Nem sűrűn használjuk már a fösvény kifejezést, pedig a 21. század emberétől egyáltalán nem idegen - szerencsére az ellenkezője sem. A főbűnökből négyet körbejáró sorozatunk utolsó részében a fösvénység és az adakozás a téma.
Az adósok börtönét is megjárt Molière a 17. században írta A fösvény című darabját, pedig a főhős kétségbeesett jajongása, amelyet az imádott pénze eltűnése vált ki, egy mai újgazdagról szóló vígjátékban is felcsendülhetne. „Jaj-jaj, szegény pénzem, édes pénzem, egyetlen jó barátom, elszakítottak tőlem! Elragadtak. Oda veled a támogatóm, a vigaszom, a boldogságom. Végem van, végem, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni… Rajta; hamar, rendőrt, csendőrt, ügyészt, bírát, kínzószerszámokat, akasztófát, hóhért! Mindenkit felköttetek, mindenkit, és ha nem lesz meg a pénzem, utoljára magamat kötöm fel.”
WALL STREET-I BOSZORKÁNY
Lássuk tehát, milyenek a fösvények, és igazuk van-e azoknak, akik szánalmasnak, boldogtalannak tartják őket! Az első, talán legfontosabb tulajdonságuk, hogy olthatatlan szerelmet éreznek az anyagi javaik iránt, egyre többet és többet akarnak megszerezni, semmit sem tudnak kiengedni a kezükből. Szűkmarkúak, kicsinyesek, zsugoriak, irigyek, és nem utolsósorban betegesen önzők.
Ez utóbbi tulajdonságuk teszi őket vakká-süketté mások gondjai iránt. Ilyen a Bibliában szereplő, dúsgazdag ember, aki hatalmas lakomákat rendezett, miközben a kapuja előtt egy Lázár nevű, nagybeteg koldus feküdt fekélyes testtel. A koldus örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerül, de ő ebből sem adott neki, csak a kutyák szánták meg a beteget, akik a sebeit nyalogatták… Természetesen nemcsak a hívő emberek iszonyodnak el e gazdag érzéketlenségétől – akik tudják, hogy a haláluk után Lázár kivételezett helyzetbe került, a gazdag viszont bűnhődött –, hanem mások is. Hiszen minden emberben van (volt) vágy arra, hogy ösztönösen nyújtsa a kezét a szerencsétlenek felé, csakhogy a fösvényekben ezt az alapvető tulajdonságot elnyomja a harácsolás vágya. Bármilyen furcsa, velük kapcsolatban Aquinói Szent Tamás azonos véleményen van Karl Marxszal. „A pénz önmagáért való birtoklása valamiféle lelki betegség.” Bizony a fösvények éppolyan szenvedélybetegek, mint az alkoholisták vagy a drogosok. Ezért kielégíthetetlenek: hiába szerzik meg a vágyott javakat, soha nem elégedettek. A betegség akkor borul virágba, amikor kifejlődik bennük az a meggyőződés, hogy a náluk szegényebbek (a többség) értéktelenebbek, mint ők.
Néhány évvel ezelőtt magam is hallottam egy tehetős ismerősöm kinyilatkoztatását arról, hogy elvből(!) nem adakozik, mert „minden ember a saját szerencséjének kovácsa”. Valószínűleg a hozzá hasonlóan gondolkodók is érzik a lelkük mélyén, hogy az értékünk nem azonos a megszerzett vagyonunkkal, hiszen nem igaz, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ha így lenne, világhírű művészeket kellene lesajnálnunk, mert állandó pénzzavarral küszködtek, mégis csodákat hoztak létre. Gondoljunk csak Gauguinre, Van Goghra, a mi Csokonainkra, József Attilánkra vagy a Mammonnal örök perben álló Adyra! Érdekes, hogy e zsenik tehetős kortársai közül csak azokat „jegyzi” az utókor, akik a segítőik, jótevőik voltak…
A fösvények vagyona első ránézésre imponáló, sőt, irigylésre méltó is lehet, ám amikor elhatalmasodik rajtuk a betegség, nevetségessé válnak. Molière Harpagonja önmagától is sajnálja a pénzt, ezért jár szakadt ruhában. A darab több évszádos diadalútja azt bizonyítja, hogy minden kor megszüli a maga parókás, szmokingos vagy farmeros Harpagonjait.
A 20. század első feléből Hetty Green, a „Wall Street-i boszorkány” került a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a világ leggazdagabb, de legfösvényebb asszonya. Az apjától örökölt, hatalmas vagyont remek érzékkel sokszorozta meg a tőzsdén, közben még szappant sem vásárolt, mert az felesleges luxus. Büdösen, szakadt, fekete ruhában járkált New Yorkban, panziókban lakott, mert nem akart vagyonadót fizetni a városnak, s amikor a fia eltörte a lábát, a szegények kórházába vitte a gyerekét (két év múlva amputálni kellett a lábát). Tíz éven át volt képes a fájdalmas sérvével kínlódni, mert sajnált százhatvan dollárt a műtétre! Furcsa fintora a sorsnak, hogy a leszármazottai a rájuk szállt dollármilliókból törlesztették a hatalmas adóhátralékot, a maradék vagyont pedig jótékonysági célokra osztották el.
V. Kulcsár Ildikó
Az adósok börtönét is megjárt Molière a 17. században írta A fösvény című darabját, pedig a főhős kétségbeesett jajongása, amelyet az imádott pénze eltűnése vált ki, egy mai újgazdagról szóló vígjátékban is felcsendülhetne. „Jaj-jaj, szegény pénzem, édes pénzem, egyetlen jó barátom, elszakítottak tőlem! Elragadtak. Oda veled a támogatóm, a vigaszom, a boldogságom. Végem van, végem, nincs mit keresnem többé ezen a világon! Nem tudok én nálad nélkül élni… Rajta; hamar, rendőrt, csendőrt, ügyészt, bírát, kínzószerszámokat, akasztófát, hóhért! Mindenkit felköttetek, mindenkit, és ha nem lesz meg a pénzem, utoljára magamat kötöm fel.”
WALL STREET-I BOSZORKÁNY
Lássuk tehát, milyenek a fösvények, és igazuk van-e azoknak, akik szánalmasnak, boldogtalannak tartják őket! Az első, talán legfontosabb tulajdonságuk, hogy olthatatlan szerelmet éreznek az anyagi javaik iránt, egyre többet és többet akarnak megszerezni, semmit sem tudnak kiengedni a kezükből. Szűkmarkúak, kicsinyesek, zsugoriak, irigyek, és nem utolsósorban betegesen önzők.
Ez utóbbi tulajdonságuk teszi őket vakká-süketté mások gondjai iránt. Ilyen a Bibliában szereplő, dúsgazdag ember, aki hatalmas lakomákat rendezett, miközben a kapuja előtt egy Lázár nevű, nagybeteg koldus feküdt fekélyes testtel. A koldus örült volna, ha jóllakhat abból, ami a gazdag ember asztaláról hulladékként lekerül, de ő ebből sem adott neki, csak a kutyák szánták meg a beteget, akik a sebeit nyalogatták… Természetesen nemcsak a hívő emberek iszonyodnak el e gazdag érzéketlenségétől – akik tudják, hogy a haláluk után Lázár kivételezett helyzetbe került, a gazdag viszont bűnhődött –, hanem mások is. Hiszen minden emberben van (volt) vágy arra, hogy ösztönösen nyújtsa a kezét a szerencsétlenek felé, csakhogy a fösvényekben ezt az alapvető tulajdonságot elnyomja a harácsolás vágya. Bármilyen furcsa, velük kapcsolatban Aquinói Szent Tamás azonos véleményen van Karl Marxszal. „A pénz önmagáért való birtoklása valamiféle lelki betegség.” Bizony a fösvények éppolyan szenvedélybetegek, mint az alkoholisták vagy a drogosok. Ezért kielégíthetetlenek: hiába szerzik meg a vágyott javakat, soha nem elégedettek. A betegség akkor borul virágba, amikor kifejlődik bennük az a meggyőződés, hogy a náluk szegényebbek (a többség) értéktelenebbek, mint ők.
Néhány évvel ezelőtt magam is hallottam egy tehetős ismerősöm kinyilatkoztatását arról, hogy elvből(!) nem adakozik, mert „minden ember a saját szerencséjének kovácsa”. Valószínűleg a hozzá hasonlóan gondolkodók is érzik a lelkük mélyén, hogy az értékünk nem azonos a megszerzett vagyonunkkal, hiszen nem igaz, hogy akinek nincs semmije, az annyit is ér. Ha így lenne, világhírű művészeket kellene lesajnálnunk, mert állandó pénzzavarral küszködtek, mégis csodákat hoztak létre. Gondoljunk csak Gauguinre, Van Goghra, a mi Csokonainkra, József Attilánkra vagy a Mammonnal örök perben álló Adyra! Érdekes, hogy e zsenik tehetős kortársai közül csak azokat „jegyzi” az utókor, akik a segítőik, jótevőik voltak…
A fösvények vagyona első ránézésre imponáló, sőt, irigylésre méltó is lehet, ám amikor elhatalmasodik rajtuk a betegség, nevetségessé válnak. Molière Harpagonja önmagától is sajnálja a pénzt, ezért jár szakadt ruhában. A darab több évszádos diadalútja azt bizonyítja, hogy minden kor megszüli a maga parókás, szmokingos vagy farmeros Harpagonjait.
A 20. század első feléből Hetty Green, a „Wall Street-i boszorkány” került a Guinness Rekordok Könyvébe, mint a világ leggazdagabb, de legfösvényebb asszonya. Az apjától örökölt, hatalmas vagyont remek érzékkel sokszorozta meg a tőzsdén, közben még szappant sem vásárolt, mert az felesleges luxus. Büdösen, szakadt, fekete ruhában járkált New Yorkban, panziókban lakott, mert nem akart vagyonadót fizetni a városnak, s amikor a fia eltörte a lábát, a szegények kórházába vitte a gyerekét (két év múlva amputálni kellett a lábát). Tíz éven át volt képes a fájdalmas sérvével kínlódni, mert sajnált százhatvan dollárt a műtétre! Furcsa fintora a sorsnak, hogy a leszármazottai a rájuk szállt dollármilliókból törlesztették a hatalmas adóhátralékot, a maradék vagyont pedig jótékonysági célokra osztották el.
V. Kulcsár Ildikó
