Anacreonteum Brigetióból
[Spyr. megj. - a szoveg meg javitasra, ellenorzesre var.]
Anacreonteum Brigetióból
Szilágyi János György
A múlt század hatvanas éveinek vége felé Harmatta János egy görög feliratos kámea fényképét adta át nekem közlésre abban a reményben, hogy versesszövegének tanulmányozásában szívesebben mélyednék el, mint ô akkori munkái közben. A fényképet (1. kép), amelynek negatívját 52.334 szám alatt a Magyar Tudományos Akadémia Régészeti Intézete ôrzi, Barkóczi László szíves közlése szerint ô juttatta el Harmattához, és a felvétel az ô vezetésével készült Zalaváron Keleti Károly intézô gyûjteményében. A gyûjtô korábban segédintézôként Szônyben volt alkalmazásban, és ott szerezte más tárgyakkal együtt az itt elôször reprodukált kámeát. A gyûjtemény és tulajdonosa késôbbi sorsáról egyelôre semmilyen adat nem ismert. A nyilván sardonyból készült kámea szélei három helyen kitöredeztek, de a világos színû fölsô rétegében ovális keretbe foglalt, hat sorra tagolt verses felirat teljesen ép, és jól olvasható:
ΛΕΓΟΥΣΙΝ
ΑΘΕΛΟΥΣΙΝ
ΛΕΓΕΤΩΣΑΝ
ΟΥΜΕΛΙ ΜΟΙ
ΣΥΦΙΛΕΙ ΜΕ
ΣΥΝΦΕΡΙ ΣΟΙ
Kissé laza magyar fordításban:
Fecsegnek össze-vissza.
Fecsegésük meg se hallom.
Te ölelj csak, jól fog esni.
Nem kultikus és nem funeráris tartalmú, a betûformák alapján a Kr. u. 3. századnál nem korábbi görög verses szöveg elôkerülése Brigetióban egyelôre magában álló, de a pontos leletkörülmények hiánya ellenére sem gyanúra késztetô jelenség. Kulturális környezetének jellemzésére elég csak néhány brigetiói leletre utalni, többek közt a korábban elôkerült ezüst császárbüsztre és vas diatretumra, az ékszerek, vésett kövek, kisbronzok és kôemlékek sokaságára,1 és mindezek felett a falfestészet kiemelkedô mûvészi jelentôségû emlékeire: egy lakóház falának a tatai múzeumban ôrzött emblémáira a görög és római mitológiából vett latin feliratos jelenetekkel, valamint az 1992-ben megindult rendszeres ásatások egymást követô magas mûvészi kvalitású falfestményeire, egy kozmikus asztrális szimbolikájú boltíves mennyezetre és újabban egy peristylos ház falán ábrázolt jelenetekre,2 nem feledkezve meg arról a tizennyolcéves korában elhunyt brigetiói ifjúról, akit apja által állított szarkofágjánakfelirata mint omnibus studiis liberalibus
eruditust („a tudományokban jártas”) örökített meg.3 Nem áll magában a kámea a Brigetióban elôkerült görög nyelvû feliratok között sem, de a tucatnyi ismert szöveg nagyrészt egy-két szavas sír és üdvözlô formula, vagy görög betûkkel írt mágikus szöveg.4 Az utóbbiak nyilvánvalóan nem feltételeznek görög nyelvismeretet, és a többi sem igényelt mélyebb nyelvtudást, mint korunkban a latin nyelvû rituálé szövege a szertartáson résztvevôk túlnyomó többségénél, de az biztosra vehetô, hogy a görög beszéd élôszóban jóval elterjedtebb volt a dominánsan görög nyelvû tartományokból nagy számban beköltözött katonák, kereskedôk,mesterek közt, mint amit az eddig elôkerült feliratok tükröznek.5 Mindezek ismeretében is óvatosnak kell azonban lenni, ha a kámeát mint Brigetio szellemi kultúrájának dokumentumát akarjuk értékelni. Tágabb értelemben véve ugyanis a versesfelirat szövege nem egyedi példány. A császárkornak elsôsorban késôbbi felében kedvelt, gyakran hasonló kivitelû vésett kövek sorából éppen széleskörû elterjedtségével emelkedik ki.6 Az ismert vagy valószínûsíthetô lelôhelyek tanúsága szerint nemcsak a Római Birodalom európai területein volt ismert, hanem Kis-Ázsiában és talán Észak-Afrikában is.7 Nem áll magában a pannoniai leletek között sem, sôt az egyetlen hiteles ásatáson feltárt példánya Aquincumban, a Bécsi út 102.szám alatti telken került elô egy nôi csontvázat tartalmazó kô szarkofágban.8 (Egy másik állítólagos pannoniai provenienciájú példány Ozora környéki lelôhelye még további hitelesítésre szorul.9) Az aquincumi leletbôl kitûnik, hogy tulajdonosa a kámeát függôként a nyakában hordta, és ez lehetett legalábbis a leggyakoribb, ha nem is egyetlen módja a hasonló darabok használatának. A brigetiói kámea sérülései alighanem a talán nemesfém keretbôl10 való vigyázatlan kiemelésének a nyomai.Hogy az azonos szövegû kámeáknak legalább egy része nem mechanikus sokszorosítással készült, azt meggyôzôen bizonyítja a brigetiói példány is. A hellénisztikus korban kialakult görög köznyelvben általánossá vált itacizmus, az ei iorthográfiai változat helyett ugyanis a 4. és 6. sorral, valaminta szöveget tartalmazó többi ismert példánnyal ellentétben az 5.sorban a ΦΙΛΕΙ alak jelenik meg. Nem véletlenül, mert különben a sor eggyel kevesebb betûbôl állna, mint a három fölöttelevô. Ezt a problémát azonban egyedül a brigetiói példányvésôje oldotta meg így, az aquincumin például növénydísz van a sor végén, a British Museumbelin pedig egy fattyú M.11 Ha így szorosabb értelemben mégis egyedi példánynaktekinthetjük a brigetiói kámeát (hacsak a közöletlen vagy számomra ismeretlen darabok közt nem fordul elô az 5. sor azonos változata), a szöveg lényegében azonos fogalmazásban távoli területeken való általános ismertsége egyfelôl gyakorlatilag kizárja azt a lehetôséget, hogy helyben vagy akár Pannoniában készült, másfelôl megengedi azt a feltevést, hogy tulajdonosa nem értette a szöveget, hanem mintegy divattárgyként, a feliratot a dekoráció részének tekintve viselte nyakában a függôt, ahogy manapság a trikók és pulóverek angol amerikai feliratait sem értik feltétlenül a viselôik. Az a néhány görög nyelvû verses szöveg, amit egyelôre Pannoniából ismerünk,12 a verselés alacsony szintjén álló, banális tartalmú sírfelirat, részben nyilvánvalóan magasabb színvonalú, olykor klasszikus szövegekbôl kiragadott frázisokkal feljavított fogalmazvány, és költôi kvalitásukat tekintve általában nem különböznek ezektôl – az alighanem importált Lupus verset is beleértve13 – az igényesebb, személyhez kötött tartalmú és jórészt helyben íródott latin verses feliratok sem,14 bár azt, hogy igény volt rájuk, tanúsítja a kétségtelenül pannoniai megrendelésre, bár aligha helyben készült Seuso tál distichonos felirata is, bárhol fogalmazták meg. A kámeán olvasható vers azonban más kategóriábatartozik.15 Mind stilisztikailag, mind metrikailag hibátlan, és azelsô hemiambust követô két ún. anacreoni sor alapján is a császárkor egész folyamán, legalább az 1–6. században élô anakreóni versek (Anacreontea) egyike. A legtöbbet ezek közül az a 9. század táján keletkezett, hatvan versbôl álló gyûjtemény tartalmazza, amely az Anthologia Palatinához csatolvamaradt fenn.16 A gyûjtemény, amely máshol fennmaradt da-rabokkal is kiegészíthetô, paradigmatikus formában mutatja,mivé lett az archaikus görög líra egyik legnagyobb költôjénekszellemi hagyatéka a római kor századaiban.17 Az utánzás szándékos és olykor kimondott, de a versengés (aemulatio) minden jele nélkül. A metrumok arra a két sor fajtára korlátozódtak, amely a brigetiói és aquincumi kámeáról ismert versben is szerepel; Anakreón használta ôket, de távolról sem kizárólagosan, mert verseinek zenéje, amirôl olyan keveset tudunk, jóval változatosabb lehetett, mint az írott dokumentum alapján is biztosan éneklésre szánt császárkori Anacreonteumoké. Szókincsük mind a szavak változatosságát,mind költôi értékét tekintve lehangolóan szegényes, a mondatok struktúrája a lehetô legegyszerûbb. A téma: bor és szerelem versus öregség és halál. Mindez anakreóni is, de valahogy úgy viszonyul az ô költészetéhez, mint a falvédô verseké Petôfiéhez. „A félmûveltek verseinek” nevezte ôket egyik méltatójuk,18 némileg találóan, csak kérdés, nem jelenti-e ez közönségük túlzottan homogén elképzelését, mert a trivialitás uralma – úgy tûnik – képes maga alá gyûrni a társadalmi és mûveltségbeli különbségeket. Az anakreóni dalok az élet banális alapigazságainak mozaikdarabjaiból építkeztek. Egy-egy fél, egész vagy akár kétsoros „találat” minden mélyebb összefüggés nélkül, tetszés szerint kapcsolódhatott másokhoz. Így a brigetiói kámea háromsora is csak elsô pillantásra egyetlen szerves egész: többször fordul elô csak az elsô két sor, vagy csak az utolsó önmagában,vagy akár más anakreóni vagy nem anakreóni versekkel összekapcsolva.19 Ez azonban a ma ismert hasonló jellegû császárkori görög dalköltészet jó részére jellemzô, arra a részére is, amelyet – elsôsorban pusztán a metrika különbsége alapján – nem sorolnak az anakreóni dalok közé. Az egyetlen ebben a sorban, amelynek dallama is fennmaradt, a koppenhágai Nemzeti Múzeumban ôrzött sírtáblára vésett Seikilos dal 20 szövege alapján az Anacreonteával azonos szellemi és költôi színvonalon áll, zenéjérôl pedig összehasonlító anyag híján nem lehet objektív véleményt alkotni; ahogy Szabolcsi Bence mondogatta: ki tudja, talán egy 1. századi Kemény Egon volt a zeneszerzô. Ennek a túlnyomórészt, bár nem kivétel nélkül leginkább a múlt században mûdalnak nevezett mûfajhoz hasonlítható költészetnek az egykorú népszerûségét vizuális szemléletességgel mutatja a Lyontól északnyugatra fekvô Autunban talált 2. századi színes padlómozaik Anakreón fiktív portré-ábrázolásával (2. kép) hitelesített, két darabból álló Anacreonteum antológiája, mindkettô az Anacreontea gyûjteményben fennmaradt versekbôl kiemelve.21 „A félmûveltek költészete” megjelölés került szóba fentebb ezekkel a versekkel kapcsolatban. De meggondolást érdemlô kérdés, hogy ez az értékelés, ha a kifejezés egyáltalán találó,minden körülmények közt negatív elôjelû-e, hogy esztétikai értéküket nem írhatja-e felül olykor társadalom vagy társadalmi csoport formáló hatásuk. Különösen kiélezett ez a kérdés a 20. századi magyar kultúrával kapcsolatban, amelyben elsôsorban Bartók és Kodály munkássága nyomán esztétikai és tudományos szempontból egyaránt leértékelôdött a korábban uralkodó mûdalok, „magyarnóták” zenéje (és kevésbé elemzett költészete). Csakhogy mit kezdjünk a Szabolcska Mihálytól ebben a tekintetben alig különbözô Ady vagy a már Bartók és Kodály úttörô publikációinak ismeretében nyilatkozó Kosztolányi „cigányzene”-kedvelésével? Vagy azzal, hogy Basilides Mária, Tóth Aladár egykori szavaival „a koncertdobogó fejedelemasszonya”, felejthetetlen oratórium elôadások, Bach és Schubert estek énekese, a Bartók és Kodály által közzétett népdalok egyik legnagyobb hatású propagálója egy interjúban legfôbb kedvencének a„Végigmentem az ormódi temetôn…” kezdetû dalt nevezte? Úgy tûnik, az ítélet nem lehet globális, nem mellôzheti a kortól és környezettôl is függô érzelmi és közösség-formáló tényezôket.22 A végsô kérdés tehát: tényleg lehet és kell-e abszolút értelemben dönteni klapancia verselés és nagyköltészet között? Egyetlen példa a kérdés bonyolultságának illusztrálására. Az újonnan papyruson felfedezett, lényegében teljes versében Sapphó öregségét siratja.23 A vers negyedik (West által kiegészített) sorában a legtriviálisabb tünet fogalmazódik meg:
(...Hosszú hajszálaim feketébôl fehérek lettek; Agócs Péter prózafordítása)
Az öregedésnek ezt a sok változatban megfogalmazott (például alapvetôen máshangon Kosztolányi: Múlt este kissé lehajoltam…), számtalanszor visszatérô diagnózisát szó szerint azonos formában jól ismerjük egy az elmúlt század elsôfelében keletkezett mûdalból: „Fekete hajadból lassan hófehér lett”.24 Szerzôje ,Erôss Béla adótisztviselô 25 természetesen nem ismerhette a Sapphó-verset, amely Agócs Péterrel egyetértve számomra is csalódást jelentett. Igazságosan? Ha Sapphónak legalább néhány teljesen vagy majdnem teljesen fennmaradt versét nem ismernénk, annak kellene igazat adni, aki jónéhány Sapphó-töredék remekmû voltának titkát éppen töredékes fennmaradásában látja… Ezen a ponton emlékezni kell arra, hogy a gondolatnak az archaikus görög lírában egy másik, szinte, de csak szinte azonos fogalmazása is fennmaradt, egy sornyi töredék Anakreóntól:
Devecseri Gábor fordításában:
Majd, ha hószín szál vegyül már fekete fürtjeim közé.
Pusztán töredék volta miatt kopott le róla a trivialitás? Vagy erre válaszképpen mintegy a császárkori „mûdal” fô képviselôinek katalógusaként kell olvasni a Gelliusnál (Noctes Atticae XIX. 9.4) fennmaradt történetet, hogy egy lakomázótársaságnak, mikor a symposionhoz érve zenét akart hallgatni, az énekesek Anacreonteát és Sapphó-dalokat (Sapphica!) adtak elô, néhány egykorú költô (talán az akkori Erôss Bélák?) mûvei mellett? A szövegbôl nem tûnik ki, ami az egykorú olvasóban – és a dalok hallgatóiban – nyilván föl sem vetôdött, hogy Sapphica Sapphó eredeti verseit vagy azoknak az anakreóni dalokhoz hasonló késôi elsekélyesített utánzatait jelenti-e,27 de semmiképpen nem zárható ki, hogy magát az általuk ismert sapphói költészetet sorolták ennek a születésnapi összejövetelnek a résztvevôi az anakreóni dalokkal és az egykorú szerzeményekkel azonos, Gellius által erotica dulcia et venustaként („édes és bájos szerelmi dalok”) jellemzett mûfajba.Csakhogy a végsô kérdésre feleletet keresve, arra, hogy kinek, mikor és miért ócska verselés az Erôss Béláé és megrendítô nagyköltészet az Anakreón sor, itt és most nehéz volna továbbmenni a tagadhatatlanul szubjektív catullusi válasznál:nescio, sed fieri sentio – nem tudom, csak érzem, hogy így van. Nem felejtve ugyanakkor, hogy másképpen hangzik és visszhangzik akár szóról szóra ugyanaza verssor is a Kr. e. 600 körüli Lesboson, másképp a 6. században a samosi tyrannos udvarában vagy a peisistratosi Athénban és másképp két és fél évezreddel késôbb egy közép-európai nagyvárosban, nem utolsósorban pedig másképpen görögül, mint magyarul.
Jegyzetek
1 Császárbüszt: Radnóti A., FolArch 6 (1954) 49–61.; Vas diatretum: Nagy L., ArchÉrt(1930) 111–123.; ékszerek és gemmák: Gesztelyi T., Gemmák és gyûrûk Brigetióból,Tata, 2001 és utóbb Borhy L. – Számadó E., Gemmák, gemmás gyûrûk és ékszerekBrigetióból, Komárom, 2003; kisbronzok (magángyûjteményekben): Paulovits I.,ArchÉrt (1942) 216–245.; a kôemlékek mindmáig legteljesebb gyûjteménye: BarkócziL., Brigetio (DissPann II. 22), Budapest, 1944–1951.2 A tatai falképekrôl egyelôre a legjobb reprodukciók: Bíró E., II. századi falfestményBrigetióból, Tata, 2001. A festett boltozat: Borhy L., Pannoniai falfestmény, Budapest,2001. A peristylos-ház festményeirôl lásd most Borhy L., Minerva 17 (2006) Nr. 5, 32.3 RIU II, Budapest, 1976, 196–197., no. 557.4 Legteljesebb gyûjteményük: Kovács P., Corpus Inscriptionum GraecarumPannonicarum (Editio maior), Debrecen, 2001, 24–26., 74–85. sz.5 Lásd errôl legutóbb Kovács P., Corpus, 57–68.6 A mûfajról Furtwängler, A., AG III, München, 1900, 367.; Vollenweider, M.-L., Catal.raisonnée de sceaux, cylindres, intailles et camées (Musée d’Art et d’Histoire de Genève)III, Mainz, 190–191., a 241. számhoz. Gazdag sorozatuk a Content-gyûjteményben:Henig, M., The Content Family Collection of Ancient Cameos, Oxford–Houlton, 1990,6–30. és pl. I.7 Egy adalai magángyûjteményben ôrzött példányról Paribeni, R., MAL 23 (1914) 25.8 Kuzsinszky B., BudRég 10 (1923) 60–62. és 2. 1. kép; Nagy L., Budapest története I.Budapest az ókorban, Budapest, 1942, 623. és 103. tábla; Noll, R., Classica etProvincialia. Festschrift für Erna Diez, Graz, 1978, 154–155. és Taf. 54, Bilkei I., AlbaRegia 17 (1979) 29., 15. sz.; Facsády A., Aquileia Aquincum, Budapest, 1995, 87., 200.sz.; Gesztelyi T., Pannoniai vésett kövek, Budapest, 1998, 39. kép és ehhez 141–142.;Kovács P., Corpus, 28–29., n. 96 (fénykép és rajz).9 Noll, R., Classica et Provincialia, 155., 14. jegyzet.10 Az aquincumi kámea, mint több más példány is, arany foglalatban volt.11 Walters, H. B., Catalogue of the Engraved Gems and Cameos Greek, Etruscan andRoman in the British Museum, London, 1926, 349., 3707. sz., 84. kép, és pontosabbanGuarducci, M., Epigrafia greca III, Roma, 1974, 529., fig. 18 és 8. jegyzet.12 Kovács P., Corpus, 11., 62., 91., 130
Tanulmányok
13 Nagy L., ArchÉrt 52 (1939) 119–122., Révay J., ArchÉrt (1943)144–146.; Egger, R., OJh 39 (1952) 145–150.; Szilágyi J. Gy.,ArchÉrt 90 (1963) 189–192.; Adamik T., ArchÉrt 103 (1976)203–206.14 Róluk Mócsy A., RE Suppl. IX (1962) 769–770.; Bilkei I.: MócsyA. – Fitz J. (szerk.), Pannonia régészeti kézikönyve, Budapest,1990, 267., irodalommal; Németh M., ActaArchHung 41 (1989)99–102. A szövegek teljes kiadása (a CIL III. 3676 kivételével)metrikai kommentárokkal és, részben Nagy Lajos nyomán, Pannonián belül verselési központok elkülönítésének kísérletével:Fehér B., ActaAntHung 38 (1998) 65–102.15 A Pannoniában elôkerült latin nyelvû verses feliratok közül aBrigetióban talált, galliai eredetû agyagmedaillon distichonjahasonlítható talán hozzá (Alföldi A., FolArch 5, 1945, 66.).16 A két legjobb kiadás: Carmina Anacreontea, ed. M. L. West,Bibliotheca Teubneriana, Leipzig, 1984, és Campbell, D. A.:Greek Lyric II, The Loeb Classical Library, London, 1988, 162–247.(angol fordítással és a 4–18. lapon bevezetô tanulmánnyal).17 Az Anacreonteáról máig alapvetô Crusius, O., RE I (1894)2044–2049.; lásd még Danielewicz, J., „Anacreontics as a LiteraryGenre”: ActaClassDebrecen 22 (1986) 41–51. és legutóbb Rosen-meyer, P. A., The Poetics of Imitation. Anacreon and the Ana-creontic Tradition, Cambridge, 1992.
18 Slings, S. R., Mnemosyne 48 (1995) 106.19 Csak az elsô két sor, például Herbert, K., AJA 66 (1962) 337., no.11 és pl. 104; Walters, Catalogue of the Engraved Gems, 348., no.3706; Brouskari, M., The Canellopoulos Museum, Athén, 1985,83–84., no. 413. Csak az utolsó sor, elôtte más metrikájú, ugyan-csak jól ismert szöveggel, például Henig, The Content Cameos,22., no. 40. Csak az utolsó sor: Henig, The Content Cameos, a 40.sz.-hoz (példák).20 Szövege és dallama legutóbb: Anderson, W. D., Music andMusicians in Ancient Greece, Ithaca–London, 1997, 222–227.21 Blanchard, M. – Blanchard, A., RevEtAnc 75 (1978) 268–279. éspl. 11–12.22 Lásd legutóbb Sárosi Bálint kitûnô tanulmányát: „Hiteles népzene”:Holmi 18 (2006) 1062–1069.23 A verset az Ókorban Agócs Péter mutatta be: 2005/4, 14.24 A szájhagyományban kisebb változatokkal, ahogy az anakreónidalok is.25 Sz. 1887. Gulyás–Viczián, Magyar Irók Élete és Munkái 7 (1990)749. szerint fôvárosi kórházi tisztviselô.26 Anacreon, ed. B. Gentili, Roma, 1958, frg. 77.27 Gentili, B., Anacreon, XVIII–XXI. az új szöveget még nem ismer-ve mélyreható különbséget érzett az eredeti Sapphó-versek és azarchaikus görög líra császárkori utánzatai közt.
