Rona Afganisztánból, Kabulból menekült húszéves fiával, sógornőjével és annak kétéves kislányával. Az út legnagyobb részét gyalog tették meg. Az iráni és a bolgár rendőrök rájuk lőttek, mások kirabolták őket. A Keleti tranzitban beszélgetünk. Körülöttünk éppen önkéntesek rajzolnak, játszanak a menekült gyerekekkel. Szemből nem fényképezhetem le, mert retteg, hogy a tálibok a lányait is utolérik.
“A tálibok azt mondják, nem állhatunk szóba az amerikaiakkal. Mi nekik dolgoztunk. Én egy amerikai fenntartású kórház, a Cure International Hospital of Kabul sürgősségi osztályán voltam sebész, a fiam pedig tolmácsként dolgozott. A szüleim Ghazni tartományból származnak, ami a tálibok egyik fellegvára. Azt akarták, hogy mindketten otthagyjuk a munkánkat és a fiam álljon be közéjük. Nem tette. Egy éve betörtek a házunkba. A saját otthonunkban támadtak meg minket. Ez volt a jel. Az utolsó figyelmeztetés. Ketten voltunk, sajnos a fiam is otthon volt. Szétverték az állkapcsomat, négy fogam azonnal kitörött, aztán mellkason szúrtak.” – Rona kicsit félrehúzza a pulóverét, megmutatja a sebhelyet. A mellkasa bal oldalán van, kicsivel a szegycsont alatt. Lepillantok, a jobb kezén is ott egy hatalmas heg.
“A fiamat annyira megverték, hogy a támadás után tíz napig kómában feküdt. Ők azt hitték, hogy meghalt, ezért nem ütötték tovább. Nem volt más megoldás, mint elmenekülni onnan. Pedig nagyon szeretem Afganisztánt. A Parlament közelében, Daralaman úton laktunk. Amíg ezek a szörnyűségek meg nem történtek velünk, nagyon szép életem volt ott.”
Amikor kimondja, hogy Afganisztán, Rona szeme boldogan csillog. Minden nehézség ellenére idillinek látja az ottani, támadás előtti életét. Pedig nehézségből jutott neki elég.
Tizenöt éves volt, amikor férjhez adták egy nála jóval idősebb férfihez. A véletlenül kiejtett szerelem szóra nevetve rázza a fejét. Afganisztánban nincsenek szerelmi házasságok, az szinte szégyen. “Nem volt kedvem, de hozzá kellett mennem. A szüleim eldöntötték. Nem voltam boldog a házasságomban.”
Két fia és két lánya született. Ők most 20, 15, 14 és 13 évesek. Rona nemrég múlt 38. Klasszikusan szép nő. “Olyan fiatalon szültem őket, hogy inkább olyanok, mintha a barátaim lennének” – mondja a gyermekeiről. Közben elvégezte az orvosi egyetemet, dolgozni kezdett. Nem sokkal a legkisebb gyerek megszületése után a férjénél májrákot diagnosztizáltak. Miután az állapota súlyosbodott, Rona lett a családfenntartó. Amikor a férje meghalt, még csak 30 éves volt. “Azóta egyszemélyben vagyok anyja és apja a gyerekeknek.”
Egy hónapja indultak útnak. Afganisztánból Iránba repültek, odáig még legálisan jutottak el. Utána gyalogoltak. A leghosszabb összefüggő táv tíz nap volt, az utolsó szakasz pedig három nap és két éjszaka. A jobb lábfeje be van kötve. Iránban, ahol köztudottan nem szeretik az afgánokat, többször is megkergették őket. A határon pedig rájuk lőttek. Isztambultól Bulgáriáig gyalog ötven óra az út. Bulgária a legrosszabb – mondja szomorúan – Ott is utánuk lőttek. Kik? – kérdezem. Police – feleli tömören.
“Nagyon féltünk, próbáltunk minél gyorsabban menni. A sógornőm kétéves kislányának többször kellett altatószirupot adnom. Kértem, könyörögtem neki, hogy maradjon csendben, de ő még annyira kicsi, hogy nem fogja fel, hogy ha az ujjam a szám elé teszem, akkor neki mindenképp csendben kell lennie. Altatnom kellett, nehogy a sírásával leleplezzen minket. Sírva adtam be neki a szirupot. Ha erre gondolok, sokszor még most is sírva fakadok. Nem akarok erre emlékezni.”
Rona valóban elsírja magát. Másodszor a beszélgetésünk alatt. A kislány, aki eddig körülöttünk játszott, odatipeg Ronához és átkarolja, megpuszilja. Megkérdezem, szabad-e nekem is babusgatnom a kicsit. Természetesen, mondja most már mosolyogva és valamit súg a kislánynak, aki végre nemcsak kíváncsian méreget, hanem szabadon barátkozik is velem. Először csak egy puszit dob, aztán ad is sokat, végül beleül az ölembe. Rona a szája elé teszi a mutatóujját, mire a kislány is. „Cssss”. Erre mindketten felkacagnak.
Egy napja érkeztek a Keletibe. Hogy hova mennének innen? Németországba vagy Belgiumba – válaszolja Rona. A papírjai nála vannak, szeretne újra orvosként dolgozni. Mit gondolsz, valaha az életben látni fogod még Kabult? – kérdezem, mire a válasz: “Veszélyes. Nem mehetek oda.” Kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi: „Minden embertől félek. Mióta Afganisztánból eljöttem, még jobban félek mindenkitől.”
Négy gyermeked van, de csak az egyik fiad van veled.. Kezdem, és még fel sem tettem a kérdést, ő már mondja a választ. “A másik fiam már előttünk elindult, jelenleg Ausztriában van. A lányok? Mindkettőt férjhez adtam 13 évesen. Mi mást tehettem volna? Egyedül voltam, a férjem meghalt, dolgoznom kellett, a lányaim pedig nagyon szépek és később is mindketten a közelemben laktak. De így legalább biztonságban vannak.”
Beszélgetünk egy kicsit a munkájáról, lelkesen mesél az orvoskollégákról, nagyon jó kollektíva volt a kórházban. Miután megtámadtak, nem segíthettek volna az amerikaiak, akiknek tolmácsolt a fiad? – vetem fel, de feleslegesen, mert mire nekik menekülniük kellett, az amerikaiak már elmentek.
Rona két csomaggal kelt útra. Már Iránban kirabolták, mindenét elvitték. Az a ruhája maradt, ami most is éppen rajta van. Pénze sincs, ennivalót, vizet nem tudna venni. Talán a rokonok valahogy tudnának küldeni, hogy jusson az út további részére is. Nagyon hálás az önkénteseknek, akik ételt és innivalót adtak is nekik. Az emberek nagyon kedvesek itt – mutat az önkéntesek raktára felé.
A végén előkerül egy kicsit követhetetlen történet, ami arról szól, hogy Bulgáriában elrabolták és egy nagy házban tartották fogva hat napig. Angolul beszélgetünk, és bár jól „bírja a nyelvet”, ahogy fárad, egyre kevésbé koncentrál az érthetőségre. Valami olyasmi körvonalazódik, hogy akkor engedték csak el, amikor a sógornője fizetett érte. Utána egy lesötétített mikrobuszban átvitték Szerbiába. Hogy a fia, a sógornő és annak kislánya ilyenkor hol volt pontosan, nem derült ki. Lehet, azt akarta elmesélni, hogy az embercsempészek emberrablással szereznek kuncsaftokat.
Menekültválság napról napra
A végén odáig jutunk, hogy, megérkeztek Magyarországra. A magyar rendőrök hogy viselkedtek, milyenek voltak? – kérdeztem. Nagyon kedvesek voltak – mondja keserűen nevetve. Aztán hozzáteszi: veszélyes. “Minden rendőrtől félek. Amikor rendőrt látok, …” – szavakkal nincs vége a mondatnak, csak mutatja, hogy reszket.
Szávuly Aranka
“A tálibok azt mondják, nem állhatunk szóba az amerikaiakkal. Mi nekik dolgoztunk. Én egy amerikai fenntartású kórház, a Cure International Hospital of Kabul sürgősségi osztályán voltam sebész, a fiam pedig tolmácsként dolgozott. A szüleim Ghazni tartományból származnak, ami a tálibok egyik fellegvára. Azt akarták, hogy mindketten otthagyjuk a munkánkat és a fiam álljon be közéjük. Nem tette. Egy éve betörtek a házunkba. A saját otthonunkban támadtak meg minket. Ez volt a jel. Az utolsó figyelmeztetés. Ketten voltunk, sajnos a fiam is otthon volt. Szétverték az állkapcsomat, négy fogam azonnal kitörött, aztán mellkason szúrtak.” – Rona kicsit félrehúzza a pulóverét, megmutatja a sebhelyet. A mellkasa bal oldalán van, kicsivel a szegycsont alatt. Lepillantok, a jobb kezén is ott egy hatalmas heg.
“A fiamat annyira megverték, hogy a támadás után tíz napig kómában feküdt. Ők azt hitték, hogy meghalt, ezért nem ütötték tovább. Nem volt más megoldás, mint elmenekülni onnan. Pedig nagyon szeretem Afganisztánt. A Parlament közelében, Daralaman úton laktunk. Amíg ezek a szörnyűségek meg nem történtek velünk, nagyon szép életem volt ott.”
Amikor kimondja, hogy Afganisztán, Rona szeme boldogan csillog. Minden nehézség ellenére idillinek látja az ottani, támadás előtti életét. Pedig nehézségből jutott neki elég.
Tizenöt éves volt, amikor férjhez adták egy nála jóval idősebb férfihez. A véletlenül kiejtett szerelem szóra nevetve rázza a fejét. Afganisztánban nincsenek szerelmi házasságok, az szinte szégyen. “Nem volt kedvem, de hozzá kellett mennem. A szüleim eldöntötték. Nem voltam boldog a házasságomban.”
Két fia és két lánya született. Ők most 20, 15, 14 és 13 évesek. Rona nemrég múlt 38. Klasszikusan szép nő. “Olyan fiatalon szültem őket, hogy inkább olyanok, mintha a barátaim lennének” – mondja a gyermekeiről. Közben elvégezte az orvosi egyetemet, dolgozni kezdett. Nem sokkal a legkisebb gyerek megszületése után a férjénél májrákot diagnosztizáltak. Miután az állapota súlyosbodott, Rona lett a családfenntartó. Amikor a férje meghalt, még csak 30 éves volt. “Azóta egyszemélyben vagyok anyja és apja a gyerekeknek.”
Egy hónapja indultak útnak. Afganisztánból Iránba repültek, odáig még legálisan jutottak el. Utána gyalogoltak. A leghosszabb összefüggő táv tíz nap volt, az utolsó szakasz pedig három nap és két éjszaka. A jobb lábfeje be van kötve. Iránban, ahol köztudottan nem szeretik az afgánokat, többször is megkergették őket. A határon pedig rájuk lőttek. Isztambultól Bulgáriáig gyalog ötven óra az út. Bulgária a legrosszabb – mondja szomorúan – Ott is utánuk lőttek. Kik? – kérdezem. Police – feleli tömören.
“Nagyon féltünk, próbáltunk minél gyorsabban menni. A sógornőm kétéves kislányának többször kellett altatószirupot adnom. Kértem, könyörögtem neki, hogy maradjon csendben, de ő még annyira kicsi, hogy nem fogja fel, hogy ha az ujjam a szám elé teszem, akkor neki mindenképp csendben kell lennie. Altatnom kellett, nehogy a sírásával leleplezzen minket. Sírva adtam be neki a szirupot. Ha erre gondolok, sokszor még most is sírva fakadok. Nem akarok erre emlékezni.”
Rona valóban elsírja magát. Másodszor a beszélgetésünk alatt. A kislány, aki eddig körülöttünk játszott, odatipeg Ronához és átkarolja, megpuszilja. Megkérdezem, szabad-e nekem is babusgatnom a kicsit. Természetesen, mondja most már mosolyogva és valamit súg a kislánynak, aki végre nemcsak kíváncsian méreget, hanem szabadon barátkozik is velem. Először csak egy puszit dob, aztán ad is sokat, végül beleül az ölembe. Rona a szája elé teszi a mutatóujját, mire a kislány is. „Cssss”. Erre mindketten felkacagnak.
Egy napja érkeztek a Keletibe. Hogy hova mennének innen? Németországba vagy Belgiumba – válaszolja Rona. A papírjai nála vannak, szeretne újra orvosként dolgozni. Mit gondolsz, valaha az életben látni fogod még Kabult? – kérdezem, mire a válasz: “Veszélyes. Nem mehetek oda.” Kicsit elgondolkodik, majd hozzáteszi: „Minden embertől félek. Mióta Afganisztánból eljöttem, még jobban félek mindenkitől.”
Négy gyermeked van, de csak az egyik fiad van veled.. Kezdem, és még fel sem tettem a kérdést, ő már mondja a választ. “A másik fiam már előttünk elindult, jelenleg Ausztriában van. A lányok? Mindkettőt férjhez adtam 13 évesen. Mi mást tehettem volna? Egyedül voltam, a férjem meghalt, dolgoznom kellett, a lányaim pedig nagyon szépek és később is mindketten a közelemben laktak. De így legalább biztonságban vannak.”
Beszélgetünk egy kicsit a munkájáról, lelkesen mesél az orvoskollégákról, nagyon jó kollektíva volt a kórházban. Miután megtámadtak, nem segíthettek volna az amerikaiak, akiknek tolmácsolt a fiad? – vetem fel, de feleslegesen, mert mire nekik menekülniük kellett, az amerikaiak már elmentek.
Rona két csomaggal kelt útra. Már Iránban kirabolták, mindenét elvitték. Az a ruhája maradt, ami most is éppen rajta van. Pénze sincs, ennivalót, vizet nem tudna venni. Talán a rokonok valahogy tudnának küldeni, hogy jusson az út további részére is. Nagyon hálás az önkénteseknek, akik ételt és innivalót adtak is nekik. Az emberek nagyon kedvesek itt – mutat az önkéntesek raktára felé.
A végén előkerül egy kicsit követhetetlen történet, ami arról szól, hogy Bulgáriában elrabolták és egy nagy házban tartották fogva hat napig. Angolul beszélgetünk, és bár jól „bírja a nyelvet”, ahogy fárad, egyre kevésbé koncentrál az érthetőségre. Valami olyasmi körvonalazódik, hogy akkor engedték csak el, amikor a sógornője fizetett érte. Utána egy lesötétített mikrobuszban átvitték Szerbiába. Hogy a fia, a sógornő és annak kislánya ilyenkor hol volt pontosan, nem derült ki. Lehet, azt akarta elmesélni, hogy az embercsempészek emberrablással szereznek kuncsaftokat.
Menekültválság napról napra
A végén odáig jutunk, hogy, megérkeztek Magyarországra. A magyar rendőrök hogy viselkedtek, milyenek voltak? – kérdeztem. Nagyon kedvesek voltak – mondja keserűen nevetve. Aztán hozzáteszi: veszélyes. “Minden rendőrtől félek. Amikor rendőrt látok, …” – szavakkal nincs vége a mondatnak, csak mutatja, hogy reszket.
Szávuly Aranka
