Amit nem tudunk megbocsátani!? Felfordult az életem!

evapatocs írta:

..és leginkább önmagunkat...
Ha ez megtörténik,vagyis a felismerés tudatossá vált,a többi mondhatom már nem fontos...

Kattints a kibontásához...

no Barátosném való igaz...,hogy önmagunk fel-megismerése a lényeg...hiszen minden ember boldogságra vágyik az életében...vagy is megtalálni azt az állapotot...,és persze azt az élethelyzetet....,amelyben kiegyensúlyozottak és boldogok lehetünk....sztem az emberekben csak van valami hiányérzet...., valami megfoghatatlan vágy....önmaguk beteljesítésére....és még akkor is...,ha látszólag minden rendben van...és valójában tuti...,hogy ez a hiányérzet ösztökél bennünket arra....,hogy egyszer csak...elkezdjünk kutatni végső boldogságunk forrása után....ami nem is oly egyszerű....
azt gondolom...,hogy a legfontosabb biza nekünk embereknek...a saját személyiségünk és képességeink...az az önmagunk tényleges megismerése....mert csak igy leszünk képesek megismerni a másikat...a boldogságunkat....
Barátosném azért nagy bajnak itélem meg...,hogy sajnos az emberek gyakori elégedetlenségüknek oka az....,hogy nem ismerik igazán önmagunkat....,valamint nincsenek tisztába...az életünk tényleges értelmével és céljaikkal....amik a legfontosabbak...és sajnos sok sok ember problémája...,hogy a külvilág kínálatát szemlélgetve.... kutatnak a boldogság után...,és pont ez miatt....nem indulunk el egy sajátos-önmagunk belső útján, amely út biza az önmegvalósítás útja lehetne....önmaguk és értékeink-tulajdonságaink felkutatására....,igy viszont csak a kiábrándultság és az állandó negativumok azok...amivel szembesülünk-nek...nem boldogok...
sztem minden embernek megkell ismernie a valós énjét-jellemvonásait....hiszen csak eme meg-felismerés alapján képes...a saját önmagához tartozókat betudni a belsőjében....s csak igy tud eljutni...az örök lelki békéjéhez...,boldogságához...no meg csak igy lel a harmóniák sokaságához...
a lényeg lényege a magam részéről...,hogy felkell ismerjük helyesen....,hogy mik azok amik nem tartoznak az igazi énünkhőz..., és mi az valójában...,ami ténylegesen mi saját ömagunk vagyunk....

Erre csak annyit:
Vannak dolgok, amit meg lehet bocsájtani, de nem lehet elfelejteni!
Egyénfüggő, hogy ki mit bocsájt meg...

andrew1980 írta:

Erre csak annyit:
Vannak dolgok, amit meg lehet bocsájtani, de nem lehet elfelejteni!
Egyénfüggő, hogy ki mit bocsájt meg...

Kattints a kibontásához...

Valóban így van. :..:

andrew1980 írta:

Erre csak annyit:
Vannak dolgok, amit meg lehet bocsájtani, de nem lehet elfelejteni!
Egyénfüggő, hogy ki mit bocsájt meg...

Kattints a kibontásához...

sztem mindent meglehet bocsájtani...hiszen az alap ugye ugy hangzik...,hogy minden ember saját maga alkotja és teremti meg az útját az életében....s mely életben a vétkek-hibák...de a megbocsájtás is benne foglaltatik....
mivel minden ember szeretetre és boldogságra vágyik...és ezért tennie is szükségeltetik...talán a haragra a nem megbocsájtásra használt energiáját csak a pozitivumokra kellene forditania...és a megbocsájtás...,mint pozitivum...csak is jó irányba vezetheti az ember útját....ami valójában szeretettel van kikővezve....
véleményem szerint...az az ember aki nem tud és nem képes megbocsájtani...az önmaga is bőven hibás a vele szembeni sérelmekben mi több gyenge....és életét szenvedés fogja kisérni....

<iframe width="240" height="175" src="http://www.youtube.com/embed/s0uLwKaC_d0" frameborder="0" allowfullscreen></iframe>

Az ember legnagyobb erénye a megbocsájtás képessége.

Olvassátok el ezt a történetet, mostanában találtam.
Vagy igaz, vagy nem, de nagyon élethűnek tűnik.

Várom a véleményeiteket

Hello 0101234!

Elolvastam mind a két történetet. Nagyon megható, de őszintén szólva én nem hiszem, hogy igaz. Amolyan kitalált szerelmesregény szaga van - pasi szemszögből.
"Charlie élete" című történet pedig igazság szerint igazolni láttatják velem, hogy ahogy a "Minden pasi egyforma" topikban is írtam a férfiakban a birtoklási vágy nagyon bennük van, és akkor sem hajlandók lemondani a nőről, ha az már nem az övék.
Azt még hozzátenném, hogy szintén igazolni láttatják velem: az ember az évek előrehaladtával megváltozik. Megváltoznak az érzéseik, még akkor is ha csak egy idealizált álomhoz próbálnak is ragaszkodni. Még szerencse, hogy a történetben lévő pasi nem rúgta fel az életét egy ilyen álom miatt.

Megbocsájtás hatalom

Megbocsájtás az egy érzelmi folyamat,nem belátás kérdése.
Kialudt magától egy érzelem ami összekötött a sérelemmel, ez nagyon nagy feltétele a felejtésnek, tudjam elfelejteni.
Nem lehet elhatározni érzelmeket.

Megbocsájtáshoz nagyon nagy hatalom kell:hatalom érzelmek felett ,emlékezés és felejtés felett.
Nem megy úgy ,hogy kimondom -ezt kimondani nagyon könnyű,de mi van mögötte.
Az emberi megbocsájtásban nem nagyon hiszek ,nem nagyon hiszek az elfejtésben.
Mennyi sérelmet őrizünk konzerválunk dédelgetünk és görcsösen fogjuk.

Saját erőből kevés ember képes megbocsájtani,kell hozzá:barát,szülő, hit.
Nagyon keveseknek sikerül.

Minden emberi helyzet egyedi,mindenki cipel egy keresztet,kinek könnyebb,kinek nehezebb jutott.
Nehéz pálcát törni és ítélkezni mások élete felett.
Ilyenkor mindenki bölcselkedővé válik,de lehet abban az élethelyzetben ő lenne,nem bírná és ő se tudná mit tegyen.
Tanácsot könnyen osztogatni,mint kalácsot.

" A gyenge nem tud megbocsátani.A megbocsátás az erősek tulajdonsága.
Mahatma Gandhi

"A szemet szemért vakítja meg az egész világot."
(Mahatma Gandhi)

livingstons írta:

Megbocsájtás az egy érzelmi folyamat,nem belátás kérdése.

Kattints a kibontásához...

Megbocsájtani az elmével nem lehet,ahhoz a szivet kell "megszólitani"...

Sziasztok!

A téma elindítása óta eltelt két év és én bevallom teljesen megfeledkeztem róla...
De most így olvasgatva a hozzászólásokat, és átgondolva az akkori változásokat ami mára kiforrottá vált, azt gondolom sokkal könnyebb megbocsátani mint gondolnánk, felejteni már kevésbé...
Megkönnyebbültté tesz, felszabadít, és azt gondolom a megbocsátás nem más, mint egy felesleges teher elengedése, ne cipeljük tovább... hiszen csak nekünk fáj, csak nekünk nyomja vállunkat, szívünket, lelkünket... és itt nem a megcsalásra gondolok csak, hiszen az életben megannyi bántás ér amit meg kell bocsátani---> tovább kell lépni.
Hiszen az út hosszú, és ha minden követ amiben megbotlunk a vállunkra veszünk és cipeljük, csak összeroskadunk egy idő után a súly alatt. És nem marad egy idő után más csak az hogy a keserűséget tápláljuk a keserűség elhatalmasodik, a keserűség felemészt.. Nem haragudhatok másra mert fájdalmat okozott, hiszen csak azért tudott mert én megengedtem neki.. ok és okozat.. Én boldog ember akarok lenni, és jobb, nem csak magam számára magam felé, hanem azoknak is akik fontosak! FONTOSAK... És azt a mosolyt adni mindenkinek ami mögött nincs harag, nincs gyűlölet.. csak tisztaság és szeretet
Mi a megbocsátás?- egy erény, egy felszabadító érzés, egy megkönnyebbülés

A családon belüli erőszak más pszichológiai erőszak formái

Sértegetés és elutasítás

A sértegető és elutasító családtag célja a rombolás. Ő az, aki folyamatosan és fölényesen kritizál, válogatás nélkül, és bizony gyakran ok nélkül.
A sértegető és elutasító magatartással azt üzeni: „méltatlan vagy hozzám, méltatlan vagy a szeretetemre”. Az ilyen családtag bünteti a partnerét, mindenképpen nyomatékosítani szeretné a benne dühöngő haragját.


Nagy teher.

Fenyegetés és vádaskodás

A fenyegetés a bántalmazás szándékának hangoztatása. Úgy is szokták nevezni: a gyűlölet kommunikációja. A fenyegető magatartás célja, hogy rettegésben tartsa a családtagot, hiszen átláthatatlan, meddig tart a fenyegető önkontrollja, akinek szavaiból és metakommunikációjából is ádáz gyűlölet sugárzik. A fenyegető, vádaskodó magatartású emberek gyakran vádolják áldozataikat jellemtelenséggel, gyengeelméjűséggel, tűrhetetlen magatartással. A fenyegetés és a vádaskodás általában úgy történik, hogy a fenyegetett személynek minél kevesebb módja legyen a védekezésre.

Lekezelés és mellőzés

A fölényes, lekezelő viselkedés, a gúnyolódás, a másik ember mellőzése, semmibe vétele arra irányul, hogy áldozata önértékelését zsugorítsa, énképét összetörje. Aki ellen a pszichológiai erőszaknak ezt a formáját alkalmazzák, annak folyamatosan kétségbe vonják a tudását, műveltségét, fizikai erejét, felkészültségét. Mivel a segítségét szinte sosem veszik igénybe, hajlamossá vélik arra, hogy feleslegesnek érezze magát, és beletörődjön, hogy mindenre alkalmatlan, és talán nem is érdemel jobb bánásmódot.

Nehéz ezt méltósággal elhordozni,még ha rövid vagy hosszú távra is kell eltűrni.

livingstons írta:

Fenyegetés és vádaskodás

A fenyegetés a bántalmazás szándékának hangoztatása. Úgy is szokták nevezni: a gyűlölet kommunikációja. A fenyegető magatartás célja, hogy rettegésben tartsa a családtagot, hiszen átláthatatlan, meddig tart a fenyegető önkontrollja, akinek szavaiból és metakommunikációjából is ádáz gyűlölet sugárzik. A fenyegető, vádaskodó magatartású emberek gyakran vádolják áldozataikat jellemtelenséggel, gyengeelméjűséggel, tűrhetetlen magatartással. A fenyegetés és a vádaskodás általában úgy történik, hogy a fenyegetett személynek minél kevesebb módja legyen a védekezésre.

Lekezelés és mellőzés

A fölényes, lekezelő viselkedés, a gúnyolódás, a másik ember mellőzése, semmibe vétele arra irányul, hogy áldozata önértékelését zsugorítsa, énképét összetörje. Aki ellen a pszichológiai erőszaknak ezt a formáját alkalmazzák, annak folyamatosan kétségbe vonják a tudását, műveltségét, fizikai erejét, felkészültségét. Mivel a segítségét szinte sosem veszik igénybe, hajlamossá vélik arra, hogy feleslegesnek érezze magát, és beletörődjön, hogy mindenre alkalmatlan, és talán nem is érdemel jobb bánásmódot.

Nehéz ezt méltósággal elhordozni,még ha rövid vagy hosszú távra is kell eltűrni.

Kattints a kibontásához...

Na igen... Aki ebben él sokszor nem is lát kiutat, a világa mint ha összezsugorodna, és csak várja hogy valahogyan majd elmúlik... De általában nem múlik, sőt csak rosszabb lesz. Ezt felismerni egyedül azt hiszem nem is lehet, feldolgozni meg még inkább..
Magam példájából élve, mint Nőként, mint emberként képes megsemmisíteni az embert, és a "gyógyulás" egy gyötrelmes folyamat, és önmarcangolással, bizalmatlansággal, és még számtalan olyan tényezővel jár amit külön, külön sem egyszerű megélni..
De érdemes a ráébredni a világra, érdemes megjárni a poklot, nem beletörődve...
Csak az első lépés nehéz ami az én esetemben a kapcsolat bontása volt, majd folyamatosan mikor "régi"- új öntudatra ébredtem, hullottak a mázsásnak érzett terhek le..
Ma már nem gondolok haraggal a bántó személyre, hiszen tudom Én is legalább annyira hibás voltam a kialakult helyzetért. De felejteni nem lehet, de talán nem is kell, hiszen azok a lélekben keletkezett sebek mindig emlékeztetnek arra, hogy merről indultam, és merre tartok...

vero17 írta:

Sziasztok!

A téma elindítása óta eltelt két év és én bevallom teljesen megfeledkeztem róla...
De most így olvasgatva a hozzászólásokat, és átgondolva az akkori változásokat ami mára kiforrottá vált, azt gondolom sokkal könnyebb megbocsátani mint gondolnánk, felejteni már kevésbé...
Megkönnyebbültté tesz, felszabadít, és azt gondolom a megbocsátás nem más, mint egy felesleges teher elengedése, ne cipeljük tovább... hiszen csak nekünk fáj, csak nekünk nyomja vállunkat, szívünket, lelkünket... és itt nem a megcsalásra gondolok csak, hiszen az életben megannyi bántás ér amit meg kell bocsátani---> tovább kell lépni.
Hiszen az út hosszú, és ha minden követ amiben megbotlunk a vállunkra veszünk és cipeljük, csak összeroskadunk egy idő után a súly alatt. És nem marad egy idő után más csak az hogy a keserűséget tápláljuk a keserűség elhatalmasodik, a keserűség felemészt.. Nem haragudhatok másra mert fájdalmat okozott, hiszen csak azért tudott mert én megengedtem neki.. ok és okozat.. Én boldog ember akarok lenni, és jobb, nem csak magam számára magam felé, hanem azoknak is akik fontosak! FONTOSAK... És azt a mosolyt adni mindenkinek ami mögött nincs harag, nincs gyűlölet.. csak tisztaság és szeretet
Mi a megbocsátás?- egy erény, egy felszabadító érzés, egy megkönnyebbülés

Kattints a kibontásához...

Ahogy korábban is írtam, anyósom mondta mindig: megbocsátani lehet, de felejteni nem. A "hűség" topikban is írtam számomra egy "barát" hűtlensége volt a legnagyobb pofon az életemben. Az azóta eltelt időben úgy érzem megbocsátottam neki, de elfelejteni SOHA nem fogom. Lehet, hogy ti ezzel nem értetek egyet, ha viszont az ember minden bántást, sérelmet megbocsátás után elfelejt, akkor újra és újra megbántják, átgázolnak rajta. Én úgy gondolom, ha másért nem is, azért mindenképpen emlékezni kell, hogy a későbbiekben már ne tudjanak megbántani.

vero17 írta:

De érdemes a ráébredni a világra, érdemes megjárni a poklot, nem beletörődve...

Ma már nem gondolok haraggal a bántó személyre, hiszen tudom Én is legalább annyira hibás voltam a kialakult helyzetért. De felejteni nem lehet, de talán nem is kell, hiszen azok a lélekben keletkezett sebek mindig emlékeztetnek arra, hogy merről indultam, és merre tartok...

Kattints a kibontásához...

Egyet értek veled, bár én úgy érzem nem voltam hibás, a "barát" tisztában volt azzal, milyen ember vagyok; hogy ha beszélni akarok az engem ért fájdalomról (apukám és anyósom egy hónap különbséggel haltak meg egymás után), akkor úgyis elmondom neki. Nem érdekelte más, csak az, hogy minden apró részletet tudjon rólam. Kritizált, hogy miért nem járok feketében; miért hamvasztják apukámat és miért nem koporsós temetés volt; amikor pedig eljöttek a temetésre a főnökömmel együtt a "búcsúztató ember" utolsó szavánál hátraarcot vágtak és elhúztak a balfenéken, anélkül, hogy az anyámhoz odamentek volna résztvétet nyílvánítani. És ami a legrosszabb az összes ember, aki ott volt azt kérdezte, hogy kik voltak, mert mindenkinek feltűnt ez a viselkedés.
Amikor visszamentem dolgozni és nem számoltam be neki életemről érzelmeimről, minden féle hülyeséget terjesztett rólam: a párom éheztet (fogytam 12 kilót), ver, terrorban tart stb.

Ja, egyébként ez a "barát" a kollégám. Egy irodában dolgozunk, az asztalunk egymással szemben van.

cat34 írta:

Egyet értek veled, bár én úgy érzem nem voltam hibás, a "barát" tisztában volt azzal, milyen ember vagyok; hogy ha beszélni akarok az engem ért fájdalomról (apukám és anyósom egy hónap különbséggel haltak meg egymás után), akkor úgyis elmondom neki. Nem érdekelte más, csak az, hogy minden apró részletet tudjon rólam. Kritizált, hogy miért nem járok feketében; miért hamvasztják apukámat és miért nem koporsós temetés volt; amikor pedig eljöttek a temetésre a főnökömmel együtt a "búcsúztató ember" utolsó szavánál hátraarcot vágtak és elhúztak a balfenéken, anélkül, hogy az anyámhoz odamentek volna résztvétet nyílvánítani. És ami a legrosszabb az összes ember, aki ott volt azt kérdezte, hogy kik voltak, mert mindenkinek feltűnt ez a viselkedés.
Amikor visszamentem dolgozni és nem számoltam be neki életemről érzelmeimről, minden féle hülyeséget terjesztett rólam: a párom éheztet (fogytam 12 kilót), ver, terrorban tart stb.

Ja, egyébként ez a "barát" a kollégám. Egy irodában dolgozunk, az asztalunk egymással szemben van.

Kattints a kibontásához...

Bevallom könnyekbe lábadt a szemem :12: olvasva a történetedet, és teljesen át tudom érezni azt amiről írtál... Hiszen akik fontosak talán joggal várnánk el tőlük, hogy támaszunk legyen amikor szükségünk van rá, ne csak akkor legyenek jelen mikor mosolyogni kell...

Hát igen, azt hiszem nem kell sok magyarázat a fentiekhez...

Sziasztok,

velem egy éve történt valami amit még most sem tudok megbocsátani, pedig nagyon-nagyon sokszor próbáltam, de nem ment.

A párommal ezért jutott el oda a kapcsolatunk, hogy 1 hónapja szakítottunk.

A megismerkedésünk elején ültem az irodában, dolgoztam és csörgött a telefonom, egy lány volt, és azt mondta, hogy az újdonsült párommal van és hogy kinézte a telefonjából a számomat... Az exem területi képviselő és több napos úton volt és elvitte magával az exét.. aki előttem volt a barátnője és nem szólt nekem erről. Akkor tudtam meg mikor a lány felhívott ,hogy ott van vele akkor tudtam meg.. Gondolhatjátok... Majdnem elájultam. A lány meg mondta nekem ,hogy ő még szereti a páromat meg hogy milyen rossz hazugságban élni bla,bla... Na én leraktam a telefont és írtam a páromnak egy "kedves" sms-t hogy menjen a fenébe....
Aztán mikor hazajött megbeszéltük elmondta hogy nem volt köztük semmi, csak a csaj szarul volt és elvitte magával és azért nem szólt, mert tudta hogy úgysem engedem meg... Bocsánatot kért, én meg mondtam, hogy megbocsátom, mert nem csalt meg, kap még egy esélyt...
De sajna ez az ex nem tűnt el az életünkből, mert ők nagyon jó barátok, ehhez még hozzátartozik az is, hogy kedves párom a volt feleségével élt együtt, mert válás után nem tudták eladni a közös házat...
Tehát volt egy exfeleség, egy exbarátnő is a képben. Az exfeleséggel nem lehetett mit csinálni, őt elfogadtam, ez van, ahhoz képest jól ki is jöttünk. De az excsaj, na az már más tészta volt. Kértem 1000x hogy ne találkozzon vele, szakítsa meg vele a kapcsolatot , de nem tette, mert azt mondta nem jelent neki semmit se, nem kell aggódnom.... De, sose bocsátom meg neki ezt.... Ez vezetett szépen a dolgok végéhez... nem tudom megbocsátani akármennyire is szeretném, egyszerűen nem megy... (((

igen!

Szerintem a legnehezebben elviselhető az elutasítás.
Ha valaki egyszer feltenné a kérdést, hogy mi a legnagyobb lelki teher az emberen, némi bizonytalansággal talán azt lehetne felelni, hogy az elutasítás és a bűntudat. Ritka ember, aki meg tudja bocsátani az elutasítást, azt, hogy "nem kellesz", akár szerelemben, akár munkatársnak ajánlkozva, segítő szándékát nyilvánítva.
Az emberiség története is testvérgyilkossággal kezdődik: Káin nem tudja elviselni, hogy az Úr elutasította az ő áldozatát, és Ábelét fogadta el.

A másik alig elviselhető sérelem a bűntudat. Az ember erkölcsi ítélete önmaga felett. A külső elítélést még csak elviseli az ember, Isten haragját majd leimádkozza, de ha egy személyben ő a bíró és a vádlott is - ugyan kihez fordulhatna? S ha a nárcisztikus önimádat nem teng túl valakiben, akkor nincs szigorúbb és kegyetlenebb bíró saját magánál.

Hazugság is nehezen elviselhető sérelem az biztos.a másik becsapása,átvágása nehéz lelki teher.