1953. október 30-án halt meg Kálmán Imre magyar zeneszerző, operett-író.(Születésének napja mai napig vita tárgyát képezi, hiszen 1882. október 24-én éjfélkor született, Siófokon. A vita onnan származik, hogy az egyik nagybácsi, aki éppen a Kálmán-családnál vendégeskedett megállapította, hogy a baba éjfél után, azaz október 25-én jött világra, az apa szerint viszont egy perccel éjfél előtt.)
Zongoristaként 1897-ben mutatkozott be a fővárosi közönségnek. Csodagyerekként ünnepelték, de a zongorista karrierről 1900-ban betegség miatt le kellett mondania. Ekkor fordult a zeneszerzés felé. Első operettjét, a Tatárjárást 1908-ban mutatták be nagy sikerrel a Vígszínházban. Ezután Bécsbe költözött és 1938-ig ott is maradt. 1915-ben mutatták be legsikeresebb művét, a Csárdáskirálynőt, amely szerzőjének nemzetközi hírnevet szerzett. Az Anschlusst követően zsidó származása miatt Amerikába menekült. Nagysikerű művei továbbá a A cigányprímás, A bajadér, a Marica grófnő és a Cirkuszhercegnő.
Életének első kilenc évében a család különösebb gondoktól mentesen élt, apja tisztes polgárember volt, megengedhette magának, hogy szakácsnőt és bejárónőt tartson, befolyása volt a városi tanácsban. Az ő házában alakult meg az 1880-as évek közepén az a társulat, mely Siófok fejlesztését tűzte ki céljául. Nagyszabású építkezéseket terveztek, szomszédságukban épült fel a nyári színház, később a lóversenypálya is elkészült.
A négyéves Imre imádta a színházat és amikor éppen nem ott tartózkodott, akkor a család zeneszobájában ült és hallgatta nővérét Vilmát, a zongorán gyakorolni. Nagy hatással volt Imrére a budapesti Filhamóniai Társaság zenekara koncertmesterének, Liedl Ferenc professzornak a látogatása: a négyéves gyermeket lenyűgözte az öregúr tehetsége és szívesen hallgatta őt hegedülni. Elemi iskolai tanulmányait a siófoki egytanerős izraelita népiskolában végezte. A siófoki zsidóiskola nagyon jó hírnévnek örvendett, keresztény szülők is szívesen járatták ide gyermekeiket. Nemcsak a városszerte elismert kiváló pedagógus, Rónai Adolf miatt, hanem azért, mert itt német nyelvet is tanítottak. Az iskolában Kálmán Imre osztálytársa volt Révész Géza, aki később világhírű pszichológus lett. Első zongoraleckéit Remcsák Antalnétól, a siófoki művésztanártól vette, még elemi iskolás korában.
Az ifjú Kálmán Imre kilenc éves volt, amikor apjának vállalkozása csődbe ment, kiderült, hogy a Siófok fejlesztésére alakult társulat egyik tagja hanyagul kezelte a város pénzét. Mivel rajta nem lehetett behajtani a pénzt, mert nem volt semmije, a végrehajtók Kálmánon és a többi tagon hajtották be az elmaradt összegeket. Kálmánéknak meg kellett válniuk mindenüktől: a családi ezüsttől, a bútoroktól, az ágyneműtől és nem utolsó sorban a siófoki házuktól. A rokonság segítségével meghúzhatták magukat Budapesten, egy aprócska lakásban. A gyerekeket szétosztották a nagynénik és az unokatestvérek között. Így került Imre egy budapesti nagynénjéhez, Gizi nénihez. Elhatározta, hogy segít apján és pénzkeresés céljából nappal korrepetált latint és ógörögöt. Esténként apjának segített borítékokat címezni. A Kálmán-család egy áruház számára címzett borítékokat, így próbálták fenntartani magukat. Ekkor Imre már 14 éves volt és ebben az időben támadt fel benne a vágy, hogy muzsikus legyen, azonban pénz hiányában gondolnia sem lehetett zongorára, azonban az egyik nagynénje megengedte, hogy időnként gyakoroljon. A zene annyira elbűvölte, hogy már szinte csak annak élt, emiatt osztálytársai Fúgának csúfolták. Erre a csúfnévre azonban büszke volt. Gimnáziumi tanulmányait Budapesten, a Deák téri Evangélikus Főgimnáziumban végezte. Bár Imre két iskolában is tanulmányokat folytatott – gimnáziumban és zeneiskolában- amint egy órácska szabad ideje támadt, azonnal a zongorához ült és Schumann és Chopin szerzeményeit tanulta.
Tizenöt esztendős volt, amikor először lépett a nyilvánosság elé. A zeneiskola előadásán a sajtó is megjelent, hogy megkritizálja a zenenövendékek tudását. Ábrányi Kornél, Liszt Ferenc egyik tanítványa a koncert végén magához hívatta Imrét. Annyira meghatotta a kis zongoraművész lelkesedése és muzikalitása, hogy könnyezett, amikor átölelte.
Mivel 1897 végére a Kálmán-család anyagi helyzete ismét jóra fordult, átköltözhettek egy nagyobb lakásba így Imre is visszatérhetett a családi berkekbe. A sok korrepetálással szerzett pénzén egy zongorát vett és valahányszor szabadideje volt zongorához ült és Chopint valamint Schumannt gyakorolt. A vakáció végére már annyira fájt a karja, hogy csak iszonyatos kínok közepette volt képes a billentyűket leütni. Az orvosok sokféle gyógymódot javasoltak, egy esztendeig küzdött is a betegség ellen, aztán csendesen beletörődött, hogy reumája gyogyíthatatlan. Ennek ellenére nem adta fel a zenetanulást, csak éppen a zongoraszakról átiratkozott zeneszerzés-szakra. Utolsó iskolai éveiben kettős életet élt, melyen belül a gimnáziumnak dukált az elsőbbség, hiszen a szülők ragaszkodtak hozzá, hogy érettségizzen le.
Sikeres érettségije után, illetve a zeneiskolai tanulmányok végeztével, a szülők óhajának megfelelően beiratkozott a Budapesti Egyetem Jogi Karára, ahol nyolc szemesztert végigjárt, az összes vizsgát letette, azonban nem doktorált. Közben teljes óraszámmal tanult a Zeneakadémián is.
Amiért jogot tanult, kapott a családtól zsebpénzt, de a zeneakadémiai oktatást saját erejéből kellett finanszíroznia. Mivel reumája miatt zongorázni nem tudott, újságírásra adta a fejét: a Pesti Napló számára írt recenziókat hangversenyekről, előadásokról. Mivel azonban sem családja, sem zeneakadémiai tanárai nem helyeselték gyakornokoskodását az újságnál, megvált a laptól és tanulmányainak befejezésére összpontosított. Jogi tanulmányai befejezése után elszegődött bojtárnak egy ügyvédi irodába. Periratok helyett azonban saját kompozícióival foglalkozott, első szimfóniáját írta. Előtte azonban megírt egy dalciklust Ludwig Jacobowski német költő verseire, akivel 1901-ben találkozottt Berlinben. Ezután több zongoradarabot is írt, de erejének nagy részét a Saturnalia című, nagyzenekarra komponált szimfonikus költemény megírására összpontosította.
Kálmán Imre első szimfóniájának bemutatójára 1904. február 29-én került sor az operaházban, a budapesti Zeneakadémia zeneszerzés-szakon végzett növendékei hangversenyének keretében. Ekkor játszották a művet először és utoljára. Ennek ellenére Kálmán Imre úgy tekintette ezt a napot, mint zenei pályájának kezdetét. Azóta hitt abban, hogy a szökőévek szerencsét hoznak számára.
Kálmán ügyvédi karrierje nem volt sikeres. Újra kettős életet élt. Sikerült rávennie Bakonyi képviselőt, akinél bojtárkodott, hogy azonnali hatállyal mondjon fel neki, de ezt tartsa titokban apja előtt. Így folytatta kettős életét, azonban délelőttönként az ügyvédi iroda helyett a szerkesztőségbe járt, ahol megkapta a zenekritikusi állást.
1904-ben egy ösztöndíj segítségével elutazott Bayreuthba, majd Münchenbe, ahol két Wagner-előadást hallgatott meg, mindkettőt a híres karmester, Artur Nikisch vezényelte. Nikisch barátként tekintett a fiatal komponistára, aki úgy vélte, hogy a nagy karmester jobban megérti utónevének németes formáját, ezért Emmerich Kálmánként mutatkozott be és ezzel megszületett az a név, amelyik később az egész világot bejárta.
A rákövetkező évben megnyerte a Zeneakadémia Robert Volkmann-díját, aki Kálmán Imre tanárának, Koessler János professzornak volt az elődje. A díj abból állt, hogy az ifjú zeneszerző hat hetet Berlinben tölthetett. Ezt az alkalmat művének a Saturnaliának a népszerűsítésére használta, azonban sem a berlini, sem pedig a lipcsei és müncheni zenekiadók nem voltak érdekeltek megjelentetésében.
Koessler professzor révén ismerkedett meg Bartók Bélával, aki rendszeresen Kálmánéknál ebédelt. Szintén Koessler zeneszerzés-óráin ismerkedett meg Jacobi Viktorral és Szirmai Alberttal, akikből a későbbiekben szintén híres operett-zeneszerző lett. A Pesti Naplónál ismerkedett meg Molnár Ferenccel. A négy barát, Jacobi, Szirmai, Molnár és Kálmán gyakran találkoztak a Király Színház társalgójában illetve kávézókban. A barátai unszolására fogott bele kuplészövegek megzenésítéséhez, melyek aztán elvezettek az első operett megírásához.
Ez idő alatt húsz, bánatos hangvételű dalt szerzett, melyekkel elnyerte a székesfőváros Ferenc József-díját. Komponált egy daljátékot is, mely rögtön a bemutatón megbukott, valamint két szimfonikus költeményt.
Az első operett-szövegkönyvet Jacobi Viktor segítségével kapta meg, történt ugyanis, hogy Bakonyi Károly éppen megvált zeneszerzőjétől, Huszka Jenőtől. Egyik daljátékukkal a Bob herceggel fergeteges sikert arattak viszont a másik csúfosan megbukott és persze mindegyik a másikat hibáztatta. Bakonyi két hónap alatt szállította le a szövegkönyvet. Kálmán Imre elvonult a Graz melletti Kroisbachba, ahol egy olcsó padlásszobát bérelt, hogy senki se zavarja és megkomponálta első operettjét a Tatárjárást. Elsőként Beöthy Lászlónak, a Király Színház igazgatójának ajánlotta fel, de az visszautasította, mivel éppen Oscar Strauss Varázskeringőjének bemutatóját készítette elő. A Vígszínháznál is próbálkozott, ahol először azzal az ürüggyel utasították vissza, hogy az operett nem tartozik azon műfajok közé, melyek bemutatóival foglalkoznak. Ám az operettet mégis elfogadták és 1908. február 22-én bemutatták hatalmas sikerrel. A közönség nem győzött tapsolni, újra és újra kihívta a szereplőket a függöny elé. A siker másik bizonyítéka, hogy az első ötven előadásra minden jegy elkelt elővételben. Az egyik előadás után felkereste a komponistát Karczag Vilmos és Karl Wallner, a bécsi Theater an der Wien igazagtói, valamint Leo Fall, zeneszerző. Fall önzetlen dicsérete nyomán az igazgatók megvették a Tatárjárás előadási jogait színházuk számára. A darabot a fiatal Robert Bodanzky fordította németre, a bemutatót az 1908/1909-es évadra tervezték. A bemutatóra végül 1909. január 21-én került sor a budapestihez mérhető sikerrel. Áprilisban az operettet bemutatták Hamburgban is, majd néhány héttel később Berlinben és Koppenhágában is. A művet The Gay Hussar címmel még 1909-ben bemutatták Londonban és New Yorkban is. Egy amerikai impresszárió meghívta egy koncertkörútra, mivel azonban elrettentette a hosszú hajóút gondolata, Kálmán visszamondta a felkérést.
Ausztriában maradt és elkezdett új művén dolgozni, melynek szövegkönyvét szintén Bakonyi Károly szolgáltatta. Az obsitost 1910. március 16-án mutatták be mérsékelt sikerrel a Vígszínházban, de ez elég volt ahhoz, hogy a bécsi Bürgertheater megrendelje a német változatot. A szöveget Victor Léon, híres osztrák librettista dolgozta át. A művet Der gute Kamerad címmel mutatták be 1911. október 10-én. A fogadtatás ugyanolyan langyos és jóindulatú volt, akárcsak Budapesten.
Pontosan egy évvel és egy nappal később került sor a bécsi Johann-Strauss-Theaterben a következő Kálmán-bemutatóra. A szövegkönyvet Fritz Grünbaum és Julius Wilhelm írták. A cigányprímás ősbemutatójára 1912. október 11-én került sor, sikerét pedig legjobban az bizonyítja, hogy másnap Bécsben minden utcasarkon az operett híres keringőjének (Gingalló, mint a pillangó…) dallamát fütyülték. Ez volt Kálmán második világsikere, mellyel sikerült meghódítania a patinás budapesti Király Színházat is, ahol 1913. január 24-én mutatták be. A cigányprímás Amerikát is meghódította, Fedák Sárival a főszerepben.
Az első világháború kitörése előtt Kálmán Imre megpróbált még egyszer Bakonyival dolgozni. Az eredmény, A kiskirály udvarias tapsot is alig aratott. A darabot a Népoperában mutatták be 1914. január 27-én.
Az első világháború idején megtorpant a színházak látogatottsága, a pénzhiány miatt számos intézményt be kellett zárni. Harminckét éves lévén Kálmán Imre nem volt már hadköteles és amikor a császár elrendelte a színházak újramegnyitását a front és a hátország erkölcsi felfegyverzése céljából, Kálmán is aktualizálta, hazafiasította Az obsitost, melynek átdolgozott változatát Gold gab ich für Eisen (Aranyat vasért) címmel mutatta be a Theater an der Wien 1914. október 16-án.
Ezekután Bad Ischlbe vonult dolgozni, ahol a Rózsa-villát bérelte, melyben egykoron Meyerbeer és Brahms is alkotott. Lehár Ferenc ebben a villában komponálta a Luxemburg grófját, ő ajánlotta Kálmánnak a házat. Következő operettjének a librettóját Leo Stein és Jenbach Béla írták. A Csárdáskirálynő bemutatóját 1915. október 13-ára tűzték ki, azonban a főszereplő rekedtsége miatt november 17-ére halasztották. A teltházas előadás nem várt sikert aratott. Noha az operett ősbemutatója a háború kellős közepén volt, lövészárkoknak és ágyútűznek fittyet hányva eljutott Oroszországtól Amerikáig mindenhova. Egy amerikai impresszárió felajánlotta Kálmánnak hogy települjön át az Egyesült Államokba, azonban cukorbeteg apja és tolószékhez szögezett barátnője, Paula Dvorak miatt visszautasította az ajánlatot. Kálmán a munkába menekült.
Kálmán Imre 1928-ban ismerkedett meg a permi születésű, fiatal orosz színésznővel, Vera Makinszkajával, akivel a harmincévnyi korkülönbség ellenére egy évvel később összeházasodott. A házasságból Kálmánnak három gyereke született: 1930-ban Károly Imre Fedor, 1931-ben Elisabeth Vera és 1936-ban Yvonne Sylvia Marica.
1940-ben a Genovából induló hajó, a Conte di Savoia fedélzetén érkezett meg a Kálmán-család New Yorkba, majd Grace Moore színésznő unszolására Hollywoodba utaztak. Ott Louis B. Mayer, az MGM stúdió főnöke fogadta őket, aki korábban már megszerezte a Marica grófnő megfilmesítésének a jogait. Eleinte szállodában laktak, majd egy családi házat béreltek. Hollywoodi tartózkodása idején Kálmán sok német menekülttel találkozott, mint például Billy Wilder rendezővel, Habsburg Ottóval, Arnold Schöberggel, a dodekafon zene atyjával, Franz Werfel íróval. A zeneszerzőt lekötötték a Marica grófnő megfilmesítésének előkészületei, ami azért is fontos volt, mivel operettzene komponálásáról abban az időben szó sem lehetett. Éppen tetőzött a nacionalista hullám, az amerikaiak háborús filmeket, hőstetteket akartak látni, derűs témák iránt nem volt kereslet. Mivel Kálmán úgy érezte, hogy Hollywoodban nem terem számára babér, úgy döntött átköltözik New Yorkba. A Central Park nyugati oldalán bérelt egy lakást, egy bérház 11. emeletén. Felesége nagyszabású estélyeket adott, melyekre a város hírességei ellátogattak, azonban a pénztelenség miatt hamarosan arra kényszerült, hogy elszegődjön manökennek egy szőrmeüzletbe. New Yorkban régi barátokra talált: Bartók Béla, Richard Tauber, Ormándy Jenő, Oscar Hammerstein személyében, de összebarátkozott az osztrák főhercegi párral: Ferenc Józseffel, a császár keresztfiával és feleségével, Márta hercegnővel.
Kálmán Imre 1942-ben elvált feleségétől, azonban egy év múlva ismét összeköltöztek.
Házassági válsága megoldódása után Kálmán ismét belevetette magát a munkába. A Rudolf herceg és Maria von Vetsera tragikus történetéről szóló Marinka szövegkönyvét Farkas Károly és George Marion írták. A darabot 1945. július 18-án mutatták be a New York-i Winter Gardenben hatalmas sikerrel. Egy hónappal a bemutató után, egy újságcikkből értesült arról, hogy húgai, Ilonka és Milike, Győr közelében meghaltak. A náci zsidóüldözések áldozatai lettek. 1945 telén Amerikában több koncertet, hangversenyt és estélyt adtak Ausztria felkarolása érdekében, ezeken Kálmán Imre nem, de felesége annál is inkább részt vett.
1949-ben egészsége egy heves szívroham miatt megtört. Néhány hónap pihenés után úgy döntött, hogy visszatér Európába. Június 5-én hajóra szállt. Kálmánék első állomása Baden-Baden volt, majd Karl Renner államfő meghívására visszatért Bécsbe. Ellátogatott Bad Ischlbe is, ahol megkoszorúzta Lehár sírját, majd Stockholmba utazott, ahol átvette az Észak Csillaga kitüntetést V. Gusztáv svéd királytól. Zürichben szeretett volna megtelepedni, felesége unszolására azonban Párizsba költöztek, ahol megkapta a francia Becsületrend tiszti keresztjét.
Még 1949 végén visszatért Amerikába, ahol fia, Charly még nem fejezte be a tanulmányait. December 20-án szélütést kapott, minek következtében fél arca lebénult. Az orvosok magas vérnyomást állapítottak meg. Alighogy felépült, 1950 márciusában Párizsba utazott lányának esküvőjére. Rövid időre Baden-Badenbe is ellátogatott. Idejét komponálással töltötte, a társasági élettől teljesen visszavonult. A halál 1953. október 30-án, álmában érte utol. Ausztria állami pompával temette el, oda ahova kívánta: a bécsi központi temetőbe Beethoven, Brahms és Mozart szomszédságába. Az utolsó művét az Arizona Ladyt fia fejezte be. 1954. január 1-jén mutatták be a berni Stadttheaterben.