„Nehogy azt tessék hinni, hogy én minden nap ide járok, meg, hogy nincs mit csinálnom, csak az a helyzet, hogy elpilledtem egy kicsinykét ebben a nagy melegben.
Ne tessék csodálkozni azon, hogy magyarul, meg ilyen módiasan beszélek, mert én, kérem, Debrecenből való vagyok. Micsoda szép kis város volt az annak idején, de úgy hallottam, most már ott is csak azok a ronda nagy építkezések, azok a shopping centerek, na, azok úgy, de úgy elcsúfították!
’56-ban apus bezárta a businesst – volt egy kis rádióműszerész műhelyecskéje – és mindnyájan – apus, anyus, az öcsém és én – felültünk egy teherautóra, és meg sem álltunk Ausztriáig. Egy darabig csak csellengtünk a lágerben, mondjuk, nekünk, gyerekeknek nem is volt olyan rossz, de az apus csak lógatta a fejét. Nem volt ő hozzászokva a semmittevéshez, na. Aztán ott volt a lehetőség, először Kanadába kerültünk ki, de ott, Edmontonban, elég hideg volt, így aztán tovább mentünk Ausztráliába.
Apus úgy gondolta, ha elég messze leszünk, hát nem fogunk hazavágyakozni.
Apus Sydneyben alapított egy kis boltot. Elég jól ment az üzlet, de mégsem voltunk boldogok. Ahogy teltek-múltak az évek, valahogy beletörődtünk már, hogy nem megyünk haza, Magyarországra – az igazat megvallva, nem is volt miért. Nem volt ott semmi, ami megváltozott volna, amiért mi annak idején a világnak szaladtunk. Mondom, mi csak megvoltunk, de anyus, ő nem. Nem bírt enni, semminek se érezte az ízét. A kenyér nem olyan, mint Debrecenben, a zöldségfélékről, paprikáról, paradicsomról nem is beszélve…
Szüleink meghaltak, mi az öcsémmel ott maradtunk. Az öcsém tanult ember lett. Tehetséges ember. Szép házat vett Melbournben, szép felesége lett, szép gyerekei…Én csak Technical College-ot végeztem, ő Universitire járt. Kettőnkre kevés volt a pénz. De elég ügyes voltam az electronicban, így áthurcolkodtam az amerikaiakhoz. Ahogy fejlődött a világ, úgy fejlődött a radio operation is. Nagy cégnél dolgoztam, az American Broadcastingnál, állomásokat telepítettem Új-Guineában, Guamon, a Salamon-szigeteken…Gyönyörű bizonyítványaim vannak, akarja talán megtekinteni? Itt vannak a táskámban, mindig magamnál tartom őket, ki tudja, hátha, egyszer…
És ön, hova valósi, ha szabad érdeklődnöm? Budapesti? Az is szép város. Tizenkét éves voltam, amikor kivándoroltunk, de jó emlékszem, egészen tisztán emlékszem. Én mi van most ott? Új házak, új emberek, igaz? New life, new faces – így is mondhatnám.
Jó sorom volt az A.B-nél. A hűtőszekrényemben mindig volt sült csirke, szendvics, jeges italok. Az emberek kedveltek. Eljártak hozzám egy drinkre, vállon veregettek, és azt mondták: Sam, öreg fiú, te a barátunk vagy, te kiváló szerelő vagy, számíthatsz ránk! De amikor új főnök jött, és felmondott, mégse segítettek. Mindenkit kihajított. Az igazgatókat, még a gépíró lányokat is. A maga embereit dugta be a helyükre.
Gyönyörű bizonyítványokat írtak nekem. Ha akarja, meg is mutatom. Talán a kedves neje őnagysága is meg akarja nézni? Azt írták, hogy a radio és tv operationben mindenféle munkára excellent vagyok, és mindenkinek ajánlanak engem. De ők maguk nem akartak.
Panamából kaptam egy propositiont, hát odautaztam. Hosszú évekig én tartottam karban az adóállomást, de ez pénzt nem hozott a házhoz. Javítgattam a népek dolgait is, de a készülékek nem voltak valami jól. Afféle hamar elromló, tömeggyártott vacakok. Már megjavítani se volt érdemes azokat. Így aztán, amikor egy más jobot kaptam Texasban, odautaztam. Még jól is ment a sorom, igazán nem panaszkodhattam. De valami akkor elkezdett romlani a fejemben. Kilelt a hideg, rázott a láz, zúgott a fülem és egyre rosszabbul láttam. Malária-féle, vagy valami ilyesmi, mondták.
No, de látom, untatom uraságodat. Tudom én, milyen az, amikor csak a panasz szól a másikból, még hallgatni se jó. Én holnap is itt leszek, tudja, itt olyan jól meghúzódhat az ember. Elücsörgök a sarokban, nem zavarok senkit. Ha gondolja, itt megtalál, és én elmondom, hogyan is jutottam idáig.”
Ille István
Ne tessék csodálkozni azon, hogy magyarul, meg ilyen módiasan beszélek, mert én, kérem, Debrecenből való vagyok. Micsoda szép kis város volt az annak idején, de úgy hallottam, most már ott is csak azok a ronda nagy építkezések, azok a shopping centerek, na, azok úgy, de úgy elcsúfították!
’56-ban apus bezárta a businesst – volt egy kis rádióműszerész műhelyecskéje – és mindnyájan – apus, anyus, az öcsém és én – felültünk egy teherautóra, és meg sem álltunk Ausztriáig. Egy darabig csak csellengtünk a lágerben, mondjuk, nekünk, gyerekeknek nem is volt olyan rossz, de az apus csak lógatta a fejét. Nem volt ő hozzászokva a semmittevéshez, na. Aztán ott volt a lehetőség, először Kanadába kerültünk ki, de ott, Edmontonban, elég hideg volt, így aztán tovább mentünk Ausztráliába.
Apus úgy gondolta, ha elég messze leszünk, hát nem fogunk hazavágyakozni.
Apus Sydneyben alapított egy kis boltot. Elég jól ment az üzlet, de mégsem voltunk boldogok. Ahogy teltek-múltak az évek, valahogy beletörődtünk már, hogy nem megyünk haza, Magyarországra – az igazat megvallva, nem is volt miért. Nem volt ott semmi, ami megváltozott volna, amiért mi annak idején a világnak szaladtunk. Mondom, mi csak megvoltunk, de anyus, ő nem. Nem bírt enni, semminek se érezte az ízét. A kenyér nem olyan, mint Debrecenben, a zöldségfélékről, paprikáról, paradicsomról nem is beszélve…
Szüleink meghaltak, mi az öcsémmel ott maradtunk. Az öcsém tanult ember lett. Tehetséges ember. Szép házat vett Melbournben, szép felesége lett, szép gyerekei…Én csak Technical College-ot végeztem, ő Universitire járt. Kettőnkre kevés volt a pénz. De elég ügyes voltam az electronicban, így áthurcolkodtam az amerikaiakhoz. Ahogy fejlődött a világ, úgy fejlődött a radio operation is. Nagy cégnél dolgoztam, az American Broadcastingnál, állomásokat telepítettem Új-Guineában, Guamon, a Salamon-szigeteken…Gyönyörű bizonyítványaim vannak, akarja talán megtekinteni? Itt vannak a táskámban, mindig magamnál tartom őket, ki tudja, hátha, egyszer…
És ön, hova valósi, ha szabad érdeklődnöm? Budapesti? Az is szép város. Tizenkét éves voltam, amikor kivándoroltunk, de jó emlékszem, egészen tisztán emlékszem. Én mi van most ott? Új házak, új emberek, igaz? New life, new faces – így is mondhatnám.
Jó sorom volt az A.B-nél. A hűtőszekrényemben mindig volt sült csirke, szendvics, jeges italok. Az emberek kedveltek. Eljártak hozzám egy drinkre, vállon veregettek, és azt mondták: Sam, öreg fiú, te a barátunk vagy, te kiváló szerelő vagy, számíthatsz ránk! De amikor új főnök jött, és felmondott, mégse segítettek. Mindenkit kihajított. Az igazgatókat, még a gépíró lányokat is. A maga embereit dugta be a helyükre.
Gyönyörű bizonyítványokat írtak nekem. Ha akarja, meg is mutatom. Talán a kedves neje őnagysága is meg akarja nézni? Azt írták, hogy a radio és tv operationben mindenféle munkára excellent vagyok, és mindenkinek ajánlanak engem. De ők maguk nem akartak.
Panamából kaptam egy propositiont, hát odautaztam. Hosszú évekig én tartottam karban az adóállomást, de ez pénzt nem hozott a házhoz. Javítgattam a népek dolgait is, de a készülékek nem voltak valami jól. Afféle hamar elromló, tömeggyártott vacakok. Már megjavítani se volt érdemes azokat. Így aztán, amikor egy más jobot kaptam Texasban, odautaztam. Még jól is ment a sorom, igazán nem panaszkodhattam. De valami akkor elkezdett romlani a fejemben. Kilelt a hideg, rázott a láz, zúgott a fülem és egyre rosszabbul láttam. Malária-féle, vagy valami ilyesmi, mondták.
No, de látom, untatom uraságodat. Tudom én, milyen az, amikor csak a panasz szól a másikból, még hallgatni se jó. Én holnap is itt leszek, tudja, itt olyan jól meghúzódhat az ember. Elücsörgök a sarokban, nem zavarok senkit. Ha gondolja, itt megtalál, és én elmondom, hogyan is jutottam idáig.”
Ille István
