A téli bakancs nyaralása
Cipősszekrény sötét alján,
Július hó derekán,
téli bakancs fohászkodik,
klumpapárnak panaszkodik.
„Nyár van, hőség, nagy a bundám,
áztatnám a Balatonnál.
Télen sokat használnak,
erdőben bennem vadásznak.
Taposom a havat, jeget,
de melegben csak pihengetek.
Elunom a bakancslétet,
ha itt kell lennem még félévet!”
A klumpapár csak bólogat,
nem állhatja a sok panaszt.
„Drága Bakancs, bőven nyár van,
nincs hiányod szabadságban.
Hallottuk a kabátgombot,
amint reggel így mormogott:
Hej, ha lenne vonatom,
meglátnám a Balatont,
felülnék rá s robognék,
míg feltűnik a nagy kékség.
De összvagyonom a kabátom,
hátam húzza mindenáron.
Elmennék én, Isten bizony,
csak lenne már egy vonatom.”
Örömében úgy ujjongott,
Bakancsnyelve majd’ kiugrott.
„Remek, klumpa, hisz ez remek!
Tudom már, hogy mit teszek!
Nem kell vonat, minek bérlet,
hisz lépésem hétmérföldes.
Lemegyek a Balatonhoz,
s elviszem a kabátgombot.”
Azzal rögvest ki is ugrott,
fűzője csak úgy lobogott.
Felkiáltott a fogashoz,
s ekképp szólt a kabátgombhoz:
„Gyere ki a gombházadból,
gyere pajtás, a bakancs szól!”
Kénytelen és kelletlen,
ébredt a gomb hirtelen.
Előbújt a kabát alól,
szemén még az álompor.
„Ki az, mi az, ki keres?
Nyílik már a kikelet?
Éjjel van még, drága Bakancs,
hagyj békét, ez nem parancs,
kérve kérlek, hadd nyugodjak,
a reggel még vagy fertály nap.”
„Hallgass meg, te álmos gomb,
az álmodat most félrevond.
Ha elmennél a Balcsira,
meghívlak egy fuvarra.”
Erre a gomb nagyot nézett,
„ez a bakancs megigézett”
S elfogta a Balaton-vágy,
Hogy beleborzongott a kabát.
„Mennék, bakancs, mennék Veled,
csak a ballonkabát nem enged.
Cipelem a hátamon rég,
nincs szívem őt itt hagyni még.”
„Rá se ránts, jó gombpajtás,
velünk jön a szélkabát!
Viszem én a hátamon,
a kalandból ő is kapjon.”
Megörvendtek mindketten,
útra keltek együtt menten.
Hát ahogy ott mendegélnek,
a sarokban egy kísértet!
Kampós lába, hosszú nyaka,
a frászt hozta az utazókra.
Derengő fény szűrődik be,
rávetül a kísértetre.
Leesik a szívről a kő:
hiszen ez az esernyő!
Bakancs így szól könnyebbülten:
„Esernyő, az idő milyen?”
„Hetek óta nem esett,
a sarokban csak senyvedek.
Nem kell már az esernyő,
ha napos, derűs az idő.
A világot csak úgy látom,
ha egyúttal jól megázom.
Nem tesz jót az egészségnek,
elmehetnék már selejtnek.”
Gomb és Bakancs összenézett,
mosolygott és gondolt egyet.
„Esernyő, ha meg nem sértünk,
kirándulunk, gyere velünk.
Lemegyünk a Balatonra,
többé nem is jövünk vissza.”
„Mennék én is, hanem nézd csak,
kampómon tátong egy hézag.
Nehezebben megyek én már,
vénebb vagyok az országútnál.”
Közbeszól a kabátgomb
„Hát csak ennyi lenne a gond?
Ne is törődj azzal többet,
eszembe is jut egy ötlet:
A bakancsba beleugrasz,
s így már könnyebb lesz az utad.
A bakancsba Te, Rád meg én,
rádfűzöm a kabátcímkém.”
Bakancs erre jót nevetett,
„Menjünk így, ha tetszik Nektek!”
Bakancs, s benne az Esernyő,
rajta a kabát libegő.
Így mentek ők messzi-tova,
Míg kiértek az országútra.
Megálltak a bokrok mellett,
Körülnéztek, s általmentek.
A túloldalon szél támadt,
örvényt kavart és egy tárgyat.
A gomb felkiált, „Nem értem!
Hogy repül, ha szárnya nincsen?”
Kör alakú ütött-kopott,
visz a szél egy vén kalapot.
Az esernyő megszólítja,
„Mit keres itt, bátyámura?”
„Hej, ha még csak keresnék,
de nyugalmat nem lelék.
Visz a szellő már hét napja,
lábak híján lettem rabja.
Voltam én már csatornában,
fészek alja fecskeágyban.
Volt már szebb is, nem tagadom,
mikor ültem kobakokon.
Védtem vöröst, szökét, barnát,
kopasznak hiányzó haját.
De karimámon nagy lyuk nyílt,
nem találtak erre gyógyírt.
Mi lettem hát, tudjátok meg,
madárijesztőnek süveg.”
Az Esernyő megszánja,
szolgálatát ajánlja.
„Hallgasson meg, kalap bá,
elmegyünk mi világgá.
A Balatonig visz az utunk,
Vendégfuvart vállalunk.
Üljön az esernyővégre,
S vesszőfutásának vége.”
„Ejnye hát no, fiatalok,
nem vagyok én olyan konok!
Csatlakozom Tihozzátok,
és esernyőt lovagolok.”
Ment tovább a kis csapat,
Bakancs lépett húsz araszt.
Benn’ utazik Esernyő,
Bakancs jó kis túracipő!
Esernyőn a széldzseki,
irigyelné mindenki!
Rajta csüng a vén Kalap,
most már ő is így halad.
Szántód, Földvár, Szárszó, Szemes
Fonyódliget, Bélatelep.
S Fenyvesről már egész közel
a pompázatos Keszthely.
Hétmérföldes túrabakancs,
egy-kettőre itt van a strand.
Örülnek már jó előre,
A parton leülnek egy kőre.
Elérték a magyar tengert,
s mit a csapat megérdemelt,
egy jó pihenőt eltöltenek,
a víztükörben gyönyörködnek.
Csónak, halász, száka, csuka.
vitorlás és vízibringa.
Hekk és fagyi, dinnye, lángos,
a magyar gyomor ettől álmos.
A labancok is jönnek sorra,
pizzát kérnek – ó te balga!
Badacsonyban a bor helyett,
csak német kér komlólevet.
Törődik is ezzel Kalap,
örül, hogy már végre szabad!
Gomb és Bakancs elégedett,
Esernyő is megpihenhet.
Ekkor meglátja egy halász,
hogy ott hever a négy barát.
Felujjong és lehorgonyoz,
odarohan a kis csapathoz.
Megszeppenve, mozdulatlan,
ülnek, várnak, mi lesz mostan?
Megragadja a kalapot,
Fejébe húzza hamarost.
„Nini, itt egy likacska,
Béla bá majd befoltozza.”
Mert Béla bának hívták őt,
a balatoni kalapmentőt.
Most a kabát kerül sorra,
mindjárt leszakad a gombja!
„Gomb híján biz’ semmi haszna
de segít rajta tű meg cérna.”
Az esernyőt is felkapja,
Kinyitja és forgatja.
„Látom itt meg nagy a hézag,
de nem kell ide, csak egy gézlap.
Bekötözzük, megragasztjuk,
s máris eltűnik az orrlyuk.”
Bakancs marad utoljára,
hallgatózva sorsát várja.
A halász szeme felragyogott,
ilyen topánt sose látott!
„Velem jössz, Te szépek szépe,
Te leszel a lábam éke!
Felhúzlak, ha halászok,
El többé már nem ázok!”
Így esett a négy baráttal,
elhajóztak a halásszal.
Gombnak gondja nincs kabátra,
megerősödött a szála.
Kalapot is befoltozták,
Esernyő sem hasad tovább.
Elmondtunk már mindent sorra,
De vajon mi lett Bakancs sorsa?
Világot lát, főleg tavat,
fogják a sok szálkás halat.
Vígan élnek így a tavon,
éljen, éljen a Balaton!
Üdv, (M)Anó