Egy kisebb műtéten esett át a Párom nemrégiben. Be kellett feküdnie Miskolcra az egyik kórházba. Mindegy, hogy melyikbe, mert az alább leírtak hazánk szinte bármely kórházára igazak. A váróban szakadt, régen festésüket vesztett székek kínálják magukat. A kórteremben a képen látható hátlap nélküli szekrény egyetlen polccal, ruhaakasztó lehetőségnek még jelzés értékű megfelelőjével sem felszerelve. Ebbe három embernek kellene tudni bepakolni a kórházi tartózkodás idejére behozott holmiját, utcai ruháit. Az ágy fejtámla része hiányzik. Az ágy mellett sem olvasólámpa, sem nővérhívó csengő. Egy kicsiny kórterembe, ami rendes helyeken egyetlen ember befogadására alkalmas, három ágy van bezsúfolva. Meghatározott, hogy egy ember huzamos idejű tartózkodására hány légköbméternyi helyiség alkalmas. A börtönökben ezt már régen betartatja az EU. A kórházban fekvő beteg a jelek szerint nem érdemel olyan ellátást, mint egy sorozatgyilkos, az ugyanis minden luxussal ellátott cellában saját vécével, tévével van felszerelve. Ha a börtönökben olyan minőségű ennivalót kapnának a rabok, mint amiket a kórházban láttam, már régen börtönlázadás tört volna ki. Egy folyosónyi betegre, ami nagyjából negyven főt jelent két vécé jutna, ha az egyik nem lenne rossz. Így egy beülőn osztozik közel negyven operált nő. Két zuhanyozó van ugyanerre a létszámra. A vécé ürülékszagú, rosszul takarított.
Havonta átlagosan negyvenezer forint TB járulékot fizetünk. Ez egy évre kivetítve négyszáznyolcvan ezer forint. Tíz év alatt közel ötmillió forint. Ezért az összegért bármely normálisan működő országban luxus ellátás járna, itt pedig osztozni kell a koszos vécén, a zuhanyozón, és a szakadt kórtermen olyan lumpenekkel, akik életükben egy keresztbe gazszálat nem tettek, egy fillért nem fizettek be a TB kasszájába, és el kell viselni ezeknek az ingyenélőknek a méltatlankodását, ha valahol nem ők kerülnek a sor elejére. Még negyvennyolc óra sem telt el a műtét óta, amikor saját felelősségre hazahoztam a Páromat, és itthon ápolom.
Nem az orvosokon, és az ápolónőkön múlik, hogy milyen állapotok uralkodnak a kórházakban. A kórházak annyi pénzből kénytelenek gazdálkodni, amennyit a költségvetés juttat nekik, az pedig évről-évre kevesebb. Ha nem lennének valóban nagy hivatástudattal rendelkező orvosok, nővérek, már nem lenne magyar egészségügy. Itt, ahol a Párom is feküdt másfél napot, a negyven emberre két nővér, és egy orvos jutott, akiknek egy perc megállása sem volt. Ezt saját szememmel láttam, mert a műtét napján reggeltől estig benn voltam a kórházban, hogy a Páromnak segíteni tudjak, ha bármire szüksége lenne. Az egészségügyi dolgozók kedvesek, szolgálatkészek, és türelmesek voltak. Nem bennük kellene az egészségügy válságának az okát keresni.
Valahogy a Kádár rendszerben nem volt ilyen, de a mai politika urai megmagyarázzák, hogy milyen jó nekünk a régi átkoshoz képest.
