kiski ír

[Istepi]

Nincs semmi érdekesség, hidd el, ebben,
olyan jó mégis szót ejteni róla,
hogy nem vagyok már önmagammal perben,
hagyom, magától peregjen az óra.

Nem állok ellen, a sors bármit hozhat.
Elég erős vagyok, hogy átengedjem
mint völgy a folyót, magamon a rosszat,
tudván tudva, hogy nem hagy nyomot bennem.

Tudom én, hogy a holnap is elhozhat,
de egyre megy, hogy hívlak vagy csak várok,
nekem mindegy, egy perc lesz vagy egy korszak,
erre többé már időt nem találok.

Így van ez, kérlek, így van ez megírva.
Ne kérd, hogy lelkem keresztre feszítsem,
se száraz szemmel se könnyeket sírva
nem éred el, hogy magam elveszítsem.

Azt hiszem, ez így nem is olyan rémes,
mint ahogy tűnik első olvasatra,
mert hiszen hogy is szerethetnél, édes,
ha nem is hasonlítanék magamra?

[Istepi]

Ha volna pénzem
számolatlanul,
én nem néznék oda, kérem,
hogy hogy folyik ki a zsebemből,
tavasszal, nyáron, télen.

Ha volna pénzem
szeptemberre még
én nem adnék, szesztestvérem
hát hogy gondolod, te szemtelen,
hogy ősszel sem kell nékem?

[Istepi]

Amikor éjfélkor bezár a világfa,
a Jóisten szépen becsukja a kaput,
s a hét mennyek kulcsát a zsebébe vágva
gyors iramodással a megállóba fut.

Sápadt lámpák alatt a busz lassan döcög.
Leül hátul csendben, senki se zaklatja.
Látják: eltörődött, kérges kezén bütyök,
itt-ott el is bólint, nehéz volt a napja.

Otthon a konyhában összeüt pár tojást,
eszik, elmosogat, és az ágyba esik,
öreg, kék szemére hull az álompalást,
ismerős álmában megannyi kín kering.

Éjfélig hát ma is negyvenezer gyermek
szenvedett el némán iszonyú éhhalált,
százezer ártatlant nyeltek el a vermek,
s gyilkosok tartottak száz fényes maszkabált.

Aztán kél a reggel és egy meggyötört Úr
botorkál fásultan a fürdőszobába.
Indul a munkanap dőrén, hasztalanul,
ma sem tehet semmit, már minden hiába.

[Istepi]

Reszkess ha eljön a sárga vasárnap
a rozsdaszín hétfő őrült attya
a semmi kövének mészárlása
a búfeledés üres ajkú papja,

ha nincs mi kitöltse a tükrös kedded,
a színragyogással ékes szerdád,
ha messzire dobtad hogy élvezhetted,
a tétlenül vágyott édes munkát,

és barna csütörtököd hull hamvába
a pernyekemény kis péntek előtt,
cápafogakkal rágd át a mába
a körbetekerve se szorgos időd,

mert nem marad más csak a kéklő szombat,
hogy újra a térbe, időbe tapadj,
vagy úgy maradj emlék mint félkész mondat,
s a sárga vasárnapi űrbe akadj.

[Istepi]

Kandika reggel
játszik a széllel,
kör-karikába szalad,
Kandika leskel,
karjai széjjel,
kancsali dalra fakad.

Délben az erdőt
nagy hitegetve
hűvös esőt csalogat
Kandika felhőt
fest az egekre
s szűrt fügebort szopogat

Kandika felnőtt
női szeszéllyel
fonja a réteges álmot,
Kandika szellőt
játszat az éjjel
csalja a csalfa világot.

[Istepi]

Öreg vagyok már ehhez, engem
felesleges kábítni ezzel,
hisz itt e birka népben úgy se él
valódi pátosz, és agyába, lásd,
nem írt be mintát líratelt szive;
tehát csak egy vidám sugárral
rovom homokba ezt a tételt:
amíg e horda gőgbeszédült
határtalan hatalma vesztve
le nem taszíttatik lováról,
örömdalom hiába várja bárki.

[Istepi]

Hol van a tér amit csak nekem szántak,
ahol igazán magamé lehetek?
Volt-e idő valaha csak magamnak?
Mi átkozott egy csodalény lehetek,
aki mindig a mások által formált
körben és zárt szférában kellett fussak,
ki perceket éveket úgy elmorzsált,
hogy könnyei, vágyai elszáradtak?

S ha itt eme percben helyt jussolhatnék,
tudnám-e mit legyek véle teendő?
Venném-e hasznom és honnan is vennék,
annyi időt ami épp elegendő?
Vagy kézbe vehetném a belső órám,
és azt leképezve a külső térbe,
időmet merre töltsem jól el; talán
már egy helyen sincs elérhető béke.

[Istepi]

Akár a napfény s a holdsugár,
kiemel és elmaszatol
a koldustálkás lélekkufár
szerelem: kapzsin pazarol.
Hisz ugyan mindegy jut vagy marad,
csak itt és most és te legyél,
nem számít se tetted se szavad,
kérj, adjál, nyughass vagy tegyél.
Ez csak állapot, csak reszketés,
kontraszt és párás délibáb,
vaksi szemmel célzás messze, és
telitalálat, s még tovább:
okos, oktalan megfelelés.

[Istepi]

Szobámban állok este, levert szivem
akár a baltatörte agyagdarab.
Ki hitte volna, mily törékeny!
Tán ez a ficni, e rút, e csélcsap
kevert ilyen reménytelenül veszett
csatába, mert a lelkem a tiszta nyár
leképezéseként ha tetszett,
még egy esélyt - na, lehetne? -, adnál.

[Istepi]

Jaj de jó a kertet nézni,
estefelé egerészni,
lopakodni késő éjjel,
vernyákolni szenvedéllyel.

Télen finom macskatápon,
nyáron meg a vadkacsákon,
fényesedik ki a szőröm,
alszom, eszem, elidőzöm.

Hogyha jól van betanítva
- ez a pontos munka titka -,
gondosan és türelemmel,
híven kiszolgál az ember.