Klasszikus újságírós és retorikai fogás egyszerűen őszintének lenni, aminek a legtöbbször olyan hatása van, mintha az ember rettentően radikális lenne. Ezzel a fogással élt Ballai Attila az év legerősebb magyar nyelvű publicisztikájában, aminek külön bukét ad, hogy Orbán Viktor házi újságjában, a Nemzeti Sportban jelent meg a hétvégén.
Az írás arról szól, hogy az élsportban elérhető sikerek ára az, hogy az edzők bántalmazzák a kisgyerekeket. Ezzel a témával sporttémájú publicisztikák ezrei foglalkoztak már - vághatsz közbe ezen a ponton, és teljes joggal.
Csakhogy Ballai képes meglepni, az ő írásának ugyanis az a lényege, hogy ez így van jól, eszi, nem eszi, nem kap mást. Az élsportoló úgy készül ugyanis, hogy sok kis gyereket addig bántalmaznak, amíg néhányukból nem lesz bajnok.Az írás azzal kezdődik, hogy a szerző egy gyermekbántalmazó edzőről olvasott a napokban, és már épp megrettent volna, hogy pedofíliáról volt szó az ügyben, amikor rájött, hogy a célkeresztbe került edző mindössze verbálisan terrorizálta és alázta a tanítványait. Ami „napjaink értékrendjében" – teremt távolságot a szerző ironizálva – „gyermekbántalmazásnak számít".
„Csakhogy ez esetben az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta” – zárul a nyitó bekezdés.
Ezen a ponton a hüledező olvasó esetleg még hihet abban, hogy ez a felütés csak az irónia különösen csípős, száraz formája, ám ez az illúzió a későbbiekben gyorsan elpárolog. Szerzőnk a következőkben ugyanis a magyar sport máig legendás edzőfiguráit sorolja példaként – névvel és név nélkül – arra, hogy a nagyok mindig is bántalmaztak, de jöttek is szépen az eredmények.
Ballai sorban megértő védelmébe veszi
1.) a bokszedzőket, akik a hozzájuk első alkalommal ellátogató gyerekeket direkt jól összeverették.
2.) A gyerekeket papuccsal verő úszóedzőket. Ez a rész külön történelmi, nem hiszem, hogy született volna korábban olyan, széles közönségnek szánt, mainstream írás, amiben így méltatják a segédeszközzel történő gyerekverést:
„Gyermekbántalmazó volt az összes úszószaki, aki reggel hatkor az alig húszfokos vízbe úgy kényszerítette be a didergő kicsiket, hogy ha vonakodtak, strandpapuccsal a fenekükre húzott.”
3.) Széchy Tamás „úszópápát”, aki egy általa edzett, tizenkét éves kisfiúnak azt a becenevet adta, hogy „Tetű”.
4.) Kercsó Árpád hokiedzőt, aki nyitott pályán sanyargatta a legkisebb hokisokat.
5.) Laurencz Lászlót, a női kéziválogatott kapitányát, amiért ocsmányul beszélt a csapattal a szünetben.
Ez utóbbi példa azért külön vicces, mert az egész cikk kifejezetten a gyereksportolók bántalmazásáról szól, tehát a szerző szemében a nők olyanok, mint a gyerekek.
A cikk második fele azzal a személyes vallomással indul, hogy
„Első edzőm, Isten nyugosztalja, nemcsak gyermekbántalmazó, hanem méretes tulok is volt, ami azért is fájó, mert a tőle elszenvedett traumákért cserébe én nem kaptam semmit.”Miket írna, ha nem bántalmazzák személyesen?
Hamar kiderül, hogy Ballai ilyen jelenetekre emlékszik még édesbús nosztalgiával a saját gyerekkorából:
„A napközis tanító néni lendületes körmösöket osztogatott favonalzóval – a szüleim nem panaszolták be, inkább örültek, amiért védekezésként kicsire vágatom a körmeimet –, Pista bácsi meg úgy adta a kokit, hogy a nagyobb hatás kedvéért a középső ujjára húzta a kulcskarikát.”Most következik a fantasztikus írás legtalányosabb része. A szerző a saját lányáról írja meg ugyanis, hogy neki is olyan edzője volt, aki miatt sírva fakadt:
„(...) a pici lányommal is megesett, hogy amikor a méltán legendás utánpótlás-úszóedző, „Kóla bácsi” instruálta, felé fordulva mindig csak azt rebegte, igen, igen, de ahogy átnézett a medence túlpartjára, rám, sírásra görbült szájjal suttogta, nem akarok úszni járni.”
A megejtő őszinteségű publicisztikából kiderül, hogy Ballai a saját gyereke esetében titokzatos okból nem volt annyira belátó a gyerekkínzókkal, mint úgy általában:
„Nem is járt, csak néhány hétig, mert abban egyeztünk meg, ne szenvedjen a gyerek.”De ez fantasztikus módon kicsit sem rengette meg azt az egy mondattal később leszögezett véleményét, hogy
„Ez az egyik megoldás. A másik, hogy marad. És olykor szenved, mert ez a versenysport sajátja. Koroktól, korszellemektől, divatoktól, diliktől függetlenül.” Tehát a versenysport sajátja, hogy szenved a gyerek, a jó edző meg eszerint megadja neki a szenvedést? Azt hiszed, én vagyok a szemét? Az írás így folytatódik a fent idézett mondat után:
„Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. Továbbmegy, fut, úszik, teker, amikor a többiek már megállnak. Mert azt hiszik, nem bírják tovább. Pedig bírnák – ha hiányzik a belső tűz, akkor külső segítséggel. Ilyenkor jön az edző, a szakember. Aki megtöri a csemete ellenállását, egóját, ha úgy tetszik, akaratát.”Akiben esetleg még mindig az mocorgott volna, hogy Ballai végig viccelt, legkésőbb ezen a ponton megbizonyosodhatott a tévedéséről.
Ballai gyerekkínzó edzője akkor kínoz jól, ha az áldozat és szülei még pont nem jelentik fel miatta:
„A vérbeli utánpótlásmester egyik fő erénye ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át.”A cikk annyira vad, hogy ezen a ponton nehéz elképzelni, miről fog szólni az innen hátralévő pár bekezdés. Ki nem tudod találni. A puhány jelenkort kinevető szerző metsző iróniával száll bele korunk emblematikus puhánysportjába, a dartsba! Majd végre előjön a farbával: addig volt a szép világ, amíg a küzdősportolók addig küzdöttek, amíg szó szerint össze nem estek. Az Orbán-féle sportlap szerzője két példát hoz, az egyiket 1908-ból, a másikat 1889-bol, amikor a még igazi férfiak által edzett John Sullivan és Jake Kilrain bokszolók 75 meneten át csépelték egymást, míg utóbbi össze nem roskadt.
A fantasztikus, programadó írás legvége újabb gúnyolódás azokon a modern cukorbaba sportágakon, amelyek esetében az edzők nem szokták kínozni a tanítványaikat: rohadj meg csicska darts, szégyelld magad, gördeszka!
Szily László
Az írás arról szól, hogy az élsportban elérhető sikerek ára az, hogy az edzők bántalmazzák a kisgyerekeket. Ezzel a témával sporttémájú publicisztikák ezrei foglalkoztak már - vághatsz közbe ezen a ponton, és teljes joggal.
Csakhogy Ballai képes meglepni, az ő írásának ugyanis az a lényege, hogy ez így van jól, eszi, nem eszi, nem kap mást. Az élsportoló úgy készül ugyanis, hogy sok kis gyereket addig bántalmaznak, amíg néhányukból nem lesz bajnok.Az írás azzal kezdődik, hogy a szerző egy gyermekbántalmazó edzőről olvasott a napokban, és már épp megrettent volna, hogy pedofíliáról volt szó az ügyben, amikor rájött, hogy a célkeresztbe került edző mindössze verbálisan terrorizálta és alázta a tanítványait. Ami „napjaink értékrendjében" – teremt távolságot a szerző ironizálva – „gyermekbántalmazásnak számít".
„Csakhogy ez esetben az a rossz hírem, hogy a klasszissá érett sportolók jelentős része annak idején elszenvedte a gyermekbántalmazást; és nem egyszer, hanem némelyikük naponta” – zárul a nyitó bekezdés.
Ezen a ponton a hüledező olvasó esetleg még hihet abban, hogy ez a felütés csak az irónia különösen csípős, száraz formája, ám ez az illúzió a későbbiekben gyorsan elpárolog. Szerzőnk a következőkben ugyanis a magyar sport máig legendás edzőfiguráit sorolja példaként – névvel és név nélkül – arra, hogy a nagyok mindig is bántalmaztak, de jöttek is szépen az eredmények.
Ballai sorban megértő védelmébe veszi
1.) a bokszedzőket, akik a hozzájuk első alkalommal ellátogató gyerekeket direkt jól összeverették.
2.) A gyerekeket papuccsal verő úszóedzőket. Ez a rész külön történelmi, nem hiszem, hogy született volna korábban olyan, széles közönségnek szánt, mainstream írás, amiben így méltatják a segédeszközzel történő gyerekverést:
„Gyermekbántalmazó volt az összes úszószaki, aki reggel hatkor az alig húszfokos vízbe úgy kényszerítette be a didergő kicsiket, hogy ha vonakodtak, strandpapuccsal a fenekükre húzott.”
3.) Széchy Tamás „úszópápát”, aki egy általa edzett, tizenkét éves kisfiúnak azt a becenevet adta, hogy „Tetű”.
4.) Kercsó Árpád hokiedzőt, aki nyitott pályán sanyargatta a legkisebb hokisokat.
5.) Laurencz Lászlót, a női kéziválogatott kapitányát, amiért ocsmányul beszélt a csapattal a szünetben.
Ez utóbbi példa azért külön vicces, mert az egész cikk kifejezetten a gyereksportolók bántalmazásáról szól, tehát a szerző szemében a nők olyanok, mint a gyerekek.
A cikk második fele azzal a személyes vallomással indul, hogy
„Első edzőm, Isten nyugosztalja, nemcsak gyermekbántalmazó, hanem méretes tulok is volt, ami azért is fájó, mert a tőle elszenvedett traumákért cserébe én nem kaptam semmit.”Miket írna, ha nem bántalmazzák személyesen?
Hamar kiderül, hogy Ballai ilyen jelenetekre emlékszik még édesbús nosztalgiával a saját gyerekkorából:
„A napközis tanító néni lendületes körmösöket osztogatott favonalzóval – a szüleim nem panaszolták be, inkább örültek, amiért védekezésként kicsire vágatom a körmeimet –, Pista bácsi meg úgy adta a kokit, hogy a nagyobb hatás kedvéért a középső ujjára húzta a kulcskarikát.”Most következik a fantasztikus írás legtalányosabb része. A szerző a saját lányáról írja meg ugyanis, hogy neki is olyan edzője volt, aki miatt sírva fakadt:
„(...) a pici lányommal is megesett, hogy amikor a méltán legendás utánpótlás-úszóedző, „Kóla bácsi” instruálta, felé fordulva mindig csak azt rebegte, igen, igen, de ahogy átnézett a medence túlpartjára, rám, sírásra görbült szájjal suttogta, nem akarok úszni járni.”
A megejtő őszinteségű publicisztikából kiderül, hogy Ballai a saját gyereke esetében titokzatos okból nem volt annyira belátó a gyerekkínzókkal, mint úgy általában:
„Nem is járt, csak néhány hétig, mert abban egyeztünk meg, ne szenvedjen a gyerek.”De ez fantasztikus módon kicsit sem rengette meg azt az egy mondattal később leszögezett véleményét, hogy
„Ez az egyik megoldás. A másik, hogy marad. És olykor szenved, mert ez a versenysport sajátja. Koroktól, korszellemektől, divatoktól, diliktől függetlenül.” Tehát a versenysport sajátja, hogy szenved a gyerek, a jó edző meg eszerint megadja neki a szenvedést? Azt hiszed, én vagyok a szemét? Az írás így folytatódik a fent idézett mondat után:
„Abból lesz valaki, aki naponta képes áttörni a saját fájdalomküszöbét, túllendülni a vészes oxigénadósságán. Továbbmegy, fut, úszik, teker, amikor a többiek már megállnak. Mert azt hiszik, nem bírják tovább. Pedig bírnák – ha hiányzik a belső tűz, akkor külső segítséggel. Ilyenkor jön az edző, a szakember. Aki megtöri a csemete ellenállását, egóját, ha úgy tetszik, akaratát.”Akiben esetleg még mindig az mocorgott volna, hogy Ballai végig viccelt, legkésőbb ezen a ponton megbizonyosodhatott a tévedéséről.
Ballai gyerekkínzó edzője akkor kínoz jól, ha az áldozat és szülei még pont nem jelentik fel miatta:
„A vérbeli utánpótlásmester egyik fő erénye ezért az, hogy felismeri a határt, amíg épít, és nem rombol, roncsol. Ha pedig felismerte, addig megy el, de nem lépi át.”A cikk annyira vad, hogy ezen a ponton nehéz elképzelni, miről fog szólni az innen hátralévő pár bekezdés. Ki nem tudod találni. A puhány jelenkort kinevető szerző metsző iróniával száll bele korunk emblematikus puhánysportjába, a dartsba! Majd végre előjön a farbával: addig volt a szép világ, amíg a küzdősportolók addig küzdöttek, amíg szó szerint össze nem estek. Az Orbán-féle sportlap szerzője két példát hoz, az egyiket 1908-ból, a másikat 1889-bol, amikor a még igazi férfiak által edzett John Sullivan és Jake Kilrain bokszolók 75 meneten át csépelték egymást, míg utóbbi össze nem roskadt.
A fantasztikus, programadó írás legvége újabb gúnyolódás azokon a modern cukorbaba sportágakon, amelyek esetében az edzők nem szokták kínozni a tanítványaikat: rohadj meg csicska darts, szégyelld magad, gördeszka!
Szily László
