*post: 4854294 írta:Nyefi cica története
Csak most találtam rá erre a cicás topikra, pedig régi bútordarab vagyok CH fórumon.
Elöljáróban: Az elmúlt harminc évben macskákkal osztom eg az életemet. Macskabarát vagyok, és ezt idegen macskák is azonnal megérzik rajtam. Volt egy teknőctarka kámeaperzsa cicám, a Mirr-murr. Ő már sajnos nincs velünk, idős korára rákos lett, el kellett altatni. Még velünk van Dolly, a ragdoll, aki 16 éves, de hála Istennek remek kondícióban van, olyan játékos, és nagy bohóc, hogy aki először látja fiatal cicának gondolja. És sajnos csak múlt időben, volt a Nyefi, a talált macska. Az ő történetét szeretném elmesélni nektek.
Egy késő esti órában hazafelé mentem az autómmal a közeli kisvárosból. Én falun lakom. Szakadt a havas elő, igazi november végi ronda idő volt. Az egyik falun áthajtva, az út közepén egy kis macskát láttam kucorogni, pont a felezővonalon. Lelassítottam, hogy el ne gázoljam. Mivel a cica nem ment odébb, megálltam. Továbbra sem mozdult. Kiszálltam, hogy odébb vigyem. Ahogy kézbe vettem, éreztem, hogy csont és bőr, olyan sovány, valamint át van ázva a bundácskája, és reszket. A Mirr-Murr macskám már megvolt akkor. No mondom, ahol egy macska elfér, ott elfér kettő is. Hazavittem. Otthon meleg vízzel megfürdettem, megszárítottam, és kiderült, hogy egy nagyon helyes kis cicát hozott elém a sors. Kapott egy kis langyos tejet, meg egy kevés parizert. Nem akartam elsőre sokat adni neki enni, mert a kiéhezett állat ha telefalja magát, bele is pusztulhat, akár a kiéhezett ember, ha bezabál. Így kezdődött a cica élete nálunk. A Nyefi nevet azért kapta, mert olyan gyengécske volt, hogy nyávogni sem bírt, csak nyefegni.
A jó bánásmód, és a a jó koszt megtette a hatását, nagyon szép macskává cseperedett, aki emberfeletti szeretettel, ragaszkodással csüngött családunk minden tagján. Igazi gazdájaként viszont engem fogadott el. Volt néhány alom kiscicája is. Ekkor derült ki, hogy ő egy félperzsa cica, mert az összes kölyke olyan volt, mintha fajtatiszta perzsa macskák lettek volna. Gondolom, az anyja megeshetett egy nem fajtatiszta macskától, a kölyköket pedig a "gondos" gazdi kihajigálta, mint értéktelen szaporulatot. Ha tudná mit veszített a Nyefiben! Mivel sokat is foglalkoztunk vele, kiderült, hogy nagyon értelmes, és nagyon szófogadó jószág. Semmivel sem volt butább, mint egy kutya, akivel foglalkozik a gazdája. Első perctől szobatiszta volt, és körülbelül harminc szót ismert. Ismerte azt is, hogy nem szabad.
Gondolom az éhezés hatására, amint megélt mielőtt rátaláltam, egész életében bulimiás volt, amíg ennivalót látott, evett. Mindazonáltal nem etettem agyon, nem is hízott el.
Nagyon szeretett a fürdőszobában a kád körül rendetlenkedni, ha valaki fürdött, és ettől az sem vette el a kedvét, hogy párszor beleesett a kádba.
Már egy éve velünk volt, amikor a Dollyt, a ragdollt hoztuk a tenyésztőtől. Féltünk, hogy Nyefi esetleg féltékeny lesz, és bántani fogja, de első perctől barátsággal fogadta, és kölykeként bánt vele.
Több, mint 10 évig élt velünk nagy szeretetben. Nagy vadász volt, ő nem maradt bent éjszakára, mindig kikéredzkedett. Csak nagyon kemény hideg teleken maradt benn éjszaka is. Szinte minden reggel egér volt a lábtörlőn, gyakran több is. Nagy vadász volt. Az egereket gondosan fejjel az ajtó felé, egymás mellé helyezte el. Mindig nagyon megdicsértem, az egerek meg mentek a kukába. Néha madarat is fogott, ezért megdorgáltam, és mondtam neki: NEM SZABAD! Hamar megtanulta, hogy ennek nem örülök. A madarakat sajnos továbbra is megfogta, viszont nem jött dicsekedni velük, mint az egerekkel.
Nagyon boldog cicaélete volt. Kertes házban lakunk, nagy vadászterülete volt. Sajnos egymás után használta el a hét életének minden darabját. De nagy túlélő volt. Egyszer, amikor éppen a vemhessége vége felé volt, elütötte egy autó. Rohantunk vele az állatkórházba, ahol megszülesztették, és megoperálták a törött lábát. Egy kiscicája pusztult el, a többi megmaradt, és ő is meggyógyult. Egyszer napokra elmaradt, már komolyan aggódtunk érte. Aztán a hálószoba ablak alatt, az orgonabokor tövében találtam rá. Az egyik hátsó lába akadhatott bele valahol valami csapdába, vagy hurokba. Félig le volt szakadva. A macskán látszott, hogy lemondott magáról. Mintha az lett volna a tekintetében, hogy látjátok mi lett belőlem? Megértem, ha így már nem kellek. Megint állatkórház, műtét, és ezt is megúszta. Hét hónap múlva már nem is sántított.
Három éve történt, már elmúlt tíz éves, amikor egy hideg téli estén harci zajra lettem figyelmes, ami az udvar irányából jött. Ahogy kinéztem a hátsó ajtón, azt láttam, hogy két, nagytestű idegen kutya a Nyefit abriktolja. Szegény küzdött keményen, a kutyák ketten voltak, és ez sok volt neki. Előfordult korábban is, hogy kutya jött be az udvarra, mert sajnos nem mindenütt a legjobb a drótkerítés, de ő olyan elánnal zavarta ki mindig a betolakodót, hogy az fejvesztve, vinnyogva menekült ki a portáról. De most ketten voltak, és valószínűleg éhesek voltak, ennélfogva elszántak is. A két kutyát nagy nehezen lerugdaltam Nyefiről. aki ezután fújva köpködve bemenekült a pincébe. Aggasztóan nagy vérnyomot hagyott maga után. Utána mentem, és villanyt gyújtottam, hogy megtaláljam. A sarokba, egy üres kartondobozba bújt el. Még mindig lihegett szegény. Ellenkezés nélkül tűrte, hogy kiszedjem onnan. Elhűlve láttam, hogy a bal-hátsó lábát szétroncsolta valamelyik kutya állkapcsa. Csak egy bőrdarab tartotta. Irány a nyíregyházi állatklinika, ahogy megoperálták, a törött csontot velőűri sínnel rögzítették. Azt mondták, ha két hét múlva a kontroll vizsgálat szerint megindul a csontosodás, megmarad a lába. Ha nem, amputálni kell.
Sajnos nem maradt meg a lába, amputálni kellett. El voltam keseredve, sírással küszködtem. Még most is, hogy ezeket a sorokat írom, pedig évek teltek el azóta. Nagy türelemmel viselt minden megpróbáltatást, emberek tanulhatnának tőle. A klinikán azt mondták, három lábbal is teljes életet tud élni a cica. És nekik lett igazuk!
Mire kitavaszodott, Nyefi megtanult három lábon élni. Olyannyira, hogy egy idő után a tetőgerincen láttam három lábon közlekedni. Egy darabig csupasz volt a műtéti terület helye, de visszanőtt a bundája, és a járásán is alig látszott, hogy egyel kevesebb lába van. Megint elkezdett vadászni, megint hozta az egereket a lábtörlőre. Egyik este kikéredzkedett, mert ő nem a macskatepsin végezte a dolgát mint Dolly, hanem kint. És ezzel véget lett a Nyefi történetének. Soha többé nem láttam. Napokig reménykedtem, mert volt korábban is, hogy pár napig elmaradt, de amikor egy hét után sem jelentkezett, az eszem tudta, hogy ennyi volt. Valószínűleg róka fogta meg. Három év telt el azóta, hogy nincs velünk, de a szívem még mindig hazavárja, noha az eszem azt mondja, ez hiábavaló.
Akárhol is nyugszol nagy vadász, legyen az álmod szép.
Kedves Baggins!
Szépen köszönöm megható, gyönyörűséges, igaz cica történetedet.
Nekem is elszorult a szívem, mert sajnos a kutyákat kordában tudjuk tartani, de a cicákat nem. Nekem is életem folyamán, hiszen 66 éves leszek, idén júniusban, több cicám is volt. Mindegyiket szerettem. Kutya-, macska-, tengeri malac, sündisznó szerető "némber" vagyok. A madarakat még most is etetem, s nem ok nélkül. Télen azért, hogy tudják, itt, ezen a portán mindig van enni- és innivaló, mivel "nyögdíjas" vagyok, ráérek még a vizet is megmelegíteni a kis tollasoknak. Ilyenkor pedig azért etetem őket, mert még nem találnak eledelt. S, nem sokára kezdődik a fészek építés, no meg a madár szerelem. Szeretem, amikor itt, a kertemben trilláznak, fütyülnek, s jönnek-jönnek még nyáron is a kiszórt fekete napraforgó magra. Igen, igen,még nyáron is etetem őket. Több barátom szerint eszement vagyok, hiszen akkor találnak eledelt. Többek között, a szépen, mézédesen érő szőlőmet. De bánja a csuda, annyit mindig találok - mármint szőlőből - no meg szilvából, amit én szeretnék megenni, no meg a családtagjaim.
Azt a trillázást nem cserélném fel a csenddel. Tehát etetek.
De most és itt a cicákról írunk.
Sorrendiségben, néhány cicát szeretnék megemlíteni.
Csuri - egy csodálatosan szép szürke cica volt. Lehettem úgy 5-6 éves, amikor édesanyám kapta valahonnan. No, anyám is, de az egész családunk - nem tiszteletlenségből írom - de "bolondulunk" az állatokért. Mindegy nekünk, hogy nyávog- ugat- vagy bármit csinál, mi szeretjük őket.
No, ez a Csuri cicót, nem hibáztam, így hívtuk: cicó, mnden reggel, amikor édesanyám munkába ment, előbb kezében, áthozta nagymamához, ahol én is nevelkedtem. Egy utcában volt a két ház, úgy srévizavé - ha bárki nem ismerné ezt a szót, akkor nem egymással szemben, kissé "eltolva", de az utca két oldalán. Kispestnek abban az utcájában ritkán volt akkoriban autó forgalom, így nyugodtan sétáltak a cicák össze, no meg vissza is. Csuri később, amikor már nagy macskává cseperedett, önállóan indult meg reggel és délután, amit a mai napig sem tudok, hol tartotta a "karóráját"? Pontosan tudta, édesanyám mikor fordul be a sarkon, ő már ott posztolt nálunk a kapuban. S, amikor meglátta, meg is indult feléje. Hihetetlenül okos, csodaszép cica volt.
Smuci - Ő egy éjfekete, csodálatos kandúr volt, nagyanyus cicája. Soha nem felejtem el, mennyire szerette a görögdinnyét
, egy macska, aki "remeg" a dinnyéért, nem tudtunk betelni azzal, amikor a forró nyárban, a teraszon ettük a görögdinnyét, Smuci ott posztolt és kérincsélt. No persze, hogy kapott, de keveset, mert nagyanyus nagyon szerette a macskát, és sehogyan sem fért a fejébe, hogy egy macska eszi a dinnyét. Mindig féltette, no nem a dinnyét, de a cicát, nehogy valami baja legyen. Még az állatorvos is értetlenkedve fogadta a hírt, egy cica, aki ott kérincsélt minden falat görögdinnyéért. Marcipán - Ő a leányom, Zsu cicája volt. Még a panelban laktunk, amikor a lányom a játszótér egyik bokrában egy nagyon pici, ében fekete cicát talált. Úgy, de úgy magához szorította, no igen, akkor lehetett a lányom olyan 3 éves, hogy azt hittem, a cicából a "szuflát" is kiszorítja a nagy szeretetével. Azonnal tudtam, ez a cic a máris a miénk. Csodálatosan szép, rendkívül okos cica volt, szobatiszta, panel lakásunk vécéjében ott volt egy lavór, benne a macska alom és ajtó mindig nyitva úgy, hogy Marcipán ki- és be tudjon jönni-menni. Hihetetlenül tiszta, okos állat volt. Amikor reggel bejött a szobába, "köszönt", valóban, elnyávogta magát, mielőtt felugrott hozzánk, mert nem titkolom, sokszor a lábunknál aludt. Amikor vidékre költöztünk, természetes volt, hogy hoztuk magunkkal. Napokig vigyáztam, nehogy kiszökjön, a kisebbik szobába a lányomhoz zártam be, s elmondtam a lányomnak, hogy napokig nem szabad kiengedni, tudja meg, hogy most már ez az ő otthona. No, amikor kiengedtük, 3 napig nem is jött haza, már a 2. napon sírtunk (kórusban) a cicáért. Kár volt, mert megjött, egészségesen, szerencsére, csak körbe járta az új otthonát, vagy mondhatnám birodalmát. Mivel még kis korában ki kellett heréltetnünk, mert "jelölgetni" kezdett a panel lakásban, így még hatalmasabb lett. Nem is láttam még akkora cicát, 14 kiló volt. Hosszú ideig élt, csak magas vérnyomása lett idős korában, s hiába adtuk a gyógyszert... No, ennyi.
Kaczor - Ő szintén egy csodálatosan szép csíkos kandúr cic volt. Ökölnyi cic korában, a nagy Buksi kutyám lábához ment és ott hízelgett. Bubsi úgy meglepődött, még a száját is nyitva felejtette. Barátságuk az első pillanatokban megpecsételődött, s ez sok évig tartott, Kaczor haláláig. Sajnos, kevesen tudjuk, én sem tudtam, hogy van egy nagyon súlyos macskabetegség, a macska AIDS. Ez emberre nem veszélyes, de a macskák között irgalmatlan pusztítást végez. Szexuális úton terjed. S, mivel Kaczor cicát nem heréltettem ki, ő nem jelölgetett a ház körül, így gondoltam, nem fosztom meg őt a szerelem gyönyörűségétől. Nagyon, de nagyon mérges vagyok - útólag - magamra, megbocsáthatatlan vétek volt, hogy nem miskároltattam ki. Igaz, a környék tele volt "szórva" hozzá hasonló csíkos szépségekkel, de az is igaz, hogy Kaczor minden macska hölgyet meg is ugrott, aki az útjában megállt, az azért, aki meg nem, annak a cicának "utána vetette magát". Jaj, ezt le kell írnom. A padlásra létrán lehetett felmenni, nyitott padlástér volt, azóta ajtó is van rajta, a létrát elvesszük, ha nincs szándékában senkinek a padlásra menni. De ez a történet évekkel ezelőtt volt. Kaczor a mi padlásunkon - éjjel - olyan, de olyan bulit rendezett, hogy ihajja. A környék mind összes macska lánya ott jajgatott, vernyogott. Nem tudtunk aludni a fene nagy "macska-mulatozástól". Hajnalra minden felkerült a padlásra: söprű, papucs, ami a család kezébe került, hogy csönd legyen már végre. Ezek után gyorsan megcsináltattuk a padlást lezáró ajtót. Máig bánom, hogy nem hallgattam az állatorvosunkra, nagyon megsirattam, a kezemben halt meg.
No, a végére hagytam édesanyám cicáját, a Háromszínűt. Ő egy nagyon szép (kimiskárolt) lány cica volt. Fehér-sötétbarna-vöröses bundával, büszke tartásával, okos, gyönyörű cica volt. Édesanyám egyik kedvence, hihetetlen, pedig igaz, 25 éves koráig élt. Az utolsó évében súlyos agyérelmeszesedést kapott, egyik lükeséget a másik után követte el. Soha nem hittem volna, hogy ez a kórság az állatoknál is előfordul. Elaludt, de szép kort élt meg.
*
Igaz, ez egy cicás topic, de mégis ide kívánkozik a történet. Szüleim, fiatal házas korukban a Margitszigeten sétáltak. Egy ember egy szürkés kis "kutyának" a nyakába éppen követ akart kötni, hogy a Dunába lökje. Apám akkor a "kutyának" vélt kedvest elvette tőle és hazahozták. Lorynak nevezték el. Felnevelték, s, ahogyan cseperedett, no meg a szükséges oltásokra elvitték az állatorvoshoz, az orvos egyre csak csóválta a fejét. Nem kutya ez, hanem farkas. Szüleimet nem érdekelte, igaz, apám már az állat kicsi korában ráeszmélt, hogy valami "nem kerek" ennél a jószágnál, nem tudott ugatni, csak vonyítani. De kezes, csodálatosan hűséges, igazi társukká lett. Úgy vigyázott rám, mintha a saját gyereke lennék, úgy tanultam meg járni, hogy a bundájába kapaszkodtam. A saját bőrömön éreztem végtelen türelmét és szeretetét. Az is igaz, hogy idegen hozzánk nem merészkedhetett be, mert olyan, de olyan morgást-vicsorgást rendezett, hogy ember nem volt, aki át merte volna lépni a kertünk küszöbét is. Soha nem szökött meg, utcára apám csak szájkosárral vitte. Mindenki megcsodálta ezüst szürke bundáját, hatalmas termetét. Ki nem mondott TITOK volt, hogy nem mondtuk, nem dicsekedtünk el azzal, hogy igazából nem kutyát, de farkast tartunk.
Szüleim később elváltak, Loryt vidékre, Dédmamához "költöztették". Soha nem bántott még egy tyúkot sem, nem tartották láncon, tudta, mi az ő területe, soha nem szökött, az idegeneket nem tűrte. Nem lehetett csak úgy a kapun senkinek sem bejönnie. Ha Dédihez valaki jött, Loryt be kellett csukni, mert vészjóslóan tudott vicsorogni, még a tisztes távolból is. Szemmel tartott mindenkit és mindent. Az ottani állatorvos is szemet hunyt, hogy Ő valójában nem egy kutya, de igazi farkas. Súlyos szívbetegségben szenvedett, de még így is megélte a 15 évét. Remélem sikerül a fotót feltöltenem, ezen ott látható édesanyám és mellette Lory, immár kifejlett, szürke farkasként. Máig megdobban a szívem, ha Rá gondolok. Mondom én, menthetetlen állat mániákus vagyok.
, hogy beírtál. Jó egészséget, sok-sok örömet kívánok Neked, cicának és családodnak!
mármint a gazdának a "kuss"...
