kiski ír

[Istepi]

Voltunk mi, marhák az istállóban,
tudtuk, hogy semmi bajunk nem lehet,
adtak jó szénát, vizet, s a hóban
fagyoskodnunk sohase kelletett.
Na persze, mind leadtuk a tejet,
a bocik is felnőttek valahogy,
és mikor elütötte a delet,
megkaptuk a kis széna adagot.
Túlzottan semmi sem melengetett,
a dühöngő kinti fagy kemény vót,
de mi tartottuk bent a meleget,
befingtuk, -leheltük az istállót.
Aztán meg a munka se volt túl sok,
és ha volt is, voltunk rá elegen;
a rendesebb fajta istállósok
ha rájuk bőgtél búsan, betegen,
hívták az orvost, az meg hümmögött,
és adott gyógyszert injekcióban,
aztán egy hétig a karám mögött
állhattunk egy fűtött istállóban.
Szóval elvoltunk, mi, elégedett
marhák, hogy sorsunk így alakult,
aztán egy délutánon vége lett.
Kinyitották az istállókaput,
s kivertek az őszi sárba minket.
- Szeretünk titeket, nagyon, nagyon!
A szabadság mindenkit megillet!
Előre hát, éljetek szabadon! -
mondták, majd vígan elszekereztek
a távoli izgalmasabb tájra,
ahonnan az új szelek érkeztek,
hol dús a legelő, nincsen pányva,
s mi ott álltunk a végtelen mező
szélén, kábultan: Ez a szabadság!
Mostantól semmi nem kötelező,
nincs többé nyűg, és nincsen már istráng,
mi mondjuk meg, merre, meddig menjünk,
mennyi szénát, friss füvet akarunk,
s mely terheket hagyjunk vagy emeljünk
ha szükséges, s ha megbírja szarvunk.
Egy bőgéssel mentünk a mezőnek.
Ami sárosabb vagy sárgásabb volt
eltiportuk, nem is vettük fűnek.
A bátrabbak, kikben erősebb volt
a szent szabadság elemi vágya,
össze is fogtak egymással legott:
nekirontottak, egy rövid vágta,
és földig rontották az istállót.
Játszottunk, és élveztük hogy végre
mindent lehet, nincsen többé korlát,
míg csak el nem jött a télnek réme,
és nem leltünk füvet, kukoricát;
összebújva melengettük egymást
bökdösve társunk üres horpaszát,
dehogyis vágyva vissza a csordást,
ki amúgy ilyenkor, délben szokta
beadni a friss vizet s abrakot,
megkocogtatva vidáman sorba
mindegyik félhomályos ablakot,
dünnyögve, hogy de jó sorotok van
itt a finom, meleg istállóban.

[Istepi]

Ha száll felém kacaj,
s ha nincs ki elfeledjen,
ha sárga még a vaj,
s ha jó kenyérre kentem,
ha szívem új dalát
kiséri friss ütemre,
ha bús ki sírni lát
ha gyász borul szememre,
ha szép a napsütés,
s ha sok madár dalolja,
ha jó a kedvem, és
ha bánatom szakad ma,
ha csókra áll a szám,
s ha pénz akár a pélva,
ha sört iszom, babám,
s ha én vagyok ma téma,
ne vedd megint zokon,
ne mérd a szívem árát,
ma megvidámitom
komor szemed világát.

[Istepi]

Kandika éhes és Kóbort várja
illatos jó vacsorával.
Hol van a ház ura, édes párja?
Késik; ez annyira rávall.
Kandika várja, hogy Kóbor jöjjön,
magában nem szeret enni,
toppant, hogy Kóbor itt legyen rögtön,
ne merje újra megtenni,
hogy annyit késik, míg minden tálban
össze nem csoffad az étel,
egy férj ilyen rendes háztartásban
balga, ha késni merészel.
Éjszaka jön csak meg nagy nyugodtan.
- Dolgom volt Kandika, édes,
ezer kis csillagot megpucoltam,
nézz oda, mind csuda fényes!
Kandika csodálja párás szemmel,
s mondja, hogy vacsora nincsen.
- Szeretlek téged hű szerelemmel,
de mérgemben kidobtam, kincsem.

[Istepi]

Azt hinnéd, ez a vég, s ősz elején való
fáradt színeivel, záporesőt adó
felhőtornyaival játszik az emberek
érző, bútagadó szivén?

Nem kell most ideges szó, nyafogás, hisz a
természet ha ilyen kellemesen visz a
tél kertjébe, csak éljük
át víg kedvvel a lanyha őszt,

járjunk táncot az éjszaka
hulló Perseidák csábteli évszaka
örvén! Angyali nő szeret,
hát percet se törődj mással e lány helyett.

[Istepi]

Olyan családba szülessek, amely szépen fölnevel,
doktornénit, akitől a sok betegség elszelel,
a suliban engedjenek nekem vidám tanulást,
ne kapjak a felnőttektől nem érdemelt szapulást,
kapjak inkább serteperte szőrgombolyag kiskutyát,
rejthessek egy titkos helyre kincsekkel telt skatulyát;
ne nyeljen el játék közben az erdőben szakadék,
mindig legyen a nagyinál mézeskalács maradék,
járhassam az erdőt mezőt, legyen jó sok barátom,
legyek bátor ha egy lány szól, hogy: hibáztam, belátom;
száz korsó sört hogyha ittam, fektessenek finoman
oda hol az idegenek nem néznek rám komoran;
diplomát és remek szakmát szerezzek, meg szerelmet
világbíró életemhez jusson ennyi kezdetnek;
utána azt kérem szépen, hogy az egész életem
így szaladjon, egyenesen, s ha a lelkem kiteszem,
annyi jusson, hogy egy rendes és takaros világban
neveljem fel a gyerekem; ne feketén, stikában,
ügyvéd mögé bújva kelljen tisztes hasznot szerezni,
jó példával jót tanítsak, ne csak zabot hegyezni,
mellettem a villamoson a munkába utazók
beszélgetve üljenek, és az újságot lapozók
durva káromkodás helyett jókat bólogassanak,
reggel keljen s ne keleten bukjon este le a Nap;
nénike ha véletlenül elejti a tárcáját,
mágiaértő politikus dobja el a pálcáját,
hajoljon le, vegye fel, és fusson szépen utána,
adja vissza, s köszönje meg hogy a néni
a nemzetet önzetlen egy életen át szolgálta;
szegény ember is ehessen szent vasárnap dagadót,
vigyék körbe Auschwitzban a holokauszt tagadót,
süvegeljen meg mindenki, mert magyarnak születtem,
azt lássam a kosaramban amiért pénzt fizettem,
akkor lássak papot ha a hátam közepét,
ne bánthassa senki se a szegény ember gyerekét,
templomba és katonának ne vigyék ki nem akar,
tánczenét és örömódát játsszon minden zenekar,
ne induló, halleluja, és gyászmise hatalom,
kísérjen a bölcsőtől a temetőig utamon,
s hogyha támogatni kell majd, legyen erős az a kar,
szánalom legyen szemében annak aki letakar,
képes legyek kifizetni magamnak a koporsót,
ne hazudtolhassák meg a nekrológom mormolót.

[Istepi]

Tiri-tarka erdő mélyén
tarka-barka tisztás,
róka koma áll a szélén,
szembeszélbe szaglász.

Serte-perte őzgidácska
illeg-billeg lassan,
nyeklő-nyakló lábacskája
ide-oda toppan.

Róka koma rátámadna,
irgum-burgum, ejnye,
sete-suta őzgidácska,
incsi-fincsi lenne.

Törve-zúzva odatoppan
dúló-fúló őzbak,
s róka koma sebbel-lobbal
csapot-papot otthagy.

[Istepi]

Hazudni jó, de jó, de édes,
Nyugtat mint olaj a dúlt vizen.
Őszinteség a vég, de rémes!
Szétbarmol mindent, úgy hiszem.

Hazudj anyádnak, és nejednek,
hazudjál nyílt mosollyal, bátran!
Szavad ha nyílt, úgy megköveznek,
tapasztaltam, hallottam, láttam.

Hazudj a tegnapért, s belátod,
hazudhatsz a holnapról is akár,
a jámbor és őszinte: magányos,
ez oly biztos, akár a halál.

Hazudj levélben, esti szóban,
mert kisebb a kár, mikor lebuksz,
nyíltságodért deresre húznak,
s addig vernek, míg csak nem hazudsz.

Hazudj a parlament előtt,
hazudj a végakaratodban,
s ha gyilkosod idő előtt lelőtt,
mi része sem lesz ennek abban.

Hazudva szép morális égbe jutsz,
szerelem s hírnév a jutalma,
ám ha nyíltan állitod, hazudsz,
úgy kell neked, Istenke barma.

[Istepi]

A lelkek, a lényeg, a kényelmetlen
emberi kapcsolatok,
a tettek, a tények, az összefüggések,
a szócsavart, otthagyott szarkupacok,
a vágyak ha lágyak, a terméketlen
otthoni lázadozás,
az ágyak, a tárgyak, a zabfaragások,
a színtelen, szagtalan elnagyolás,
a szívek, az évek, ha szóbakerülve
se érdekes már az ember,
a rímek, a mívek, a versköltészet,
ha lyukbaszabott üreget sem termel,
se féltés se kérdés a fennforgások
elleni védelemül,
se értés se sértés se megbocsátás
se érzelem senkibe' fel se merül.

[Istepi]

Ha éltél már földbe vájt putriban,
s ettél a fiaddal lopott pörcöt,
elmondhatod, szerelmetes fiam,
megtaláltad, hol lakik az ördög.

Mikor a lányod lázasan köhög,
s hideg vized van gyógyszerek helyett,
s az oltárkép is szemedbe röhög,
nem kérded többé a miérteket.

Ha mit tegyél, hogy élj, nem is tudod,
s mindeggyé válik feljön-é a Nap,
s kinek se kell, ha tested árulod,
s semmid sincs már, mit elraboljanak,

mikor mögéd néz, az kivel beszélsz
annyira unja ócska életed,
akkor leszel csak eléggé merész
bicskával kérni ki a béredet.

[Istepi]

Kandika virágos kedvvel ébred,
és nézi hogy Kóbor az ágyban
fejére húzva a párna érvet
- alszom még - szuszogja lágyan.

Kandika reggelit süt, amíg Kóbor
mennyei lakoma-álmot kóstol,
felverni nem lehet, nem ért a szóból.
Kandika illatból fonván ostort

egészen addig csattogtatja,
míg végtére Kóbor előkerül,
csillagtűz szemmel karjába kapja,
s nejével ölében asztalhoz ül.