La mia poesia: Alberth

[alberth]

Van jó egynéhány vers, melyet ide szeretnék feltenni. Van amit egykor sokan hallgattak, van melyet kevesen olvastak, van mely 40 000 példányban is megjelent már, s van amit még senki sem olvasott, s van olyan is ami még a jövőben lészen megírva. Az ihlet és a múzsák csókja függvényében még a jövő méhében formálódik talán. Kezdeném szerelmes versekkel, de lesznek a táj szépségéről is, vicces és filozófiai versek. Ami jön majd meglátjuk. Talán lesz ki olvassa is. Nagy vágyam, hogy egyszer majd szavalóversenyen figyelembe vegyék valamelyiket és nagyon jó szavaló adja elő. Ehhez viszont valóban minőségit kellene nyújtanom. Talán egyet ha majd megzenésítenének... na ez már túl nagyképű gondolat... tehát elkezdem:

[alberth]

Szerelem

Szó, mint langy-tavaszi szellő,
Vágy-sóhaj, gyönyörben merengő,
Ősforrás, tátongó mélyből fakadó,
Égi magasságban szárnyakon haladó.

Kiket Ámor nyila sebzett szíven,
Ős-Erószt követik már híven.
Hogy Afrodité szép szem-párja,
Bennük tekintsen egymásra.

Mert feloldva minden gátat,
Semmi nincs, mi ellenállhat.
Hogy a két nem váljon eggyé,
Szerelemben, egy igenné.

Lélek, szellem, testnek vágya,
Megszűnjön egy pillantásra.
E nagy, kozmikus, kezdetben,
A mindenségteremtő egyben.

Önelfeledő és magát áldozó,
Mindet elvevő‚ s mindent átadó,
Egyben kiáradás ő és befogadás,
A változtathatatlan és a változás.

Mély csöndek hona és mégis cseveg,
Tengerré változó, bár vízcsepp... lehet,
Szédítő magasság, és írdatlan mély,
Fantáziatelt és gondolatszegény.

Benne harmónia, férfi és a nő,
Szétválasztott is, de egybekelő.
Egymáshoz feszítő őrült vonzerő,
Beteljesülésben nyugodt, ernyedő.

Ébrenlétében is, mélyen álmodó,
És a megnyugvásban serkentőn ható.
Örült mámorban szelíd hatalom,
Sötét bujaságban ő tiszta nagyon.

Benne van rég-múltak árnya,
Eljövők reménysugára,
A jelen megtalált fénye.
Új életek születése.

E kis, szívben nyíló virág.
Hatalmas, mint a nagyvilág.
Mindent áthat, földet, eget,
Nála nagyobb nem született.

1994. október

[alberth]

Halott álmok

Álmodom egy nőről, akit rég ismerek.
Képzetem ajtaján belebben csendesen,
Nem vártan, hírtelen, akit én szeretek,
Lágy lehelletétől a szívem megremeg.

Valóságban pedig oly távol van tőlem,
Mély tekintetének bús, titok világa,
Hangja oly ismerős, áttetszően dereng,
Hullongó álmaim mély sírjába zárva.

Komor, zord temető, holt álmok hazája,
Innen kísért vissza egy halott vágy árnya.
A csontváz-alakba lelket öntve vissza,
Képzetem ajtaját könnyedén megnyitja.

Miért jöttél álom, s a vágy is hiába,
Miért kísérttek engem...? Elpusztultatok.
Csak az emlék jöhet pókhálós szobámba,
Ő nem hagy el engem -, örökké élni fog.

Rétság, 1977. március

[alberth]

Pipacsok

Megállt az idő, nem mozdul semmi sem,
A sárgult mező tikkadtan pihen.
Fáradt a levegő, a csönd remeg..,
A légből néz le rám tengerkék szemed.

Itt, ott piros pipacs virít a búza közt,
Mint az égő ajkad, hamvas és tűzvörös.
Távolban dűlőút és akácos szegély,
Porfelhőben halad egy abroncsos szekér.

Forró nyári nap van, a dél közeleg,
Minden ünnepélyes, lassú, réveteg...
A nagy búzamező, szőke, mint hajad,
Az érett kalászok merengőn állanak...

Egy dongó jön szemközt, s ahogy közeleg,
Egyre hangosabb lesz, majd egyre csöndesebb.
A nap fenn az égen fehéren ragyog...,
Ilyen szép nincs semmi, csak a mosolyod.

Lebeg egy pillangó a búzaföld felett,
Színes lepkeszárnya énreám nevet.
Élvezi a napot, a boldog nyarat,
Távolban még villan -, aztán elmarad...

Képzeletben látom lepke-termeted,
Szemed szép pilláit, hűs tekinteted.
Összefolyik bennem való, s képzelet,
Mindenben ami szép, reád ismerek.

Megállt az idő, nem mozdul semmi sem,
A sárgult mező tikkadtan pihen...,
Fáradt a levegő, a csönd remeg,
Lenéz rám az égből tengerkék szemed.

Debrecen, 1976. május

[alberth]

A tűz megigézett

Álmaimnak hajnalán
Láttalak már téged,
Álmaimnak hajnalán
Megismertelek.

Karcsú voltál, fiatal,
Mosolyogtál szépen,
Énekeltél egy kis dalt,
Messze szállt a szélben.

Sötét hajad csillogott,
Szemedben tűz égett.
Reám néztél, s éreztem,
A tűz megigézett.

Elindultam te feléd,
Kábultan a szélben,
Vágyakozva reám néztél,
S eltűntél az éjben.

Álmaimnak hajnalán
Láttalak már téged,
Álmaimnak hajnalán
Megismertelek.

Azóta csak téged várlak,
Bár sok-sok év elszállt,
Éreztem, hogy megtalállak
Régvárt... szerelem!

1976. febr.

[alberth]

Egyoldalú szerelem

Mit ér a szív, ha nem szerethet,
Egy gyötrő álom, ó mit ér?
A könnyek árja nem vígasztal,
Oly fagyos az őszi szél...

Mit ér a vágy, ha csak tied,
És nincsen viszont vonzalom,
Ő nem szeret meg soha téged,
Már dér ül a lombokon...

Mit ér az érzés, ha csak fájdalom?
Az ő szívében nem gyúlt ki fény...
Árnyad megnyúl a házakon,
Lépted koppan az út kövén...

Mit ér a bánat, a szívet tépi csak,
S véresen hever a halott remény...
Mi nemrég üdén zöldellt, most a sárba hull...
Körötted mennyi eltiport levél...

Mit ér az élet, csak kín és gyötrelem,
Bánat, és csalódás jut neked...
Kihalt utcákon imbolyogsz,
Fenn a hideg Hold nevet...

Debrecen, 1975. május

[alberth]

Elhidegülés

Síkos mosolyod bágyadtan remeg,
Hidegen, áttetszőn fehérlik kezed.
Szemed ködösen bámul reám,
Nap voltál és lettél,
Rideg-kék leány.

Jeges ár sodorta rőzse lelkedet,
Perzselő tüzedből szürke hamu lett.
Parázs sem maradt belőle nekem,
Mely vígasz lehetne tépett lelkemen.

Téged más vidékre sodort el az ár,
Szerelmednek tüzét más táplálja már,
Zavartan, ködösen néz reám szemed,
Belül már siratlak, elhagysz engemet.

1975. nov. 21.

[alberth]

Gondolj rám!

Ha a Nap lesz áll a hegy mögött,
Bíbor fénybe öltözött,
Alkony jár a fák között,
Átsuhan a kerteken a szél.
Ha rájuk néz a holdvilág,
Suttognak az almafák,
Suttogják, hogy gondolsz énreám.

Gondolj rám, gondolj, rám, gondolj rám!
Nincsen senki már velem,
Szólj hozzám, szólj hozzám, suttogjál,
S kedves hangod hozzám száll.

Ha a Nap leszáll a tengeren,
A kék habok mögött,
Vörös fénye megpihen
A hullámok között.
Ha rájuk néz a holdvilág,
Suttognak a parti fák,
Suttogják, hogy gondolsz énreám.

Gondolj rám, gondolj, rám, gondolj rám!
Nincsen senki már velem,
Szólj hozzám, szólj hozzám, suttogjál,
S kedves hangod hozzám száll.

1974.

[alberth]

Nélküled

Szép tavaszi fény gyúlt a keleti égen,
Halk, lágy zene szállott felém,
Még rügyfakadás volt, csak kezdete éppen,
Mert feltámadt bennem a csalfa remény.

És szívemben friss, üde lángok remegtek,
Táncolt a lélegző fákkal a szél,
Akkor éreztem, hogy téged szeretlek,
S szerelmedet vártam cserébe ezért.

De nem láttam többé az álomvilágot,
Fagyos szél süvített a kerteken át,
Letépte a fákról a nyíló virágot,
S elűzte a hajnal fénysugarát.

Mert eldobtad akkor őszinte szerelmem,
S szívemben megfojtá a lángot a fagy,
Mert hiú reményeket hittel neveltem,
S látom, csak vágyam oltára vagy.

De tarka virágok még nyílhatnak nekem,
Lehet még új remény, s igaz szerelem.
Hogy ellebben a télnek ködfátyla, tudom,
Mert az új nap is jelben, minden alkonyon.

Debrecen, 1976.

[alberth]

Ma már reád vágyok...

Vágytam a szerelmet,
Mint halandó élni,
De őszintét, tisztát;
Mint hűs forrásnak vize,
Melynél nagy melegben
Oly jó felfrissülni.

Vágytam boldogságra,
Mint rab szabadságra.
De felhőtlen szépre,
Mint az égbolt kékje.
Melyből reám ragyog
A Nap drága fénye.

Édes csókra vágytam,
Mint még senki soha.
De szerelmes csókra...
Puha, langy-melegre,
Lángba borulóra,
S vágyban önfeledtre.

Forró testre vágytam,
Mint vulkánnak mélye,
Semmivé hamvasztó,
Buja ölelésre...
De összefonódva
és gyönyörben úszva...

Szép szemek tükrében
Felocsúdni újra.
Együtt ringatódzva,
Mint tenger a szélben,
Finom sóhajok közt,
Mint szellő a réten...

Ma már reád vágyok,
Senki, semmi másra,
Aki legszebb álmom
Mind valóra váltja.
Mióta ismerlek,
Mindenem vagy nékem,
Évikém, szerelmem,
Drága feleségem.


1981. jún.