Legutóbbi tartalom: Jason B.

Ott ült a Császár. Dús hajában hét csillag volt a diadém. Rabszolganépek térden állva imádták, barna köldökén a Göncöl forgott, válla balján lámpásnak állt a holdkorong: de a bohóc sírt trónja alján: "Mit sírsz" - rivallt reá - "bolond, nincs szív, mit kardom át ne járna, enyém a föld!" ... S...

Na még egyet

S a bitót nézte, mely alatt várt a féreg, s övét, melyben már rég nem ült a tőr, szemébe akkor majdhogy egy könny tévedt (a rum tette ezt s az átkozott likőr) és nyakát szépen a kötélbe dugta, hiszen a hóhér is csak proletár, s mikor kettétört a nyakcsigolyája: csak volt Pierre, a vörös Coquillard.

A hasunkat kaláccsal puhítottuk, s a pálinkában sohsem volt hiány, s azt híreszteltük: a széles világon nincsen hozzája hasonló zsivány. De a hóhérnak ez már rég nem tetszett, csak ült a varjak közt s azt mondta: rája vár, és önmagát hozzá vendégül hítta akkor Pierre, a vörös Coquillard.

És mikor ő lett a rablóvezérünk és pofája sebhellyel volt tele: akkor mindig tudtuk, hogy miből élünk, és senkinek sem lett üres a zsebe, akkor egyszerre miénk lett a város, s velünk táncolt egész éjjel a bár, de amikor a zsaruk megjelentek: csak volt Pierre, a vörös Coquillard.

Még egy ringyót sem tudott sírni látni: magával vitte, ha horgászni ment, s csak a templom előtt hagyta magára, hogy imádkozzék egyedül odabent. A szegényektől nem vett el egy fityinget, vadászni csak a gazdagokra járt: s ha valaki ezt nem hiszi el, mondjátok: Pierre volt ez, a vörös Coquillard.

A vén kalappal ferdén homlokában, amíg övében sandán ült a tőr, és két jó lábán kissé ingadozva (a rum tette ezt s az átkozott likőr) ez volt Pierre, a vörös Coquillard, ki orránál vezetett minden zsarut, s mert mindenütt ott volt és nem volt sehol: a törvény miatta már rég nem aludt.

S bár nincs hazám, borom, se feleségem és lábaim között a szél fütyül: lesz még pénzem és biztosan remélem, hogy egy nap nékem minden sikerül. S ha meguntam, hogy aranytálból éljek, a palotákat megint otthagyom, hasamért kánkánt járnak már a férgek, és valahol az őszi avaron, egy vén tövisbokor...

A győztes ég fektette rám a sátrát, a harmattól kék lett a homlokom s így kergettem a Istent, aki hátrált, s a jövendőt, amely az otthonom. A hegytetőkön órákig pihentem, s megbámultam az izzadt kőtörőt, de a dómok mellett fütyülve mentem, s kinevettem a cifra püspököt: s ezért csak csók és...

Fagyos mezőkön birkóztam a széllel, ruhám csupán egy fügefalevél, mi sem tisztább számomra, mint az éjjel, mi sem sötétebb nékem, mint a dél. A matrózkocsmák mélyén felzokogtam, ahogy a temetőkben nevetek, enyém csak az, amit a sárba dobtam, s mindent megöltem, amit szeretek. Fehér derével...

Mint nagy kalap, borult reám a kék ég, és hű barátom egy akadt: a köd. Rakott tálak között kivert az éhség, s halálra fáztam rőt kályhák előtt. Amerre nyúltam, csak cserepek hulltak, s szájam széléig áradt már a sár, utam mellett a rózsák elpusztultak s lehelletemtől megfakult a nyár, csodálom...

5

4

3

2