Új pályázatunk: TALÁLKOZÁSOK

Georgina Bojana témája a 'Pályázatok' fórumban , 2017 Július 16.

  1. Georgina Bojana

    Georgina Bojana Kormányos Fórumvezető Kormányos

    CanadaHun új pályázata: TALÁLKOZÁSOK

    A Kanadai Magyarok Fóruma, a www.canadahun.com ismét pályázatot hirdet olvasóinak. Az új pályázat a találkozásokra irányítja a reflektorfényt.
    *
    Életünk országútján a sors már az első pillanatoktól különböző találkozásokkal ajándékoz meg. Nemcsak az ember és ember közötti találkozások érdemelnek figyelmet, mert kalandosak, meglepőek vagy mulatságosak lehetnek azok is, amelyek ember(ek) és állat(ok) között jöttek létre. Még ennél is érdekesebbek lehetnek a sorsfordító találkozások, amikor valaki olyan szakmára, hivatásra talál rá, amelyben kiteljesedhet. Ha történetesen társat nem választ, még örömét lelheti munkájában.
    Azok a találkozások igazán varázslatosak, melyek valamiképpen megváltoztatják életünk folyásának irányát.
    *
    A canadahun.com pályázatán mindenki egyetlen saját (önmaga által feltett) írásával vehet részt. Ennek legnagyobb terjedelme két gépelt oldal.
    Erre az oldalra kizárólag pályázatokat várunk és nem kommenteket.
    A pályaműveket a canadahun.com/Pályázat topikjába várjuk.
    A pályázók írásaik beküldésével elfogadják a pályázati kiírás feltételeit.
    A pályázat lezárásának időpontja és eredményhirdetés:

    2018. március 1., 0:00 óra.


    *
    A beküldött pályaműveket közreadjuk, szavazni a szöveg után elhelyezett Tetszik gombbal lehet. Minden szavazó csak egy művet minősíthet legjobbnak. A legtöbb szavazatot szerző nyeri el a canadahun.com által felajánlott ajándékokat.
    I. díj – az 1976-os

    IMG_3247.JPG IMG_3248.JPG
    II. díj – az 1987-es,

    IMG_3249.JPG IMG_3250.JPG

    III. díj – az 1988-as tányér


    IMG_3251.JPG IMG_3253.JPG
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2017 Július 25
  2. dorotea

    dorotea Állandó Tag

    dorotea

    Régebben megírt történetemet osztom meg, a Canada Hun pályázatán.


    Találkozás emlékképei…

    Szívesen gondolok vissza a fiatalságomra. Régi emlékek élnek bennem. Rába parti kis faluban gyerekeskedtem. Majd, egy közeli városban folytattam a tanulmányaimat. Szép tavaszi nap volt, a barátnőmhöz indultam. Utam végig a Gyöngyös patak partján vezetett. Néztem a hullámzó vizet, gyönyörködtem a fák virágba borult lombkoronáján.

    Szembe jött velem egy fiú. Mellém ért, szemünk találkozott, rám mosolygott. Megálltam egy pillanatra... nem tudom, mi lehet ez? Valami megmagyarázhatatlan, furcsa érzés kerített a hatalmába. Úristen, mi történik velem? - ismerős az arca, de vajon ki lehet, hol láttam már? Pár percig néztük egymást, menni akartam, de ő így szólt.

    - Nem ismersz meg? Régen a nagyinál nyaraltam. Igaz, akkor még kicsik voltunk, emlékszel?

    Elpirultam, már tudtam a választ. Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy itt tanul a gimiben. Hihetetlen, de annyi közös témánk volt. Észre sem vettük az idő múlását. Mondanom sem kell, a barátnőm hiába várt rám aznap. A szabadidőnkben egyre többször találkoztunk. Sétáltunk, moziba mentünk. Félénken itt fogta meg először a kezem, gyengéden átölelt. A filmet néztem, de semmire nem emlékszem, csak őt láttam.

    Rádöbbentem: szerelmes lettem. Boldogság járta át a testemet. Mily' édes érzés. Létezik ilyen, és pont velem? Összezavarodtam. Mi lesz most, hogyan tovább? De tudtam, első a tanulás. Hétvégén nem találkoztunk, hazamentünk a szüleinkhez. Vártuk a hétfőt. Egy teljes hét, ismét csak kettőnkké. Egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Diákként, csak a délutánt tudtuk együtt tölteni, de az csakis a miénk volt. A patakparton, a szomorúfűzfa alatt egy kopott pad talán még ma is őrzi kibontakozó szerelmünk emlékét. Az első csók, kissé ügyetlen, de ha rágondolok, ma is az ajkamon érzem az ízét.

    Egymás iránti vágyunk egyre erősebb lett. Rádöbbentünk, nagyon szeretjük egymást. Határtalan érzés. Vártam, hogy láthassam őt. Lobogjon, égjen ez a szerelem, soha ne érjen véget! A szüleimmel, nagyon jó volt a kapcsolatom. Mindent meg tudtam beszélni velük. Édesanya többször kérdezte.

    - Te lány mi van veled? Neked beszélek, de gondolataid máshol járnak! Figyellek már régóta. Szétszórt vagy, álmodozol. Baj van?

    Éreztem, hogy beszélnem kell a kedvesemről, nem kerülhetem el. Gondoltam lesz, ami lesz, ők is voltak fiatalok, szerelmesek. Együtt volt az egész család, nagypapa is nálunk volt. Őszintén elmondtam mindent. Nem harapták le a fejem, de nem is örültek túlságosan. Fiatalnak tartottak, féltettek. Talán egy kicsit arra is gondoltak, már nem csak az övék vagyok. Tartozom valakihez. Próbáltak lebeszélni, korai még. Visszagondolva, nem volt könnyű, jó nagy szócsatát vívtam velük. Látszólag megnyugodtak, arra kértek mutassam be nekik a fiút. Eljött ez a nap is. Szegénykém ideges volt, egyik kezével engem, a másik kezével a virágcsokrot szorította.

    - Szerinted, elfogadnak? Elnyerem a tetszésüket? Mi lesz velünk, ha nem?

    - Ne félj, hisz' itt vagyok, szerelmünk erősebb mindennél - én akkor eltökélt voltam, bárhogy is döntenek, a szívemre hallgatok.

    A találkozás, jól sikerült. Közben, figyeltem édesanyáék arcát, az árulkodó jeleket. Arra kértek minket, hogy fejezzük be a tanulmányainkat, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. Az ő szüleivel nem volt ilyen könnyű, de megoldottuk. Az volt gond, hogy nem egyezett a vallásunk. Sajnos abban az időben ez sok esetben döntő ellenérv volt. Előfordult, hogy a párok, hiába szerették egymást, nem házasodhattak össze. A szülők olyan erős nyomást gyakoroltak a gyermekükre, hogy tönkretették a szerelmesek életét.

    De mi tiltakoztunk, igyekeztünk meggyőzni őket. Sok álmatlan éjszakánk volt emiatt, egymás vállára borulva sírtunk. Egy őszinte, tiszta szerelmet nem lehet, nem szabad, ilyen ostoba, régmódi gondolkodással tönkre tenni. Eltökéltek voltunk mind a ketten.

    Nehéz harc volt, de megérte. Mi győztünk! Mi és a szerelmünk!
     
  3. Sziasztok!
    Ezt az írásomat tavaly írtam a blogomba (Non Profit) é pont Találkozásoka címe. SZerintem nem véletlenül találkoztam pont tegnap a pályázatotokkal :) Íme:

    Találkozások

    Életcélunk része vagy csak katalizátor? Azaz ki milyen szerepet tölthet be az életünkben

    gondolatok az emberi kapcsolatokról…

    Nagyon érdekes az élet. Sokszor amikor megismerkedünk új emberekkel nem tudhatjuk, hogy mekkora szerepük lesz az életutunk során.

    Van, aki sokáig lesz életünk része, van, aki kevesebb ideig. Vannak találkozások, melyek egy rövidtávú kapcsolatot takarnak mégis hatalmas jelentőségük van életutunk helyes mederbe terelésének szempontjából. Legyen szó párkapcsolatról, üzleti kapcsolatról, új ismerettségekről, esetleg barátságokról vagy akár egy közösségben való részvételünkről. Az ember társas lény és jó olyan emberekkel egy közösséget alkotni, akik hasonlóan gondolkodnak, mint mi. (Mint tudni lehet az azonos rezgésű egyének általában csoportokba rendeződnek)

    Amikor új emberekkel kerülünk kapcsolatba akarva-akaratlanul néha többet várunk el a kapcsolattól, a kapcsolat adta lehetőségektől, mint ami magában a kapcsolatban benne van. Ezt persze sokszor csak akkor tudjuk meg, amikor az a kapcsolat véget ér. Természetesen amikor valaki szerelmes lesz normál esetben nem úgy vág neki, hogy tart, amíg tart, hanem minden reményét beleveti ebbe a párkapcsolatba. Közös érdeklődésű emberek esetében is ez a jellemző: elindulunk együtt egy úton és az általában csak közben derül ki, hogy ez az út meddig marad közös, meddig tudunk egy irányba haladni. Vannak szerencsés találkozások, amikor két ember olyan elválaszthatatlan lesz, mint a borsó meg a héja vagy a zsák meg a foltja és vannak olyan kapcsolatok is, amikor semmi más szerepünk nincs egymás életében, mint az, hogy utat mutassunk a másiknak, hogy löketet adjunk neki, katalizátorok legyünk. És olyan is van, hogy meg kell tanulnunk elengedni rá kell jönnünk, hogy van, aki csak pár hónapig részese életünknek és pont ezzel a rövid idővel tanítja nekünk a legtöbbet. Legyen szó egy meg nem született kisbabáról, vagy egy megromlott barátinak induló kapcsolatról.

    És bizony olyan is van, amikor a mi szerepünk csupán csak a közvetítés, amikor mi magunk csak a kapocs vagyunk ahhoz, hogy más embereket összehozzunk, akik általunk ismerkednek meg egymással, akiknek rajtunk kívüli közös új útja lesz. Sokszor az ego nehezen viseli az elengedést pedig az elengedés és az elfogadás életünk alapvető része. Tudomásul kell venni, hogy vannak zsákutcák is az életben és nem minden játszma addig tart, ameddig mi azt szeretnénk. Tudomásul kell vennünk azt is, hogy vannak dolgok, amiket mi nem folyásolhatunk be, dolgok, melyekhez csak alkalmazkodni tudunk, dolgok melyekből tanulnunk kell vagy mely dolgokkal mi magunk tanítunk másokat.

    Van az úgy, hogy jelre várunk, valamire vagy valakire aki megmondja, hogy merre kell továbbmennünk. Sokszor ilyenkor érkezhet az életünkbe egy könyv, egy tv-ből elragadott mondat, egy új lehetőség, vagy új személyek is- legyen szó egy új munkahelyről, vagy egy új közösségről. De lehet, hogy ez a jel egy betegség formájában érkezik el hozzánk és pont azt mondja nekünk, állj meg picit, pihenj, csendesedj le, ne menj tovább. Az életben nem igazán történnek a dolgok véletlenül. Az, hogy kivel és milyen életfeladattal mikor találkozunk sokszor útjelző lámpás melyből vagy tanulunk, vagy nem.

    Nem mindig kell hosszú távú közös utakban gondolkodnunk. Van aki csak pár órát lesz életünk része, van, aki éveket és olyanok is vannak akik évek múlva térnek vissza az életünkbe, mert a sors újra összekovácsol minket, azért, mert nekünk még dolgunk van egymással. De hogy kivel meddig tart a közös utazás, azt előre nem tudhatjuk. Az élet útjai kiszámíthatatlanok

    Amíg élünk utazunk… lehet gyalog, lehet biciklivel, lehet autóval, lehet vonattal, nagy ritkán repülővel… sokszor teljesen mindegy az eszköz maga, az viszont nem mindegy, hogy ezt az utat kikkel, vagy kikhez tesszük meg.

    De egy biztos utazni jó dolog és az, hogy kivel meddig utazunk közösen az teljesen mindegy és sokszor az is, hogy hová tartunk. Sokszor csakis az út maga a lényeges, az, amit az utazás során tapasztalunk, átélünk nem a cél ahová megyünk. Jó utazást Mindenkinek!
     
  4. Antal58

    Antal58 Tag

    Találkozások

    Nincs nap, nincs óra, hogy valakivel vagy valamivel nem hozna össze minket a sors.
    A feleségemet is véletlenül ismertem meg. Sok évvel ezelőtt történt, a moziban egymás mellé kaptunk jegyet. A pattogatott kukoricáját véletlenül kiborítottam és még a film előtt kimentem, hogy vegyek egy másik zacskóval. Így értem el, hogy a film végén, már nem haragudott rám. A folytatás a szokásos: randevút kértem, telefonszámot cseréltünk, majd többször találkoztunk, szerelem majd esküvő.
    A munkámmal kapcsolatban is többször váltani kényszerültem. Ha az egyik vállalkozásom nem ment, akkor még időben tovább képeztem magam. Amelyik nem ment, azt becsuktam, de még időben tovább léptem, képeztem magam új irányban. Majd váltottam. Új pályára léptem, új vállalkozást nyitottam. Ezek is találkozások, melyeket a sors tol elénk.

    Minél több gyertyát gyújtanak a születésnapi tortámon, annál inkább érzem annak szükségességét, hogy visszatekintsek. Hogyan is éltem eddig, mi sikerült és mi nem? Min kellene változtatnom a jövőbeni életemben. Kik az igaz barátok, akik velem és mellettem voltak, vannak és kik azok, akiket el kell felejtenem. Mely találkozásokat kell megbecsülnöm és melyiket elvetnem.
    Mindig nyitottnak kell lennünk az újabb és újabb találkozásokra, hiszen ettől izgalmas és szép az életünk. Ha veszteséggel zárunk egy-egy találkozást, akkor is van min túllépnünk, sőt tanulnunk.
     
  5. Bódai-Soós Judit

    Bódai-Soós Judit Állandó Tag

    Fizetség

    Gyergyószárhegyen sétálgattunk párommal, amikor megakadt a szemünk egy szilvafán. Apró termése (nálunk kökényszilvának mondják) akkorra már éppen megérett, hullófélben volt.
    Egy idős úr a szilvát szedegette róla és alóla egy termetes műanyaghordóba. Arra gondoltunk, hogy biztosan pálinkának gyűjti.
    Közelebb léptünk hozzá és illendően köszöntöttük, jó munkát kívánva. Köszöntésünk szíves fogadtatásra talált, s beszélgetésbe elegyedtünk az ízig-vérig székely bácsival. Hallgattuk ízes, szép beszédét, csodáltuk egyenes tartását, büszke tekintetét.
    Szó esett közöttünk az időjárásról, a szilvatermésről, majd a pálinkáról, és bizony az élet egyéb fontos kérdéseiről is, úgy, mint a magyarság hajdani és jelenlegi helyzete Romániában, no és persze Magyarországon belül, vagy az oktatás kérdése, és nem utolsó sorban a becsület és a tisztesség.
    Közben a szilvát is megkóstoltuk, ami igen finomnak bizonyult, – sajnáltam is, hogy pálinka lesz belőle, mert annak nem igen vagyok barátja – s ha már úgyis ott diskuráltunk, nem nézhettük el tétlenül, hogy a bácsi egyedül dolgozik, hát mi is nekiláttunk a szilvaszüretnek.
    Beszélgetőtársunk meghökkenve nézte, hogy mit csinálunk, majd csendesen megjegyezte, hogy nem kért segítséget még soha életében. Amit eddig elért, azt mind a maga erejének köszönheti.
    Nem értettük a célzást: tovább segédkeztünk, szívesen, örömmel. A férfi azonban egyre feszültebbnek tűnt, míg végül abbahagyta a munkát.
    Megkért bennünket, hogy tartsunk vele, mert mutatni szeretne valamit. Kíváncsian követtük, s közben kölcsönösen bemutatkoztunk egymásnak. Deák Ferenc után kapta keresztnevét, Ferencnek hívják hát őt is, ki névadójától idézni sem volt rest néhány ma is aktuális, igen bölcs gondolatot.
    A közelben lakik, szép nagy háza és gondosan művelt földje van. Büszkén mutatott szét birtokán, de valójában nem ezért hívott...
    Nagy hirtelen kis pohárkák és egy üveg jófajta házi pálinka került elő, saját termésből saját kézzel készített nemes párlat. Olyan, ami nem éget, nem kapar, hanem simogat és melenget. Benne van a föld, az élet és a munka szeretete. Benne van a magyarság íze-zamata, a kitartás és a büszkeség ereje.
    Ittunk, és az öreg szélesen elmosolyodott.
    - Aki dolgozik, annak jár a fizetség – mondta kissé megemelintve a poharát.
    Ekkor értettem meg, hogy a pálinkával a munkánkért fizet.
    Ez az ember még nem kért segítséget soha – és most tőlünk sem...
    Kéretlen ténykedésünkkel zavarba hoztuk, és leköteleztük. Bármily kevéskét dolgoztunk is valójában (nem is éreztük munkának), ő nem tudja viszonzatlanul fogadni a szívességet. Nem akar adósunk maradni. Tudja jól, hogy a munkának ára van, és inkább túlfizet, mintsem, hogy ő tartozzon bárkinek is. Ez nála becsületbeli ügy. Ez a dolgok tisztességes rendje
     
  6. [​IMG] Rátkay Edit: Italra kellene


    Tavasz közeledett. Egyre erősebben, és napról-napra hosszabb ideig sütött a nap. Egyre nagyobb szükségem volt a napfényre. A sötét, rövid téli nappalok, és a munkám minden energiámat elszívta. A metrón hazafelé tartva erős késztetést éreztem, hogy kiszálljak, és tegyek egy felszíni sétát. A Gyöngyösi útnál felszaladtam a napfényben úszó, nagy forgalmú útra. Leültem egy padra, s merengve bámultam az autók sokaságát, a fáradt arcú emberek rohanását. A zaj és piszok, valamint a közönyös emberek miatt nem szeretem a nagyvárost. Arra gondoltam, milyen jó lenne egy eldugott kis faluban sétálni, köszönni a szembejövőknek, kicsit elbeszélgetni vagy a madaraktól hangos erdőben sétálni, ahol a lassan zöldruhába öltözött fák koronáin áttöri magát a tavaszi napsugár. Álmodozásomat egy udvarias hang szakította félbe.

    - Elnézést, lenne számomra egy pár forintja?

    Lassan a hang irányába fordítottam fejemet. Egy mosolygós fiatalember állt mellettem, de mielőtt válaszolhattam volna, az ismeretlen folytatta.

    - Italra kellene!

    Olyan büszkén mondta, mintha ezzel megnövelné a remélt összeget.

    Először azt hittem rosszul hallom és a kimerültség diktálja agyamban e szavakat.

    - Óh! Csak egy kis piát szeretnék venni. Tudja, hogy van ez.

    Mégis valóság, amit látok és hallok. Fáradságomat leküzdve kedvességet erőltetve válaszoltam.

    - Elvből nem adok pénzt italra, de megmaradt a tízóraim. Ha azzal nem bántom meg, szívesen Önnek adom. Arra számítottam, hogy valami hasonló választ kapok, mint amit nem is oly régen egy húsos szendvics felajánlás során válaszul kaptam: „menjen maga a fenébe!”, pedig az a hajléktalan élelemért koldult. Közben előkotorásztam táskámból a kissé összenyomorított tízóraimat, s a legnagyobb meglepetésemre a fiatalember örömmel nyúlt érte. Miközben nagyot harapott a kenyérbe, mellém telepedett. Nem örültem padtársamnak, mert egyedül szerettem volna kesze-kusza gondolataimat rendezni. Ennek ellenére szóba elegyedtem az ápoltnak tűnő fiatalemberrel, akinek folyamatosan mosoly ült az arcán.

    - Dolgozik valahol?

    - Nem! - válaszolt teli szájjal. Leszázalékoltak, és nem tudok elhelyezkedni. Itt lakom nem messze egy munkásszálláson.

    - Szeretne dolgozni? Azért kérdezem, mert egy százfős szociális foglalkoztató vezetője vagyok, és…

    Nem tudtam befejezni mondandómat, mert a fiatalember, mintha bolha csípte volna meg, felugrott, a félig körberágott kenyeret letette a padra és izgatottan matatni kezdett a zsebében. Valamit dünnyögött közben, de azt, hogy mit, nem lehetett érteni. Egyre idegesebbé válva kotorászott, nem találta, amit keresett. Remegett a keze, szaporán pislogott, majd kicsit összeszedve magát dadogva mondta:

    - Igen, igen! Akkor, akkor Ön tud nekem segíteni, mert nem értem mit ír az Önkormányzat. Csak azt értem, hogy tizenöt napon belül ötvenezer forintot vissza kell fizetnem… na, végre itt van, s izgatottan próbálta szétnyitni az apróra összehajtogatott papírt.

    - Adja ide, s üljön vissza. Egy kis türelmet kérek, amíg az értesítést elolvasom. Nehezen haladtam az olvasással, mert a fiatalember csak mondta, mondta a sok összevisszaságot. Annyit azért megértettem belőle, hogy le volt százalékolva és egy év elteltével felülvizsgálaton vett részt. A felszólító írás arról tájékoztatta Józsefet, hogy jogtalanul vett fel ötvenezer forintot. A határozat egy felülvizsgálati keltezésre, és a leszázalékolás mértékére hivatkozott. Alacsonyabb osztályba sorolták, de a magasabbért járó összeget még folyósították, amit a fiatalember jogtalanul felvett.

    - Így sajnos nem tudok segíteni. Szükségem lenne az első leszázalékolási határozatra.

    - Az nincs nálam. És nincs pénzem. Nem tudom befizetni ezt az összeget. Pedig volt ám sok pénzem – mondta vigyorogva. Meghalt az apám, és örököltem. Bizony sok pénzt, s hú-juj-juj, mennyi barátom akadt hírtelen. Maga azt el se tudja képzelni. De amikor a pénz fenekére vertünk, mindegyik barátom eltűnt. Mint a villám. Tudja, jönnek és a másik pillanatban már nincsenek sehol. Én nem értem ezt a világot.

    - S hogyan fogyott el a pénze? Talán elvették magától?

    - Neeem! Hogy gondolhat ilyet? Ezek nem olyanok. Elittuk. Mindenki a vendégem volt. Pár napig nagyon boldog voltam. Olyan jó érzés, amikor hízelegnek, körbetáncolnak, király vagy. Széttárt karját átlendítette a padon, felnézett az égre, és látszott teljesen átéli azokat a számára jelentőséggel bíró szép napokat.

    - Nos, én nem fogom se körbetáncolni, se hízelegni, de megpróbálok segíteni magának, ha úgy gondolja, hogy szüksége van erre. Felírom a telefonszámomat, hívjon, ha megvannak a papírok. Ha nem találja, kérjen hiteles másolatot. Jöjjön el, nézze meg, milyen helyen dolgozhatna, és ha Önnek megfelel, felveszem. Közben ezt a hivatalos részt is rendezzük. Magyarázatom közben arra figyeltem fel, hogy a szomszédos padról kézzel-lábbal hadonászik négy igen rosszkinézetű fiatalember.

    - Azok az Ön ismerősei? – kérdeztem kicsit lehangolódva, mert szemmel láthatóan azok közül valók, akik pár forint reményében kihasználják, az ilyen jóhiszemű, kicsit értelmi akadállyal küzdő embert.

    - Igen! Itt ismerkedtem meg velük az utcán. Ők a legújabb barátaim.

    - Talán ők bíztatták magát, hogy pénzt kéregessen?

    - Igen! Igen! Nagyon jó fejek. Jókat röhögünk, meg a csajok után kiabálunk, és ha lesz pénzünk, akkor este egy kicsit piálunk is.

    - Ezt be kellene fejeznie! Menjen a munkásszállásra, és keresse meg a papírokat! Már csak kilenc napja van a befizetésig. Ha tévedtek az Önkormányzatnál, akkor fellebbezünk, ha jogos a követelés, befizetési haladékot kérünk. Munkába áll és abból kifizetheti a tartozást.

    - Köszönöm - s kikapva kezemből a telefonszámot rejtő kis cetlit, s egy kengurumozgással átugrált a másik padhoz, ahol nagy örömujjongással fogadták.

    - Na, sikerült? Mennyit adott a csaj?

    A többit már nem hallottam, mert röhögve odébbálltak.

    József hetekig nem jelentkezett. Telefonos jelentkezését mindennap vártam. Tudtam, hogy a fiatalember segítség nélkül nem jut ki ebből a gödörből, amelybe önmagát sodorta.


    Két hét elteltével felkerestem azt a munkásszállást, amit József találkozásunk alkalmával említett. Sikerült az igazgatóval beszélnem, aki elmondta, hogy József alkoholos állapotban összetörte szobája berendezését, ezért azonnali hatállyal felmondtak neki.


    Amilyen váratlan volt találkozásunk, olyan váratlan volt eltűnése.
     
  7. Találkozásom a számítógép ördögével.

    Én sem gondoltam volna egykor, hogy a nyugdíjba kerülésem után, 2003-ben, 65 évesen, találkozok egy olyan technikai vívmánnyal, egy valóságos ördöggel, amely tejesen felülírja, átrendezi az eddigi életem folyását. Átírja az érdeklődésemet olyan irányba, ami eddig teljesen távol állt tőlem. Mert a középiskola elvégzése után, voltam én kőolajkutató fúrómunkás az olajmezőkön, autóbuszvezető, kamionos, taxis, autó villanyszerelő, autószerelő, garázsmester, szállításvezető, stbstb. Egyszóval, minden, ami autó. Ám mindezt 2003-n félre dobtam. Most—a 80--k évemben sem bírok szabadulni ennek az ördögnek a bűvköréből és nem is akarok.
    Az történt, hogy rokonságom megajándékozott egy legyengült számítógéppel, amelynek memóriája senkinek, és semminek sem volt jó, de gondolataik szerint majd jó lesz az öregnek--nekem.
    „Néztem rá, mint borjú az új kapura” – idézem a régi közmondást. Látták tehetetlenségemet, beírattak egy tanfolyamra. Azt talán mondanom sem kell, hogy az első óra utáni szünetben leléptem az oktatásról, mert a gigabájtok, megabájtok miatt robbanásra készülődött a kobakom.
    Már-már úgy nézett ki, hogy nem érdekel ez az ördögmasina, amikor eszembe jutott a gyerekkoromban nagyapámnak tett ígéretem. Mindez nem volt más, mint az, hogy akkor ő megkért arra, ha majd én is elérem a nagyapakort, írjak neki levelet a Túlvilágra a megboldogulása óta a Földön történt dolgokról. Nagyon szerettem a nagyapámat, mindezért ígéretemet bekellett tartanom. Kézzel már megírtam a levelet, de a digitalizálása olyan sokba került volna, hogy a nyugdíjamból nem tudtam fizetni. Vettem tehát egy füzetet és teljesen autodidakta módon tanulva, lejegyeztem minden lépést. Megtanultam a számítógép kezelését, az írást és a szerkesztést.
    Megírtam levelemet és elküldtem Neki a Túlvilágra. A címe: Nagyapó feltámadása Szomolyán. Mindez megtalálható a többi könyveim között, mert azóta már 16 kötetem van a digitális könyvtárakban: Mert az íráskényszeremet csak fokozták a különböző irodalmi pályázatokon elért eredményeim. { Ez évben a Magyar Irodalmi lap ARANYSAS DÍJ pályázatán értem el sikert.} Könyveim megtalálhatók: GOGGLE. Somogyi Dénes munkái. A legördülő ablakban négy digitális könyvtár jelenik meg, amelyekből az egri— Bródy Sándor könyvtár--ból lehet legkönnyebben letölteni.
    Ha bárki azt gondolná, hogy e könyvem megírása után félredobtam ezt az ördögmasinát, az bizony nagyon téved. Úgy buzogtak fel bennem a régi idők emlékei, mint gejzírből a forró víz. És nekem mindet lekellet írnom, mert erős kényszert éreztem és érzek még ma is az írásra. Azt már előre bocsájtom, hogy a humort nem vetem meg. Megírtam tehát az 1956 –s események utáni kanadai disszidálást, kivándorlást. { Akácos falud visszavár}
    Legutóbb az a Hasszán kincse könyvemet írtam meg, amely az Egri csillagok folytatása. Legalábbis a fiatal olvasóim szerint. Az ő kedvenc könyvük. Aztán megírtam a többit és írogatok még ma is, ameddig az Égiek engedik. Amikor a zsebkendőnyi szőlőmet kapálgatom, vagy túrázgatok a hegyekben, mindig van nálam egy darabka papír, egy ceruza. Ha eszembe jut egy gondolat, akkor lejegyzem és otthon bő lére eresztem.
    Ha visszagondolok az aktív munkaviszonyomra, amikor mindenem az autó volt, akkor bizony nem gondoltam volna, hogy eljön az idő, amikor csak a számítógép érdekel. Az az ördögmasina, amely teljesen felülírta eddigi életemet, amellyel leírhatom a régi idők történéseit, emlékezve őseinkre, akik sokat dolgoztak értünk, akiknek köszönhetjük az életünket. Remélve azt, hogy eljön még az idő, amikor a technika bődületes fejlődése mellett, mindenkinek fontos lesz a gyökereinek a megismerése is.
     
    Utoljára módosítva a moderátor által: 2017 Augusztus 22
    AndiC és Georgina Bojana kedveli ezt.
  8. Wip

    Wip Tag

    MAGÁNY
    Hihetetlen mennyit tud változni az ember az évek múlásával.A sok emlék amit egyszer átéltünk,rossz vagy jó, mindegy.Valamiért csak megmaradt.
    Itt egy emlék ami gyökeresen megváltoztatott mindent ami akkor számomra az élet volt.
    Olyan 4-5 éves lehettem amikor anyukám másodjára beíratott úszótanfolyamra.Elsőre nem jött össze neki,mert volt annyira "hülye",hogy az úszóda ajtajából integetett nekem és tesvéremnek,hogy ő most elmegy.Ezzel nem is lett volna gond,ha én és testvérem a mi 3 éves fejünkkel nem rohannánk bőgve, a vigyorgó és kitartóan integető nőhöz ,azzal a gondolattal,hogy épp most próbál nagyon rafinált módon örökre otthagyni minket.
    Utólag persze kiderült,hogy jah, elmenne,de azért visszajönne összeszedni minket.
    Lényegtelen.A lényeg,hogy másodjára már tudtuk,hogy vissza jönn.Teltek a hetek és én nagyon megszerettem az úszást.Teltek az évek és egyre jobb lettem.Versenyekre kezdtem járni, itt-ott érmeket ,ókleveleket nyertem,szóval jól ment.
    Eltelt 10 egész év,melyet szó szerint át úsztam.Nem ment már olyan jól,nem egyeztem jól a társaimmal,kívülállónak éreztem magam, egy csődtömegnek.Három hónapra ott hagytam.Hagytam volna örökre,de senki nem értett meg.Nem értették meg,hogy dobhatok el mindent ami addigi életemet képezte.Anyám egyre rosszab lett.Mondta,hogy elhízok így,hogy mennyi mindent tett értem,hogy milyen nehéz volt neki.Tudtam és most is tudom.
    Vissza mentem.
    Folytattam még 2 évig.Csupán azért mert mindenki ezt akarta.Ez idő alatt sokat sírtam,órákba telt az elalvás.Végül bejelentettem anyámnak (a család diktátorjának) szándékom.Nem igen lepődött meg,ami megnyugtatott mert már vártam a hisztirohamot.
    Ezek után közöltem szándékom az edzőmmel.Épp egy gugolást vittem végbe mikor megkérdezte:"biztos vagy?".Feláltam a gugolásból,tekintettem erősen pásztázta a földet,mert na,nem akartam a szemébe nézni mert biztosan mást mondtam volna mint azt,hogy "igen".Mondjuk azt,hogy "nem".Képesek erre az edzők,ha a szemükbe nézzel, véged.Attól a pillanattól kezdve ne képzeld,hogy neked van saját véleményed bármiről is.
    Szóval ott hagytam 12 évet az életemből.Senki nem értett meg.Nem tudtam ki is vagyok.Maradt a jól megszokott érzés,hogy egy semmitérő senki,egy csődtömeg vagyok.Most képzelheted milyen kisugárzásom volt.Olyan ami mindenkit taszított.Kész szerencse,hogy Isten engem megáldott 1 testvérrel,mert,ha nem szinte egészen biztos,hogy búcsút mondhattam volna a szociális életnek.Nagy nehezen elkezdtem kijárni tesóm baráti körével ami mostanra az én baráti köröm is lett.Ott megismertem egy igazán értékes embert aki sokat segített a gondolkodás módjával,azzal,hogy megpróbálja megérteni az embereket,nem csak elítélni.Ez nagyon bejött.Annyira,hogy azon kaptam magam,hogy én is elkezdtem megpróbálni megérteni az embereket.
    Időközben megismerkedtem jobban a magánnyal amit addig nem igen bírtam,mert szinte mindig unatkoztam,ha beköszöntött,de tanítómmá vált.Sok mindent tanultam magamról,sokat gondolkodtam az emberi természeten,az érzésekről,cselekedetekről.Valahogy magamhoz találtam.
    Nem bánom azt a 12 évet.Kitartásra tanított.Megtanította,hogy munka nélkül nincs eredmény.Megtanított nyerni és veszíteni.
    Hálás vagyok a testvéremnek aki fényévekkel bölcsebb mint én,aki tényleg mindig mellettem állt.
    Az értékes embernek aki megértésre tanított.
    A magánynak.
    Hidd el,hogy magadért élsz,légy kibékülve magaddal,ismerd meg magad.
    A rossz es jó két bbf.Ne higgy a csak jóban és csak rosszban.
    Sorolnám még mi mindenről tudtam egész életemben de csak mostanra sikerült felfognom,megértenem.Azonban értelmetlen.
    Ez volt hölgyeim és uraim az én találkozásom önmagammal.
     
    AndiC, Georgina Bojana és Beka Holt kedveli ezt.
  9. Dylan D. Tides

    Dylan D. Tides Állandó Tag

    Dylan D. Tides


    Különbségek


    A tölgyesben, alig-lomb közt ezer kis csőr bogarász,
    télből-érlelt nyárra-várót ezer torok dalolász.
    Ketten járnak benn a fák közt, elmerengve álmukon,
    szokott csapás fut előttük, s nehéz tavasz vállukon.

    Az egyik az árnyék foglya, ismer minden lágy mohát,
    fél, ha zizzen, zúg az erdő, nem találja otthonát.

    A másiknak döngő léptét panaszolja hóvirág,
    erős karja nem fél gátat, reccsen a friss cserjeág.

    Az egyik az égig retten, ha egy neszt is fúj a szél,
    sírva, bújva alszik éjjel, s ébredéskor újra fél.

    A másiktól messze röppen, elszalad, mit megtalál,
    titok-sóhajt küld egy társért, de az mindig porba száll.

    Az egyiknek remeg szíve, simogatásért kiált,
    gondoskodó ölelésben pihenné ki mit kiállt.

    A másik csak óvni vágyik, ölelni, s ha végre lel,
    bármit adna egy barátért, halna is, ha vére kell.

    -


    Így kísért el két merengő egy erdei álmodást,
    s így esett, hogy megkapták a kívánt, nagy találkozást.

    Fürdőt vett a déli naptól reményszínű fény-kalász,
    s kilépve az erdőszélre szemben álltak: nyúl, s vadász...

    vadasz1.jpg

    2015. szeptember

    http://dylandtides.blog.hu/
     
  10. Csaba 82

    Csaba 82 Állandó Tag

    Csaba 82

    A vonaton

    Komor november délután volt. A vonat már idő előtt bent állt az állomáson, le tudtam ülni, nem kellett a peronon ácsorogni, és hagyni, hogy a csípős szelek belekarmoljanak az arcomba. Utáltam fázni. Bent ülepedett cigarettafüst szag volt, mely súlyos rétegekben rakódott rá az ülésekre, a falakra, az ablakokra. Húsz perc volt még az indulásig, és az idő úgy támolygott, mint vert hadsereg a csatatérről. Hat éve ingáztam a munkahely, és az otthonom között, de még mindig nem szoktam ezt meg. Arra gondoltam, mennyivel hamarabb kerülhetnék ágyba, ha nem kellene ott rostokolni. Sok dolog várt még odahaza, aztán aludhattam kicsit, hogy hajnalban újra vonatra szálljak. Talán pont ebben a kocsiban. Elővettem egy könyvet, és olvasni kezdtem, de hamarosan elnehezült a kezemben, elszenderedtem. Felületes alvás volt, amolyan álom nélküli, csak néhány ákombákom folydogált a szemem előtt megfejthetetlenül. Hagytam a szemeim alatt lassan csordogálni őket, míg én pihentem.

    Bóbiskolásomat az állomásfőnök füttyszava vágta ketté. Egy pillanatig azt hittem álmodok, aztán éreztem az induló vonat ritmikus ringatását. Végre elindultunk. Tenyerembe fektettem arcomat, vállammal nekidőltem a kocsi oldalának, és próbáltam tovább aludni. Fejem olykor nekikoccant az ablaknak, mely nem engedett tovább aludni. Kinyitottam a szemem, és csak bámultam ki az ablakon. Néztem az unalmas, ezerszer látott tájat, néztem, ahogy a fákat, és a bokrokat eltakarja a nyirkos, szürke köd, hogy senki ne lelje bennük örömét. Úgy éreztem ez a köd rátelepszik az én szemeimre is.

    Lassultunk, egy újabb állomásra érkeztünk. Talpammal meg kellett kapaszkodni a kocsi aljába, hogy ne bukjak előre. Míg újra elhelyezkedtem, sokan szálltak fel. Egy idősebb férfi, és egy kislány toporgott már csak a peronon, mint akik nem tudják hová szálljanak fel. A kalauz integetett nekik valamit messziről, erre az idős bácsi sietve feltette a lépcsőn a lányt, majd körülményesen követte maga is, valóságos akadályként véve a lépcsőfokokat. A vonat már újra elindult, mire ők ketten beértek a kocsiba. Nehezen egyensúlyoztak, ezért nem is mentek tovább, megálltak mellettem.

    - Elnézést fiatalúr, szabad itt két hely?- kérdezte az öreg reménykedve.

    - Persze!- s karommal az ülések felé mutattam, mindenféle rokonszenv nélkül.

    Míg helyet foglaltak, végigmértem őket, szerettem tudni, kik ülnek mellém. Talán egy nagyapa lehetett az unokájával. Szegényes, régimódi embernek tűnt az öreg. Kifakult nadrág, és megkopott könyökű kabát volt rajta. Olyan, amilyet nagyon régóta hordtak. Volt azért valami retrós elegancia benne, talán ez lehetett az az öltözék, amit kimenőnek hordott. Arca frissen volt borotválva. Így festhetett, amikor elhagyta a maga kis faluját nagy ritkán. Öreg, gyűrött vászonszatyrot markolt, melyet akkor sem tett le, mikor már helyet foglalt. Vigyázott rá. A kislány, akivel utazott, vékonyka, csupaszem lányka volt, alacsonyabb nálam így is, hogy ültem. Bár a nagy hidegek nem jöttek még el, mégis vastag kabát fedte. A kabát ujjai túlnyúltak a kezein. Cipője orra felkunkorodott, nagy volt rá. Valószínűleg valamelyik idősebb testvére viselt ruháit hordta. Kezében egy régi, elnyűtt babát szorongatott, a kedvencet, talán az egyetlent. Lassan elhelyezkedtek, és a kislány vidáman mosolygott, ha a vonat olykor zökkent egy nagyot. Még kicsit ugrott is az ülésen, mintha azt játszaná, hogy ki akarja dobni a vonat. Nagyapja tettetett aggodalommal hajolt hozzá, nehogy kiessen az ülésből. A lányka ilyenkor kacagott egy aprót.

    Nem érdekelt már a köd, és az összemosódott fák. Jó volt őket nézni, hát lopva továbbra is arra tekintettem. Mikor a kislány megunta a játékot, a babáját az ülésre rakta. Gondosan elhelyezte, hogy kényelmes legyen neki. Mikor megvolt ezzel is, diadalmasan szólt nagyapjának, mert mint kiderült, valóban az volt neki az idős úr.

    - Nagyapa, nézd! Bogi úgy utazik, mint az emberek!

    - Hát, nagyon ügyes, és jól nevelt baba ez a Bogi! Dicsérte meg a babával együtt a kisunokáját is az öreg, miközben hosszú bajsza alatt széles mosoly terült el.

    - Hideg van! Meg fog fázni, be kellene takarni valamivel! – aggódott ráncolt homlokkal a kislány, és segélykérően a nagypapára nézett. Az öreg egy pillanatig eltűnődött, majd a zsebében kezdett kotorászni, és odanyújtott a lánynak egy élére vasalt zsebkendőt.

    - Terítsd rá ezt, akkor már nem éri a szél sem!

    - Köszönöm nagyapa! – virult fel a lány, majd kikapta nagyapja kezéből a zsebkendőt, és úgy tett, ahogy az öreg mondta.

    - Most már tényleg minden rendben, nyugodott meg az apróság, majd újabb ötlete támadt.

    - Talán mesélhetnék neki nagyapa! Meg neked is, hogy ne tűnjön olyan hosszúnak az út. Ideadod a könyvemet?

    - Először kérdezd meg a bácsit ott melletted, hogy nem zavarod-e ezzel!- oktatta a nagyapja.

    Én hirtelen elfordítottam a tekintetemet, mintha nem is hallottam volna, hogy miről beszélnek. A kislány azonban addigra felém fordult.

    - Elnézést bácsi! Nem haragudna, ha mesélnék a babámnak, és a nagypapámnak?

    - Persze, hogy nem, mondtam zavartam. Mesélj csak nyugodtan!

    Egy öreg olvasókönyv került elő a vászonszatyorból, rongyos lapjai ódon illatot árasztottak. A kislány lapozgatta, majd választott egy mesét. Lassan, tagolva kezdte el. Nem tudom melyik mese volt az, én csak arra emlékszem, hogy úgy éreztem magam, mint egykor gyermekkoromban, amikor körbeültük az asztalt, beszélgettünk, és meséltünk egymásnak, mert az volt a fontos, nem más. Mire a kislány a mese végére ért, könnyes lett a szemem. Csakúgy, mint a nagyapjának. A kislány letette a könyvet, a nagyapa pedig újra a vászonszatyorba nyúlt. Egy csomag ropi volt a kezében, átnyújtotta unokájának.

    - Nagyon ügyesen olvastál kislányom! Ez a tied.

    - Köszönööööm! Derült fel a kislány, és sugárzó szemekkel olvasgatta a fénylő csomagoláson a színes betűket, és számolgatta a sorakozó szálakat. Aztán nagyot csörrentve felbontotta. Mielőtt kivett volna egy szálat, megállt, és odahajolt nagyapjához.

    - Nagyapa, a bácsit is megkínálhatom?

    - Meg, persze. Jó szíved van.

    A kislány óvatosan felém fordult, és csilingelő hangon felém nyújtotta a zacskót.

    - Bácsi, tetszik kérni a ropimból?

    Én felnőtt létemre belepirultam a kínálásba, mert nem tudtam illő-e egy kislány ropijába beleenni, de akkor úgy gondoltam, jólesne ennek a kislánynak, ha megkóstolnám. Tétova mozdulatokkal húztam ki egyet.

    - Köszönöm kislány! Nagyon szépen olvasol, pedig nagyon pici vagy még!- dicsértem meg.

    - Vegyen egy másikat is a bácsi! A barnák sokkal finomabbak!

    Én hallgattam rá, s ezen, jót nevetett a lány.

    - Ugye, hogy igazam van?

    - Igen, igazad van, hagytam jóvá, de akkor már mindhárman kacagtunk.

    Ezután a kislány elmondta, hogy egy kis faluban laknak. Van még két nővére, de ők már nagyok, és nem is laknak velük. de vasárnaponként elmennek hozzájuk, és játszanak vele. Egyébként ő azért olyan picike még, mert a gólya, mikor őt hozta, eltévedt, és sokára ért oda hozzájuk. Apukája szép dolgokat csinál fából, anyukája otthon süt, főz. Van neki egy kiskutyája, akit Tappancsnak hívnak, és mindig csupa bogáncs a szőre, ha elkóborol. Van egy cicája is, aki szeret a kályha mellett aludni.

    Mire mindezeket elmondta, újra megállt a vonat, és nekem le kellett szállnom. Már nem siettem annyira hazafelé, jólesett beszélgetni, de búcsút kellett vennem a kislánytól, és a nagyapjától. Jó utat kívántam nekik.

    Mosolyogtam hazafelé sétálva, talán még a köd is eltűnt az égről. De az is lehet, hogy csak felettem. Arra gondoltam, hogy ettől a kislánytól aznap tanultam valamit.

    Azt, hogy mindegy, hogy mink van, és mink nincs, a boldogságunk leginkább abból fakad, hogyan is állunk az élethez, s ebből a boldogságból, amit megszereztünk, mit nyújtunk tovább másoknak. Bevallom, mikor mindezt végig gondoltam, szégyelltem magam. Nem emlékeztem, mikor váltam ilyen vén, morgós medvévé. De elhatároztam, hogy ezután nem engedem, hogy apró dolgok bosszantsanak, csak a szépet akarom látni és a jót, s ha tehetem, ezt megmutatom másoknak is.
     
  11. KOVÁCS TÁDÉ a lelkivezető (Találkozások pályázat)

    Nagy válság idején került sor találkozásunkra. Megjelent első verseskötetem a Magyar Napló Kiadónál, aznap mutatták be az MTVA Betű-vető c. irodalmi műsorában. 2002. VII. 3-ára esett ez a nap, akkor kerültem a Szőlőtő keresztény önképzőkör berkeibe. Épp Lukács 8,40-56 részletnél tartottak, s mindig van egy felvezető-összefoglaló cím, aznap: „Tizenkét év folytatódik – tizenkét év befejeződik” került az A/4-es nyomtatott lapra, ami módszere szerint 25 kérdését tartalmazta. 126 ilyen jelmondatom van. Egyszer - mit tesz Isten – kíváncsiskodtam életéről, s kérdéseimre tömören és készségesen válaszolt.

    1944. december 29-én született Budapesten. Édesapja, Kovács Ferenc körorvos és fogász, édesanyja tanítónő, majd háztartásbeli. 1 huga van, Mónika (1947 - ). A budavári Táncsics utcai általános iskolába járt. 1963-ban érettségizett Pannonhalmán. Hittudományi Akadémiát végzett, licenciátusának (teológia tanítására ad képzettséget) címe: „Két szélsőség között párban az erény”. Esztergomban szentelték pappá. 10 évig káplán Dorogon, Angyalföldön, a budai kapucinusoknál. Érsekvadkerten betegszabadságolták, majd civil lesz, boyszolgálatot vállal, később bérelszámoló. Dágon, a TSZ-nél udvartakarító

    1984-től rehabilitációs lelkész Zsinakon, lelkigyakorlatokat és munkaterápiát tart narkósoknak.

    Első házassága – egy magyartanárnővel válással ér véget.

    1991. október 28-án kerül Tatára. 1992-ben polgári házasságot köt dr. Bensó Beáta pszichiáterrel. 2000-ben (megérkezik Rómából az engedély) egyházilag is megesküdnek. Házasságuk 3 gyermeket termett. 1. Ágota (1992 - ) – énektanár lett, 2. Agape (1994 - ) – óvónő lett, 3. Lukács (1997 - ) – gyermekorvos szeretne lenni. Mindőjük a Tatai Református Gimnáziumban végzett.

    1993-ban, ötödmagával megalapította a Szőlőtő-klubot, mely „Éljünk Józanul!” Egyesületté alakult. Az eltelt 24 év alatt átvették a teljes Újszövetséget. 1996-ban, szintén Tatán, a Nyugdíjas Akadémián tanított teológiát. Párhuzamosan az Időskorúak Szociális Otthonában dolgozott, majd a Szociális Alapellátótól ment nyugdíjba, 2013-ban. Itt tartotta versalkalmait – kb. 150 magyar és száz külföldi költő a „repertoárja”.

    Mindeközben több mint 100 lelkigyakorlatot tartott Óbudán, Máriabesnyőn, Esztergomban és Leányfalun a Katolikus Alkoholmentő Szolgálatnál.

    2014-ben, fiatalokkal idézettár néven üléseket tart otthonában. Módszertana: 1. A jézusi mérleg, 2. Négyesfogat (a/ mindenképp, b/ semmiképp, c/ valamiképp igen, d/ valamiképp nem), 3. Önmaga életéből feltár erkölcsi hozáállásokat a Négyesfogat alapján.

    2015-ben a DélUtán időskorúak szolgálatában végez telefonos lelkigondozást.

    Mint olvasható, hatalmas szellemi-keresztényi elhívást teljesít be, meg-megújulva, hite töretlenségével sok nehéz sorsú emberen segített. Talán ez a karizmatikusság csodás újjászületésével is magyarázható, hiszen Édesapja a halál állapotából injekciózta vissza az életbe (tejhiány volt az ok, ami nem meglepő, hiszen akkor dúlt a háború).

    126 Szőlőtő-ülésen vettem részt és 66 versalkalmon. Ez utóbbiban egy versemet is aktiválta, s gyakran választott dedikált könyvtáramból alkotótársaimtól és más, neves költőktől.

    Összegezve: tudása révén tiszteletet parancsoló, magatartása könnyed, komédiázó, nemegyszer láttam viszont cukorbajának ellenszeréül injekciózni magát, ami elszomorító élményem.

    Házassága olyan „intézmény”, amely felkarolja a szenvedélybetegeket, a szociálisan perifériára szorultakat. Jópárszor segített rajtam is.

    Hihetetlen képességeiről tesz tanúbizonyságot a lelkigyakorlatokon, és bizony megizzadtam vagy megkukultam a versekhez, bibliai részekhez fűzött s leírt kérdészáporaitól.

    Isten tartsa meg még köztünk sokáig, mert érdemes ember. Remélem, gyermekei is megállják helyüket az életben, s tán nem lesznek akkora zökkenőik, amin Tádénak át kellett mennie. A lehetetlennek látszó dolgok megoldása apostolának nevét kapta-viseli és beteljesíti. Hála és köszönet az ismeretségért-barátságért. Nem mindennapi, annyi bizonyos.


    Vasi Ferenc Zoltán
     

    Csatolt fájlok:

    FLAMINGO, Georgina Bojana és Beka Holt kedveli ezt.
  12. Dina Daemon

    Dina Daemon Állandó Tag

    Találkozás az igaz baráttal

    Szeretem a napsütéses tavaszi napokat. Ilyenkor úgy érzem, a Jóisten ránk mosolyog. Tappancs is egy ilyen napon érkezett meg hozzánk. Az orgonabokor csak árasztotta a lila virágok illatát. Éppen a kertben gyönyörködtem, amikor az orgonabokor váratlanul mozogni kezdett. Ez kíváncsivá tett, és közelebb lépdeltem, hogy megtudjam, vajon mit rejt a bokor, amikor egy apró kis szőrgombóc lépdelt elő. A kicsiny lény szőrpamacsnak tűnt, hosszú, szinte földig érő fülekkel. Szerelem volt első látásra. A kunkori, hosszú, bolyhos farkinca vad csóválásba kezdett, szinte feldöntötte az apró testet. A kutyus családfáját még sokat látott biológusokkal sem tudtuk volna pontosan levezetni, ha a fajtáját kellene meghatározni, utcai vegyesnek mondanám.
    Nagy barna szemei éhezték a szeretetet, és feltétlen bizalmat láttam bennük. Nagy felelősség ez, főleg első találkozásra!
    -Indulj hazafelé, Vakarcs! A gazdi már biztos vár téged! Amilyen szép vagy, biztos van, aki haza vár. -Mondtam az újdonsült barátomnak, majd bementem a házba.
    Aznap próbáltam elfoglalni magam, de csak a kiskutyára tudtam gondolni. Gyermekkoromban volt kutyánk, és szörnyen megviselt az elvesztése. Akkor elhatároztam (ma már tudom, hogy hibásan), többé nem teszem ki magam ilyen erős érzelmi megpróbáltatásnak.
    Másnap reggel alig vártam, hogy újra kimehessek a kertbe, és magamba szívhassam az orgonabokor illatát, ám alighogy kinyitottam az ajtót, egy piciny test csapódott nagy sebességgel a bokámnak. Ő volt az. A kis szőrgombóc. Annyira boldog volt, hogy újra találkoztunk, nem győzött felugrálni rám, mint egy túlméretezett szöcske.
    -Ó, te kis butus. Hát itt aludtál a kertben? Lefogadom, valaki nagyon sír utánad! Na várj, nem engedlek el üres kézzel. Izé, illetve manccsal. Hozok neked tejet. -mondtam
    Bizonyára félreértettük egymást, mert bizony a tejet elfogadta, de esze ágában sem volt hazamenni.
    Bementem a házba, és Anyukámmal azon tanakodtunk, hogy mit tegyünk, amikor az orgonabokor újra mozogni látszott, de most, mintha valami nagy test lenne mögötte.
    -Na ne, ez meg vajon mi a csuda lehet?- kérdezte anyu
    Nem, nem egy kutya tévedt most hozzánk, hanem egy férfi. Sem tisztának, sem józannak nem mondtam volna, de ezen tények jelentősége elhalványult a kérdés mellett: Vajon mit keres a kertünkben?
    Nem sokkal később kiderült, nem mit, hanem kit. A kis kutyust vadul kergetni kezte. Ezt már nem bírtam szó nélkül nézni.
    -Maga meg mit csinál a kertünkben?- kérdeztem.
    -Csak a kutyámért jöttem. Ez a dög mindig megszökik. Ha végre hazacipelem, meg is fojtom!- kiabálta
    Az apró szőrgombóc elbújt a bokorban, látszott rajta, hogy nem örül a férfinak. Nem volt egyedül.
    Anyuval egymásra néztünk.
    -Mit kér a kutyáért?- kérdeztük együtt anyuval.
    A férfi szeme felcsillant. Megvakarta az állát, és ennyit mondott:
    -Két liter kannásbor. Ez az ára. Ha az nincs, akkor 600Ft. De úgyis elszökik majd! Bár mit bánom én?!

    Megkötöttük az üzletet, életem legjobb üzletét, bár akkor ez még nem tűnt így, mert a férfi ugyan elhagyta a kertünket, de kutyus még nem bújt elő a bokorból. Talán hazament mégis?
    Ekkor a bokorból előbújt Ő, akit akkor Tappancsnak kereszteltünk, és azonnal birtokba vette a kertünket.

    Ritkán fordul elő, hogy egy kutya gazdát válasszon magának. Megjelenése annyira sorsszerű volt, mintha maga a gondviselés küldte volna, mindannyiunknak szüksége volt rá, neki is, nekünk is.
    Sok boldog évet töltöttünk együtt, szám szerint 12-őt.
    Amikor visszaköltözött a menyországba, elhatároztam, hogy nem fogok szomorkodni, mert szerecsés vagyok, hogy része volt az életemnek, és ezért hálásnak kell lennem.
    Még nem készültem fel rá, hogy egy újabb négylábúnak adjam a szívem, bár ki tudja?
    Talán újra küld egy angyalt nekünk a gondviselés.
     
  13. Georgina Bojana

    Georgina Bojana Kormányos Fórumvezető Kormányos

    Kedves Pályázóink!
    A kiírásba nem írtuk bele, hogy pályázatot csak az állandó tagoktól várunk. Nem is számítottunk arra, hogy nem állandó tag jön és beír, amit köszönünk. Kérjük, mielőbb pótolják, gyűjtsenek össze 20 hozzászólást, hogy mint állandó tag részt vehessenek játékunkban. Hol szerezhető be a 20 hozzászólás? Írjanak fórumainkba, igazán nagy a választékunk, viszonylag gyorsan összejön a 20 hozzászólás, amit köszönnénk összegyűjteni.
    Megértésüket köszönjük!
    :cool:
     
    Dina Daemon és Melitta kedveli ezt.

Megosztás