New York, 22. utca, Abe kávézója, második beszélgetés
„Hát, csak visszahozta a kíváncsisága, már, ha szabad így fogalmaznom. Örülök neki. Tudja, egyre kevesebbszer esik meg velem, hogy valaki kíváncsi a történetemre. Pedig tanulságos, nagyon tanulságos, higgye el.
Kórházba kerültem. Gyógyítottak ott engem mindenféle doktorok, amerikaiak, még egy ázsiai is, de sehogyan se lettem jobban. Magyarországon nagyszerű orvosok voltak! De ezek ott, eh! Jobb nem is beszélni róla, egyikük sem értett semmihez. Na ja. Közkórház volt, a privátra nem volt jó a biztosításom. Így hát, amikor már néhány hete ott feküdtem a kórházban, odajöttek hozzám az office-omból, és mondják: te Sam, legjobb lesz, ha megírod a resignationedet. Én mondom rá, hogy nem írom meg, mert beteg vagyok, és valamiből csak élnem kell! Ők meg: ha magadtól nem mondasz fel, akkor elbocsátanak, aztán mire lesz az neked jó? Így pedig kapsz egy kiváló bizonyítványt, és keresel magadnak jobot valahol máshol. Mit tehettem volna, felmondtam…Nem kezeltethettem tovább magamat, nem volt pénzem…Majd megmutatom önnek az igazolásokat, és a véleményt. Megláthatja maga is…
Olvastam, hogy Bronxban szükség van tv-szerelőre – egy kínai adta fel a hirdetést, most mit tetszik szólni, egy kínai! Hogy változik a világ! – hát ideutaztam. De ez már nem a régi…itt már nincs mit javítani. Itt már csak paneleket, meg főegységeket kell cserélgetni – már, ha egyáltalán – meg kibányászni a roncsokból a még használható alkatrészeket. Nem, uram, ez már nem az igazi…öreg vagyok én már ehhez. Egyre gyengébben működik a fejem, a kezem is erősen remeg, és erőm sincs. Pago Pagoban jó sorom volt. Jól megfizettek, jó stuff radio volt, nagyon contemporary. Itt meg, valaki fiatalabb, erősebb kell, aki éjjel is megy, ha elromlik a készülék.
A szemem előtt olykor foltok ugrálnak, és egyre rosszabbul látok. A fülem meg csak zúg, zúg. Enni se bírok. De milyen is az étel, amit a hotelben adnak…csupa moslék! Mit nem adnék egy igazi, magyar home made vacsoráért! Nem, szeszes italt nem iszom. Árt a fejemnek, a kezem is jobban remeg tőle.
Szóval, hol is tartottam…Ahá, talán ön javallana nekem valamit, hogy mit csináljak. Most biztosan azt gondolja: miket beszél ez itt össze, ott a fivére, segítsen rajta az. Attól kérjen tanácsot. Igen, van fivérem, very important person. Nagy karriert csinált a textilszakmában. Egy nagy gyár igazgatója. Tegnap San Franciscoban volt, egy business conferencen. Ilyen közel volt! Hogy vártam őt! Rendeltem egy dinnert Marynél…tizenkét személy, többek közt a kínai igazgató is…sok-sok ember, akik engem mind ismernek…Hadd lássák, milyen öccse van Samnek!
Az öcsém meg, tudja-e, mit tett, uram? Áttelefonált San Franciscoból, hogy nincs ideje, nem jön. Nem jön! Ó, uram, ha én ezt tudom, én utazom át Friscoba…hogy legalább viszontláthassam, elbeszélgethessünk! Hiszen ő az én egyetlen testvérem, és nekem nincs senkim a kerek világon…
És tudja-e, uram, mit mondott nekem az öcsém, nekem, a tulajdon bátyjának? Te, Sam, te csak ne gyere énhozzám, Melbournbe. Ha látni akarsz, írd meg, én megtalállak majd Bronxban. Ha Amerikából elutazol, ne keress jobot Ausztráliában. Ott nincs szükségünk olyanokra, amilyen te vagy. Ott fiatalok kellenek. Te csak menj inkább Kanadába. Ott talán akad számodra munka.
Én, uram, a rossz egészségemmel, abba a hideg világba? Hát mit szól ehhez, uram? Mégis, mit? Csak ketten voltunk testvérek. Szégyell ő engem talán? Hát lehet az, hogy az egyik testvér szégyellje a másikat? Mit tettem én rosszul, hogy erre jutottam? Tudom, hogy egy senki vagyok, nobody, egyszerűen senki. Nincs pénzem, egészségem sincs, fiatal se vagyok, családom sincs. Csak ez az egy testvérem. Hova menjek most már? Nincs a világon egy ország, mely az enyém lenne, se egy otthon, melyet magaménak mondhatnék. Én tudom, hogy elutazom oda, ahová senki sem akar utazni. Még egy év, kettő, talán öt, folyton más engagement, és egyre kevesebb pénz, egyre rosszabb környék.
Mert ugyan, kinek kell most már az öreg Sam?”
Harmadnap már nem találtam Samet a kávézóban. Abe-t is hiába kérdeztem (már, ha így hívták), nem ismerte, azelőtt nem is látta.
Még a valódi nevét sem tudom.
Most már csak Sam marad, a világcsavargó, magányos magyar, Debrecenből…
Ille István
„Hát, csak visszahozta a kíváncsisága, már, ha szabad így fogalmaznom. Örülök neki. Tudja, egyre kevesebbszer esik meg velem, hogy valaki kíváncsi a történetemre. Pedig tanulságos, nagyon tanulságos, higgye el.
Kórházba kerültem. Gyógyítottak ott engem mindenféle doktorok, amerikaiak, még egy ázsiai is, de sehogyan se lettem jobban. Magyarországon nagyszerű orvosok voltak! De ezek ott, eh! Jobb nem is beszélni róla, egyikük sem értett semmihez. Na ja. Közkórház volt, a privátra nem volt jó a biztosításom. Így hát, amikor már néhány hete ott feküdtem a kórházban, odajöttek hozzám az office-omból, és mondják: te Sam, legjobb lesz, ha megírod a resignationedet. Én mondom rá, hogy nem írom meg, mert beteg vagyok, és valamiből csak élnem kell! Ők meg: ha magadtól nem mondasz fel, akkor elbocsátanak, aztán mire lesz az neked jó? Így pedig kapsz egy kiváló bizonyítványt, és keresel magadnak jobot valahol máshol. Mit tehettem volna, felmondtam…Nem kezeltethettem tovább magamat, nem volt pénzem…Majd megmutatom önnek az igazolásokat, és a véleményt. Megláthatja maga is…
Olvastam, hogy Bronxban szükség van tv-szerelőre – egy kínai adta fel a hirdetést, most mit tetszik szólni, egy kínai! Hogy változik a világ! – hát ideutaztam. De ez már nem a régi…itt már nincs mit javítani. Itt már csak paneleket, meg főegységeket kell cserélgetni – már, ha egyáltalán – meg kibányászni a roncsokból a még használható alkatrészeket. Nem, uram, ez már nem az igazi…öreg vagyok én már ehhez. Egyre gyengébben működik a fejem, a kezem is erősen remeg, és erőm sincs. Pago Pagoban jó sorom volt. Jól megfizettek, jó stuff radio volt, nagyon contemporary. Itt meg, valaki fiatalabb, erősebb kell, aki éjjel is megy, ha elromlik a készülék.
A szemem előtt olykor foltok ugrálnak, és egyre rosszabbul látok. A fülem meg csak zúg, zúg. Enni se bírok. De milyen is az étel, amit a hotelben adnak…csupa moslék! Mit nem adnék egy igazi, magyar home made vacsoráért! Nem, szeszes italt nem iszom. Árt a fejemnek, a kezem is jobban remeg tőle.
Szóval, hol is tartottam…Ahá, talán ön javallana nekem valamit, hogy mit csináljak. Most biztosan azt gondolja: miket beszél ez itt össze, ott a fivére, segítsen rajta az. Attól kérjen tanácsot. Igen, van fivérem, very important person. Nagy karriert csinált a textilszakmában. Egy nagy gyár igazgatója. Tegnap San Franciscoban volt, egy business conferencen. Ilyen közel volt! Hogy vártam őt! Rendeltem egy dinnert Marynél…tizenkét személy, többek közt a kínai igazgató is…sok-sok ember, akik engem mind ismernek…Hadd lássák, milyen öccse van Samnek!
Az öcsém meg, tudja-e, mit tett, uram? Áttelefonált San Franciscoból, hogy nincs ideje, nem jön. Nem jön! Ó, uram, ha én ezt tudom, én utazom át Friscoba…hogy legalább viszontláthassam, elbeszélgethessünk! Hiszen ő az én egyetlen testvérem, és nekem nincs senkim a kerek világon…
És tudja-e, uram, mit mondott nekem az öcsém, nekem, a tulajdon bátyjának? Te, Sam, te csak ne gyere énhozzám, Melbournbe. Ha látni akarsz, írd meg, én megtalállak majd Bronxban. Ha Amerikából elutazol, ne keress jobot Ausztráliában. Ott nincs szükségünk olyanokra, amilyen te vagy. Ott fiatalok kellenek. Te csak menj inkább Kanadába. Ott talán akad számodra munka.
Én, uram, a rossz egészségemmel, abba a hideg világba? Hát mit szól ehhez, uram? Mégis, mit? Csak ketten voltunk testvérek. Szégyell ő engem talán? Hát lehet az, hogy az egyik testvér szégyellje a másikat? Mit tettem én rosszul, hogy erre jutottam? Tudom, hogy egy senki vagyok, nobody, egyszerűen senki. Nincs pénzem, egészségem sincs, fiatal se vagyok, családom sincs. Csak ez az egy testvérem. Hova menjek most már? Nincs a világon egy ország, mely az enyém lenne, se egy otthon, melyet magaménak mondhatnék. Én tudom, hogy elutazom oda, ahová senki sem akar utazni. Még egy év, kettő, talán öt, folyton más engagement, és egyre kevesebb pénz, egyre rosszabb környék.
Mert ugyan, kinek kell most már az öreg Sam?”
Harmadnap már nem találtam Samet a kávézóban. Abe-t is hiába kérdeztem (már, ha így hívták), nem ismerte, azelőtt nem is látta.
Még a valódi nevét sem tudom.
Most már csak Sam marad, a világcsavargó, magányos magyar, Debrecenből…
Ille István
