"Rendre gyanús, ha valakinek sok régi barátja van. A kevés súrlódás mögött gyakran ritka az érintkezés is, arról nem is szólva, hogy a barátságok többnyire észrevétlenül kopnak el; ha csak nem töri őket derékba az ilyen-olyan féltékenység vagy a pénz.
Akad sajnos a régi barátság kelléktáramban szinte mindenre példa. A bölcsészkari cimborám tizenévek hallgatása után keveredett elő a mély semmiből, és bő havi fizetésemmel párolgott el. Nem mondom, hogy meglepetésemre, mert igazából, ott, a körúti automata előtt toporogva, ahogy felé nyújtottam a zsíros bankjegyeket, sejtettem, soha többé nem látom. Sem őt, sem a pénzt. Valamiért mégis odaadtam neki, talán, mert vannak drámák, amiket le kell játszani, léteznek mondatok, melyeket ki kell mondai, van, aminek meg kell történnie.
Gyerekkorom és ifjúságom, sőt, fiatal felnőttkorom legfontosabb barátja, a fiú, akinek elképesztően sokat köszönhetek, a megtérésekor billent ki az életemből. Elkövettük mindketten a fontos kicsi hibákat, az apró vétkek pedig gonoszak és kártékonyak, az ember nem akarja őket jóvátenni, azt hiszi, megy tőlük az élet tovább. Menni megy, csak másképpen. A barátom nem hívőnek, mindjárt szerzetesnek szegődött, beköltözött az egzotikus rendházba, a szegedi bérleményben édeskömény és füstölő illat volt. Ma sem tudom, mit kellett volna másképpen csinálni, ő ott akart lenni, én meg úgy látogattam, mintha kórterembe mennék, vágytam kilépni a szabadba. Ugyanazok voltunk, akik addig, és persze önhittek, hogy a mi barátságunk, a gyerekkor talapzatával, meg a rá húzott húsz évvel együtt bármit kibír. Mire újra civil lett, valami megrepedt, kétségbeesve igyekeztünk megtalálni a régi másikat az újban. Meglepően hamar feladtuk. Legutóbb egy tüntetésen futottunk össze, száraz tokaji borral kínált, felelőtlenül a palackból ittuk, a járvány közepén, a téren harsogott a zene, akadtak szép másodpercek, amikor összeszikráztak a mondataink, néha nevettünk is, és ma már tudom, ez is sok, több mint ami általában jut.
A középiskolás, öröknek hitt barátomat a járvány alatt veszítettem el, harmincnál is esztendő után. A karantén magánya feleslegessé és néha gonosszá tette az embereket, félrecsúsztak a nyakkendők meg a mondatok. Igaz, az életformánk régóta nem tűrte a másikét, nem szerették egymást az idegen elvárások, a széttartó vágyak. Mert amit tettem, azzá váltam. Mert amit tett, azzá vált.
A karantén levélfolyamában képesek voltunk a környezetvédelmen összeveszni, melyikünk életformája hajtja vesztébe a bolygót. De a kakaskodás valójában arról szólt, hogy nem lehet minden érdek és érték fölötti barátság. Muszáj, hogy legyenek zsámolyok, amelyre mindketten leülnénk. És nekünk már egy rozoga hokedli sem maradt a közösből. Fáj, gyakran gondolok rá, de tudom, mire mit mondana, és ha van rá erőm, beszéltetem magamban, még azt is hagyom, hogy szidjon. És végeredményben ez sem kevesebb, mint az utóbbi évek fegyelmezett levelei voltak."
Akad sajnos a régi barátság kelléktáramban szinte mindenre példa. A bölcsészkari cimborám tizenévek hallgatása után keveredett elő a mély semmiből, és bő havi fizetésemmel párolgott el. Nem mondom, hogy meglepetésemre, mert igazából, ott, a körúti automata előtt toporogva, ahogy felé nyújtottam a zsíros bankjegyeket, sejtettem, soha többé nem látom. Sem őt, sem a pénzt. Valamiért mégis odaadtam neki, talán, mert vannak drámák, amiket le kell játszani, léteznek mondatok, melyeket ki kell mondai, van, aminek meg kell történnie.
Gyerekkorom és ifjúságom, sőt, fiatal felnőttkorom legfontosabb barátja, a fiú, akinek elképesztően sokat köszönhetek, a megtérésekor billent ki az életemből. Elkövettük mindketten a fontos kicsi hibákat, az apró vétkek pedig gonoszak és kártékonyak, az ember nem akarja őket jóvátenni, azt hiszi, megy tőlük az élet tovább. Menni megy, csak másképpen. A barátom nem hívőnek, mindjárt szerzetesnek szegődött, beköltözött az egzotikus rendházba, a szegedi bérleményben édeskömény és füstölő illat volt. Ma sem tudom, mit kellett volna másképpen csinálni, ő ott akart lenni, én meg úgy látogattam, mintha kórterembe mennék, vágytam kilépni a szabadba. Ugyanazok voltunk, akik addig, és persze önhittek, hogy a mi barátságunk, a gyerekkor talapzatával, meg a rá húzott húsz évvel együtt bármit kibír. Mire újra civil lett, valami megrepedt, kétségbeesve igyekeztünk megtalálni a régi másikat az újban. Meglepően hamar feladtuk. Legutóbb egy tüntetésen futottunk össze, száraz tokaji borral kínált, felelőtlenül a palackból ittuk, a járvány közepén, a téren harsogott a zene, akadtak szép másodpercek, amikor összeszikráztak a mondataink, néha nevettünk is, és ma már tudom, ez is sok, több mint ami általában jut.
A középiskolás, öröknek hitt barátomat a járvány alatt veszítettem el, harmincnál is esztendő után. A karantén magánya feleslegessé és néha gonosszá tette az embereket, félrecsúsztak a nyakkendők meg a mondatok. Igaz, az életformánk régóta nem tűrte a másikét, nem szerették egymást az idegen elvárások, a széttartó vágyak. Mert amit tettem, azzá váltam. Mert amit tett, azzá vált.
A karantén levélfolyamában képesek voltunk a környezetvédelmen összeveszni, melyikünk életformája hajtja vesztébe a bolygót. De a kakaskodás valójában arról szólt, hogy nem lehet minden érdek és érték fölötti barátság. Muszáj, hogy legyenek zsámolyok, amelyre mindketten leülnénk. És nekünk már egy rozoga hokedli sem maradt a közösből. Fáj, gyakran gondolok rá, de tudom, mire mit mondana, és ha van rá erőm, beszéltetem magamban, még azt is hagyom, hogy szidjon. És végeredményben ez sem kevesebb, mint az utóbbi évek fegyelmezett levelei voltak."