A társastáncok eredete
- Téma inditó phoenyx
- Kezdés dátuma
A tangó
Eredeti neve tambo, és Buenos Aires Boca nevű kikötőnegyedének egyik sikátorából származik. Annak kocsmájában kreálta a XIX. század végén egy Krenfeldből érkezett német népi muzsikus, Hans Band, bandoneon nevű, maga barkácsolta húzóharmonikájának zenéjére.
Ritmusát részben az afrikai dallamvilág, részben a kubai habanera ihlette, amely a pampákról városokba vándorolt gauchok, azaz marhapásztorok honvágyról szóló dalokkal kísért tánca volt.
Band határozta meg a tangó alaplépéseit is: két sétálólépés, lassú-lassú, gyors-gyors, zárólépés.
Tangót eleinte csak férfiak és utcalányok táncoltak Argentínában. Hamarosan kitört azonban az általános tangóláz, s ha már megszületett az új tánc, egyszeriben lett királya is: a Carlitosnak becézett Carlos Gardel, aki a külvárosi vagányból lett bálványozott sztárrá mint tangóénekes és komponista.
A könnyes hangúnak mondott tangókirály már nem él, Buenos Airesben áll szobra. Szinte alapszabály, hogy aki virágot tesz a talapzatára. égő cigarettát is rak a bronz Carlos ujjai közé, hisz élő modellje mindig cigarettázva énekelt.
A mi kontinensünkön a tangó nehezebben hódított teret.
II. Vilmos fülledt erotikájúnak és szemérmetlennek ítélte, X. Pius pápa betiltotta, csupán a két világháború között tudott igazán elterjedni, midőn Berlinben megnyílt a Femina nevű tangópalota. Pesten is minden suszterinas fütyülte, dalolta az Arizona-tulajdonos Rozsnyai Sándor dalát, hogy "Szívbajok ellen kisasszony szedjen tangót".
A műzenébe Hindemith, Krenek és Stravinsky vezette be a tangómuzsikát, amelynek divatja a táncparketteken azután lejárt, kiszorította a rock.
A nosztalgiahullámok hátán a tangó ismét felszínre került, s nemcsak a versenytáncok közé lopta vissza magát, de meghódította újból az amatőr táncosokat is.
A nyolcvanas évek elején kitört ismét a tangóláz Párizsban, a Lombardok utcájában lévő Trottoirs de Buenos Aires mulató tavernájában.
A Chatelet színházban műsorra tűzték Segovia és Crezzoli Argentin tangó című darabját, majd megjelent egy tangó folyóirat, a tangó klasszikusok lemezeit sorra kiadták, és megírták könyben életrajzukat.
Később Toulouse-ban ünnepséget szerveztek a tangó Carusójának nevezett Carlos Gardel tiszteletére, hiszen a tangókirály e városban született egy mosónő fiaként, a nyomor elől táncolt át a tengerentúlra.
A Broadway is megvásárolta és bemutatta az Argentin tangó c. darabot.
Mi több: tangóznak már a japánok is.
Eredeti neve tambo, és Buenos Aires Boca nevű kikötőnegyedének egyik sikátorából származik. Annak kocsmájában kreálta a XIX. század végén egy Krenfeldből érkezett német népi muzsikus, Hans Band, bandoneon nevű, maga barkácsolta húzóharmonikájának zenéjére.
Ritmusát részben az afrikai dallamvilág, részben a kubai habanera ihlette, amely a pampákról városokba vándorolt gauchok, azaz marhapásztorok honvágyról szóló dalokkal kísért tánca volt.
Band határozta meg a tangó alaplépéseit is: két sétálólépés, lassú-lassú, gyors-gyors, zárólépés.
Tangót eleinte csak férfiak és utcalányok táncoltak Argentínában. Hamarosan kitört azonban az általános tangóláz, s ha már megszületett az új tánc, egyszeriben lett királya is: a Carlitosnak becézett Carlos Gardel, aki a külvárosi vagányból lett bálványozott sztárrá mint tangóénekes és komponista.
A könnyes hangúnak mondott tangókirály már nem él, Buenos Airesben áll szobra. Szinte alapszabály, hogy aki virágot tesz a talapzatára. égő cigarettát is rak a bronz Carlos ujjai közé, hisz élő modellje mindig cigarettázva énekelt.
A mi kontinensünkön a tangó nehezebben hódított teret.
II. Vilmos fülledt erotikájúnak és szemérmetlennek ítélte, X. Pius pápa betiltotta, csupán a két világháború között tudott igazán elterjedni, midőn Berlinben megnyílt a Femina nevű tangópalota. Pesten is minden suszterinas fütyülte, dalolta az Arizona-tulajdonos Rozsnyai Sándor dalát, hogy "Szívbajok ellen kisasszony szedjen tangót".
A műzenébe Hindemith, Krenek és Stravinsky vezette be a tangómuzsikát, amelynek divatja a táncparketteken azután lejárt, kiszorította a rock.
A nosztalgiahullámok hátán a tangó ismét felszínre került, s nemcsak a versenytáncok közé lopta vissza magát, de meghódította újból az amatőr táncosokat is.
A nyolcvanas évek elején kitört ismét a tangóláz Párizsban, a Lombardok utcájában lévő Trottoirs de Buenos Aires mulató tavernájában.
A Chatelet színházban műsorra tűzték Segovia és Crezzoli Argentin tangó című darabját, majd megjelent egy tangó folyóirat, a tangó klasszikusok lemezeit sorra kiadták, és megírták könyben életrajzukat.
Később Toulouse-ban ünnepséget szerveztek a tangó Carusójának nevezett Carlos Gardel tiszteletére, hiszen a tangókirály e városban született egy mosónő fiaként, a nyomor elől táncolt át a tengerentúlra.
A Broadway is megvásárolta és bemutatta az Argentin tangó c. darabot.
Mi több: tangóznak már a japánok is.
A keringő
A keringő, eredeti nevén Walzer, a mind Ausztriában, mind Bajorországban régóta kedvelt Landler nevű táncból alakult ki.
Mozart, Beethoven és Schubert még német táncnak tartotta, de mivel a keringőkirály Johann Strauss osztrák volt, ma -nem utolsó sorban az angol keringőtől való megkülönböztetésül- általában bécsi keringőnek emlegetik. egyesek azt is tudni vélik, hogy a világ első keringő dallama, az O, du lieber Augustin éppen Bécsben hangzott fel az 1697-es pestis járvány után, egy részeg dudás hangszerén, ami szintén azt bizonyította, hogy osztrák a valcer.
Balettbe Gardel építette be először. a Párizsban, 1800-ban színre vitt La dansomanie c. táncjátékban.
A balett színpad legszebb keringőit Csajkovszkij komponálta a Hattyúk tava, a Csipkerózsika és a Diótörő számára.
A keringő, eredeti nevén Walzer, a mind Ausztriában, mind Bajorországban régóta kedvelt Landler nevű táncból alakult ki.
Mozart, Beethoven és Schubert még német táncnak tartotta, de mivel a keringőkirály Johann Strauss osztrák volt, ma -nem utolsó sorban az angol keringőtől való megkülönböztetésül- általában bécsi keringőnek emlegetik. egyesek azt is tudni vélik, hogy a világ első keringő dallama, az O, du lieber Augustin éppen Bécsben hangzott fel az 1697-es pestis járvány után, egy részeg dudás hangszerén, ami szintén azt bizonyította, hogy osztrák a valcer.
Balettbe Gardel építette be először. a Párizsban, 1800-ban színre vitt La dansomanie c. táncjátékban.
A balett színpad legszebb keringőit Csajkovszkij komponálta a Hattyúk tava, a Csipkerózsika és a Diótörő számára.
A kánkán<o></o>
Eredetileg decens, mértéktartóan vidám társasági tánc volt. Masarié, a színész hozta divatba Franciaországba 1830.-ban.Pezsgő dallamú zenéjére, melyben algériai elemek is jócskán fellelhetők, hamarosan a színházi emberek is felfigyeltek.
1844.-ben aztán a kánkán (amelynek neve lármát jelent) már a párizsi varieték színpadán is népszerű volt. A koreográfusok közben nagy rafinériával tovább fejlesztették, így került bele a ma minden kánkánra jellemző hatalmas láblendítések, amelyek közben a táncosnők fodros alsószoknyái kacéran kivillannak. Míg a szolid társasági kánkán felett a hatóságok szemet hunytak, széleskörű botrányt kavaró színpadi változatát többször is betiltották.
A műfelháborodás azonban csak fokozta a zártkörű katonasági mulattságokon is mind jobban igényelt tánc népszerűségét.
A legvérforralóbb kánkán zenét Offenbach komponálta, aki az új táncot számos operettjébe be is építette.
De nagyszerű kánkán csendül fel Massine balettjében is. A festők közül Toulouse-Latrec volt a kánkán legnagyobb rajongója. Moulin Rouge rajzain olyan lendületes vonalakkal örökítette meg a kánkán táncosnőket, hogy máig elevennek hat minden mozdulatuk.
A Champs-Élysées Mozartjaként emlegetett Offenbach egyébként sok ellenséget szerzett, hogy a kánkán mellett voksolt, pedig igencsak meg kellett küzdenie a világhírért; kora egyik leglüktetőbb tehetségű muzsikusa lett. 1861-ben a keringőkirály Strauss kihívta keringőversenyre. És egész Bécs megdöbbenésére Offenbach nyert. Egyébként német ember létére ő újította meg a francia operettet nem utolsó sorban kánkánjaival.
Eredetileg decens, mértéktartóan vidám társasági tánc volt. Masarié, a színész hozta divatba Franciaországba 1830.-ban.Pezsgő dallamú zenéjére, melyben algériai elemek is jócskán fellelhetők, hamarosan a színházi emberek is felfigyeltek.
1844.-ben aztán a kánkán (amelynek neve lármát jelent) már a párizsi varieték színpadán is népszerű volt. A koreográfusok közben nagy rafinériával tovább fejlesztették, így került bele a ma minden kánkánra jellemző hatalmas láblendítések, amelyek közben a táncosnők fodros alsószoknyái kacéran kivillannak. Míg a szolid társasági kánkán felett a hatóságok szemet hunytak, széleskörű botrányt kavaró színpadi változatát többször is betiltották.
A műfelháborodás azonban csak fokozta a zártkörű katonasági mulattságokon is mind jobban igényelt tánc népszerűségét.
A legvérforralóbb kánkán zenét Offenbach komponálta, aki az új táncot számos operettjébe be is építette.
De nagyszerű kánkán csendül fel Massine balettjében is. A festők közül Toulouse-Latrec volt a kánkán legnagyobb rajongója. Moulin Rouge rajzain olyan lendületes vonalakkal örökítette meg a kánkán táncosnőket, hogy máig elevennek hat minden mozdulatuk.
A Champs-Élysées Mozartjaként emlegetett Offenbach egyébként sok ellenséget szerzett, hogy a kánkán mellett voksolt, pedig igencsak meg kellett küzdenie a világhírért; kora egyik leglüktetőbb tehetségű muzsikusa lett. 1861-ben a keringőkirály Strauss kihívta keringőversenyre. És egész Bécs megdöbbenésére Offenbach nyert. Egyébként német ember létére ő újította meg a francia operettet nem utolsó sorban kánkánjaival.
A Flamenco<o></o>
Andalúziai eredetű cigánytánc a híres flamenco. Erre utal neve is, amelynek jelentése: sevillai cigány. Egyébként régi hit, hogy flamencot igazán csak az tud táncolni, akit megszállt az ihlető démon, a duende.
Valójában a Café Cantateszekből, az énekes kávéházakból indult hódító útjára ez a tánc. Eleinte énekre és tapsra járták, később gitáron pengetett dallamokra, de a cigány elemek már az ősi kíséretben keveredtek mór-arab elemekkel, a zsidó varázsénekek, meg az egy szólamú gregorián ének hatása is érezhető rajta.
Idővel aztán a flamenco Spanyolország északi felében is elterjedt, sőt, Camaron de la Isla áttáncolt vele a Pireneusokon és világhírűvé tette. Az írni-olvasni is alig tudó cigányifjúra eredetileg egy bisztró teraszán figyelt fel tehetségére Paco de Lucia, az akkor már sikeres gitáros, és szárnyai alá vette.
A nemzetközi elismerés mostanra már arra indította a spanyolokat, hogy alapítványt létesítsenek, és felkérjék a granadai egyetemet a flamenco történetének tudományos tanulmányozására, hiszen ma már hivatalos táncosok is szívesen illesztik a flamencot az önálló estjeik repertoárjába.
A három szögletű kalap című de Falla balettbe szokták a flamencot a koreográfusok beleilleszteni, valamint a zapateado nevű férfi tánc is flamenco elemeket ötvöz, amelyet gyakran zene nélkül járnak, mivel a táncos sarkainak erőteljes kopogása megadja a ritmust.
A Cervantes által talptapsolónak nevezett zapateadót a világhírű spanyol Antonio Gades a magyar közönség többször is láthatta színpadon és képernyőn. Gades ismertette meg velünk szintén a flamenco táncok királyának mondott alegriast , amelyet különös elegancia jellemez, és a karok látványos mozgása.
De flamenco tánc a soleares is, amelynek neve a magányosságot jelentő kasztíliai soledad szóból ered, illetve annak az andalúziai nyelvjárásokban elterjedt változata. A név természetesen arra utal, hogy a táncot ki-ki egymaga járja, magányosan.
A flamencon kívül sok más romantikus spanyol tánc is kedvelt világszerte, pld.: a gitár- és kasztanyetta kísérettel játszott fandango, amelyet udvarló táncnak is neveznek. Ez utóbbit párosan ropják, úgy, hogy közben a táncos a hölgyének dalban is udvarol. Állítólag a fandangoból alakította ki 1780 táján Sebastian Zezero a spanyol bolerót, amely szintén világsikert aratott.
Andalúziai eredetű cigánytánc a híres flamenco. Erre utal neve is, amelynek jelentése: sevillai cigány. Egyébként régi hit, hogy flamencot igazán csak az tud táncolni, akit megszállt az ihlető démon, a duende.
Valójában a Café Cantateszekből, az énekes kávéházakból indult hódító útjára ez a tánc. Eleinte énekre és tapsra járták, később gitáron pengetett dallamokra, de a cigány elemek már az ősi kíséretben keveredtek mór-arab elemekkel, a zsidó varázsénekek, meg az egy szólamú gregorián ének hatása is érezhető rajta.
Idővel aztán a flamenco Spanyolország északi felében is elterjedt, sőt, Camaron de la Isla áttáncolt vele a Pireneusokon és világhírűvé tette. Az írni-olvasni is alig tudó cigányifjúra eredetileg egy bisztró teraszán figyelt fel tehetségére Paco de Lucia, az akkor már sikeres gitáros, és szárnyai alá vette.
A nemzetközi elismerés mostanra már arra indította a spanyolokat, hogy alapítványt létesítsenek, és felkérjék a granadai egyetemet a flamenco történetének tudományos tanulmányozására, hiszen ma már hivatalos táncosok is szívesen illesztik a flamencot az önálló estjeik repertoárjába.
A három szögletű kalap című de Falla balettbe szokták a flamencot a koreográfusok beleilleszteni, valamint a zapateado nevű férfi tánc is flamenco elemeket ötvöz, amelyet gyakran zene nélkül járnak, mivel a táncos sarkainak erőteljes kopogása megadja a ritmust.
A Cervantes által talptapsolónak nevezett zapateadót a világhírű spanyol Antonio Gades a magyar közönség többször is láthatta színpadon és képernyőn. Gades ismertette meg velünk szintén a flamenco táncok királyának mondott alegriast , amelyet különös elegancia jellemez, és a karok látványos mozgása.
De flamenco tánc a soleares is, amelynek neve a magányosságot jelentő kasztíliai soledad szóból ered, illetve annak az andalúziai nyelvjárásokban elterjedt változata. A név természetesen arra utal, hogy a táncot ki-ki egymaga járja, magányosan.
A flamencon kívül sok más romantikus spanyol tánc is kedvelt világszerte, pld.: a gitár- és kasztanyetta kísérettel játszott fandango, amelyet udvarló táncnak is neveznek. Ez utóbbit párosan ropják, úgy, hogy közben a táncos a hölgyének dalban is udvarol. Állítólag a fandangoból alakította ki 1780 táján Sebastian Zezero a spanyol bolerót, amely szintén világsikert aratott.
A Palotás
<o></o>
Először egy XVIII: századi erdélyi táncot hívtak palotásnak, e tánc azonban a nyugatról „honosított” új táncok hatására feledésbe merült, csak a nevét emlegették néha.
Ha már fennmaradt a neve, rá is húzták egy, a reformkorban divatba jött magyaros jellegű táncra, ezek után már ezt nevezték palotásnak. A vonulás jellegű lengyel polonézhoz hasonló lépésekkel lejtett, ma ismert palotás koreográfiáját azonban csak 1860-ban állította össze Tóth Samu táncmester; egész pontosan egy nagy bál nyitó táncának szánva. Sokáig ez is maradt a farsangi vigalmak megnyitója.
<o></o>
Az elnyomás éveiben a magyarság és a hazafiság melletti tüntetésnek tekintették; a kiegyezés után pedig a hagyomány iránti tisztelet diktálta, hogy ezzel kezdődjön minden jelentősebb bál.
Az idők során azonban a palotás lépései egyre mesterkéltebbé váltak, így az ifjúságot már nem tudta magával ragadni, és az 1940-es évek vége felé apránként kiszorult a bálok táncrendjéről.
<o></o>
A palotás név abból ered, hogy a méltóságteli táncot eleinte főleg a fényes bálokat rendező palotákban táncolták, ellentétben a csárdással, amely –mint neve is jelzi- csárdákból indult hódító útjára; bár a nagyúri társaság is igen megkedvelte ez utóbbit is. A palotás elevenedik meg az Anna-bálok részeként is:
Az első Anna-bált 1825. július 26-án rendezte meg Balatonfüreden a Horváth-házban Szentgyörgyi Horváth Fülöp János a leányának, Anna-Krisztinának a tiszteletére.
Az első bált követően minden év Anna napjához legközelebbi szombaton megtartott Anna-bál mindig az ország legelőkelőbb báljai közé tartozott, ahol nyaranta találkoztak a haza legjelentősebb művészei, politikusai (pld.: Jókai Mór, Blaha Lujza, Vörösmarty Mihály). Az I. világháborút követően vesztett eredeti fényéből a bál; a II. világháború után hivatalosan 1954. júl.31-én rendezték meg újra a Balaton étteremben.
Huszka Jenő -a neves zeneszerző- utolsó szerzeménye az Anna-báli keringő, amelyet 1962-ben játszottak először a nyitótáncként hagyományos díszpalotás mellett.
<o></o>
Először egy XVIII: századi erdélyi táncot hívtak palotásnak, e tánc azonban a nyugatról „honosított” új táncok hatására feledésbe merült, csak a nevét emlegették néha.
Ha már fennmaradt a neve, rá is húzták egy, a reformkorban divatba jött magyaros jellegű táncra, ezek után már ezt nevezték palotásnak. A vonulás jellegű lengyel polonézhoz hasonló lépésekkel lejtett, ma ismert palotás koreográfiáját azonban csak 1860-ban állította össze Tóth Samu táncmester; egész pontosan egy nagy bál nyitó táncának szánva. Sokáig ez is maradt a farsangi vigalmak megnyitója.
<o></o>
Az elnyomás éveiben a magyarság és a hazafiság melletti tüntetésnek tekintették; a kiegyezés után pedig a hagyomány iránti tisztelet diktálta, hogy ezzel kezdődjön minden jelentősebb bál.
Az idők során azonban a palotás lépései egyre mesterkéltebbé váltak, így az ifjúságot már nem tudta magával ragadni, és az 1940-es évek vége felé apránként kiszorult a bálok táncrendjéről.
<o></o>
A palotás név abból ered, hogy a méltóságteli táncot eleinte főleg a fényes bálokat rendező palotákban táncolták, ellentétben a csárdással, amely –mint neve is jelzi- csárdákból indult hódító útjára; bár a nagyúri társaság is igen megkedvelte ez utóbbit is. A palotás elevenedik meg az Anna-bálok részeként is:
Az első Anna-bált 1825. július 26-án rendezte meg Balatonfüreden a Horváth-házban Szentgyörgyi Horváth Fülöp János a leányának, Anna-Krisztinának a tiszteletére.
Az első bált követően minden év Anna napjához legközelebbi szombaton megtartott Anna-bál mindig az ország legelőkelőbb báljai közé tartozott, ahol nyaranta találkoztak a haza legjelentősebb művészei, politikusai (pld.: Jókai Mór, Blaha Lujza, Vörösmarty Mihály). Az I. világháborút követően vesztett eredeti fényéből a bál; a II. világháború után hivatalosan 1954. júl.31-én rendezték meg újra a Balaton étteremben.
Huszka Jenő -a neves zeneszerző- utolsó szerzeménye az Anna-báli keringő, amelyet 1962-ben játszottak először a nyitótáncként hagyományos díszpalotás mellett.
Charleston
<o></o>
<o></o>
A foxtrott gyorsabb, erősen szinkópált ritmusú változata.
A New York-i néger revük szólótáncaként tűnt fel az 1920-as évek elején, de az USA South Carolina államában fekvő Charleston város lett a névadója. 1926 óta társastánc.
<o></o>
Európában főleg Josephine Baker tette népszerűvé, aki olyan fergeteges lendülettel és átéléssel járta a táncot, hogy máig a charleston istennőjeként emlegetik. Most, hogy a charleston pár éve ismét divatba jött, ruhát is terveznek hozzá. Kissé régimódi szabásút, mivel régimódi maga a charleston, nagyapáink tánca is, noha vérpezsdítő ritmusáért épp a fiatalok rajonganak. Alul rojtos a charleston-ruha, hosszított derekú és kombinévállpántos. Könnyen libegő, hosszú műgyöngysor illik hozzá, homlokpánt és könyök fölött viselt karkötő. Ha lendületbe jön a táncosnő, szinte minden rojt külön él és mozog a ruhán, mintha a rojtok is táncolnának.
<o></o>
A tánc annyiban eltér az eddig tárgyalt társastáncoktól, hogy ez esetben a páros nem feltétlenül „kéz a kézben” ropja. A ritmikus láblendítésekkel- és kézmozdulatokkal járó táncot időnként csak egymással szemben állva folytatják, továbbá egymás mögé kerülve is igen szórakoztató mind a partnerek számára, mind azok számára, akik csak figyelemmel kísérik táncukat.
<o></o>
Egyébként nem a charleston az egyetlen tánc, amelyet városról neveztek el:
Egy észak-amerikai város nevét viseli a boston, amely nem más, mint blues elemekkel átszőtt lassú keringő.
A tangónál említett habanéra nevét pedig Havanna, a kubai főváros ihlette.
<o></o>
<o></o>
A foxtrott gyorsabb, erősen szinkópált ritmusú változata.
A New York-i néger revük szólótáncaként tűnt fel az 1920-as évek elején, de az USA South Carolina államában fekvő Charleston város lett a névadója. 1926 óta társastánc.
<o></o>
Európában főleg Josephine Baker tette népszerűvé, aki olyan fergeteges lendülettel és átéléssel járta a táncot, hogy máig a charleston istennőjeként emlegetik. Most, hogy a charleston pár éve ismét divatba jött, ruhát is terveznek hozzá. Kissé régimódi szabásút, mivel régimódi maga a charleston, nagyapáink tánca is, noha vérpezsdítő ritmusáért épp a fiatalok rajonganak. Alul rojtos a charleston-ruha, hosszított derekú és kombinévállpántos. Könnyen libegő, hosszú műgyöngysor illik hozzá, homlokpánt és könyök fölött viselt karkötő. Ha lendületbe jön a táncosnő, szinte minden rojt külön él és mozog a ruhán, mintha a rojtok is táncolnának.
<o></o>
A tánc annyiban eltér az eddig tárgyalt társastáncoktól, hogy ez esetben a páros nem feltétlenül „kéz a kézben” ropja. A ritmikus láblendítésekkel- és kézmozdulatokkal járó táncot időnként csak egymással szemben állva folytatják, továbbá egymás mögé kerülve is igen szórakoztató mind a partnerek számára, mind azok számára, akik csak figyelemmel kísérik táncukat.
<o></o>
Egyébként nem a charleston az egyetlen tánc, amelyet városról neveztek el:
Egy észak-amerikai város nevét viseli a boston, amely nem más, mint blues elemekkel átszőtt lassú keringő.
A tangónál említett habanéra nevét pedig Havanna, a kubai főváros ihlette.
N
Naska
Vendég
Táncol a mozi-charleston
Így járta egykoron a charlestont a világ...
Josephine Baker
Így járta egykoron a charlestont a világ...
Josephine Baker
A twist
A Twist
Sokak számára a twist úgy maradt emlékezetében, hogy a XX. század ’60-as éveiben népszerűvé vált társastánc.
Ezzel szemben a Tolnai Világlapja 1928 júliusában a következőket tudósítja:
„Most tartották Párizsban a világ táncmesterei harmadik nemzetközi kongresszusukat a Palais Pompeien-ben, amely ebből az alkalomból ragyogott a pompától… Kiderült, hogy az angoloknál a foxtrott továbbra is divat. Hasonlóképpen tartja magát egyelőre az érzéki tangó és az ugrabugra charleston, de új táncokat is bemutattak. Köztük a twistet, amely avatott szakértők szerint a holnap tánca.
A kongresszuson kitalálója, Camilla de Khynal, a tánctanárok kandidátusának elnöke maga járta el, tomboló siker közepette!
A twistben képviselteti magát minden nemzetnek egy-egy sajátos ősi mozdulata… Valahogy ugyanaz a táncban, mint az eszperantó a nyelvek közt.”
Ugyan mindez 1928-ból származó hír, azonban a világ a hatvanas években kezdett twistelni.
Az egyetlen magyarázat minderre, hogy két, különböző táncról van szó, és az első a lelkes beharangozások ellenére sem aratott sikert. Olyannyira, hogy azóta bízvást el is felejtették.
A twist maga olyan jellegű tánc, amelyet párosan, szemben állva, egymás mellé-, avagy mögé kerülve is járható, de nagy népszerűségnek örvend a több páros által kialakított körben táncolva, melyhez oldottan, bárki csatlakozhat a csoportot tovább bővítendő. A riszáló mozdulatokat hangsúlyosabbá lehet tenni a felsőtest elhajlításaival, ugyanakkor elengedhetetlen a lábfejek oldalra el- és visszacsúsztatott mozdulatsora, mely lehet haladó irányú, vagy helyben végzett.
1980-ból megemlítendő a Hungária Casino Twistje, vagy talán kevésbé ismert a Dire Straits: Twisting By The Pool című felvétele 1982-ből, melyek remek zenei anyagot biztosítanak a gyakorlásához.
A Twist
Sokak számára a twist úgy maradt emlékezetében, hogy a XX. század ’60-as éveiben népszerűvé vált társastánc.
Ezzel szemben a Tolnai Világlapja 1928 júliusában a következőket tudósítja:
„Most tartották Párizsban a világ táncmesterei harmadik nemzetközi kongresszusukat a Palais Pompeien-ben, amely ebből az alkalomból ragyogott a pompától… Kiderült, hogy az angoloknál a foxtrott továbbra is divat. Hasonlóképpen tartja magát egyelőre az érzéki tangó és az ugrabugra charleston, de új táncokat is bemutattak. Köztük a twistet, amely avatott szakértők szerint a holnap tánca.
A kongresszuson kitalálója, Camilla de Khynal, a tánctanárok kandidátusának elnöke maga járta el, tomboló siker közepette!
A twistben képviselteti magát minden nemzetnek egy-egy sajátos ősi mozdulata… Valahogy ugyanaz a táncban, mint az eszperantó a nyelvek közt.”
Ugyan mindez 1928-ból származó hír, azonban a világ a hatvanas években kezdett twistelni.
Az egyetlen magyarázat minderre, hogy két, különböző táncról van szó, és az első a lelkes beharangozások ellenére sem aratott sikert. Olyannyira, hogy azóta bízvást el is felejtették.
A twist maga olyan jellegű tánc, amelyet párosan, szemben állva, egymás mellé-, avagy mögé kerülve is járható, de nagy népszerűségnek örvend a több páros által kialakított körben táncolva, melyhez oldottan, bárki csatlakozhat a csoportot tovább bővítendő. A riszáló mozdulatokat hangsúlyosabbá lehet tenni a felsőtest elhajlításaival, ugyanakkor elengedhetetlen a lábfejek oldalra el- és visszacsúsztatott mozdulatsora, mely lehet haladó irányú, vagy helyben végzett.
1980-ból megemlítendő a Hungária Casino Twistje, vagy talán kevésbé ismert a Dire Straits: Twisting By The Pool című felvétele 1982-ből, melyek remek zenei anyagot biztosítanak a gyakorlásához.
A Cha-Cha-Cha
a versenytáncok latin-amerikai ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik, és éppúgy mint a Mambo, először zenei forma volt.
Mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambonak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból - melynek nem volt igazán sikere - fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.
A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, - mint a triola - melyet a zenészek érthetően, világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak.
A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyelünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a saját csípőszélességet. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra vagy helyben. A tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos "mű-csípőlendítést", mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.
A magával ragadó kubai zene, illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerd és Traute Hadrich mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott.
Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatt a párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket. Magabiztosak, egy kicsit játszanak a partnerrel, de ugyanakkor a közönséggel is.
A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni.
Zenei ütem: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az előírt.
Ritmus: 2-3-4-és-1, 2-3-cha-cha-cha.
a versenytáncok latin-amerikai ágát bővíti. A tánc az afrokubán zene fejlődésének legújabb jelenségei közé tartozik, és éppúgy mint a Mambo, először zenei forma volt.
Mesterségesen alkotott tánc, a Rumbának és a Mambonak egy változata. Viszonylag gyors, kis teret betöltő, rendkívül ötletdús és játékos hangvételű. Megalkotója Enrique Jorrin egy havannai zenész, aki 1953-ban a túl gyorsan játszott Mamboból - melynek nem volt igazán sikere - fejlesztette ki a lassúbb Mambo-Cha-Cha-Cha-t. New York Cityben a Broadway-n a Palládiumot jelölik a Cha-Cha-Cha szülőhelyeként.
A Cha-Cha-Cha szó a zene ritmikus részének tekinthető, - mint a triola - melyet a zenészek érthetően, világosan "kifejeznek" és a táncosok három kis lépéssel interpretálnak.
A Chasse-k a Cha-Cha-Cha-ban azon három lépésnek egymásutániságából jönnek létre, melyeket az alapformában táncolunk. Ügyelünk arra, hogy a lépés nagysága nem lépheti túl a saját csípőszélességet. A Chasse-kat táncolhatjuk fordulással vagy anélkül, előre, hátra, oldalra vagy helyben. A tánc közbeni csípőmozgás a nyújtott lábra való súlyáthelyezés következménye. Fontos, hogy ne tegyünk tudatos "mű-csípőlendítést", mert ez kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások ellenben sohasem tűnnek túlzottnak.
A magával ragadó kubai zene, illetve tánc először Észak-Amerikát hódította meg, ahol 1954-től a legkedveltebb divattánc lett. Ugyanakkor Európa is nyitott volt a latin-amerikai eredetű tánc és zene iránt, s hirtelen több országban is népszerű lett a Cha-Cha-Cha (pl. Németországban, 1957-ben Gerd és Traute Hadrich mutatta be először a táncot a Német Tánctanárok Egyesületének kongresszusán). A tiszta, világos ritmussal és a variációgazdag, vidám figurákkal e tánc gyors áttörést hozott.
Jellegzetessége, hogy majdnem minden alapfigurája átvihető a Rumbába is. Közben persze ügyelni kell arra is, hogy az átvitt figurák interpretálása mindig megfeleljen az adott tánc karakterének. A tánc alatt a párok szabadnak érzik magukat, jókedv és az egymástól való elragadtatás jellemzi őket. Magabiztosak, egy kicsit játszanak a partnerrel, de ugyanakkor a közönséggel is.
A Cha-Cha-Cha-t is, mint mindegyik latin-amerikai táncot 1961-ben vették fel a versenytáncok közé. Azóta is a latin versenyek egyik közkedvelt tánca. A zene gyors, szemtelen, temperamentumos, kacér és szaggatott. Érdekessége, hogy rendkívül sok disco zenére lehet Cha-Cha-Cha-t táncolni.
Zenei ütem: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint lehet 32-34 ütem/perc. A versenyeken 32 ütem/perc az előírt.
Ritmus: 2-3-4-és-1, 2-3-cha-cha-cha.
A Samba eredetileg több táncforma gyűjtőneve, melyeket az elmúlt évszázadokban az afrikai néger rabszolgák vittek magukkal Kongóból, Szudánból és Angolából új hazájukba, Brazíliába. Abban az időben ez igen népszerű táncfajta volt, melyet "Semba"-nak hívtak, ami a tipikus csípőmozgásokat jelölte. A bantu népeknél az extázis, a mámorító tánc állt a középpontban, ami kultikus ünnepségeik jellegzetessége volt. Az afrikai tánckultúra a brazil partvidéken is elterjedt, s a táncnak Rio, Sao Paulo, Pernambuco, Bahia és Maranhao is otthont adott.
Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a "Samba de moro" volt, melyet már a modern Samba elődjének tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre.
Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a "díszlet" lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek adott már otthont.
Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, amely egy szoros párostánc volt; azonban nem aratott fényes sikert. A versenyprogramokban 1924-ben és '25-ben merült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként a haladó szinten kezdték tanulni a táncosok.
A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, "hordók", promenádfutások.
A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed.
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.
Mindemellett a körtánc is kedvelt volt, melynek középpontjában egy szólótáncos vagy egy pár is táncolt. A brazilok ezeket a táncokat Batuque, Lundu vagy Samba névvel jelölték, s mozgást illetve ünnepséget jelentettek. A legnépszerűbb körtánc a "Samba de moro" volt, melyet már a modern Samba elődjének tekinthetünk. A Sambazene az ősi Afrika kultikus zenéjéből származtatható. Fő hangszerei (dobok, harangok) főként afrikai eredetűek. A gyors, élénk zene ösztönözte a táncos mozgást. A párok nemcsak a továbbhaladásra ügyelnek tánc közben, hanem az ún. Bounce-mozgások életre keltésére is. Ez a mozgás a boka és a térd segítségével jön létre.
Ma a Samba uralja a brazil zenei életet. A híres karnevál alkalmából évente új Samba melódiák születnek. Persze a karnevál nekünk magyaroknak kicsit drága mulatság, de az ilyenkor Rión uralkodó hangulat káprázatos. Sajnos egy-egy ilyen rendezvény évente egy-két halálos áldozatot is követel. Mikor a több százezres tömegből álló menet elindul, kő kövön nem marad, s az emberek gyakran egymást is eltapossák. Viszont a "díszlet" lélegzetelállító. A gyönyörű táj több filmnek adott már otthont.
Afrikai és portugál keverékként került 1910-ben Brazíliából Európába a maxixe, amely egy szoros párostánc volt; azonban nem aratott fényes sikert. A versenyprogramokban 1924-ben és '25-ben merült fel újra ez a brazil tánc Samba néven. Csak a II. világháború után tartozott a Samba a tánczenekarok állandó műsorához. 1948-49-ben egy jelentősen leegyszerűsített formája lett népszerű. A tánciskolák sikerrel vették fel programjukba a Sambát, ahol főként a haladó szinten kezdték tanulni a táncosok.
A Samba könnyedségével és gondtalanságával kivívta megérdemelt helyét a táncparketten. Jellegzetessége, hogy a párok hullámmozgással haladnak a teremben. A versenyzők ezt a mozdulatot a medence előre- és hátralendítésével valósítják meg. Az európai Sambába az afrikai mozgáselemek is bekerültek. A táncban gyakran szerepelnek ringó lépések, volta-forgások, "hordók", promenádfutások.
A tánc zenéje: közepesen gyors, könnyed.
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 48-56 ütem/perc lehetséges, versenyen 54 ütem/perc.
A Rumba több kubai páros tánc gyűjtőneve. A rumba szó már régóta ismeretes, jelentése "ünnep" vagy "tánc". A táncban lírai mozdulatok keverednek erotikus elemekkel. Ami a zenét illeti, gazdag afrokubai ritmusok jellemzik. Két tánc fejlődött ki ezekből a ritmusokból: a XIX. században a Habanéra és a XX. században a Modern Rumba, melyek egymással szoros rokonságban vannak. A zenét vagy lassan játszották, mint később az Európában népszerű Rumba-Bolerót, vagy gyorsabb tempóban, mint a Rumba-Guarachat-t és a "Kubai Rumbát".
A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" - amit az Angliában élő francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki - vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.
A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszközei a csípő- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan "mű csípőlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz-elemeket is átvettek a Rumbába.
A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.
Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc
Versenyen 28 ütem/perc
A tánc New Yorkon keresztül került át Európába 1930-ban. A "The peanut wendor" volt az első rumbasláger, mely a világot is meghódította. Az első koreográfiát az angolok dolgozták ki, melyet a franciák és a németek is átvettek. A Rumba az 1931 és 1933 közötti időszakban nem érvényesült igazán, mivel a legtöbben nem tudták, hogy hogyan kell táncolni. Leginkább Foxtrott-lépéseket táncoltak és hozzá csípőmozgást. Új lendületet 1945 után kapott a franciáknak köszönhetően. Velük párhuzamosan az angolok is foglalkoztak a Rumbával. A két "rumbaháborúban" (1956-58 és 1961-63) a Rumba-technika szabványosításáról vitatkoztak. A "Cuban style" - amit az Angliában élő francia Pierre a Mamboból fejlesztett ki - vetélkedett a "Square Rumba"-val, a lassú Rumba-Boleróval, amelyet Franciaországban Lucien David alkotott meg. A "rumbaháború" azzal fejeződött be, hogy egy nemzetközi bizottság eldöntötte, hogy a Rumbát két különböző alaplépésre lehet felépíteni. Végül a "Cuban style" terjedt el, mivel csaknem minden versenypár ezt a szisztémát használta. Ma a tánciskolák is erre a szisztémára építenek.
A táncot az erotikus játék, az izzó szerelmi versengés jellemzi. Sok figurában a nőies csábítóművészet is megmutatkozik. A nemek párbeszédében a nő ingadozik az odaadás és az elutasítás között, a férfi a vonzódás és a függetlenség között. Ennek fontos kifejezőeszközei a csípő- és medencemozgások. A XIX. századi leírásokban szenvedélyes, csábító táncként említik, melyben a nő arra törekszik, hogy a férfit kihívó csípőmozgásával elcsábítsa. A csípőmozgások a Rumba tipikus elemei. Ezek a nyújtott lábra való súlyáthelyezés eredményeképpen jönnek létre. Fontos, hogy ne tegyünk tudatosan "mű csípőlendítést", ami kevésbé elegáns. A természetes csípőmozgások sohasem tűnnek túlzottnak. Az esztétikus, szép tánc érdekében különböző jazz-elemeket is átvettek a Rumbába.A Rumbát 1964-ben sikerült a versenyek alapanyagaként elismertetni. Azóta a latin táncversenyek nélkülözhetetlen programja.
Zenéje: lágy, kellemes, lassú, szinkópált, visszafogott, tartózkodó. A klasszikus tánczenén kívül néhány pop-zenére is lehet Rumba lépéseket táncolni.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-31 ütem/perc
Versenyen 28 ütem/perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
A Paso Doble eredetét tekintve spanyol tánc, melyet a spanyol mars zenére táncolnak. Spanyolországban önmagában nem látható a táncparketten, vagy ha igen, akkor egy önállósult változatban a színpadon. A húszas években már ismerték és bikaviadal-pantomimnak nevezték. Mai formáját Franciaországban alkották meg, ahol eleinte főleg táncművészek táncolták, mielőtt show- és később versenytáncként a tánctanárok felfedezték volna.
A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.
A tánc alapjául szolgál a "Paso Doble" (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak.
A "Paso" táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot - mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként. E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.
Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban.
Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Doble az "Espana Cani"
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc
Versenyen 62 ütem/perc
A Paso Doble bikaviadalt ábrázol, ahol a férfi a matador szerepét ölti magára, a nő pedig a piros kendőét. A férfi és a nő együtt mozog egy képzelt bika körül, miközben flamenco-elemeket és az arénabeli küzdelemre jellemző stilizált figurákat adnak elő.
A tánc alapjául szolgál a "Paso Doble" (kettős lépés), a sarok és a féltalp hangsúlyos lehelyezése valamint a ritmikus haladó lépések. Egyik jellemző eleme az ún. Appel, amely egy energikusan, talpon, helyben táncolt lépés, a térdek enyhe süllyesztésével. Az Appel gyakori bevezető lépése a különböző figuráknak.
A "Paso" táncos karakterét nagymértékben meghatározza a bikaviadal-motívum. A férfitől, mint matadortól elvárják a csaknem elbizakodott büszkeséget, a merész elszántságot és eleganciát, a nőtől az öntudatos távolságtartást, a nagyfokú hajlékonyságot és gyorsaságot - mindezt a férfinak átengedett vezető szerep következményeként. E tánchoz nagy figyelem, ünnepélyes méltóság, tűz és elfojtott önuralom szükséges. A lépéseket az egész izomzat megfeszítésével kell kivitelezni. Csak ezáltal lehet az e táncra jellemző rövid, gyors mozgásokat és a kontrollált pózokat létrehozni. A mindenkori súlyláb térde könnyedén hajlított.Ma a Paso Doble a latin-amerikai versenyszámok körében a negyedik bemutatandó tánc, mely 1959 óta hivatalosan szerepel a versenyprogramban.
Zenéje: méltóságteljes, fennhéjázó, lendületes, energikus, kemény, marsszerű, világosan strukturált. A zene egy spanyol Flamenco-szerű mars, bevezetésből és két főrészből áll pontosan rögzített csúcspontokkal, melyekhez a koreográfia igazodik. A legtöbbször játszott Paso Doble az "Espana Cani"
Zenei üteme: 2/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 60-62 ütem/perc
Versenyen 62 ütem/perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
A Jive ma nemzetközileg elfogadott elnevezése annak a táncnak, melynek többféle, egymással rokonságban álló afroamerikai elődje volt. Ezekhez tartozott a harmincas évek elején a Lindy Hop, Blues és a Swing. Ezt követte a negyvenes évek sikertáncai közül a Boogie-Woogie, a Jitterburg valamint a Bebop, s az ötvenes években hozzájuk kapcsolódott a Rock & Roll. E táncformákra jellemző volt - s még ma is az - a táncra ösztönző zene, amely ritmikus hangsúlyozásával bűvöletébe vont és von fiatalt és időset egyaránt.
A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját
"szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.
A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.
Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magávalragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc
Versenyen 44 ütem/perc
A táncokat az USA-ban honos szabad színes stílusokkal fejlesztették tovább, valamint bővítették a koreográfiákat is. Ezeket a táncokat az amerikai katonák hozták át Európába. A táncban lévő szabad mozgásstílus és az akrobatikus dobások a fiatalság körében gyorsan népszerűvé váltak. A háború utáni időszak uralkodó zenei irányzata a Boogie lett, ám a bírálók egy mérsékeltebb formát kerestek, hogy a tánc ezen módját
"szalonképessé" tegyék. Így az angol tánctanárok kialakították - valamivel lassabb zenét használva - az elegáns, de mégis élénk, mozgalmas Jive-ot. A tánc helyhez kötött, a lépések többnyire a Rock (ringó lépések) és a Chasse elemeiből épülnek fel. A Jive egy szembetűnően eleven, fiatalos, tréfás, temperamentumos, ritmusos tánc, melyben a párok lépéseikkel a zenei hangsúlyt emelik ki.A Jive a latin-amerikai versenyek egyik legnépszerűbb tánca. A tánciskolákban és a versenyeken is főként a fiatalokat ragadja magával. 1968-ban vették fel ötödikként a latin-amerikai táncok közé.
Zenéje: gyors, lendületes, temperamentumos, magávalragadó, gondtalan, életvidám, fiatalos.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 40-46 ütem/perc
Versenyen 44 ütem/perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
Maga a Foxtrott eredete a régi Onestepben és Ragben keresendő. A Onestep - mely 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába - leegyszerűsített "egylépésmozgásával", valamint változatlan ritmusával Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrás nélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve a Tangóval vetekedett, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt.
1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következményeként fejlődött ki a Onestepből a Rag, melynek jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmusában a szinkópa is előfordult. Az idők előrehaladtával a Ragtime és Onestep zenéjét lassabban játszották, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére, mellyel kifejlődött a Foxtrott. E tánc megtalálható a világtáncprogramban is.
A Foxtrott a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasseval variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat, s így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület keletkezett tánc közben. 1922 körül találták meg a tánc ma is érvényes formáját, majd 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.
A Slowfox lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A térdek enyhén nyújtottak, ami azt jelenti, hogy nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek. A Slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú. A test állandóan haladó mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza. A táncban az emelkedés és az ereszkedés kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést idéz elő. A Slowfox technikailag igényes tánc, ezért a tánciskolákban csak a haladó pároknál kezdik tanítani.
A Slowfox a tágterű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a Slowfoxot: "A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik. Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják".
A Slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt.
Zenéje: lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc
Versenyen 30 ütem/perc
1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következményeként fejlődött ki a Onestepből a Rag, melynek jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmusában a szinkópa is előfordult. Az idők előrehaladtával a Ragtime és Onestep zenéjét lassabban játszották, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére, mellyel kifejlődött a Foxtrott. E tánc megtalálható a világtáncprogramban is.
A Foxtrott a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasseval variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat, s így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület keletkezett tánc közben. 1922 körül találták meg a tánc ma is érvényes formáját, majd 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.A Slowfox lineáris lépésmintákat követő, művészien megformált, hosszú, sikló járómozgáson alapul. A térdek enyhén nyújtottak, ami azt jelenti, hogy nem feszítettek, hanem flexibilisek és mozgásra készek. A Slowfoxban minden lépés majdnem azonos hosszúságú. A test állandóan haladó mozgásban van. A lábak mozgása folyamatos és a tánc járó jellegét hangsúlyozza. A táncban az emelkedés és az ereszkedés kevésbé kifejezett, hisz egy hosszan elnyújtott hullámmozgást kell láttatni. A test mozgása folyamatos, és váltakozva hol az egyik, hol a másik testoldal lendül kissé előre, mely harmonikus testmozgást, illetve vállvezetést idéz elő. A Slowfox technikailag igényes tánc, ezért a tánciskolákban csak a haladó pároknál kezdik tanítani.
A Slowfox a tágterű, folyamatosan haladó, hullámszerű járómozgásokban nyilvánul meg. A táncot a hanyag eleganciával előadott, hosszan elnyújtott lendületek jellemzik, melyeket gyors fordulatok és meglepő pózok tesznek varázslatossá. A többszörös világbajnok és tréner Karl Breuer találóan írja le a Slowfoxot: "A lábat a táncban egyszerűen oda helyezhetjük, ahová a súly kívánkozik. Egyúttal a legnehezebb standard tánc is, amennyiben sikere döntően azon múlik, hogy ne hasson unalmasnak. Ez csak akkor sikerül, ha nagyon extenzíven táncolják, és zeneileg nagyon intenzíven interpretálják".
A Slowfox a standard táncversenyek nélkülözhetetlen epizódja. Igen sokan kedvelik lassan áradó jellege és szép zenéje miatt.
Zenéje: lassan áradó, tartózkodó, melodikus, szabályos. A tánc eleganciáját a szaxofon, klarinét vagy hegedű emeli ki.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 28-30 ütem/perc
Versenyen 30 ütem/perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
A Foxtrott eredete a régi Ragben és a Onestepben keresendő. A Onestep 1910 körül került át Észak-Amerikából Európába. Leegyszerűsített "egylépésmozgásával", mindig változatlan ritmusával, Chasse nélküli, mars és haladó jellegű tánc volt. Ezt a táncot gyors 2/4-es ütemben előre, hátra vagy néha oldalirányban, fordulások nélkül, féltalpon táncolták. Mint társastánc a Twostepet (polkaszerű, ugrásnélküli) váltotta fel. A Onestep mindenekelőtt Angliában érvényesült, ahol rövid időn belül kiszorította a keringőt. Népszerűségét tekintve felvette a versenyt a Tangóval, amely azonban inkább a franciák szakterülete maradt. 1912-ben Angliában teret hódított a Ragtime, a tánczene első modern formája. Ennek következtében a Onestepből kifejlődött a Rag. Jellegzetessége a hajlított térddel táncolt lépés volt, s ritmuselemei között a szinkópa is szerepelt. Az idők előrehaladtával a Ragtime és a Onestep zenéje lassúbb lett, így a tánc lépései is lelassultak. Jutott tehát idő egy váltólépés, az ún. Chasse bevezetésére. Az így létrejövő tánc volt a Foxtrott, ami a lassú és gyors, előre- és hátralépések Chasse-val variált, tetszés szerinti váltakozásából állt. 
Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat és így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület jelentkezett tánc közben. 1922 körül alkották meg ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.
A Quickstepet kezdetben "Quicktime Foxtrott és Charleston"-nak nevezték, amely átvette a Chasse-t. A tánciskolák legkedveltebb táncai között tartják számon. Alapmozgását a Chasse-k, Lock Stepek és a külső állásban megtett lépések jellemzik. A tánc az igen gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban elevenedik meg. A Quickstep a lépések dinamikájával, elsöprő tempójával valamint a "quick" és "slow" lépések állandó váltakozásával kapja meg szeszélyes elegyét, ám emellett a táncostól nyugodt
felsőtesttartást és tiszta lábtechnikát követel meg. Azt mondhatjuk, hogy a Quickstep a legvidámabb és legsziporkázóbb társastánc. Hozzájárult ehhez az is, hogy a II. világháború után alapos stílusváltozáson ment keresztül: kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel gazdagodott.
A Quickstep a standard táncversenyek ötödik számaként szerepel, s a közönség köreiben igen nagy népszerűségnek örvend.
Zenéje: rendkívül gyors, vidám, sodró, sziporkázóan virtuóz. Tipikus hangszerei a trombita, harsona és a szaxofon.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 42-52 ütem/perc
versenyeken 52 ütem /perc
Az angol tánctanárok hamar ráépítették saját stílusukat és így fejlesztették tovább. Az előrehaladó lépéseket sarokkal indították, így sokkal nagyobb lendület jelentkezett tánc közben. 1922 körül alkották meg ma is érvényes formáját. 1924-től a Foxtrott a más-más gyorsasággal játszott zene alapján egy lassúbb variációra, az ún. Slow Foxtrottra (Slowfox) és a gyorsabb Foxtrottra, az ún. Quickstepre vált szét.A Quickstepet kezdetben "Quicktime Foxtrott és Charleston"-nak nevezték, amely átvette a Chasse-t. A tánciskolák legkedveltebb táncai között tartják számon. Alapmozgását a Chasse-k, Lock Stepek és a külső állásban megtett lépések jellemzik. A tánc az igen gyors, kontrolláltan folyamatos futómozgásokban elevenedik meg. A Quickstep a lépések dinamikájával, elsöprő tempójával valamint a "quick" és "slow" lépések állandó váltakozásával kapja meg szeszélyes elegyét, ám emellett a táncostól nyugodt
felsőtesttartást és tiszta lábtechnikát követel meg. Azt mondhatjuk, hogy a Quickstep a legvidámabb és legsziporkázóbb társastánc. Hozzájárult ehhez az is, hogy a II. világháború után alapos stílusváltozáson ment keresztül: kicsi, ritmikus szökellő lépésekkel gazdagodott.A Quickstep a standard táncversenyek ötödik számaként szerepel, s a közönség köreiben igen nagy népszerűségnek örvend.
Zenéje: rendkívül gyors, vidám, sodró, sziporkázóan virtuóz. Tipikus hangszerei a trombita, harsona és a szaxofon.
Zenei üteme: 4/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 42-52 ütem/perc
versenyeken 52 ütem /perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
A társastáncok közül a keringőnek van a legrégebbi hagyománya. Neve a német "waltzen" (forogni, keringeni) szóból származik és a talajon sikló lábak forgó mozgására vonatkozik.
A keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német "Springtanz"-ban - mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte - felismerhető a keringő eredete.
A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németországban és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtánc volt, melyben a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncoltak egy elképzelt középpont körül. Ez a tánc igen népszerű volt, olyannyira, hogy évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.
A másik verzió szerint a keringő keletkezését az ún. Langausban kell keresni, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. A hatóság tilalmi rendeletet hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.
A "waltzen" szó 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg. 1750-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a német táncról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette "Etwas über das Waltzen" című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az "Una cosa rara" című operában az első keringőt táncolták; mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott "koreografált" keringőt táncoltak volna. Bár a porosz udvarban, 1794-ben már tanulták a keringőt, a későbbi porosz királynő, Lujza - aki nem volt tőle elragadtatva - betiltotta. Berlinben 1918-ig volt érvényben a tilalom, a müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus után kezdődött. Nagy szerepe volt ebben Lannernek és a Strauss dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.
A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban - Németországban - és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében - amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően - sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncoslábú embert.
Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos, szárnyaló, lendületes
Zenei üteme: 3/4-es
Tempó: tudásszint szerint 50-60 ütem/perc
Versenyeken 60 ütem/perc
A keringő gyökereit kutatva egészen a XII-XIII. századig lehet visszamenni, a minnesangerek idejéig. A német "Springtanz"-ban - mely páratlanütemű táncrészként a páros ütemű, lépkedett előtáncot követte - felismerhető a keringő eredete.
A tánctörténészek többsége a keringőt a régi Dreherre vagy a Landlerre vezeti vissza a XVI. századtól kezdődően. Ezt a táncot Németországban és Ausztriában a nép táncmester nélkül táncolta. 3/4-es vagy 3/8-os ütemű körtánc volt, melyben a párok egymást átkarolva és egymás körül forogva táncoltak egy elképzelt középpont körül. Ez a tánc igen népszerű volt, olyannyira, hogy évszázadunk elejéig városban és falun egyaránt táncolták.
A másik verzió szerint a keringő keletkezését az ún. Langausban kell keresni, abban a táncban, amelyben a táncosoknak egy meglehetősen hosszú termet kellett a legkevesebb forgással végigtáncolni. A hatóság tilalmi rendeletet hozott a tánc ellen egészen a XVIII. századig. A büntetés indoka: tilos a partnernő körbeforgatása és megpörgetése, levegőbe dobása és átpördítése.A "waltzen" szó 1750 körül egy rögtönzött bécsi vígjátékban jelent meg. 1750-ben Johann Wolfgang von Goethe számolt be a német táncról szerzett tapasztalatairól, és 1782-ben Carl von Zangen megjelentette "Etwas über das Waltzen" című könyvét. 1787-ben feltűnést keltett négy személy, akik Bécsben az "Una cosa rara" című operában az első keringőt táncolták; mindenesetre kétségbe vonják, hogy ott "koreografált" keringőt táncoltak volna. Bár a porosz udvarban, 1794-ben már tanulták a keringőt, a későbbi porosz királynő, Lujza - aki nem volt tőle elragadtatva - betiltotta. Berlinben 1918-ig volt érvényben a tilalom, a müncheni bálokon viszont játszották és táncolták. A keringő diadalmenete a bécsi kongresszus után kezdődött. Nagy szerepe volt ebben Lannernek és a Strauss dinasztia mámorító keringőmelódiáinak.
A Bécsi keringő, amely 6 lépésből áll, két 3/4-es ütemre volt felosztva és egy teljes fordulással összekötve kiteljesedett az akkoriban még szokásos balett-technika segítségével. Németország maradt a keringővel kapcsolatos események középpontja egészen a húszas évekig, amikor is a valcer úgy egy évtizedig háttérbe szorult a modernebb, dinamikusabb táncformák miatt. Angliában a Bécsi keringő sohasem volt otthonos. Az angolok Bécsi keringő elleni tiltakozását mutatja, hogy náluk ez a tánc a standard táncversenyek programjában az utolsó táncként szerepel, míg más országokban a harmadik bemutatandó tánc.
Néptáncként a keringőt a harmincas évek elején fedezték fel újra, mégpedig a III. Birodalomban - Németországban - és Ausztriában. Az osztrák császári és királyi katonatiszt és tánctanár, Karl von Mirkowitsch tette a Bécsi keringőt újra társaság- és versenyképessé. A tánc a gyors, egyenletes, szárnyaló, teret betöltő lépésekben és forgásokban fejeződik ki. Zenéjében - amely egyébként mára új lendületet kapott André Rieu keringőkirálynak és zenekarának köszönhetően - sok a vonós hangszer. E csodás melódia táncra ösztönöz minden táncoslábú embert.
Zenéje: gyorsan folyó, temperamentumos, szárnyaló, lendületes
Zenei üteme: 3/4-es
Tempó: tudásszint szerint 50-60 ütem/perc
Versenyeken 60 ütem/perc
Utoljára módosítva a moderátor által:
Az Angolkeringő a 1920-as években a Bostonból fejlődött ki, mely a Bécsi keringő utódja volt. Érdekessége, hogy a régi "kerek" fordulók mellett már az "egyenes irányú mozgás" új elemeit is tartalmazta.
Az Angolkeringőt származási helye után nevezték el. Már az 1922-es világbajnokságon táncolták, de magát az elnevezést csak 1929-től használták a versenyeken. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Először inkább előretörekvő tánc volt - "dance of passing feet"-nek nevezték -, majd az idők folyamán a megnövekedett fordulásokból következően az ütem végén zárták a lábakat. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Ezt az új táncformát az angol tánctanárok dolgozták ki, melyet 1927-ben az Imperial Society is elfogadott.
Az Angolkeringő - melyet lágy, szentimentális zenére táncolnak - ritmikusan lendülő mozdulatai által a legharmonikusabb standard tánccá vált. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet.
Az Angolkeringő a versenyeken a standard kategória első táncaként szerepel. Sokan a táncok "királynőjének" nevezik.
Zenéje: lassan áradó, lágy, harmonikus és szelíd, mely ingaszerűen az ütem első ütését hangsúlyozza. Üteme 3/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 29-32 ütem/perc lehetséges, versenyen 30 ütem/perc.
Jellegzetessége: hogy táncmozgását az extrém magasságok és mélységek jellemzik.
Zenei jellegzetesség: az első ütés zenei hangsúlya egyidejű az új lendület legnagyobb erejével. A második lépésre esik a fordulat fő hangsúlya és ezzel éri el a pár a legerősebb térbeli hatást.
Ritmusa: 1-2-3, 1-2-3 vagy 1-2-3, 4-5-6
Az Angolkeringőt származási helye után nevezték el. Már az 1922-es világbajnokságon táncolták, de magát az elnevezést csak 1929-től használták a versenyeken. A tánc a Boston és a Slowfox stílusában kezdett formálódni. Először inkább előretörekvő tánc volt - "dance of passing feet"-nek nevezték -, majd az idők folyamán a megnövekedett fordulásokból következően az ütem végén zárták a lábakat. Szerkezete átlós jelleget kapott, mert a teljes fordulatok bonyolultnak tűntek, s a jobbra ill. balra fordulásoknál csak háromnegyedet fordultak. Ezt az új táncformát az angol tánctanárok dolgozták ki, melyet 1927-ben az Imperial Society is elfogadott.
Az Angolkeringő - melyet lágy, szentimentális zenére táncolnak - ritmikusan lendülő mozdulatai által a legharmonikusabb standard tánccá vált. Táncos jellege a lassú és egyenletesen lendülő, térben haladó fordulómozgásokban nyilvánul meg, melyek törésmentesen uralják a táncparkettet.Az Angolkeringő a versenyeken a standard kategória első táncaként szerepel. Sokan a táncok "királynőjének" nevezik.
Zenéje: lassan áradó, lágy, harmonikus és szelíd, mely ingaszerűen az ütem első ütését hangsúlyozza. Üteme 3/4-es.
Tempó: tudásszint szerint 29-32 ütem/perc lehetséges, versenyen 30 ütem/perc.
Jellegzetessége: hogy táncmozgását az extrém magasságok és mélységek jellemzik.
Zenei jellegzetesség: az első ütés zenei hangsúlya egyidejű az új lendület legnagyobb erejével. A második lépésre esik a fordulat fő hangsúlya és ezzel éri el a pár a legerősebb térbeli hatást.
Ritmusa: 1-2-3, 1-2-3 vagy 1-2-3, 4-5-6
Utoljára módosítva a moderátor által:
A Tangó származása elválaszthatatlan az argentin néplélektől és fővárostól, Buenos Airestől, eredete viszont igencsak vitatott. A Tangó elnevezés a "tambor"(dob) szóra vezethető vissza, amely a dél-afrikai feketék dobszóval kisért ünnepét idézi. XIX. század elején Kubában, Uruguayban, Brazíliában is megjelent a kifejezés a szóló és páros tánc jelentésben is.
A táncos és zenei befolyás a kubai Habanérából és az argentin Milongából származik. A Tango Argentinot nevezték a modernizált Tangónak, mely főként Buenos Aires kikötőnegyedében, a La Plata nyugati partján terjedt el. Főként hegedű, gitár, fuvola és zongora kísérte. 1870 után a Németországból importált bandoneon - ami egy kromatikus tangóharmonika - kísérte a táncot. A spanyol-argentin mélabúval átitatott Tangó ellentétei a férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális vonásokban mutatkoznak meg.
A Tangó a XX. század kezdetén vált Argentínában társastánccá. 1907-ben átkerült Európába és mindenekelőtt Párizst bűvölte el, ahol először is a spanyol-argentin lokálokban tűnt fel, majd elismert társastánccá vált. Az első Tangó versenyt Nizzában rendezték. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában, ám mindemellett a táncot "ízléstelen stílusa" miatt támadták is. Főként az egyház volt a tánc ellen, így azt hosszú időre betiltották. Aki ebben az időszakban Tangót táncolt és rajtakapták, azt letartóztatatták és elítélték. Az évek múlásával a szigor oldódott és a Tangó visszatért a táncos életbe.
1920-21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Az egyszerűbb verziót tiltakozva fogadták, azonban 1922-ben Londonban rendezett Tangó-konferencián a táncot az angol stílushoz igazították. A szentimentális Tango Argentinot, az eltérő stílusú angol Tangó váltotta fel, melyet rándításszerű mozdulatok (elsősorban a fejé), szenvedélyes előrehaladó mozgások, hirtelen késleletetések és egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
Napjainkban kétféle Tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az Argentin Tangó, amely a divattánc versenyek egyik igen népszerű programja.
A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés. Az előrehaladások sarok lépéssel kezdődnek. A térdek végig kissé hajlítottak, a lábak zárásánál sem egyenesednek ki. A lábak helyeződnek és nem csúsznak a talajon, mozgásuk gyors, de kemény hatást nem kelthet. Egyszerű előre és hátra történő haladó lépések - melyeket kissé kanyarodva lehet táncolni - adják a Tangó alapmozgását.
A Tangó a második standard táncként szerepel a versenyeken. Igazi "kakukktojás" ebben a kategóriában latin eredete miatt. A nagy konferencián 1929-ben szabványosították mai formájára, melyet 1930-tól a németek is átvettek.
Zenei üteme: 2/4-es, de helyesebb lenne 4/8-os ütemre venni, mert minden ütemben két hangsúly van.
Tempó: tudásszint szerint 30-33 ütem/perc lehetséges, versenyen 33 ütem/perc.
Ritmus: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú
Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között.
A táncos és zenei befolyás a kubai Habanérából és az argentin Milongából származik. A Tango Argentinot nevezték a modernizált Tangónak, mely főként Buenos Aires kikötőnegyedében, a La Plata nyugati partján terjedt el. Főként hegedű, gitár, fuvola és zongora kísérte. 1870 után a Németországból importált bandoneon - ami egy kromatikus tangóharmonika - kísérte a táncot. A spanyol-argentin mélabúval átitatott Tangó ellentétei a férfias és nőies, kemény és lágy, agresszív és szentimentális vonásokban mutatkoznak meg.
A Tangó a XX. század kezdetén vált Argentínában társastánccá. 1907-ben átkerült Európába és mindenekelőtt Párizst bűvölte el, ahol először is a spanyol-argentin lokálokban tűnt fel, majd elismert társastánccá vált. Az első Tangó versenyt Nizzában rendezték. 1912-ben Tangó-láz tört ki egész Európában, ám mindemellett a táncot "ízléstelen stílusa" miatt támadták is. Főként az egyház volt a tánc ellen, így azt hosszú időre betiltották. Aki ebben az időszakban Tangót táncolt és rajtakapták, azt letartóztatatták és elítélték. Az évek múlásával a szigor oldódott és a Tangó visszatért a táncos életbe.1920-21-ben a dél-amerikai Tangót az angolok megreformálták. Az egyszerűbb verziót tiltakozva fogadták, azonban 1922-ben Londonban rendezett Tangó-konferencián a táncot az angol stílushoz igazították. A szentimentális Tango Argentinot, az eltérő stílusú angol Tangó váltotta fel, melyet rándításszerű mozdulatok (elsősorban a fejé), szenvedélyes előrehaladó mozgások, hirtelen késleletetések és egyértelmű figuralezárások jellemeztek.
Napjainkban kétféle Tangó van jelen a versenyeken. Az egyik az angol stílusú, melyet a standard táncversenyeken láthatunk, a másik az Argentin Tangó, amely a divattánc versenyek egyik igen népszerű programja.A versenytáncos tangóban nincs emelkedés és ereszkedés. Az előrehaladások sarok lépéssel kezdődnek. A térdek végig kissé hajlítottak, a lábak zárásánál sem egyenesednek ki. A lábak helyeződnek és nem csúsznak a talajon, mozgásuk gyors, de kemény hatást nem kelthet. Egyszerű előre és hátra történő haladó lépések - melyeket kissé kanyarodva lehet táncolni - adják a Tangó alapmozgását.
A Tangó a második standard táncként szerepel a versenyeken. Igazi "kakukktojás" ebben a kategóriában latin eredete miatt. A nagy konferencián 1929-ben szabványosították mai formájára, melyet 1930-tól a németek is átvettek.
Zenei üteme: 2/4-es, de helyesebb lenne 4/8-os ütemre venni, mert minden ütemben két hangsúly van.
Tempó: tudásszint szerint 30-33 ütem/perc lehetséges, versenyen 33 ütem/perc.
Ritmus: lassú-lassú-gyors-gyors-lassú
Jellegzetessége: a gyors, hirtelen fékezett, erőteljes haladómozgásokban nyilvánul meg, melyek szaggatottan váltakoznak a szenvedélyes dinamika és a feszült szünet között.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Standard táncok
A standard táncok őseit igencsak a régmúltban kell keresnünk. Ha például a keringőt nézzük, akkor elődeit egészen a XII-XIII században találjuk meg. Ezzel meg is állapíthatjuk, hogy a keringő a legrégebbi standardtánc, és talán a legismertebb és ezzel együtt a legnépszerűbb is. A XIX. században egyenesen uralta a táncéletet a polkával és a galoppal.
Ám a XX. század hozta meg a társasági táncok számára az igazi fellendülést.
Az új, modernebb táncformák Amerikából kerültek Európába. Elterjesztésükben elsősorban Párizs vezetett, ahol 1909-ben az első világbajnokságot tartották.
Nem csak Franciaország foglalkozott az újdonságokkal, Anglia is jelentős szerepet vállalt a táncok megújításában, terjesztésében, melyekhez az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét.
Lényeges ismertetőjele volt ezen újításoknak, hogy elfordultak a klasszikus balettalapoktól és közeledtek a természetes mozgásformák felé. Jobban előtérbe kerültek a haladó mozgások, felváltva ezzel a korábban uralkodó körtáncjelleget. További változás volt az is, hogy míg a régi táncoknál nem alkalmaztak testkontaktust, addig az újaknál ez is kialakult.
Az 1920-as Angol Tánctanár Konferencia megalkotta a standard táncokhoz tartozó alapokat. Viktor Silvester, aki 1922-ben az első angol világbajnok volt, az 1928-ban megjelent könyvével (Modern Ballroom Dancing) és a főként versenytáncokhoz komponált zenéjével segítette az angol stílus elterjesztését.
1929-ben a "Nagy Konferencián" fogadták el az angolkeringőt, a slowfoxot, a quickstepet, a tangót és a bluest standard táncokként.
A táncstílus terjesztésében szerephez jutott Alex Moore kiadott könyve (1936; 1948) is, melyre a tanárok mai napig bibliaként tekintenek.
A harmincas években vált szét az amatőr és a profi verseny. Döntő esemény volt 1951-ben a bécsi keringő felvétele a versenytáncok közé. Ekkortól táncolják a versenyeken az angolkeringőt, a tangót, a bécsi keringőt, a slowfoxot és a quickstepet a standard kategóriában. Ebben a sorrendben.
De hogy még kiegyenlítettebbek legyenek a versenyek, 1954-ben meghatározták az egyes versenytáncok tempóját.
A standard táncok általános és fontos jellemzői a következők:
A standard táncok őseit igencsak a régmúltban kell keresnünk. Ha például a keringőt nézzük, akkor elődeit egészen a XII-XIII században találjuk meg. Ezzel meg is állapíthatjuk, hogy a keringő a legrégebbi standardtánc, és talán a legismertebb és ezzel együtt a legnépszerűbb is. A XIX. században egyenesen uralta a táncéletet a polkával és a galoppal.
Ám a XX. század hozta meg a társasági táncok számára az igazi fellendülést.
Az új, modernebb táncformák Amerikából kerültek Európába. Elterjesztésükben elsősorban Párizs vezetett, ahol 1909-ben az első világbajnokságot tartották.
Nem csak Franciaország foglalkozott az újdonságokkal, Anglia is jelentős szerepet vállalt a táncok megújításában, terjesztésében, melyekhez az Amerikából jött zenekarok szolgáltatták a zenét.
Lényeges ismertetőjele volt ezen újításoknak, hogy elfordultak a klasszikus balettalapoktól és közeledtek a természetes mozgásformák felé. Jobban előtérbe kerültek a haladó mozgások, felváltva ezzel a korábban uralkodó körtáncjelleget. További változás volt az is, hogy míg a régi táncoknál nem alkalmaztak testkontaktust, addig az újaknál ez is kialakult.
Az 1920-as Angol Tánctanár Konferencia megalkotta a standard táncokhoz tartozó alapokat. Viktor Silvester, aki 1922-ben az első angol világbajnok volt, az 1928-ban megjelent könyvével (Modern Ballroom Dancing) és a főként versenytáncokhoz komponált zenéjével segítette az angol stílus elterjesztését.
1929-ben a "Nagy Konferencián" fogadták el az angolkeringőt, a slowfoxot, a quickstepet, a tangót és a bluest standard táncokként.
A táncstílus terjesztésében szerephez jutott Alex Moore kiadott könyve (1936; 1948) is, melyre a tanárok mai napig bibliaként tekintenek.
A harmincas években vált szét az amatőr és a profi verseny. Döntő esemény volt 1951-ben a bécsi keringő felvétele a versenytáncok közé. Ekkortól táncolják a versenyeken az angolkeringőt, a tangót, a bécsi keringőt, a slowfoxot és a quickstepet a standard kategóriában. Ebben a sorrendben.
De hogy még kiegyenlítettebbek legyenek a versenyek, 1954-ben meghatározták az egyes versenytáncok tempóját.
A standard táncok általános és fontos jellemzői a következők:
- A gyors és térbeli haladó mozgás.
- A nyugodt, stabil felsőtest-tartás és testkontaktus.
- Az egyensúly létrejöttével egy tökéletesen összehangolt pármozgás tapasztalható.
Utoljára módosítva a moderátor által:
Hasonló témák
