amin egyedül aludtam, az ajtó-
nál-e vagy az ablakban? S volt-e vekker?
S a lámpa vajon milyen is lehetett?
(Milyen lehet egy vekker?!) Ha kinéztem
éjjel az ablakon, ha egyáltalán
kinéztem, tisztára holdbeli tájra
esett a szemem, frissen felhúzott 4
emeletes, 5-emeletes, girbe-gurba,
voltak ott mindenféle vacakok!
S fölöttük óriási, óriási csönd honolt.
Ezekben a házakban úgy éreztem, mintha
csak egy dobozban laknék, az a híres
papundekli. Ha rámcsukták az ajtót
(bumm), mintha egy szekrény ajtaját
húzná magára az ember, állsz ott a
cipők közt és finom, lehelet-
finom molyszag a levegőben. Hirtelen a-
zon kapom magam, hogy vadul kutatni
kezdek, nincs-e levendula az alsó-
neműben? Semmi. Mindegy! Itt ebben a,
ebben a házban, mégiscsak ház volt!
zajlott egy rendkívül rövidjáratú
szerelmem. 2 X 1 hétig tartott
összesen (asszem). Hogy is meséljem el? Ezt
ma sem tudom kérem. Már csak a puszta
tényeket ha nézzük: nincsenek is puszta tények (Filozófiát végeztem.)
(Illetve nem)ű.) Egy presszóban szedett fel,
ilyenek? Ahonnan aztán ... (Ahonnan aztán
hazavittem, ld. fen,.) Ahogy múl-,
ahogy szállnak az évek, minden kis
szerelem jelentős lesz. Egyre jelentősebb.
16 éves volt összesen. Én mennyi?
Nem emlékszem, mire emlékezzek? És
Hogy igen, igen, vagy sem? Vagy félig? Vagy
nem is igaz az egész? Mért ne lenne.
És az eső veri, veri azt a srég pléh-
tetőt, kint, régen. Mikulásnak hívott,
no igen. Másnak is, arra most - arra
nem emlékszem. Akkor persze sokkal
komolyabb voltam. Vagy legalábbis
látszólag. Most vadul kutatok magamban:
Lehet, hogy szerettem? Vagy lehetetlen?
Gyermek volt, vagy én voltam? (Ti. gyermek.)
És más ilyen értelmetlenségek. És
és az eső veri, veri srégen.
Ha ez még egy percig is folytatódi,
Végem. És dereng előttem, hogy a vers
-, mindegy: dereng előttem, hogy
,,Ma itthon ülök, Mozart-lemezeket"
(kéne hallgatnom, előbb-utóbb fogok
is, ez elkerülhetetlen, már hallgatok
is, ittvan, igen, igen ,,MOZART-
lemezeket hallgatok itt - ..." Ma itt,
holnap otthon. Korán öregszem. (,,") (,,És")
Aztán még aza az ominózus pléh-
tető és ámen. És innentől kezdve már
folyamatosan csak igazat szólok.


Persze a költőnek jogában áll formát bontani, mint azt a jó Apollinaire és Rimbaud is mások is tették volt, nagyon helyesen. Meg lehet egy befolyatott szöveget szanatördelni és versnek megjelentetni, hogy pukkadjon a polgár, és eközben hosszú hajat növesztve kásás tekintettel szapulni a meg nem értő világot, de attól, hogy az ember nem mos fogat, még nem válik költővé, valamint Picasso is javarészt óvodai foglalkozáson is dadusi fejcsóválást kiérdemlő fertelmes szarokat pingált, de ő nem ettől volt művész, hanem attól, amit valóban csak ő tudott megfösteni és ami előtt azért áll meg az ember, mert a műve a lelkit csípi el.

Való igaz, ha az embernek gondolatai, élményei, hangulatai vannak, és azokat ki akarja plakátolni, egyszerűbb minden tökölés nélkül leírni, ráereszteni egy elválasztó programot, összehúzni a Wordben a hasábot, és kinevezni versnek. Ennél fejlettebb versgyártási tevékenység, amikor megszámolja a szótagokat a dolgozó, oszt ha stimmel, minden sorban pont nyolc vagy tizenkettő találtatik, akkor nyugszik meg a lelke. Pedig még ettől se vers.

Ilyen öregen már annyiféle szélhámosságot látott az ember, hogy újat mutatni már nehéz neki. Na, ez a fenti izé, ez vegytiszta szélhámia. Mondjuk lehet hogy csak végzetesen maradi vagyok, de igenis, dühöngök:

Meg vagyok zavarodva, vagy
zavarodottan vagyok hagyva
s az avar zavar az agyamban
ahogy a zagy zötyög az agyalapban,
mert milyen vers már, amelyikben
minden sort egy hypen zár,
melyben semmi ritmus nincsen?
Menjen a picsába már.

Ha a lusta jószág csak tintával fossa tele a papírt
ahelyett hogy egy cseppet agyalna
és összerendezné mit zűrös elméje öklendezni bírt
ne hívassa magát költőnek a barma.

Neveztessék szépléleknek mondjuk
az alanyi szántóvető,
üldögéljen búra alatt kávéházban
ennyi megengedhető.

De ki ereszti szabadon ezeket?
Ki az, ki még bíztatja is őket?
Ez valami szekta, halálfelekezet,
hol a vers csak öngyilkolós hőstett?
Ahol a tehetség egy fertőző kórság,
s rendre beoltnak dal és ritmus ellen?
Hisz tanulni se lehet, csomagban sem adják!

Eh, ne is szóljatok csak a nyálam vertem.

[Istepi]

Minden nő

Nyílj szerelemre velem kicsi lányka
Hozd el a szép tavasz illatait
Vesd oda lelked a szív aranyának
Járjad a táncot a hajnali fényben
Érjen a rezzenő pirkadat itt.


Vettem a számba a cseppenő mézet
Szökkenő melled üdén csalogat
Pattanok is amíg tart az igézet
Csillagot ugrok és puszta kezemmel
Szaggatom szét a farkasokat.

Kézben a kézzel, a száddal a számon
Üsse a vér üde gyors ütemét
Tárom a szárnyam, a szárnyadat tárod
Nincs amit adjak és nincs amit kérjek
Csak életed adjad az életemért.

[Istepi]

Lelketlen szonett

Mondják, a költőnek legyen belseje,
hogy azzal váltson ki lágy asszonyi pírt,
s belseje legyen lelkének perselye,
melybe tömhet ázott zsebkendő papírt.

De ha nincs lelke és nem is érdekli
hogy buja szavakkal szerezzen pinát,
s ha megváltást se akar, nem térdel ki
a templom kövén hétfüzérnyi imát,

akkor mi van? Többé már nem is költő?
Ócska szakipari rímgyártó barbár,
kiről úgyse fog tudni emberöltő,

s hamvait nem fogadja be a határ?
Hát hagyd a lelket, kábuljunk a sörtől!
Testet visz csak a temetési batár.

[Istepi]

A megtorlás joga

Voltam, és vagyok, és bosszú leszek.
Utánam kisimulnak a hegyek,
eltűnik a tengerről a tajték.
Így van ez, és jó tudni, hogy így van,
másképp veszett állatként rohannék
szűkölő félelmű szörnyű kínban,
hogy létezik jövő, melyben részt nem veszek.

Szóval maradok, nem mintha
bármi értelemmel lenne mondva,
hiszen milljomszám tenyészünk.
Élesztőként fúlni a cefrébe
hazug, magunkkal eltelt erényünk
üres porhüvelyébe enyészve
nem jobb, mint önként szédülni a seholba?

Azért siettetni nem kell, pajtás,
bár azt mondják, utána jobb lesz,
csak éppen nem hiteles a forrás.
Ki ezt mondja, ki azt, megegyezés nincsen.
Talán egyszerűbb itt marakodni
minden élvezetes földi kincsen,
mit végül porral mérnek a porban,
ha tényleg csak annyit érek,
amennyi marhát felhalmoztam,
vagy csak ahány hülye döntést hoztam,
merre sorsom kanyarodott, hívén,
hogy építem, nem csak járom az utam
a halál mezsgyéje menedékes ívén?

Várok, maradok. Nincsen zavaros,
őrjöngő haragom magam ellen,
csak víg belenyugvás, hogy jó vagyok,
jobb vagyok mint más, mert ez az egó bére,
hogy fajtámból a lángot én viszem,
s fajtám jobb mint a másik törzs romlott vére.
De a másik is ezt hiszi, hiszen,
neki is élni kell, én úgy hiszem.
Enélkül önmagába hamvad el,
mit aztán igazán nem kívánok.
Maradjanak csak ők is a színen,
mert fensőbbségesen nézni rájok
borzongatóan dübbenő, boldog átok.

A gond a hamis egalitével
hogy ezzel csak a középszer érvel,
s mit azok a boncok találtak fel,
kiknek bajuk volt a magukban bírt hittel,
és amint csak lépniük lehetett,
lenyisszantották a túlnyúló fejeket,
mert nekik jobb megbújni a bolyban,
mint félve lesni a magasabb egyedet,
hogy merre bólint, és hova székel,
kit követni kell, s megsüvegelni
ha ránéz a fentről korholó szemével.

Ott a többségi tömeg az utcán.
Az apróvad illó évada van,
hol bévül mindenki oroszlán,
de kívülre senki se nyikkan.
Itt mindenki nagynak született:
pólyája gúzsában ott bömbölt az Isten.
De hogy felnőve belőlük mi lesz,
csak képzelik, bizonyságuk nincsen.

Nem nevet senki a békák suta harcán.
A közönnyel kerített való porondján
döbbennek csak meg fejüket rázva,
hogy bár az ellenség egy levelibéka,
nem tudják a kis pöcs vérét venni,
oroszlán-agyaruk kárt nem képes tenni,
s fáj is a kunkori nyelv visszacsapása,
de mit tehetnének, ha csak a páholyból
van mindennek perspektivitása?

Míg a közönség nem fizetett a jegyér'
nem lehet fogalma, béka lett vagy egér,
oroszlán vagy párduc, mert tükör bent nincsen
S nem tudja cubákon marakszik vagy kincsen.
De ha a színen állsz, s felzúdul a zsöllye
Hú, odass, oroszlán! Az vagy mindörökre.
Akkor tudhatod meg, hogy nem lettél béka,
Mégha békáknak is volnál ivadéka.

Maradok, várok. A színre lépés eljő.
Az lesz az idő nékem rendelt szelete,
ahol nincs a térnek oly messzi szeglete,
melynek távolsága nem tőlem mérendő,
és amely létezhetne nélkülem.
S mikor a számomra elrendelt időben
belépek a színre, a rivaldafényre,
s a közönség mégse nagyvadnak itélne,
oroszlánságommal ledermesztem őket,
és én leszek az, ki itéletet hirdet:
Felégetek mindent, az egész világot,
legyen vége végre, kacagva lerántok
mindenkit magammal a sötét semmibe,
ez akkor már nem kerül nekem semmibe.
Kárörvendek az utolsó órán,
hogy végeztem veletek pupákok.
Velem zuhantok, mert nem láttátok,
egyedi vagyok, ékes unikum.
Ezt megjártátok, tisztelt publikum.

[Istepi]

Gábor napra

Dél vala s kelve a fejfájással
Tompa agyadban az őrült rumli
Lakásod szerte felhagyott lányok
szeretnél bármit, akármit tudni.
Rémlik a hajnalt kurjongattad és
torkodból sárga szökőkút fakadt,
káposztás palacsintát ettél borral,
a lét minden apró kérdésére
tudtad a pontos válaszokat,
szóltál az éghez és azt hallottad
az isten imádja a Gáborokat.

[Istepi]

Ébredés

Várom hogy reggelre kelve felébredj,

hogy nézzem a combodon gyűrt tunikád,

lessem, pipiskedve lépsz fel a székre

a fölső szekrényből kivenni ruhád.



Halljam a víz csobogását a kádban,

és kis szisszenésed a vízbe ha bújsz,

töltse be orromat parfümöd, drága,

az arcodat lássam ahogy kivirulsz.



Hadd kucorodjam a másik oldalra,

még érezzem bőrödnek friss melegét.

Szunnyadjak vissza egy pár pillanatra:



a munka csak képzelet, nincs semmi tét,

s akkor eszméljek csak újra a napra,

ha hallom forogni kocsid kerekét.