TI: Mesék könyve
AU: Szénási Miklós
DT: mesék
PD: 1998/04 (elektronikus változat)
SO: kéziratként Andrassew Ivántól <
[email protected]>
KW: magyar irodalom, 20. sz.
KW: mesék
//////////////// MAGYAR ELEKTRONIKUS KÖNYVTÁR \\\\\\\\\\\\\\\\
Ez a dokumentum a Magyar Elektronikus Könyvtárból származik. A
szerzői és egyéb jogok a dokumentum szerzőjét/tulajdonosát
illetik (amennyiben az illető fel van tüntetve). Ha a szerző
vagy tulajdonos külön is rendelkezik a szövegben a terjesztési
és felhasználási jogokról, akkor az ő megkötései felülbírálják
az alábbi megjegyzéseket. Ugyancsak ő a felelős azért, hogy
ennek a dokumentumnak elektronikus formában való terjesztése
nem sérti mások szerzői jogait. A MEK üzemeltetői fenntartják
maguknak a jogot, hogy ha kétség merül fel a dokumentum szabad
terjesztésének lehetőségét illetően, akkor töröljék azt a MEK
állományából.
Ez a dokumentum elektronikus formában szabadon másolható,
terjeszthető, de csak saját célokra, nem-kereskedelmi jellegű
alkalmazásokhoz, változtatások nélkül és a forrásra való
megfelelő hivatkozással használható. Minden más terjesztési és
felhasználási forma esetében a szerző/tulajdonos engedélyét
kell kérni. Ennek a copyright szövegnek a dokumentumban mindig
benne kell maradnia.
A Magyar Elektronikus Könyvtár elsősorban az oktatási/kutatási
szférát szeretné ellátni magyar vagy magyar vonatkozású,
szabad terjesztésű elektronikus szövegekkel. A MEK projekttel
kapcsolatban a
[email protected] lista e-mail címén lehet
információkat kapni és kérdéseket feltenni. A MEK központi
Internet szolgáltatásainak URL címei: <http: www.mek.iif.hu="">,
<gopher: gopher.mek.iif.hu=""> és <ftp: ftp.iif.hu="" pub="" mek="">.
\\\\\\\\\\\\\\\\ HUNGARIAN ELECTRONIC LIBRARY ////////////////
SZÉNÁSI MIKLÓS
MESÉK KÖNYVE
(Az első mesék 1995 őszén születtek, majd havi rendszerességgel
gyarapodott a sor. Tudomásom szerint nagy örömet szereztem velük
Ködöböcz Gábor egri irodalomtanár és esztéta kislányának, aki
ágyban fekszik. /Szénási Miklós/)
SZEPTEMBERI MESE
Szeptember meséje rövid és szomorú mese. Alig hosszabb, mint egy
falevél röpte és alig fejeződik be, lesz nagy sírás-rívás. Mert
szeptemberben véget ér a nyár, de túl ezen, más dolgok is könnyen
megtörténhetnek.
A Szélkirály szomorú esete például. Szélkirály szerelmes szélvész
volt, imádottja pedig könnyű szellőcske, Szélike kisasszony. Nyáron
sokat szálldostak együtt a vakítóan szikrázó égbolton, de ahogy a
világ új csillagképbe gördült, Szélike beteg lett.
Eleinte csak az látszott, mennyire bágyadt, mennyire sápadt. Aztán
szeméből könnyek kezdtek el potyogni, már beszélni sem tudott. Észre
sem vette senki, olyan hirtelen ment el.
Szélkirály minderről csak akkor értesült, amikor kalandos útjáról,
a messzi déli tengerekről hazaérkezett. Őrjöngve, bőszen rohant ki
a szélpalotából és haragjában megfogadta, addig nem nyugszik, míg
mindent el nem pusztít, mert nem élet az élet Szélike kisasszony
nélkül.
Zúgott Szélkirály, hulltak a levelek zörögve, sárgán és fonnyadtan.
Az emberek összehúzták magukon esőkabátjukat és nem értették, a napos
augusztus után miért romlott el ilyen hirtelen és váratlanul az idő. A
meteorológusok mindenféle okos és hivatalos magyarázatokat mondtak a
televízióban, de aki jobban ismerte a világot, az tudta, hogy itt egy
nagyszerű lény méltóságos és hiábavaló küzdelméről van szó.
Szélkirály mintha sohasem fáradhatna el, úgy zúgott végig a világon.
Egyszer aztán megtorpant és hátrahőkölt: mert feltaszított egy
kislányt az utcán, akinak a kis kosárkájából szertegurult minden,
amit vitt haza a beteg édesanyjának a boltból. A kislány szemében
könnyek jelentek meg, a könnyek felszínén pedig, mint a tükörben,
Szélike kisasszony apró arcképe.
Szélkirály ekkor emberi alakot öltött, odalépett a kislányhoz és
segített neki összeszedni a földről a holmiját. Még haza is kísérte,
nehogy baja essen.
A meteorológusok pedig egyáltalán nem értették, hogyan szűnt meg
egyik pillanatról a másikra az a tomboló, haragos szélvihar.
OKTÓBERI MESE
Október meséje az órák meséje. Az óráké, melyek rendíthetetlen
nyugalommal állnak helyükön és megfontoltan és rendületlenül
mozgatják mutatóikat előre.
Az idő telik, a mutatók haladnak. Az órák számlapja mögött pedig, ahol
fogaskerekek, tengelyek, és mindenféle fényes és olajos alkatrészek
forognak, morognak, zakatolnak, ott él a sötétben az óramanó. Az
óramanó pontosan akkora, hogy kényelmesen elférjen a saját órájában,
mert minden órának saját, külön manója van. Az óramanó gondoskodik
arról, hogy minden a legnagyobb rendben menjen. Az idő megy, nem
állhat meg az óra sem.
A debreceni Nagytemplom toronyórája messzire látszik, hatalmas
számlapja mögött termetes óramanó lakott. Úgy járt-kelt, hogy se a
harangozó, se a tiszteletes úr soha észre ne vegye. Végezte a dolgát
és gondoskodott arról, hogy az emberek, akik messziről felnéztek a
toronyra, mindig tudják, mennyi is a pontos idő, nehogy elkéssenek
a vásárról, az iskolából, a munkájukból.
Történt azonban egy októberi hajnalon, hogy az óramanó, aki nagyon
álmos volt, megcsúszott a toronyban és lebucskázott a lépcsőkön,
egészen legurult, le a folyosóra, onnan pedig ki az utcára. Még nem
kelt fel a nap, ez volt a szerencséje. Mert az óramanó olyan szerzet,
akit nem érhet fény és nappal mindig az órájában kell dolgozgatnia.
Sötét volt még, nem járt senki az utcán. Még a kondás is csak
nyitogatta a szemét a paplan alatt, hogy menni kéne, éhesek lesznek
lassan a malacok.
Felállt az óramanó, de húzta ám nagyon a lábát, a dereka is ropogott,
mintha darabjaira tört volna. Elindult felfelé a toronyba. Csakhogy
annyira fájt minden porcikája, meg kellett állnia minden harmadik
lépcső után. A torony, a torony órája pedig nagyon magasan volt még.
- Nekem már biztos, hogy végem lesz... - morogta a fogai között. A
szél éppen ott süvített a toronyban, meghallotta, mit mondott az
óramanó. Bár hirtelen és szeles fickó volt, de jószívű, ezért
kiröppent az égre és sűrű felhőket tolt napkelet irányába, ha égi
útján odaérne a kelő nap, ne világosítsa meg a várost.
A napnak azonban az a sűrű felhőzet nem jelentett volna akadályt,
de látta a szél munkáját a Csonkatemplom toronyórájának manója, a
Vöröstemplomé is. Megkérdezték a szelet, ugyan miben munkálkodik.
- Ha felkel a nap és nem ér fel toronyórájába a Nagytemplom óramanója,
jaj lesz neki - süvítette a szél.
A két óramanó egyszerre gondolt valamit és ráadásul ugyanazt. Minden
erejüket összeszedték, megragadták órájuk főtengelyét és megállították
a hatalmas gépezeteket. A mutatók megálltak, egy lépést sem haladtak
előre. Minden toronyóra, minden óra manója, akik csak látták, mit
csinálnak, ugyanazt cselekedték. Az idő megtorpant, a nap pedig nem
bírt feljutni a helyére. Kerek egy órán keresztül minden és mindenki
a helyén vesztegelt. A manók azonban nem bírták tovább, elengedték a
főtengelyt és az idő abban a pillanatban úgy meglódult, hogy megint a
helyére ért. A nap is felröppent az égre, hirtelen, mint valami nagy
buborék. Csak a kondás, meg a sivító, éhes malacok vettek észre
valamit a nagy munkából, hogy már kint jártak a határban és még mindig
nem ragyogott úgy a nap, ahogy szokott, aztán meg olyan váratlanul
pattintotta fel a szemét...
A Nagytemplom óramanója éppen felért a toronyba, éppen magára zárta
az óraajtót. Megmenekült, dolgozhatott tovább kedves órájában.
Azért ha ott járnátok a toronyban, fent, ne keressétek. Szeles,
veszélyes hely az, ráadásul az óramanók más vidékre költöztek, mert
egyre kevésbé bírták elviselni a füstös háborúkat, a zajos világot,
és azt a rohanó, értelmetlen tempót, amit az emberek magukra
kényszerítettek.
NOVEMBERI MESE
November meséje a vad vihar és a bátor hajósok meséje. A haragos szél
és a titokzatos tenger meséje, az elfeledett világ meséje. Én mesélem
ezt nektek, aki magam is egy vagyok a tenger vándorai közül.
Történt egyszer, talán száz esztendeje, hogy egy kisebb bárka
ringatózott a messzi Észak hideg tengerén. Tizenhárom matróz dolgozott
fedélzetén és egy féllábú, komor hajóskapitány, akitől sokan nagyon
féltek, mert csak ránézett az emberre és megmondta, miféle gondolatok
járnak a fejében. Állítólag száz nyelven beszélt és ötven nyelven írt,
olvasott.
A tengerészek jól ismerik az eget és a vizet, látták, nagyon
sűrűsödnek a felhők, vihar készülődik. Északnyugatról erős szél
lobogtatta a vitorlákat.
- Ez a vihar vagy elsodorja ezt a lélekvesztőt - morogta a kapitány
és toppantott falábával a fedélzeten -, vagy kisüt a nap és olyan
fényesség lesz, hogy belevakulunk.
Alighogy ezt kimondta, az orkán olyan erővel zúdult a hajóra, hogy
az árbocok vitorlástól a tengerbe zuhantak, egy szempillantás alatt
a hajó is majdnem elsüllyedt. Két ember azonnal a tengerbe veszett,
a többiek csak azt látták, hogy a hullámok rájuk borulnak.
- Hahó, vihar! - kiáltotta a kapitány és erősen kapaszkodva újat
koppantott falábával.
Újabb szélroham támadt rájuk, a hajótest pörögni kezdett a vízben,
mint a búgócsiga. Két embere megint vízbe hullott a kapitánynak, aki
továbbra sem rettent meg, dobogó szívvel folytatta:
- Lehet, hogy most te vagy az úr, de alul a mélyben...
Hatalmas hullámhegy magasodott a hajó felé ebben a pillanatban, mint
óriási száj nőtt, növekedett, két matróz ordítva a vízbe vetette magát
rettenetes félelmében.
- ...csend van és a felhők fölül...
Mintha parányi pálcika lett volna a hajó, ahogy a hullámhegy hirtelen
lesüllyedt, a maradék legénységgel magasra emelkedett, ott táncolt a
habokon. Az egyik tengerész úgy látta, mintha nem is lenne tengervíz
alattuk, mintha szállnának a levegőben: szívéhez kapott a sokat
próbált férfiú és holtan rogyott össze.
- ...legkésőbb tavasszal kisüt a nap.
A kapitány befejezte a mondatot. A tenger elcsitult, kisimultak
ráncai. Messze-messze felderengett a nap.
- Hányan maradtunk? - kérdezte a kapitány a matrózokat.
- A kapitány úrral együtt heten - jelentette a legidősebb tengerész.
- Föld! - kiáltotta az egyik matróz.
Messzire valóban látszott valami. Az ár sodorta őket, s ahogy
közeledtek, egyre inkább alakot öltött. Fehér sziklákon fehér
házak, szikrázó kék ég alatt.
- Milyen meleg lett hirtelen! - csodálkoztak a hajósok és ledobálták
átázott téli ruháikat.
Egy városba értek, ahol forró nyár volt és vörös bőrű, kedves emberek
köszöntötték őket.
Nem is kérdeztek semmit, mesteremberek jöttek, sürögtek, forogtak,
rendbehozták a sérült hajót, szebb lett, mint valaha. Vagy nagyon
sokan voltak, vagy varázslat is lehetett a dologban, de annyi időbe
sem telt az egész, míg egy jó pipát elszív egy igazi tengeri medve.
Amikor a vörös bőrű férfiak végeztek a munkával, se szó, se beszéd,
eltűntek, a hajó pedig a hirtelen feltámadó, könnyű sós szélben
távolodott a szigettől.
A legifjabb tengerész úgy látta, hogy a víz örvényleni kezd a
szárazföld körül, és egyszerre elsüllyednek a házak, utcák, emberek
a mélybe, de erre nem mert volna megesküdni. Szólni akart a
társainak, de ahogy a kapitány ránézett és toppantott a lábával,
jobbnak gondolta, ha hallgat.
Lassan megint hideg lett, olyan, mint novemberben szokás az
Északi-tengeren. Szótlanul dolgozott mindenki, mintha mi sem történt
volna. Amikor két hét múlva kikötöttek, mindegyik matróz más hajóra
szerződött, kivéve a legifjabbat, aki ott maradt a féllábú
kapitánynál.
Sokat tanult tőle, s mindazt a tudást, amit megszerzett, egy nagy
fekete könyvbe írta. Ezt a könyvet elrejtette egy szigeten. Én az
unokája vagyok, s azért lettem tengerész, hogy nyomára bukkanjak annak
a tudásnak, amiről a mai világ már alig tud valamit.
DECEMBERI MESE
December meséje az autó meséje és az erdőben élő fenyőfa meséje.
Bárkivel megtörténhetne, ami Dörreni úrral és az autójával történt,
azért mesélem el, hogy tanuljatok belőle.
Dörreni úr nagyon gazdag volt, vagy nagyon szegény, erre már nem
emlékszem. Az bizonyos, volt egy fehér autója, állandóan azzal járt
mindenhova. Még a boltba is kenyérért meg tejért, pedig oda aztán
mehetett volna gyalog is, mert közel volt. Dörreni úr pedig annyira
keveset mozgott, hogy kilenc lépcső megmászása után már alig kapott
levegőt.
Egy téli reggelen, amikor felébredt, azt mondta Dörreni úr:
- Szombat van és vészesen közel van már a karácsony. Ideje nekem is
beszereznem egy fenyőfát.
Felöltözött, evett egy szelet kenyeret és úgy ült be az autójába, hogy
fogat sem mosott.
- Micsoda szagod van - mondta az autó. - Nem elég azt a sok kenceficét
magadra kenni, mosakodj meg rendesen.
- Csend legyen - vonta össze haragosan a szemöldökét Dörreni úr. -
Irány a Zölderdő.
A Zölderdő ott lélegzett a város mellett, de bizony már alig kapott
levegőt, mert a kirándulók szétdobálták a szemetet a fák alatt és
belepiszkoltak a forrás vizébe, a virágokat letépdelték és a szebb
kavicsokat hazavitték.
Az erdő szélén egy rozsdásodó tábla hirdette piros betűkkel:
Gépjárművel behajtani tilos!
Dörreni úr úgy tett, mintha nem is vette volna észre a táblát, úgy
fordult rá az erdei útra, hogy alig lassított. Majdnem elütött két
nyulat. Nem törődött semmivel, csak a fákat nézegette, melyiket fogja
majd kivágni és hazavinni karácsonyra. Az egyik túl nagy volt, a másik
túl kicsi.
Egyre beljebb járt már az erdőben, gondolt egy nagyot, fékezett és
kiszállt az autóból. Gyalogosan ment a fák közé, hátha megtalálja
azt, amelyik éppen jó lesz. Közben azt vette észre, hogy lágy,
könnyű pelyhekben esni kezd a hó.
- Micsoda ocsmány idő - mondta Dörreni úr. - Fel vagyok háborodva.
Ezt mondta, de nem fordult vissza. Ment és kereste a fenyőfát.
Észre sem vette, hogy röpült az idő. Délután három is elmúlt már,
ilyenkor hamarabb sötétedik, a nap már búcsúzkodva figyelt a világra
a vastag felhőtakaró mögül.
- Ez az! - állt meg Dörreni úr egy gyönyörű szál ezüstfenyő mellett.
- Téged foglak kivágni. Te leszel az én karácsonyfám.
- Én ugyan nem - rázta meg tűleveleit a fa.
- Micsoda? Még feleselni merészelsz?
- Nem leszek karácsonyfa egy meleg szobában, de leszek karácsonyfa itt
a havas téli erdőben - mondta a fenyő.
- Menten kiváglak - csikorgatta fogait Dörreni úr.
- Képes lennél kivágni azért, hogy néhány nap múlva a szemétbe hajíts?
Eszedbe sem jut, hogy nekem fáj, amikor a fejsze hozzámér?
- Engem az nem érdekel! - tajtékzott Dörreni úr. A fenyő erre elnevette
magát.
- Rendben, próbáld meg, tégy, amit akarsz.
Dörreni úr kapta a fejszéjét - azaz kapta volna, de ott felejtette az
autójában.
- Rögtön jövök - fenyegette meg a fenyőt.
Ment volna az autójához, de nem emlékezett, hol jött, melyik úton,
mert az egyre sűrűbb pelyhekben hulló hó pillanatok alatt eltakarta
nyomait. Indult erre, indult arra, ismerős is volt, meg nem is a táj.
Közben az autóját is belepte a hó. Egy őz járt arra, odahajolt az
autóhoz és azt mondta neki:
- Ne félj, ez a hó betakar, megvéd majd az időjárás viszontagságaitól,
tavasszal meg, ha elolvad, biztosan megtalál a gazdád.
Az autó megnyugodott, különösen akkor, amikor az őz azt is elárulta
neki, hogy alatta fognak meghúzódni azok a kisebb állatok, akiknek már
nem volt érkezésük befejezni a téli szállásuk építését. Olyan mély
autóálomba merült, amilyen csak létezik, nem is gondolt Dörreni úrra.
Dörreni úr egész éjszaka ott keringett az erdőben, rettenetesen fázott
és fáradt volt már, amikor váratlanul megtalálta a városba vezető
utat. Örült, hogy hazaért, nem is törődött sem az autójával, sem az
autó hátsó ülésén heverő fejszével.
Ezen a télen, de a következőn és a többin sem állított fenyőt Dörreni
úr, csupán egy kisebb koszorút tett a szobájába. Gyertya azon is
égett, annak fényében is éppen olyan szép volt a karácsony.
Az autó örökre kinnmaradt az erdőben. Az erdő népe megszerette, a
szelek homokot szórtak rá, domb lett belőle. A felhők megöntözték a
friss dombot, hamarosan fű nőtt rajta és virágok. Az ezüstfenyőből
pedig, amelyiket Dörreni úr ki akart vágni, az egyik legszebb fenyőfa
lett az erdőben.
JANUÁRI MESE
Január meséje Zöld Alvó meséje. Zöld Alvóé, aki nem párna, nem maci,
nem béka, de egy kicsit mindegyik. A szeme két kis fekete pont, éppen
akkora, hogy láthassa a világot éjjel is, nappal is.
Zöld Alvó egy polcon lakott, Bence szobájában. Napközben néha
ide-odatették a felnőttek is, meg a vendégségbe érkező gyerekek
is, de amikor eljött az este, mindig ott volt a kisfiú ágyán.
- Aludj jól - mondta búcsúpuszi után az anya, és lekapcsolta a lámpát.
Hirtelen sötét lett a szobában, de mire Zöld Alvó szeme megszokhatta
volna, elaludt. Gyakran még a kisfiúnál is hamarabb, aki néha felkelt,
odaosont az ajtóhoz és ott várt, hátha igazából mégsincs itt az este,
csak megszokásból, vagyis tévedésből fektették le aludni. Aztán amikor
megértette, hogy hiába, ez az éjszaka igenis valóságosan éjszaka és
úgysem jön be senki, szépen visszament az ágyába, és magához ölelte
Zöld Alvót. Az már ilyenkor rendszerint mélyen aludt, csak úgy
morrant, meg mörrent egyet álmában, de azt is olyan halkan, hogy még
Bence sem hallotta meg. Egyszer, karácsonyon túl, húsvéton még innen
a kisfiút elvitték a szülei vendégségbe a nagyszülőkhöz. Ők nagyon
szerették volna, ha Bence náluk alszik.
- Akarsz itt aludni nagyanyádéknél? - kérdezte az apa, aki nagyon
szeretett újságot olvasni.
Micsoda izgalmas kaland lesz ez - gondolta Bence. Idegen helyen,
idegen szobában aludni. Lehet, hogy itt nem is lesz éjszaka. Lehet,
hogy nem is kell majd aludni, csak nagyon-nagyon sokára.
- Akarok - mondta az apának, aki újságja mögül rákacsintott:
- Aztán jó legyél!
A szülők hazamentek, Bence meg ott maradt nagyapánál és nagyanyánál
a második emeleti lakásban. Nagy meglepetésére itt is úgy alakult
minden, ahogy otthon szokott: vacsora, fürdés, esti mese egy színes
mesekönyvből és és jóéjt-puszi.
- Aludj jól, kisunokám - mondta nagyapa.
- Aludj jól - mondta nagyanya is és lekapcsolta a lámpát.
Nehezen jött álom Bence szemére. Ez a sötét idegen sötét volt, más
tárgyak vették körül, más zajok. Ráadásul hiába nyúlt a párnájához,
sehol sem talált valakit.
- Zöld Alvó! Bárcsak itt lennél! - suttogta a sötétben és igazából azt
szerette volna, ha otthon lehet, a saját szobájában, a saját ágyában.
Zöld Alvó ezalatt Bence otthoni ágyában forgolódott. Az ő szemére is
nehezen szállt álom, mert hiányzott a kisfiú kicsi kezének érintése.
A szülők neki, a kis zöld figurának egyetlen szóval sem mondták, hogy
Bence hol van, Zöld Alvó pedig mindenféle rémséges dolgokat képzelt
el. Lehet, hogy az autóban felejtették a kisfiút? Vagy nem szállt be
a liftbe és most a lépcsőházban kóborol?
Zöld Alvó hirtelen hangokat hallott. Mintha valaki
nagyon-nagyon-nagyon-nagyon messziről a nevét mondta volna.
- Ki szólít? Hahó? Ki szólít? - kérdezte, de nem kapott választ.
Ekkor nagy levegőt vett, lehunyta a szemét és azt mondta:
- Nincs mit tenni, odaálmodom magam, most rögtön. Azonnal.
Azzal lehunyta a szemét és amikor kinyitotta, egy idegen szobában
volt, egy idegen ágyon, ahol egy ismerős kisfiú forgolódott.
- Hát te hogy kerültél ide? - ült fel Bence és lecsúszott róla a
paplan.
- Azt álmondtam, hogy itt vagyok - mondta Zöld Alvó. - Hol vagyunk
most? Rablók fogságában? Vagy erdei vadászházban?
- Nagyanyánál meg nagyapánál. Ez a kisebbik szobájuk. Nem is
gondoltam, hogy milyen nehéz lesz nélküled aludni.
- Nehéz? Miért lenne nehéz? Te nem tudtad, hogy az Alvók mindig
ott alusznak, ahol a gazdájuk?
- Az Alvók? Miféle Alvók?
- Van Kék, Piros, Sárga, Rózsaszín, Barna, Bordó, Lila, Narancs Alvó,
ahány színe csak van a szivárványnak, még annál is több kilenccel.
- Te milyen Zöld vagy?
- Én? Nem Fűzöld, meg nem Tengerzöld. Csak egyszerűen Zöld.
- És te is itt vagy velem mindig?
- Ha alszol. Ilyen alkalom, mint most, csak egyszer lehet.
- Milyen alkalom? - ráncolta homlokát a sötétben Bence.
- Hogy este van, ébren vagy és mi itt beszélgetünk. Mindig csak akkor
beszélgethetünk, ha már te is, meg én is alszunk. Minél mélyebben,
annál jobb.
- Te Zöld Alvó! - mondta gyanakodva a kisfiú. - Ezt én nem értem. Ha
alszunk, hogyan beszélgethetnénk?
- Á, ez roppant egyszerű. Ha alszol, ott vagy az álmok birodalmában.
Ott éled az életed, én meg, mint alvó-iparos, veled megyek. Sőt. Tudod
ugye, hogy mindig én szoktam hamarabb elaludni? Ez azért van, mert
átmegyek az álmok országába és intézkedem, hogy szíves szóval
fogadjanak, ha megérkezel.
- Érdekes, én erre reggelente sohasem emlékszem - mondta Bence.
- Ennek így kell lennie - mondta Zöld Alvó. - Ez a szabály. Ezért
mondtam el neked, hogy most már sohase feledd el és tudd, mindig ott
vagyok veled.
- Álmos lettem - húzta magára a paplant Bence és kezével Zöld Alvó
után nyúlt, hogy magához ölelje. De ahogy kinyújtotta a kezét, a
szeme azonnal lecsukódott, és elaludt.
Másnap reggel Zöld Alvót nem találta sehol, ebből megértette, hogy
Zöld Alvó helye otthon van, a szobájában, a polcon.
Délután értejöttek a szülei és hazavitték. Bence azonnal berohant a
szobájába és megsimogatta a kis zöld figurát:
- Este, ha majd elaludtunk, találkozni fogunk.
Zöld Alvó nem szólt erre egy szót sem, de Bence úgy látta, mosolyog.
Talán még kacsintott is hozzá, hogy az ám, csak legyen itt az este,
majd meglátod, micsoda szép álmok várnak ránk.
FEBRUÁRI MESE
Február meséje a gőzölgő tea meséje. Forró csipketeát iszogattam,
közben mesélte valaki, akit nagyon szeretek.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy öreg király. Nagyon szegény
volt ez a király, s amikor meghalt, nem is hagyott semmi egyebet a
lányaira, mint egy picike erdei háziókót, egy teáskészletet porcelán
csészékkel és egy doboz illatos, finom teát. A legidősebb lánya
örökölte a picike erdei házikót, a középső a teáskészletet, a
legkisebb pedig az illatos teát.
A legnagyobb leány rögtön takarítani kezdett, amikor beköltözött a
házikóba, söprögetett, törülgetett, szellőztetett. A középső leány
kartondobozba rakta a teáskészletet, külön-külön újságpapírba csavarta
a porceláncsészéket és kistányérokat, úgy indult el világgá. A
legkisebb meg fogta magát, leheveredett a kerítés mellé egy
mogyoróbokor tövébe, szagolgatta a teáját és számolta az égen
futkározó bárányfelhőket.
A legnagyobb délutánra nagyon elfáradt. Leült, nagyokat szuszogott és
azt mondta magában:
- De szívesen innék egy jó teát!
Igen ám, de nem volt edénye, amiben vizet tehetett volna fel forrni,
nem volt csészéje, amiből ihatta volna és nem volt teafüve, amivel
ízesíthette volna a pompás italt. Egészen nekibúsult, amikor meglátta,
hogy valaki közeledik az erdei úton. Nem fogjátok elhinni: a középső
lány jött, az út ugyanis körbefutott.
Lett nagy öröm! Duruzsolt a víz, törülgették a csészéket, a legkisebb
lány pedig teli marékkal szórta az illatos teát a vízbe.
- Nincs is ennél szebb - mondták a lányok -, mint itt élni együtt
ebben a házikóban együtt és kortyolgatni a finom, gőzölgő teát.
Én azért azt elárulhatom, hogy ennél is van szebb és jobb dolog a
világon. Nem is egy, hanem három. Három királyfi járt arra, megcsapta
orrukat a csodálatos teaillat, leszálltak lovukról és rögtön a
lányokba szerelmesedtek.
Máig is együtt élnek és nagyon szeretik egymást és nagyon szeretik
a sok királylánykát, kiskirályfit, akiket a három királylány szült
a három királyfinak. Én pedig most nem is mondok többet róluk, mert
elhűl a teám...
MÁRCIUSI MESE
Március meséje Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér meséje. Meg mégvalakié.
Meg mindannyiunké.
Márciusban már híre sem volt a télnek. Elment a hó, a zúzos reggelek,
nem csúszkáltak jégen a falusi gyerekek és a szél szelídebben
járt-kelt a fák közt. De azért a tavasz nem érkezett még meg. Sütött
ugyan a nap, járta a maga útját, egy-két bátrabb rügy elő is bújt már
a fák kérge alól, de tavasz, az nem volt.
Onnan tudom ezt, hogy kint jártam a kertben. Vettem meleg
flanellinget, kalapot fejemre, derékig érő kabátkát, néztem, kék
akar-e lenni az ég vagy szürke. Urasan üldögéltem a kút mellett
felfordított régesrégi fürdőkád tetején. Egyedül egy méltóságos pipa
hiányzott a számból. Hosszúszárú, amilyenből a varázslók eregetik
füstfiguráikat, angyalt és madarat és csintalan füstfiút, kedvük
szerint. Vagy marékba simuló tömzsi pipa, amit várurak szívnak
várostrom idején, büszkén számlálva az ellenséget, ezek akarnak
ide felmászni, az én bástyámra, ezt mondják a várurak, és nagyon
mérgesen tekintgetnek a várukból.
Szóval ott üldögéltem és hallgattam, hogy zizeg fázósan a sápadt fű.
Nem illik ugyan hallgatózni, de a kert az én kertem volt, a fű meg,
gondoltam, az is az enyém. Hadd zizegjen kedvére, ha fázik. Néztem,
egyik szála erre hajlik, a másik meg amarra. Micsoda szél ez a
tavaszi, gondoltam, de hirtelen arra figyeltem fel, hogy valaki
beszélget. Ugyan ki beszélget itt magában ilyenkor, kérdeztem volna,
de akkor megláttam őket. Mert ketten voltak. Ketten beszélgettek az
én kertem füvének a tövében.
Gyikon Oleff és Kopóczi Elemér. Egy girhes gyíkocska és egy éhes
sündisznó.
- Micsoda remek tüsifrizurád van, kedves Kopóczi Elemér - mondta a
gyík és láthatóan megborzongott egy erősebb fuvallatra. - Talán úgy
gondolod, közel már a tavasz?
- Hogyan? Hiszen a tél elment, és ez a kellemes langyos szél már maga
a tavasz. Az a fiatal, tarka főkötős lány, aki erre futott tegnap,
ő volt az idei tavasztündér. Te nem tudtad ezt, Gyikon Oleff?
- Hogyne tudtam volna, mikor ezzel a két szememmel láttam. De én nem
hiszek a tündérekben és így azt kell mondanom, leginkább tél van.
- Te meghibbantál. Hát nem érzed, milyen kereken mosolyog a nap fent?
- Decemberben is éppen ilyen kerek nap sápadozott az égen.
- Decemberben is lehetett ilyen kerek nap, de most március van. Ez
egészen más nap. Sárga és ragyogó és meleg.
- És én fázom, mert igenis hideg van - mondta haragosan Gyikon Oleff
és toppantott az egyik lábával.
- Nem értelek. Hogy én éhes vagyok, mert tegnap az utolsó almámat is
megettem, az tény. Igen szomorú tény. De látod, mégis mosolygok. Mit
gondolsz, miért?
- Érdekel is az engem - mondta Gyikon Oleff. - De majd megmondod, ha
akarod.
- Megmondom hát. Persze. Mert tavasz van.
Gyikon Oleff erre teljesen felfújta magát, legalább akkora lett, mint
egy nagyra nőtt kisbéka és haragosan Kopóczi Elemérre menydörgött:
- Irgum-burgum, márpedig ha mondom, nem és nem és nem. Nincsen tavasz.
Nincs. Akár tetszik, akár nem, nincs.
Micsoda gyík, gondoltam a fürdőkád tetején üldögélve, de hallgattam.
Elvégre ez az ő ügyük. Különben is, én felnőtt vagyok, az is tiszta
szerencse, hogy értem a nyelvüket. Még ha gyerek lennék. Akkor
mondhatnék bármit. Megértenék és válaszolnának. De így? Igaz ugyan,
borotválkoztam reggel, de még az átlagos óriásfiúk is bájosabbak
nálam. Legalábbis az anyjuk szerint.
- Te gyík!
A sün hangja meglehetősen haragossá kezdett lenni. Zölddé változott
és barnává, és fekete vonalak karistolták össze és vissza.
- Én nem bánom, gondolj, amit gondolsz. A nap nem süt melegen. A szél
hűvös. A tündér nem tündér. De akkor mikor lesz itt a tavasz?
Ritkán látni ennyire elégedett gyíkarcot.
- Majd, Kopóczi Elemér. Ha eljönnek a sárkányok, tüzet lehellnek,
felolvasztják a havat és a hóból fakadt csermelyek végigfutnak a
kerten.
- Mi közük a sárkányoknak a kikelethez? A hó már elolvadt régen.
- Nem olyan régen. Alig pár napja. Nem emlékszel arra a kitartó
hóhalomra a körtefa tövében?
- A tündér megérinti a fák ágait, a virágokat megsimogatja, amerre
jár, zöldül a határ, a vetés, az erdő. De a sárkányok?
Nagyon csendesen mondta Gyikon Oleff, szinte suttogva:
- Azok az én őseim. Azoktól reszket a tél. Nagyok és legyőzhetetlenek.
Valamikor itt laktak ebben a kertben is. Csak messzire költöztek, ahol
mindig süt a nap, mindig zöldek a növények és mindig ragyog a víz.
Majd akkor. Ha eljönnek, akkor tényleg elhiszem, hogy tavasz van.
- Tudnak repülni a sárkányok? - kérdezte óvatosan Kopóczi Elemér.
- Hát - mondta Gyikon Oleff. - Hát azt nem tudom. Nem emlékszem. Régen
találkoztam velük, amikor igazán kicsi voltam. Az egyikük megengedte,
hogy anyám felültessen a hátára. Akkor féltem, de azért nem sírtam.
Hiszen én is sárkány vagyok.
- Hogyne, csak kicsi - kacagott fel a sün.
- Úgy bizony - bólintott komolyan a gyík. - Majd meglátod, ha itt
lesznek.
Nem tudom miért, talán engem látott meg, hirtelen eltűnt egy lapos
kő alatt. Felnéztem az égre. Talán egy madár? Nagyon távol körözött
valami fekete. Akár sárkány is lehet, a repülős fajtából, gondoltam.
Tényleg sárkány lehetett, gondoltam hazafelé az autómban. Mire
felhagytam az ég kémlelésével és visszafordultam, már a sünt sem
találtam sehol, hiába forgattam fel érte a kertet. Még szerencse,
hogy a nap süt, és ez elég ok a jókedvre. Az igazi tavasz meg majd
ideér, ha elhozzák a sárkányok.
ÁPRILISI MESE
Április meséje az írógép meséje, melyet hóna alá fogott a nagy
Lipemlopom Aurél.
Volt egy író, aki minden héten írt egy mesét. Írógéppel írt, mert azt
szerette volna, ha mindenki elolvassa, akinek kezébe kerül a meséje.
(Amúgy igen csúnya volt a kézírása, ezt elárulhatom. Az iskolában,
amikor még gyerek volt, többször is meg akarta buktatni a tanító
nénije szépírásból. Mindig ráírta a füzetére: Kedves Kisfiam,
legközelebb ne a macskával csináltasd meg a házi feladatodat.)
Szóval ez az író, akit Répási Ottónak hívtak megírta a meséjét,
aztán fogta a papírt, hajtott rajta egyet, hajtott rajta még egyet
és máris elkészült a papírrepülőgépe. Azzal szaladt az ablakhoz.
Az utcán villamosok és autóbuszok jártak. Répási Ottó fogta a repülőt,
berregett egyet, mintha a gép motorjai zúgnának és kidobta az ablakon.
Szállt a papírgép, körbe a városon, míg egyszerre csak lelökte egy
rendetlen szellő a földre. Ez egy igazán rendes város volt, ha nem
tudnátok, mert szemétnek itt nem volt helye csak úgy az utcán. Mindig
akadt valaki, aki észrevette, hogy ott virít valami a földön. Lehajolt
érte, felvette és elolvasta és bizonyára odaadta másoknak is, mert
sokan ismerték és szerették Répási Ottó meséit. Még a helyi újság
is közölte mindet a híres meserovatában.
Répási Ottó nem tudta, de nektek elárulom, a városban több iskolában
is alakultak Répási Ottó klubok. Kint díszelgett a nagy meseíró képe a
falon, körben meg a meséi, amiket összegyűjtöttek a diákok. Ezeknek a
kluboknak a tagjai ismerték egymást, ha valaki szerzett egy új mesét,
akkor megengedte a többieknek, hogy leírják és tovább adják. Így
terjedtek Répási történetei, s terjedt a hír is róla, hogy azért tud
ilyen szép meséket írni, mint a Búboskacsa vagy a Korpa és malacok,
mert egy ősrégi írógépen dolgozik, amiben egy valóságos békebeli
tündér lakozik.
Mondtam már, hogy ez a város nagyon rendes városka volt, mindenki
szerette a nagy meseírót. Egyetlen ember kivéve, akit úgy hívtak,
hogy Lipemlopom Aurél. Becsületes foglalkozását tekintve tolvaj volt,
rabló és garázda. Egyszer talált egy mesét - Tyúkok a ketrecben -,
ami nagyon tetszett neki.
- Ez az! - mondta. - Ez a nekem való élet. Mostantól fogva meséket
fogok írni.
Le is húzta a lap tetejéről Répási Ottó nevét, és odaírta a sajátját,
úgy ment el a helyi újsághoz.
- Mostantól jó útra tértem, meséket fogok írni! - mondta a meseoldal
szerkesztőjének.
- Pompás! - mondta a meseoldal szerkesztője. - A legjobbkor érkezett.
A héten még nem jött Répási Ottótól mese. De ez nagyon tetszik.
Holnaputánra kérem a következőt.
Lipemlopom Aurél magabiztosan csapta be az ajtót távozáskor. Otthon
rögtön törni kezdte a fejét, hogyan is kezdődjön a meséje. Annyit
mindenesetre felírt a lapra, hogy Mese. Írta Lipemlopom Aurél.
Teltek a percek, az órák, csak nem jutott semmi az eszébe. Biztosan
az a baj, gondolta, hogy nem olyan régi írógéppel írok, amiben még
békebeli tündér lakozik.
Tudta, hogy Répási Ottó mindig otthon van, szinte ki sem teszi a lábát
a lakásából, ezért cselhez folyamodott.
- Jó napot kívánok, maga Répási úr? - csengetett be.
- Én vagyok - mondta a mesíró és megigazította a szemüvegét.
Nem emlékezett rá, hogy látta volna az ajtóban álló nem túl
bizalomgerjesztő külsejű alakot.
- Csomagja érkezett, lent van a ház előtt. - mondta Lipemlopom és
megragadta a mesíró karját. Tessék kérem igyekezni, drága az idő.
Répási Ottó semmit nem értett, csak elindult lefelé, még az ajtót
sem csukta be. Csomag, neki?
Lipemlopom Aurél ezalatt beszaladt a meseíró lakásába, hóna alá kapta
az írógépet és a másik folyosón menekült el. Otthon azonnal papírt
fűzött a gépbe, és rákoppantott az egyik billentyűre, hogy kipróbálja,
menni fog-e a meseírás. Ekkor azonban, mintha a föld alól termett
volna ott, megjelent egy tündér.
- Én vagyok az írógépben lakó Tündér Irmuska. Micsoda dolog ez, más
tulajdonát csak úgy ellopni?
Megragadta Lipemlopom Aurél fülét és elkezdte húzni. Addig húzta, míg
a kétszeresére nem nőtt.
- Így akarsz maradni, vagy visszaviszed az írógépet?
Lipemlopom belesandított a tükörbe. Bizony, majd elsírta magát.
- Viszem máris! - mondta és megint hóna alá kapta a gépet, úgy futott
Répási Ottó lakásához. Letette a küszöbre, becsengetett az ajtón és
uzsgyi, úgy eltűnt, mintha ott sem járt volna.
Répási Ottó meg kinyitotta az ajtót, bevitte az írógépet, megsimogatta
az oldalát és papírt vett elő. Azt írta a lap tetejére: Áprilisi mese.
Írta Répási Ottó.
MÁJUSI MESE
Május meséje a mesegép meséje. A mesegépet egy híres mesekutató
találta fel és a csodálatos, távoli keleten uralkodó Sahriár király
leghíresebb felesége, az ezeregy éjszakán keresztül pontosan ezeregy
mesét mesélő Seherezádé tiszteletére seherezádornak nevezte el.
A seherezádor éppen akkora volt, mint egy szentjánosbogár. Halkan
mondta a meséit, oda kellett rá figyelni nagyon. Hétfőn hosszú mesét
mondott, kedden kalandosat, szerdán szomorút, csütörtökön csacsogót,
pénteken pergőt, szombaton szerelmeset, vasárnap pedig varázslatosat.
Minden nap csak egyet, amikor a nap lement és az árnyak egybemosódtak
az éjszakával. Egyetlen példányban készítette el gépét a híres
mesekutató és nekiajándékozta az első kisfiúnak, aki szembejött
vele az utcán.
- Tessék. Este tedd a párnád alá, s majd meglátod, milyen különös
dolgok fognak történni. Arra azonban jól vigyázz, ha valakinek
beszélsz erről a gépről, neked többé nem mesél, el kell ajándékoznod.
A kisfiú ezen igen csodálkozott. Igazából el sem akarta fogadni, amit
az idegen bácsi a kezébe nyomott, mert azt tanulta a szüleitől, ne
álljon szóba olyanokkal, akiket nem ismer, sőt ne is fogadjon el
tőlük semmit, de ez a seherezádor, ez a mesegép nagyon izgatta a
fantáziáját. Elvette hát, s úgy elszaladt, hogy szinte meg sem
köszönte. Este aztán, amikor már a fogát is megmosta, lehajtotta
fejét a párnára és szívdobogva várta, mi történik.
A seherezádor pedig halkan mesélni kezdett. Mikor azt mondta, itt
a vége, fuss el véle, a kisfiú abban a pillanatban elaludt és olyan
jól aludt egészen reggelig, olyan mélyen, mint talán még soha.
Másnap lement a játszótérre a barátaihoz. Nem hitte el, amit az idegen
mondott, ezért mindenkinek eldicsekedett az új játékával. Nagyon,
nagyon lassan telt ez a nap. Szeretett volna már otthon lenni az
ágyában és hallgatni, milyen mesét mond a mesegép. Hiába ment azonban
aludni a nap, s hiába feküdt le ő is, hallgatott a seherezádor. Ebből
megértette, igazat mondott az idegen, s ha nem akarja, hogy egy
élettelen, néma valami feküdjön a párnája alatt, el kell ajándékoznia.
Egy kislánynak adta a mesegépet. Az a kislány egy másik kislánynak,
aki meg egy kisfiúnak. Így járt a világban körbe a seherezádor a
gyerekek között, s így jár körben ma is. Ha netalán hozzád kerülne,
hallgass róla. Pssszt!
JÚNIUSI MESE
Június meséje a nyár meséje. A nyár olyan volt, mint valami nagy
fekete madár. Egyszerre csak ott termett a kert felett, rádőlt a
domboldalra és áradt belőle a meleg. Szél egy szellőnyi sem fújt,
felhőt az égen látcsővel sem találtam.
Gyikon Oleff elkeseredetten bandukolt a hőségben, mert a rovarok is
árnyékba húzódtak és eszük ágában sem volt körülötte repkedni, hogy
éhét elverhette volna kényelmesen.
- Jó napot! Jó napot!
Körbeforgott, ugyan ki lehet az, de nem látott senkit.
- Jó napot! - hallotta megint.
Most látta csak, hogy egy satnya, gyenge, sárga kis fűszál illegeti
magát előtte.
- Mit akarsz? Mit köszöngetsz nekem? - kérdezte morcosan.
- Ó - mondta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Nem akartalak
megbántani.
- Engem nem tudnak holmi nyavalyás kis fűszálak megbántani - enyhült
meg kissé a gyík. - Én sárkányivadék vagyok. Hát nem látod rajtam?
A fűszál látta, hogy Gyikon Oleff igazi jóképű gyíkocska, de eszébe
sem jutott, hogy sárkány lehetett a nagypapája.
- Én azt sem tudom, mi fán terem a sárkány.
Ezzel aztán vérig lehetett sérteni a gyíkot.
- Mi az, hogy fán? Mi az, hogy terem? Te nem tudod, hogy a
sárkányok mindig az ég alatt repültek, és akkorák voltak, mint egy
nagy-nagy-nagy-nagy fa? Vagy egy ház? Vagy egy hegy? Csak ez a világ
kicsi lett, ők meg úgy gondolták, jobb ha elröppennek innen, akik meg
itt maradtak, azok meg inkább elbújtak, mint én is, látod, ide a fűbe.
- Jaj, a fű - sóhajtotta a satnya, gyenge, sárga kis fűszál. - Én csak
egy fűszál vagyok, csak egy fűszálacska, semmi más. De az sem sokáig,
mert a nagyobb fűszálak, nagyobb növények elszívják előlem a földből
a vizet, én már a reggelt sem érem meg, annyira szomjas vagyok.
- Víz kellene? Szomjas vagy? - kérdezte Gyikon Oleff és egészen
megenyhült.
- Igen - suttogta egyre halkabban a kis fűszál.
- Majd én hozok - mondta nagyvonalúan a gyík. - Egy sárkánynak ez
semmiség. Várj csak türelemmel.
Sietősebbre vette az iramot, ment a kúthoz.
- Kút, adj vizet. Viszem a satnya, gyenge, sárga kis fűszálnak.
- Vizet? - kongott mélyen a kút. - Ha volna. Adnék én, bárcsak
adhatnék, de nincs. Ebben az irtózatos melegben nincs egy csöpp
vizem sem. Majd elepedek, én is olyan szomjas vagyok.
Gyikon Oleff toppantott egyet és továbbindult. Nem volt víz a
forrásban sem, épp akkor merült álomba a forrás tündére.
- Hagyj most, pihennem kell. Ez a meleg szörnyen elbágyasztott -
mondta a tündér, amikor a gyík elmesélte, mi járatban van.
- De a fűszál... - kezdte megint Gyikon Oleff, de a tündér már az
igazak álmát aludta.
Este lett, mire végigjárt minden régi tócsát, eret és patakot. Nem
volt víz sehol, a rettenetes hőségben senki nem tudott vizet adni
Gyikon Oleffnek, hogy vihesse a kis fűszálnak.
- Nem hoztál vizet? - kérdezte olyan halkan a satnya, sárga kis
teremtés, mikor odaért, hogy alig hallotta meg. Már egészen elfeküdt a
földön, már alig lélegzett, mint egy vékony, élettelen papírcsíkocska
hevert a csendes alkonyatban.
Gyikon Oleff nem merte megmondani, hogy dolgavégezetlenül tért vissza.
- Hoztam - suttogta, hogy ezt meg a fűszál hallotta meg alig.
Ahogy állt ott és látta, lebukik messze a nap, arra gondolt, hogy a
sárkányok nem hazudhatnak. Felfújta magát, amekkorára csak bírta és
egy szomorkás sóhajtással kilehellte a levegőt.
Ekkor hatalmasat mennydörgött az ég, villám cikázott a domb fölött
és sűrű cseppekben eleredt az eső. Gyikon nem győzött szaladni, hogy
idejében hazaérjen, de még így is bőrig ázott. Ezúttal azonban nem
bánta, mert ettől kezdve minden délben ott heverhetett büszkén egy
erős, zöld és roppantul hálás fűszál tövében.
JÚLIUSI MESE
Július meséje egy kislány meséje, akit Boglárkának hívnak. Boglárka
kicsike kislány volt, barna szemű, fürtös teremtés. Júliusban
született, s ahogy megszületett, rögtön talpra is állott, s azt
mondta:
- Apám, anyám, adjanak egy rend ruhát, egy kosárba kalácsot és
meggyitalt, hadd menjek világgá, szerencsét próbálni.
- Eredj, lányom - mondta az apja -, menj, ha úgy találod jónak.
Hanem, ha bármi gondod van, itt ez az elemlámpa, villants vele
egyszer, kétszer, háromszor, s nyomban ott termek, hogy
megoltalmazzalak.
Az anyja sírt egy kicsikét, Boglárka azonban odahajolt hozzá,
megpuszilta jobbról, megpuszilta balról, megölelgette és letörölte
könnyeit, s akkor indult útra.
Ment felfelé a Csillagok Útján, ahol bizony meredek ösvények
kanyarognak, üstökösök szaladoznak, telihold cammog mogorván, s
károg fenn a Hollókirály, bizonyos Szörnyű Sötétlő. Ez a Szörnyű
Sötétlő arról volt híres, hogy elrejtőzött a nap mögött nappal, a
csillagszikrák mögött éjjel, s akinek épp rosszat akart, onnan fentről
megdobálta fejet fájdító sugárral. Boglárka éppen őhozzá indult, mert
tudjátok meg, a gyerekek, mielőtt megszületnek, fenn élnek az égben,
ahol az Isten él, éppen ott. Jól látta még akkor, mielőtt világra
érkezett volna, micsoda ronda lélek az a Szörnyű Sötétlő, micsoda
károkat okoz az embereknek. Mert a szántóvetők földje bizony
kisebesedett, termésük aszott, elomolt, ha sugarát hajigálta Szörnyű
Sötétlő. A pásztoroknak nyája is elkóborolt, vissza nem tért. A doktor
bácsik, tanító nénik meg csak szaladgáltak, kapkodtak fűhöz-fához,
semmire sem jutottak, mert ezeket a sugarakat semmiféle műszer ki nem
mutathatta. Hát éppen ehhez a sugárhajigáló Szörnyű Sötétlőhöz indult
Boglárka.
- Hú! - mondta a ronda lélek. Meg azt is: - Hahh!
Így akarta elrémíteni a kislányt. De ő nem ijedt meg tőle, azt mondta:
- Hát te nem tudtad, hogy jól kell viselkedni? Fogadj szót, mert jaj
neked - azzal előkapta a kalácsot, elő a meggyitalt és a kalácsot
Szörnyű Sötétlő bal kezébe nyomta, a meggyitalt a jobb kezébe, hogy
ne legyen mivel dobálnia azokat a fránya sugarakat.
Szörnyű Sötétlő úgy meglepődött ezen, hogy lecsüccsent. Még a
csillagporos szőnyeget is összegyűrte. Boglárka megbillent, s csúszni
kezdett lefelé, minha valami hatalmas strandbéli csúzdán csúszna,
amin aztán nem lehet megállni. Nem ijedt ám meg, kapta a zseblámpát,
villantott hármat. Ugrott az apja, megállt a földön, széttárta karját,
s úgy, hogy Boglárka épp odaérkezett. Az anyja megcirógatta, az apja
megölelgette, s éppen kérdezték volna, hol és merre járt, amikor úgy
elaludt a kislány, mintha mi sem történt volna.
Csak másnap ébredt fel, de akkor nem mondott mást, csak annyit, amit a
kisbabák szoktak:
- Oá! Oá! Oá!
AUGUSZTUSI MESE
Augusztus meséje a kis pingvin meséje. A kis pingviné, meg a barátaié.
Hol is kezdjem? Ez a különös kis madár messze-messze délen élt,
ahol mindig hideg szél fújt, mindig pelyhes hó hullt és jégtáblák
ringatóztak a tengeren. Sziklás parton élt a kis pingvin, ott
szaladgált a társaival.
Történt egyszer, hogy hiába várta, nem kelt fel reggel a nap. Telt-múlt
az idő, egy hét, két hét, de a napnak, úgy tűnt, esze ágában sem volt
felkelnie. A kis pingvin gondolt egy nagyot, elhatározta, hogy ő
bizony utána jár, hol, merre lehet a nap. Kifutott a tengerpartra,
körbenézett, de még csak nem is derengett a horizont. Felkapaszkodott
egy úszó jégtáblára, s hagyta, hadd sodorja a víz. Amikor aztán
nekiütődött a tábla a partnak, leugrott, s ment tovább az orra
irányába.
Egyszer csak találkozott egy autóval.
- Hát te hol jársz itt, ahol a madár sem jár? - kérdezte a kis
pingvin.
- Én bizony keresem az utat. Amióta nem kelt fel a nap, azóta csak
tévelygek erre, alig van már benzinem, a lámpáim is éppen, hogy
világítanak.
- Menjünk együtt - mondta a kis pingvin.
Mentek, mendegéltek, találkoztak egy kakassal.
- Hova, hova, kis kakas?
- Megyek, hogy megkeressem a napot, mert amióta nem kelt fel, hiába
röppenek fel a szemétdombomra, nem tudok egy igazán jóízűt
kukorékolni.
Mentek tovább immár hárman. Egyszercsak hatalmas hegy lábához értek.
A hegy túloldalán mintha valami fény derengett volna. Felkapaszkodtak,
s ahogy lenéztek a túloldalra, hát látták, ott egy nagy tó, abban
fürdőzik, abban lubickol a nap.
- Jó napocska, csak tévelygek az úton, csak bolyongok - mondta az autó
-, amióta nem járod égi utad. Benzinem is alig van már, lámpáim is
alig égnek.
- Elegem van a folytonos rohanásból - mondta a nap és hanyattfeküdt a
vízben.
- Jó napocska, én a messzi délről jöttem, ahol mindig is kevés a fény,
nagy a hideg. Nélküled nem élet az élet, ne hagyj minket sötétségben -
kérlelte a kis pingvin is.
Hanem a nap hajthatatlan maradt. A kis kakas látta, hiába a szép szó.
Gondolt egy merészet, teleszívta a tüdejét levegővel, s olyat
kukorékolt, hogy még a fellegek is belerepedtek.
- Kukurikú, ébresztő, indulj utadra, te lusta!
A nap megrettent a harsány kiáltástól, csak úgy, vizesen felkapta a
ruháját, s mintha bottal verték volna, futott fel az égre, égi útjára.
Világosodott már, amerre ment, ahogy annak rendje s módja van.
Az autó megtalálta az útját, a kakas hazaballagott a szemétdombjához,
a kis pingvin pedig ment a tengerparthoz. Ott ringatózott egy széles
jégtábla, mintha csak reá várt volna. Otthon olyan ünnepséget csaptak
tiszteletére a pingvinek, hogy hetekig járták a táncot. Akkor aztán
fáradtan ágyukba tértek, s nyugodtan hajtották álomra a fejüket, mert
tudták, mikor ideje lesz, sütni fog rájuk a nap.</ftp:></gopher:></http:></
[email protected]>
