Hétköznapi Furcsaságok, ...és Mindennapi Csodák.....

bubamama témája a 'Földönkívüliek' fórumban , 2007 November 8.

  1. soraja

    soraja Állandó Tag

    Sziasztok!

    Már 10 éve történt a dolog, és azóta sem tudom mi lehetett az, pedig nagyon szeretném megtudni. Lefekvéshez készülődtem, a lámpa már le volt kapcsolva, az ágyon ültem, és ekkor megjelent egy nagyon világos fehéres-kékes gömb, ilyen erős fényt sosem láttam azelőtt, de érdekes módon bele lehetett nézni, nem volt vakító. Egy pontból "nőtt ki" kb. 40-50 cm-es átmérőjűre, aztán 1 pontba "ment vissza" és eltűnt. Az egész pár másodpercig tarthatott. A szobába tartózkodott édesanyám is, ő már csukott szemmel az ágyba volt, de így is érzékelte. Van valami ötletek, hogy mi lehetett ez? Az tuti, hogy nem gömbvillám volt, én valamiféle energiára tippelek....
     
    bubamama kedveli ezt.
  2. alouette

    alouette Állandó Tag

    Tegnap beakadt a lábam a mozgólépcsőbe. A cipőmből kitépett egy tízcentis darabot, a zoknim meg darabokra szakadt. A lábam megúszta. Örültem. :D
     
    bubamama kedveli ezt.
  3. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Szeretettel üdvözlöm "Öregharcost", mint új fórumtagot!

    Kedves Mihály, szívből gratulálok!

    Gratulálok a tartalmas szép életéhez, a jelenlegi munkájához, az irodalmi tevékenységéhez, és gratulálok nemes és szép célkitűzéseihez, erőfeszítéseihez, amelyet a végveszélyben lévő csángó-magyar nyelv megmentése érdekében Ön is tett és jelenleg is tesz.
    Kívánok további sok sikert a „Csángó gyerekek megsegítése” céljából létrehozott és eredményesen működő alapítványához!
    Jó egészséget, sok örömet kívánok Önnek, és Isten segítségét továbbra is az életéhez, munkájához, és áldásos tevékenységéhez.
    Egyben szeretném megköszönni mindazt, amit 50 évvel ezelőtt értem, és értünk tett akkor, amikor fiatal mérnökként, mint a Bokodi Hőerőmű építkezésének vezetője, és mint Főnökünk, a személyes példaadásával megtanított bennünket dolgozni, és szeretni, tisztelni, becsülni a munkát, - amelyhez zavartalan körülményeket biztosított.
    Megköszönném ezt Hamvas Béla bácsi helyett is, aki nekem közvetlen főnököm volt, - s aki már nem teheti meg, - hogy felkarolta Őt akkor, és Tiszapalkonyáról áthelyeztette Bokodra, ahol, - ha talán nem is tudatosan, mégis, - megfelelő életkörülményeket, és zavartalan alkotói hátteret biztosított a számára.
    Akkor, - Bokodi évek alatt - készült el Hamvas Béla talán legfontosabb műve, a Scientia sacra öt kötete,
    Ezért, higgye és fogadja el, hogy sokat köszönhet Önnek a Magyar Irodalom, az Európai Irodalom, és a Világirodalom.
     
    mamaci1 kedveli ezt.
  4. anom

    anom Állandó Tag

    Szia,

    Nem tudom megmondani pontosan mi vagy ki lehet ez a jelenség, de nekem is volt már hasonló tapasztalatom több évvel ez előtt. Én is furcsa módon a szobámban találtam "szembe" magam vele egy este mikor felébredtem valami fura érzés hatására, amit ahhoz lehet hasonlítani mint mikor érzed hogy néznek. Egyféle jelenlétet érzékeltem és megijedtem emiatt kicsit, majd kipattantam az ágyból. :) Aztán ott volt ez a nálam sárgás-fehéres fényű, gömb szerű, nehezen meghatározható de úgy foci labda méretű lebegő valami. Amit kb 6-7 másodpercig láttam és nálam is pillanatok alatt eltűnt. Egy darabig azt gondoltam, hogy a szemem káprázik de aztán rájöttem, hogy az nem lett volna ilyen érzés amire felébredek egyrészt, másrészt pedig ahhoz túl sokáig láttam.

    Próbáltam utána nézni mi lehetett ez a dolog. Nem sokra jutottam, de amit találtam, hogy legvalószínűbb az, hogy ez egyféle entitás. Tehát egy tudatos intelligens nem biológiai lény. Egyesek akár angyalnak vagy földönkívülinek is neveznék, valószínűleg pozitív. A másik lehetőség, hogy egyféle természeti jelenség. Nagyon vadabb elképzeléseket is olvastam ilyenről, hogy ez egyféle mesterséges szonda vagy egy átjáró. Az átjárót talán azért zárnám ki, mert én egyértelműen egyféle tudatosságot véltem felfedezni benne. Eleve, hogy akkor tűnt el, mikor felriadtam rá és nagyon megijedtem, érezhetően is figyelt.
    De több helyen is találkoztam azzal, hogy valószínűleg más dimenzióból származik amit alapvetőleg nem érzékelünk, ezért tud csak úgy "eltűnni", mert visszatér arra "létsíkra" ami térben ugyan itt van. Vagyis valamilyen sík váltás, vagy egyféle frekvencia emeléssel. Még az is lehet, hogy nem is ez a valami jelent meg a mi környezetünkben, hanem eleve itt vannak körülöttünk csak van mikor képesek vagyunk valahogy érzékelni őket, tudatosabb pillanatunkban amivel lehet nem is vagyunk tisztában. Maga a nem vakító fényesség is kicsit azt támasztja alá, hogy nem a szokványos látható tartományú valami. Ez a pulzáló összehúzódásos mozgása ami bennem nem maradt meg valamiért (talán mer kómás voltam még), vagy lehet nálam más volt, de minden esetre ez jelenthet egyféle más dimenziójú a miénkben így megnyilvánuló látványt. Kb mint mikor 2D-ben egy 3D-s tárgy jelenik meg. Ennek ilyesmi hatása van, hogy csak egy részét látjuk az egészének és azt is ilyen váltakozó mozgást végző módon pedig valójában nem változik és ilyen látszólag a semmiből előtűnő módon, mert mi nem látjuk mindazon síkokat ahol jelen van.
    De nehéz lenne megmondani, talán a jövőbe okosabbak leszünk ezzel kapcsolatban.


    Minden esetre érdekes jelenség ez és érdemes máshol is utána járni, én kb ennyit tudok róla mondani.
     
    bubamama, robitsas, V.T. és 1 másik tag kedveli ezt.
  5. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Kedves Márta!

    Őszintén bevallom, szívesen olvastam bejegyzését, de meg kell mondanom: zavarba is hozott, a - szerintem túlzó - értékelésével. Engedje meg, hogy bővebben kifejtsem ezt az alábbi soraimmal:

    EMLÉKEK MÉRLEGE:

    Régmúlt idők szép emlékeit
    Rajongó túlzástól megnövelten,
    Mégis mint a valóság foszlányait
    Sodorta el hozzám a véletlen.
    Szerénységet titkon elfeledve,
    Engedek a hiú önérzetnek,
    S igaz foszlányai összeszedve
    Idegen emlékeket ízlelek,

    Mások hízelgő elismerésén
    Keveredik bennem sok gondolat,
    Szívemben ébred sokféle érzés:
    Szürke valóság, csillogó ábránd,
    Csendes megnyugvás, szívtépő öröm.
    Bár nem tudom, hogy mi az igazság,
    Az elismerést mégis köszönöm,
    Mint régről elmaradt jutalmazást.

    Ami többet is jelenthet nekem,
    Mert ha rászolgáltam az érdemre,
    Nem volt hiábavaló életem.
    És ha adtam követendő példát,
    A másoktól hallott bizonyítása,
    Szolgálhatja szívemnek nyugalmát,
    S ha késve is, mégis törlesztheti
    Régi időknek az adósságát.

    Mihály
     
  6. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Kedves Mihály!

    Elolvastam előző bejegyzésemre írt hozzászólását, és azon belül a mentegetődző sorokat tartalmazó versét. Köszönöm a verset.
    Nincs igaza!
    Szerintem, az én értékelésem egyáltalán nem túlzó.
    Márta
     
  7. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Kedves Márta!

    Kezdek engedni a rábeszélésének. Ennek igazolására most a következő sorokat küldöm.

    SEGÍTSÉG

    Mint bot a vándornak, gyógyszer a betegnek,
    Áztató eső a szomjas, száraz földnek,
    Reményt és erőt úgy adott a Sors nekem
    Talán többet is, mint amit érdemeltem.
    A segítséget mégis nagyon köszönöm.

    Mihály
     
  8. apolika

    apolika Állandó Tag

    Kedves Bubamama!
    Névnapod alkalmából nagyon sok szeretettel gratulálok, kívánom, hogy legyen sokáig tartó egészséged, s erőd még írni. Tudod, ha egészség van, akkor semmi sem lehetetlen:)))
     
    bubamama kedveli ezt.
  9. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Drága Apolka, - szívből köszönöm!
    És, - természetesen jövök az írásokkal hamarosan.
     
  10. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    Molnár Márta: Szép napok...


    2009-09-06 16:08:20, vasárnap


    IBOLYA, A LÓ....


    Egyszer, - 13-14 éves lehettem akkor, és éppen megint repestem az örömtől, mert olyan nagyon, és annyira, de annyira rendben volt ez a világ, - kimentünk Ibolyával és Bundással a tölgyfához.
    Ott, csucsujgattam egy kicsit Ibolyát, (- aki egy szépséges gyönyörűséges, koromfekete, "hosszú hajú", hosszú-kapcás fríz ló volt, ) - megpuszilgattam az aranyos pici fülét, majd új frizurát is csináltam neki, két nagy piros masnival, - amit a saját copfomtól vettem ki a kedvéért, - és a füle mögötti copfokba kötöttem bele.
    Tetszett nekem így, - igaz, sose láttam még lovon masnit, - de az nem baj, - akkor is szép volt. Nagyon jól állt neki. Sokkal jobban, mint nekem.
    Aztán, hagytam őt játszani Bundással, - a szokott módon.
    Amikor, már kedvükre kihancúrozták magukat, akkor én másztam fel Ibolya hátára, és kipróbáltam, mindent, amit csak lehetett. Ami persze nem volt sok.
    Feküdtem rajta hanyatt, és hason, - majd keresztben is, hogy a kezem-lábam lelógott róla oldalt, - aztán ültem rajta fordítva, - éppen csak nem bukfenceztem. De, talán azt is tudtam volna, csak nem mertem még megpróbálni.
    Akkor, hirtelen eszembe jutott, hogy fel kellene állnom Ibolya hátán. Hátha sikerül. Először csak felhúztam a lábaimat, aztán feltérdeltem, megtámaszkodtam, - majd szépen óvatosan, felálltam. Megtaláltam az egyensúlyt. Biztosan álltam, ( akkor még...) - és jó volt így.
    Nagyon, de nagyon jó. Még annál is sokkal jobb, mint ahogy gondoltam.
    Ibolya, lassan, egyenletes tempóban poroszkált. Én meg becsuktam a szememet, kitártam a karomat, és...szálltam, ...szálltam, ...mintha csak repültem volna.
    Jó volt, - lehet mondani, hogy jó volt.
    Sokáig csináltuk ezt, - aztán megpróbáltam háttal is, - és sikerült könnyedén megfordulni. Mielőtt azonban becsuktam volna a szememet a gyönyörűségtől, - döbbenten fedeztem fel a tölgyfa mellett, a dermedten, és falfehéren álló Alit. A telepvezetőt, Apám főnökét, a sárga nyakkendős fiút. Ijedtemben majdnem leszédültem a lóról.
    Amikor észrevette, hogy észrevettem, azonnal közelebb lépett, és elkapta a lovat.
    - Szállj le,...szállj le, de azonnal, - mondta szigorúan.
    Volt valami a hangjában, amiért szó nélkül engedelmeskedtem neki. Lecsúsztam a lóról. Ali, annyira fehér volt, hogy még a szeplői is kifakultak. Álltam előtte lesütött szemmel, és hallgattam.
    - A nyakadat törhetted volna,...- mondta szemrehányóan, - Különben is, ki engedte meg neked, hogy úgy kunsztozz a lovon, mint egy lovarnő?
    - Mi az, hogy lovarnő?
    - Nem tudod, hogy mi az a lovarnő?
    - Nem.
    - Nem baj.
    - Jó, de mi az?
    - Az, ...az, a cirkuszi lovas. Láttál már cirkuszt?
    - Nem.
    - Nem baj, én se, - de olvastam róla.
    - Ott láttad?
    - Ott.
    - Könyvben?
    - Igen.
    - Akkor az, nem érvényes, - mert ami a könyvben van az nem mind igaz, ...és én ezt pontosan tudom, ...mert egyszer, amikor...-
    - Állj, ..állj,... állj! ...- szakított félbe, - teljesen mindegy, hogy te pontosan mit tudsz, mint ahogy az is, hogy te mit akarsz. Én, nem engedem meg, hogy így ülj fel a lóra...-
    - Nekem meg teljesen mindegy, hogy te mit engedsz meg, vagy mit nem. Nekem te nem parancsolsz. Én akkor is úgy ülök fel a lóra, ahogy én akarok, neked meg semmi közöd hozzá, ...- és nem is hallgatlak tovább. Gyerünk innen Bundás, indulás...-
    Ali, földbe gyökerezve állt.
    Aztán, már rá se néztem, elkaptam Ibolya kötőfékjét, meg felkaptam a fejemet, és elindultunk a dombról lefelé.
    - Azt te csak hiszed, ... azt te csak úgy hiszed...- mondta még Ali, de nem érdekelt.
    - A francba! A francba vele!..- gondoltam, és megszaporáztuk Ibolyával lefelé.
    Mielőtt azonban leértünk volna, megálltam, hogy megöleljem Ibolyát, és elköszönjek tőle mára. Úgy, ahogy máskor. Szívből, szeretettel. Ő pedig, ugyanúgy viszonozta. Lehunyta a szemét, amikor megöleltem.
    Amikor beértünk az istállóba, Ibolya gondozója harsány röhögésre fakadt. Aztán a többiek is mind, sorra, - akik körülötte voltak. Álltak, és röhögtek.
    Akkor, egy pillanatra megdermedtem, és belém villant, hogy talán mégse kellett volna Ibolya hajába masnit kötni. Mérgesen ki is vettem azonnal. Utána pedig bekísértem Ibolyát a boxba, átadtam a gondozójának, és sértődötten elköszöntem. Volt okom a sértődésre. Igen.

    Akkor határoztam el, hogy másik helyet keresünk Ibolyával és a Bundással, jól fent, túl a tölgyfán, - a Laposon.
    A gondolatot tett követte, és ezután már odajártunk.
    Jó volt ott. Szép volt, és jó volt a terep is, - jól éreztük magunkat.
    Tudtam, hogy senki se láthat odafent, így aztán néhány napos töprengés, és vívódás után, mégiscsak felálltam Ibolya hátára megint, ,,lovarozni", hiába tiltotta meg az Ali.
    Nem volt ott senki, nem látott senki, nem hallott senki, -... így aztán még ordítoztam is, - természetesen Alira gondolva. Azt ordítoztam, amit valamikor a vásárban hallottam, és nagyon tetszett nekem, hogy
    - ,,Idenézz, törökméz, felecukor feleméz., ...idenézz!!..."-
    Persze, Alira gondoltam, hogy ,,Idenézz! Idenézz!"... - és arra, hogy nem baj, pukkadjon meg Ali, én, akkor is ,,lovarozok" az Ibolyával.
    Hát, ,,lovaroztunk,... lovaroztunk", - és egyre bátrabb voltam. Akkor már azt ordítoztam, hogy:
    - Aladár! Gyeremááár!! Aladááár, gyere máááár!!!...-
    Hanem, amikor kinyitottam a szememet ,,lovarozás" közben, azt hittem, hogy ijedtemben megint leszédülök a lóról. Mert, - láss csodát!... - nem hiába hívogattam, - Aladár ott volt. Igen. Ott.
    Csak állt csüggedten, és engem nézett.
    Nem kellett szólnia, - azonnal lecsúsztam a lóról, - és a földön vonszoltam az orromat, meg magamat, mert annyira szégyelltem magam. Aztán, elkaptam Ibolya kötőfékjét, - és visszavittem a helyére, mielőtt Ali rám szólt volna megint.
    Egy ideig ezután nyugton maradtam, - de nem sokáig bírtam ki. Muszáj volt megint egy kicsit ficánkolni.
    Újból kivittem hát Ibolyát a Laposra, ami jó magasan volt a domb tetején, - jó volt a terep is, igen, - és senki se látott oda. Akkor, éppen, - ,,lábaztunk" Ibolyával.
    Ezt úgy csináltuk, hogy megfogtam Ibolya zabláját, jól megkapaszkodtam benne, aztán pontosan felvettem a járását. Éppen akkor, amikor a jobb első lábával lépett ki, én is hajszálpontosan akkor, kiléptem a jobb lábammal. Tökéletes volt, - aztán, elkezdtük szaporázni. Teljesen felvettük egymás ritmusát, - és csak futottunk, csak futottunk. Kifulladásig futottunk így.
    Persze, én fulladtam ki, - nem Ibolya. Ő, még bírta volna. Amikor aztán, - mert éppen ,,kifulladtam", és megálltunk, - váratlanul ott termett előttem megint az Ali.
    - A francba vele!... A francba, a francba!! - gondoltam. A méreg, majd szétvetett. Teljesen felbőszített, hogy ott van, és, - mielőtt megszólalhatott volna, - én már azonnal ráripakodtam:
    - A fene egye meg!..A fene egye meg!...akárhová megyek, te mindig megtalálsz, te mindig odapofátlankodsz, és akármit csinálok, te mindig elrontod az én játékomat! A fene egye meg! A fene egye meg!..A fene egyen meg téged Ali!!...-
    Ali, - csak állt. Nem szólt egy szót sem, - csak vörösödött. Alighanem, - én is vörösödtem a méregtől.
    - Mi volt ez a játék? - kérdezte végül csendesen
    - Mi volt?...Mi volt?... Te ezt úgy se érted Ali, ...mi ,,lábaztunk" az Ibolyával. Tudod mi az?..-
    - Nem.
    - Na, ..gondoltam...- Ilyenkor, mi csak repülünk az Ibolyával, mintha négy lábunk volna, ...és teljesen egyszerre méghozzá,...-
    - Aha...- mondta értetlenül.
    - Ugye, mondtam?... Ugye mondtam, hogy te ezt nem érted, ezt csak az értheti meg, aki csinálja,...-
    - Aha...-
    - Ugye?
    - Értem én, ..értem, - nyögte, - de neked kettő van, el ne feledd. Csak Ibolyának van négy. Aztán ha véletlenül összeakad a Te lábad az övével, akkor neked annyi, rád esik a ló...-
    - Már mér akadna össze? Mért esne rám? Tudom én, merre vannak Ibolya lábai. Azt is, hogy hány van neki. Nem akadhat össze, különben is, mindketten a jobb lábunkkal lépünk ki, igen, ..de hiába magyarázom, te ezt úgyse érted,...de mindegy. -
    - Nem baj,...én azért akkor is azt mondom neked, hogy mégis inkább lovagolj, akár a szőrén is, nem bánom, - mert emberhez is, lóhoz is, az a méltó, nem a kunsztozás. Megértetted?..-
    - Meg. Meg hát. Persze, hogy megértettem, de te nekem nem parancsolsz.
    - Nem parancsoltam, hanem kértelek...-
    - Az mindegy.
    - Az nem mindegy.
    - Nekem mindegy, mert úgyse csinálom meg, - akár kérsz, akár parancsolsz.
    - Nem?...Neeem?...Akkor pedig vidd vissza a lovat, de azonnal...- mondta szigorúan.
    Nna, ezt megértettem. Meg.
    Mérgesen elkaptam Ibolya kötőfékjét, - és szó nélkül elindultunk visszafelé.
    Pár napig, meg voltam sértődve Alira. Alighanem, ő is rám, - de nem baj.
    Aztán, kerestem Ibolyával megint egy másik helyet, egy újat, amit Ali talán nem ismert, és reméltem, hogy nem talál oda.
    Jól gondoltam. Tényleg nem talált.
    De még az is lehet, hogy nem is keresett. Így aztán, gond nélkül ficánkoltunk pár napig.
    Egyszer azonban, amikor kicsit késtem, nem volt Ibolya a helyén, a gondozója pedig azt mondta, hogy - mivel nem voltam itt pontosan, a szokott időben, - Ali, kivitte Ibolyát.
    Mint az őrült, úgy rohantam utánuk. Elvitte a lovamat. Micsoda pofátlanság tőle! Elvitte!
    A domboldalon nem voltak, azt azonnal láttam, - ezért, rohantam feljebb, fel, fel, fel a tetőre, a Laposra. Hát ott voltak. Ott.
    Már messziről láttam őket, - és földbe gyökereztem azonnal. Ali, - éppen a ,,négylábazást" gyakorolta Ibolyával, - pedig neki is csak kettő volt, Ibolyának meg most is négy. Mégis.
    Tanult tőlem valamit, - gondoltam, - és titokban éppen azt gyakorolta a disznó.
    Akkor, miután egy darabig csak bámultam őket, elmúlt a mérgem, és elhatároztam, hogy mutatok majd neki még egy-két dolgot valamikor, ha kedvem lesz hozzá, mert most nincs. Valamit, amit ő nem ismer, aztán lesz majd nagy meglepetés, meg pofára esés. Vagy, nagy veszekedés, meg pofára esés.- Ki tudja?...- ha majd megmondja a papámnak.
    - Ki tudja?..Ki tudja?...-
    Nem lehetett előre kiszámítani.


    ( Könyv részlet.)
     
  11. apolika

    apolika Állandó Tag

    Sziasztok..Nagyon régen nem voltam itt. s ámulok-bámulok az új arculaton. Csak az zavar, hogy a hozzászólásokat nem időrendben hozza, vagy én csinálok valamit rosszul?
    Bubamama drága, remélem jól vagy, s a régi kedves ismerősök is. A családunkban igazi csoda történt. Megszületett negyedik unokám Botond.
    Mert egy kis élet világra jötte igazi csoda, ugye?
     
    bubamama kedveli ezt.
  12. bubamama

    bubamama Állandó Tag


    Drága Apolika!

    Szívből gratulálok! Igen, egy gyermek érkezése, a legszebb, a legnagyobb csoda!!!
     
  13. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    B. Molnár Márta: A MESÉRŐL...

    B. Molnár Márta:

    A MESÉRŐL...

    A mese, kicsi gyerekkoromtól kezdve, - nagyon sokat jelentett egész életemben.
    A mese, felröppenti az ember képzeletét, - de ugyanakkor biztonságot ad, és kapaszkodót is.
    Szárnyalhat az ember nyugodtan, semmi rossz nem történhet, - hiszen, mindig a jó győz.
    Hitet is ad. Győz, ...- mindig győz a jó.
    Igen.
    - "Egyszer volt, hol nem volt..." - Így kezdődnek a mesék, - meg az igaz történetek is.....-
    A gyermeknek mese kell, - de a felnőtteknek sem árt.
    Én is mesélek, - nekem is meséltek, másnak is meséltek, ... és mások is mesélnek, - én pedig szerettem, és szeretem őket hallgatni.
    Egyszer volt,... hol nem volt...-
    Egyszer volt,... hol nem volt...-
    A mesék, varázserővel bírnak, - felnőttre és gyerekre egyaránt hatnak. Megfognak, és fogva tartanak bennünket. Helyzeteket mutatnak be, példát adnak, megoldást nyújtanak. Csak az ember fantáziáján múlik, hogy meddig megy el, - meddig röpíti a mese, hová jut el.
    "A mese, a történet, szárnyalás, ilyenkor a láb, nem éri a földet"...- mondta egy csodálatos mesélő-író-ember ismerősöm, Kiss L.István.
    Az igazi mesék egyszerűek, tiszták, és mindenki számára érthetőek. A bennük lévő tanulság, világos: - az emberek vagy jók, vagy rosszak.
    A jó, mindig győzedelmeskedik, a gonosz felett, és akkor minden rossz jóra fordul. Egy gyereknek, nincs is szüksége másra. Ebben a hitben nő fel, és megőrzi magában ezt a hitet felnőtt korára is. Azt, hogy egyszer végül, mindig, minden jóra fordul.
    Aztán, vagy jóra fordul, vagy nem.
    A hitre azonban, szüksége lesz egész életében. Mert e nélkül a hit nélkül, - talán élni sem lehet.
    "Egyszer volt, hol nem volt...".-
    A meséket, nemcsak a gyerekeknek, hanem réges-régen, felnőttek mesélték, felnőtteknek. Nálunk, Magyarországon is. Aztán ez a szokás, valahogy szép lassan kiveszett az életünkből.
    Amikor a falvakban elvették az emberek földjét, és megalakultak a Tsz.- ek, - eltűntek a mesék is.
    Megszűnt a kukoricafosztás. A háztájiban, alig volt kukorica, sem a töréshez, sem a fosztáshoz nem kellett segítség.
    Miután nem volt kukorica, liba sem volt már. Így aztán, nem volt toll sem, - amit fosztani kellett volna. Megszűnt a tollfosztó.
    Aztán, megszűnt a fonó is, mert nem volt mit fonni. Mivel nem volt föld, nem volt kender és len, sőt, nem volt gyapjú sem, mert birkát se tenyészettek már, - és, angóra nyulat sem.
    A parasztbirtok elvesztésével, elveszett a mese is, és a mesélés is. Mert, mesélni, - …csak mesélni, nem ültek össze az emberek.
    Felperegtek az események, az életünk egyre hajszoltabb lett, semmire sem volt idő, - mesére meg pláne.
    Leültünk helyette, - TV. - t nézni.
    Emlékszem azonban, sokszor hallottam róla, hogy réges-régen,...- ( meg nem is olyan nagyon régen!... ) - téli estéken a fonóban, vagy a tollfosztóban, meg a kukorica-fosztóban, - meséltek még az emberek.
    A szüleim, nem igen jártak el ilyen összejövetelekre, - egyszer-kétszer azonban a Mama, nem bírt ellenállni az invitálásnak, és elment a tollfosztóba, és én vele mehettem..
    Sajnos, kukorica-fosztóba, és fonóba, soha nem jutottam el.
    Mivel a Papa nem volt otthon, azért, engem is magával vitt a Mama, meg Büdöst, a kutyánkat is.
    Büdöst, sajnos nem eresztették be, mivel a kutyának kint a helye, de én bemehettem, - bár, gyereknek ilyenkor ágyban a helye, - s mivel mindenkit ismertem, elég jól éreztem magamat. Más gyerek azonban nem volt ott. A tollfosztó, - a felnőttek szórakozása.
    A ház előtti gangon, a sötétben, a házigazda nagypapa pipázott békésen, és simogatta Büdöst, aki ezt nagyon szerette. Számtalanszor kirohantam megnézni, - hogy simogatja-e még? Simogatta mindig.
    Ilyenkor, beszélgettünk egy kicsit a nagypapával, - aki nem volt az én nagypapám, sőt nem is volt a rokonunk, de ez nem baj, mert így is nagypapának hívtam, és ő nem bánta.
    - Aztán ha bemész, hajolj a toll fölé, és ordíccsál jó nagyot, hogy ,,pompos"! - mondta - ...de az se baj, ha azt ordítod a tollba, hogy ,,fon-fos"! Csak ordíccsál bele, el ne feledd!...-
    Általában szófogadó voltam, ha nem lehetett kikerülni, de az a szó, hogy fonfos, nem mondott nekem semmit, nem is tetszett, - a pompost pedig úgy ismertem, hogy kicsike kenyér, kenyérke. Ezért aztán, jó nagyot sóhajtottam a toll fölött, és beleleheltem a fosztott tollba, hogy: kenyérke

    Azonkívül, hogy tele lett a szám pehellyel, - amitől köhögni, meg öklendezni kezdtem, - nem történt semmi. Lemásztam akkor az asztal alá, - pont a Mama lábára, - jól megöleltem, és elaludtam.
    Még, félálomban voltam, amikor a ,,Lúdvércről" kezdtek mesélni, - vagyis a lidércről, - meg a láp szelleméről.
    Már nem tudom, mi volt belőle a mese, és mit álmodtam hozzá, - de valahogy az egész félelmetes, és hátborzongató volt. Sohasem felejtettem el. Így maradt meg bennem, a kettő együtt.
    Az Álom-Ludvérc.
    - ,,A Lúdvérc, az,... a tó mellett lakik a lápban. Ez így igaz, - mesélte valaki - én ugyan nem láttam még soha, de nem is szeretném, mert aki látta, annak vége. Azt, megöli a Lúdvérc azon nyomban. Méghozzá azonnal. És én ezt el is hiszem, mert ismerek valakit, aki ismer valakit, aki hallotta valakitől, és ez, -… így igaz.
    A Lúdvérc, a tó mellett lakik a lápban, igen, aztán egyszerre csak hirtelen kiemelkedik a lápból, hogy ,,husss"....- és tűzmadárként fölröpül. Ennek a tűzmadárnak, tűzből és lángnyelvekből vannak a szárnyai, a tollai, meg még a farktolla is, sőt a lúdlába is. Fölemelkedik, szárnyalni kezd, aztán körülnéz, és elindul vadászni, - de jaj annak, aki azt meglátja, jaj annak! Az nem éli túl. A lápi rém, megöli. Méghozzá azonnal. Abban a minutumban.
    Aztán amikor röpül, akkor lúdlába van, igen, ha hiszik, ha nem. Rendes, igazi lúdlába Gondolták volna? De olyan is van, amikor nem röpül föl, hanem, csak a lápból kilobbanó lángnyelvek közül csakúgy kirobban, mint egy sebesen száguldó ló. Igen, - mint egy ló. Pont úgy. És akkor patája van neki, mint a lónak, - nem lúdlába. Igen. És akkor még a patája dobogását is hallani lehet, azt mondják, de én még nem hallottam, csak az ösmerősöm, és az, ...- igaz ami igaz, - nemsokára aztán bele is halt. Igen...Belehalt...." -
    - Istenem, Istenem, - gondoltam félálomban, - nem elég a zsákos ember, most meg még ez is. Nem megyek többet a láphoz, nem. Az már biztos,...a franc egye meg…-
    Közben húnytam egy kicsit, és láttam a zsákos embert a lápi lángnyelvekből kiröppenni, lúdlábakkal. Akkor aztán, azonnal sikítani kezdtem, mert tudtam, hogy most meg fogok halni, méghozzá ezen nyomban,...- a franc egye meg, - mert láttam a lápi rémet. Méghozzá a lápi rémes zsákos bácsit, - és ebbe bele fogok halni, mert ebbe mindenki belehal. Még én is,. ,...a franc egye meg. Méghozzá ezen nyomban. Igen. Hát, ezért sikítottam, ezért.
    Mama, akkor, ( mit volt mit tenni?...) - megköszönte a meghívást, és hazavitt
    Tiszta szerencse, hogy ott volt a Büdös, a kutyánk, különben, haza se mertünk volna menni. Nemcsak én féltem, hanem a Mama is.
    Egy másik alkalommal pedig, - amikor a Mama, az invitálásnak megintcsak nem tudott ellenállni, - újabb ,,rémes" mese jött. A Lúdvérc után, - jött a Kígyó.
    A Tete kígyó, a Kígyók Királya.
    A kígyókat, mindenki utálta, de ezt a kígyót, mégis mindenki megsiratta a tollfosztóban. Még én is, - félálomban, - mert ez egy olyan kígyó volt. Igen.
    - ,,Az úgy volt, - mesélte az erdészné, aki az előző erdésznétől hallotta, aki az előző erdésznétől hallotta,...- aki azt, az előző erdésznétől hallotta, -... szóval az úgy volt, hogy az erdészlak körüli hatalmas erdőrengetegben, élt egyszer egy kígyó. Igen.
    Több is élt ott, de ilyen hatalmas egy se, mert ez, - ez az egy volt a kígyók királya. Egyesegyedül ez. Igen.
    Történt aztán, hogy a fiatal erdészéknek született egy gyönyörűséges, szép szőke kisfiúk. ( Az erdészné ismerőse azt mondta, hogy azér nem volt ám, az olyan nagyon szép, - csak a szülei látták annak, de mindegy.) A kisfiút aztán az erdészné, reggelenként, mindig kitette az erdőszélre, a hatalmas tölgyfa alá, szundikálni. Néha-néha rápillantott, de közben tette a dolgát.
    Amikor a kutya veszett nagy ugatásba csapott, - akkor éppen nem ment ki, hogy rápillantson, mert nem ért rá. Hanem később, azér mégiscsak megnézte, minek ordít az a dög, folyton-folyvást? Hát aztán meglátta, meglátta. Igen.
    A kutya, veszettül futkosott a kisfiú bölcsője körül, és be nem állt a szája, - mert a bölcső mellett egy hatalmas kígyó ágaskodott, és éppen a bölcsőbe tekintgetett bele, folyton-folyvást. Aztán elkapta a fejét a bölcsőtől, amikor a kisfiú utánanyúlt,... és várt, -...utána meg megint belekukucskált. Így játszadoztak, így.
    A kisfiú, visongva nevetett, és kapkodott a kígyó nyaka után, - de az, nem hagyta magát megfogni. A kutya, a közelükbe se mert menni, mert annyira félt, - de nem csak az, hanem az erdészné is.
    Aztán mégis, - miután már képes volt megmozdulni, - összeszedte magát, fölkapta az udvarsöprűt, és elkergette a kígyót. Hanem a gyerek, nem örült ennek, azonnal sírva fakadt, és alig lehetett megvigasztalni.
    Másnap aztán erdészné, megint kitette a gyereket, - de nem ám csak úgy, mint máskor. Nem ám. Lesben állt a férje, meg az ő emberei, - és figyelték, hogy jön-e a kígyó?
    És az,... jött is azonnal, amikor a gyerek hívta. Jött.
    És ez, így volt, - és ez, igaz volt, mert nekem a másik erdészné mesélte, aki ismerte azt az erdésznét, aki neki mesélte, és az is ismerte azt az erdésznét, aki...- Szóval ez így volt, ez így igaz. Igen. Csak kitették a gyereket az erdőszélre, és az, azonnal elkezdte hívogatni a játszópajtását, hogy:
    - ,,Tete!...Teteeee!!!" -
    Az meg már jött is. Jött.
    Jött, Tete, a Kígyók Királya, - és kezdődött a játszadozás. Messzire hallatszott a kisfiú boldog, sikongató nevetése. Úgy nevetett, hogy csak úgy döcögött. Igen.
    És akkor aztán nagy hirtelen, kapta magát az erdész, meg az ő emberei, lerohanták a kígyót, és azon nyomban agyon is verték, ott helyben. A kisfiú, pedig, másnap már hiába hívogatta jópajtását, hogy: - ,,Teteee!...Teteee!! ...Teteee!!" -
    Nem jött. Hiába hívogatta, - igen, - a Kígyók Királya nem jött többé. Nem, - mert már nem élt. Meg volt dögőve. Agyon volt verve. Jaj.
    A kisfiú, keservesen sírt. Aztán nem ivott, nem evett, csak sírt, meg szomorkodott.
    Három nappal később pedig, meghalt az erdészék gyönyörű gyereke. Belehalt a bánatba.
    Azt is mondják, hogy a Kígyók Királya, Tete, - eljött a pajtása lelkéért, és magával vitte azt. Most aztánnék, fönn ülnek a felhők tetején, és odafönt játszadoznak, néha még a jó időben le is hallatszik, a sikongató nevetésük, -...igen.
    És a szegény szomorú erdészné, amikor csak lehet, kimegy az erdőszélre, és könnycsurgatva hallgatja őket...."
    Hát, ez volt a mese, igen.
    És mondhatom, mi is könnycsurgatva hallgattuk. Szipogott akkor az egész tollfosztó.
    Ezeket a meséket, történeteket, mindenki a maga módján, és a maga értelmezése szerint jegyezte meg, majd adta tovább. A mese, megváltozott, és folyton változott.
    Az enyémet, én is az álmommal fűszerezve őriztem meg, és adtam tovább.
    A mesemondásnak, a szabad mesemondásnak, - évezredes előzményei vannak. Amikor az emberek még nem tudtak írni, - akkor a mesék, a történetek, szájról-szájra terjedtek, - így őrizték meg, és így adták tovább.
    A legrégebbi már leírt történetek és mesék, a Bibliában találhatóak, amelyeket számtalanszor olvasunk, olvasgatunk, - és újra és újra értelmezünk. Ilyen a Gilgames-legenda is.
    Minden bizonnyal, mielőtt ezeket a történeteket leírták, már mesélték őket. Így adták tovább.
    Ma is, mindenki élete tele van történetekkel, mesékkel, amiről beszél a család, és amiről mesélnek az ismerősök.
    Mindenki élete, kész regény. Beszélünk róla, és visszaidézzük az eseményeket.
    Mert a mesére, mindig, minden időben szükség volt.
    A mese, a történet, szellemi és lelki-táplálék, amire mindenkinek szüksége van, gyereknek, felnőttnek egyaránt.
    A mese szavai, kifejezései erősen hatnak az emberre, - kép és helyzetteremtő erejük van. A világ tárul elénk, egyszerű formában.
    A gyerekek, - de talán a felnőttek is, - tiszta szívvel-lélekkel hallgatják a mesét. Abban a pillanatban, amikor hallgatják, - igaznak hiszik, és teljes beleérzéssel sírnak nevetnek, szenvednek, és örülnek a mesealakkal.
    Amikor mesélünk, mi magunk is részt veszünk a mesében. Teljes átéléssel benne vagyunk a mese világában, és a mesét hallgatók világában. Benne vagyunk az örömben, az aggodalomban, a könnyekben, a szenvedésben, a szomorúságban, - de a sikerben és a boldogságban is.
    Benne élünk a mesében, igen, - és a jó sikere benne, a mi sikerünk is. Mi is szenvedtünk a mesehőssel, vele könnyeztünk és harcoltunk, - de a győzelem, megéri, megérte a harcot.
    Így van ez a valóságos életben is. A jó győzelme, - megéri a harcot.
    A mese, - maga az élet.
    Felkészít a harcra, - és biztatást ad. Hitet, hogy a jó győzni fog!
    A mese, maga az élet, - igen, - és az élet is mese. Mindenki élete másról szól, - mindenki élete más mese.

    Bruno Bettelheim írja:
    - ,, A mesék olyan elevenek, mint az élet, olyan régiek, mint az öregek, olyan ifjak, mint a gyerekek, olyan kegyetlenek, mint saját esztelenségeink, és olyan bölcsek, mint az igazság, amit keresünk. Aki valóban meg akarja érteni őket, mernie kell elhagyni korábbi álláspontját, hagynia kell magát elragadni a mese által"....-
    A mese, - utat mutat.
    Egy mesekutató fejezte ezt ki egyszer így:
    "Akárhogy kérdezi az ember a mesét, az mindig válaszol..."-
    Mert a mese, - maga az élet. Igen.

    Az alábbiak,- a könyveim, - az én meséim, de a történeteket, és a történetemet, - az élet írta.

    LAUDETUR. Családregény.
    A ZÁRDA. Regény.
    PONT JÓ. Elbeszélések.
    EGYSZER VOLT... Regény.
    HOL NEM VOLT….Regény
    HA LEMEGY A NAP… Regény
    A KANYAR… Regény


    B.Molnár Márta
     
    apolika kedveli ezt.
  14. Radványa

    Radványa Állandó Tag

    Gratulálok a kis jövevényhez! sok örömed teljen benne!!
     
    apolika, bubamama és oregharcos kedveli ezt.
  15. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    A POLITIKA...

    Ha visszanézek, pontosan tudom, hogy 20 évvel korábban, - abban az időben, amikor volt az embereknek munkájuk is, kenyerük is, és pontosan tudták, tudtuk, hogy holnap is lesz, meg holnap után is, - tartani kellett a szánkat, és állítólag, nem volt emberi méltóságunk.
    Nem vagyok kommunista, - sőt! - de azt az időt, visszasírom.
    Ma, - amikor teljes létbizonytalanságban él az ország fele, és pontosan tudja, hogy ma sincs elég kenyere, meg holnap sem lesz, holnapután pedig, talán már tető sem lesz a feje felett, -... hol van az ember méltósága?
    Hol van?
    Milyen méltósága van annak az embernek, annak a szülőnek, aki nem tudja megetetni a gyerekét?
    Milyen méltósága van annak az idős embernek, - aki, bár végigdolgozta az egész életét, - éhezik, fázik, és nem tudja megvenni a gyógyszereit?
    Vagy annak, aki éhen halt, vagy megfagyott a házában?
    Vagy annak, - akinek már háza sincs?
    Szó nélkül, panasz nélkül, - éhen haltak, megfagytak. Öregek, és fiatalok egyformán, - az idei télen is.
    Hol volt a méltóságuk? Hol? És, ki törődött velük?
    Méltóság? Ugyan...-
    Emberi még ez az élet?
    Nyakunkon a szegénység, - nagyobb, mint bármikor, - és
    bárkit utolérhet. Hát, - milyen rendszer ez, és milyen politika? Hová jutottunk az állítólagos rendszer váltás után?
    Méltóság? Ugyan...-
    Kinek van itt még méltósága?

    Amikor születtem, - az ország, 3 millió koldus országa volt. Ma, - bármit mond is a statisztika, - 7 millió koldus él itt, 2 millió tengődik valahogy, - miközben, rajtunk, és belőlünk él jól az a pár százezer, aki tényleg jól él.
    A politikai élet elitje, a gazdaságé, a spekulációé, a bűnözésé, - és a seggnyalóiké.
    Úgynevezett ,,méltósága", csupán ennek a pár százezer élősködőnek van, - akik jókor, jó helyre igyekeztek, a megfelelő kapcsolataikkal, gátlástalanul, - és jó helyre tették le a feneküket. Majd, hosszú időre, ugyanazok, - oda is betonozták.
    Mindegy, hogy mi lesz a későbbiekben, - történhet bármi, - ők már jól megszedték, és bebiztosították magukat.

    Aztán, van egy csomó olyan, - aki, elvan valahogy. Politikus ugyan, de csak elvan valahogy. El. Fizetést kap érte, - nem ugrál, nem szól, teszi, amit muszáj.
    Teljesen mindegy, hogy melyik oldalon áll, - vagy állnak, jobbról, balról, vagy középen. Nem az a lényeg.
    Ma, minden harc azért folyik, - hogy a helyüket, és pozíciójukat továbbra is megtarthassák.
    Nem azért folyik a harc, - hogy millióknak adják vissza az emberi élet lehetőségét, vagy legalább a létminimumot. Nem.
    A milliók, többnyire csak betartatlan, vagy betarthatatlan ígéreteket kapnak. Később pedig, - legfeljebb az ő asztalukról lehulló morzsamaradékot, - nem kenyeret.
    Ma, a méltósághoz, pénz kell, és biztonság.
    A méltóság, - már nem jár alanyi jogon.

    Féltem, a mostani kicsinyeket. Igen.
    Összefacsarodik az ember szíve, - amikor éhező gyerekekről hall, vagy olvas. És, - egyre többen lesznek.
    Tudom, hogy milyen a szegénység. Tudom, hogy milyen, gyerekként éhezni. Ezért sajnálom, a mai gyerekeket.
    És, ezért sajnálom a mai gyerekek szüleit is, - akik nem tanultak meg harcolni, küzdeni, hadakozni, - és sajnos lemondani és beosztani sem, amíg még volt mit.
    A nyomorúság, váratlanul érte őket, mint ahogy az is, hogy amikor szegények lettek, megnyomorították, megalázták és eltaposták őket. Ma, ezeknek, az embereknek a nagy része, - senkinek, és semminek érzi magát.
    Nem hiszem, hogy ezeket, az embereket boldoggá tenné, - ha esetleg kinyithatják a szájukat.
    Már, ha tényleg kinyithatják, - mert én senkit sem ismerek, senkivel sem találkoztam, aki meg merte volna tenni.
    Különben pedig, ha kinyitják a szájukat, mire mennek vele, - mit érnek, mit érhetnek el?
    Ki figyel oda rájuk?
    Kit érdekel?
    Kit érdekel a többség szava és nyomora?
    Méltóság?
    Ugyan már, egy éhező gyerek szüleinek, nincsen méltósága, - még önmaga előtt is elvesztette, nemhogy mások előtt.
    Hát, - idejutottunk.
    Pénz, Politika, gátlástalan harácsolás, és küzdelem a pozícióért, a fennmaradásukért, - legfeljebb egy-két kivétellel, - ez jellemzi ma az ország vezetőinek törekvéseit, céljait, - nem pedig az, hogy emberi életet biztosítsanak a nyomorgó millióknak.
    Egyik kormány sem jobb, - és nem is volt az, - a másiknál. Hiába az öntömjénezés, és egymás mószerolása.
    Háború ez a mostani, - ellenünk, és az országunk ellen, - mert, egy romokból felépített, - élhető, országot döntöttek romba újra, az éppen hatalmon lévő kormányok, politikusai, - a saját céljaik elérése érdekében.
    Padlón vagyunk. Igen.
    De, mi lesz akkor, ha egyszer, - elkezdünk feltápászkodni?
    Mi lesz?
    Talán forradalom?
    Nem vagyok optimista, akkor is csak mi veszíthetünk, - pont úgy, mint 1956-ban.

    Számtalanszor kívánom vissza a fejlett igazságérzetével, hatalmas erejével, a mai parlamentbe, az édesapámat.
    Édesapámat, - aki, képes volt mindig, mindenhol rendet tartani, rendet teremteni, és ha kellett, - igazságot osztani.
    Megtalálta a módját.
    Nem volt politikus alkat, - az igaz. Édesapám, amikor a szó nem használt, - akkor, ütött.
    És, igen nagyot tudott ütni.
    Ha visszajönne, csak egy rövidke órára is, - a T. Ház-ban lévő, vagy éppen ,,ott-alvó", ásítozó, rajzolgató, bambán bámészkodó, unatkozó képviselők nagy része, - pillanatok alatt, - nyúlva feküdne.
    Ami ugye, nem lenne baj...-
    Apám, az 1919-es kommunizmus alatt, a statáriális Bíróságot verte szét a lakóhelyünkön...-
    Ma, - mást kellene.

    Szóval, kellene valaki, nagyon kellene, - különösen így, a választások előtt... -
    Kellene egy hiteles személy, aki rendet teremt, aki felkanalazza az embereket onnan, - abból a mélységből, ahová taszították, és taposták őket.
    Kellene egy hiteles személy, aki felemeli ezt a szegény szerencsétlen, lezsarolt, összeomlott kis országot.
    Van ma ilyen hiteles személy?
    Én, - nem ismerek egyet sem. Akiket ismertem régebben, egyik sem politikus volt, - az egyik író és filozófus volt, a másik pedig mérnök ember. Istenáldotta szervező zseni. Az egyik meghalt rég, a másikról semmit sm tudok.
    Pedig, kellene valaki, nekem is, neked is, - mindannyiunknak kellene. De az a generáció, amelyben még vezetésre termett, nagy tudású hiteles személyek éltek, - mára már kihalt. Talán, Nagy Imre, és Antall József voltak az utolsók.
    Ma, nincs aki a helyükre, álljon.
    Aki pedig, mégis odaáll, - vagy odapofátlankodik, - az nem rendelkezik a szükséges adottságokkal, meg önkritikával sem.
    Mit lehet várni olyan politikustól, aki hol ideáll, hol odaáll, hol ezt mond, hol azt, - akinek nincs meg az elkötelezettsége, a műveltsége, a jó nevelése, a jó családi háttere, aki nem született politikusnak?
    Akit, nem is neveltek politikusnak, nem is készült annak, - de valahogy mégis az lett belőle, mert jókor volt jó helyen, jó kapcsolatokkal.
    Mit lehet várni tőle?
    Semmit.
    Pedig, - a legtöbben, ma ilyenek. Ilyenek vannak pozícióban, nemcsak a T. Házban, - hanem a falvakban és városokban is.
    Mára aztán, kiárusították, eladták, és lezsarolták az országot.
    Mindaz, ami ma van, nekik köszönhető, - a szegénység, a kilátástalanság, megalázottság.
    Ez a szörnyű szegénység pedig, - elüt bennünket.
    Nemcsak téged, engem, hanem a gyerekeinket, az unokáinkat, - de talán még az unokáink unokáit is.
    A rossz politika, és a tehetségtelen, gátlástalan, lelkiismeretlen, rossz politikusok, - megnyomorítottak bennünket
    De, - ne szégyelld, hogy elestél, hogy lent vagy, nem te tehetsz róla, - a politika nyomorított meg, amiben hittél.
    Kelj fel, emeld fel a fejed, - szedd össze, és húzd ki magadat.
    Nem te vagy a hibás, nem, - hanem a politika, ami becsapott, és a politikusok, akiknek hittél.
    De, elég volt, szedd össze magad, állj fel, lépj tovább, szerezd vissza az emberi méltóságodat, - és tégy arról, hogy ez mégegyszer, se veled, se mással, ne fordulhasson elő.
    Aztán, nézz magadba, mérd fel az erőd, te már tudod, mit jelent padlón lenni, - s mert tudod, - lehet, hogy éppen te leszel egy következő, tisztességes vezető. Tedd meg, amit megtehetsz!
    Isten segít, és veled marad!

    Gyerekkoromban hallottam egy jóslatot, - amire ugyan pontosan nem emlékszem már, - de nagyjából úgy hangzott, hogy ,,a 21-ik században Európából, eltűnik egy ország, írmagja sem marad, - pedig addig, Európa gyöngyszeme volt...."
    Imádkozzunk, nehogy Mária-országa legyen az!

    Emeld fel a fejed, - és tedd meg azt, amit megtehetsz!
    Isten segít, és veled marad.
     
    apolika, 1958 és naivbalek kedveli ezt.
  16. naivbalek

    naivbalek Állandó Tag

    Egyetértek.
    Viszont én nem sírom vissza a régi időt(illetve a jót visszasírom, de csak azt), én jobbat akarok(hiszen ez volt, és csak ez lehet a cél). Ezért is teszem a dolgom maximálisan (de hiába 30 év munka).

    Méltóság. Igen, ma már az egyén a saját érdekében inkább szánalmasan 'nyal' a munkahelyén, hogy minimumot megkaphassa mintegy kegyből, mivel összefogásra nem számíthat. Ha mégis lett volna ilyen, azt mára már sikerült letörnie a fentről és lentről is jövő közönynek és a közömbösségnek ami a kilátástalanságból is fakad.
     
    apolika, bubamama és 1958 kedveli ezt.
  17. apolika

    apolika Állandó Tag

    Nehéz ma itthon élni a fiatalnak, középkorúnak, nyugdíjasnak...hacsak nem vagy a" tűz " mellett.
    De én hiszek az emberek józanságában, ami remélhetőleg a választásakor nyilvánul meg.
    Meg a jóságban....Hisz ha mi családon belül a szeretetre, egymásra figyelésre neveljük a gyermekeinket, s jó példát mutatunk, tán lesz hatása...Nem tudom elhinni, hogy csupa rosszindulatú emberek vannak.
    Az ismerőseim mind becsületes, dolgos népek...előbb utóbb eljön az ő idejük ugye? Én remélek...
     
    oregharcos és naivbalek kedveli ezt.
  18. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    ÁLDOTT SZÉP HÚSVÉTOT KÍVÁNOK MINDENKINEK!


    Nagypéntek

    És felzúgnak a hamuszín egek,
    Hajnal felé a ravensbrucki fák,
    És megérzik a fényt a gyökerek,
    És szél támad és fölzeng a világ.
    Mert megölhették hitvány zsoldosok
    És megszűnhetett dobogni szíve,
    Harmadnapra legyőzte a halált
    Et resurrexit tertia die.


    /Pilinszky János/
     
  19. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    AZ EMBER TEREMTÉSE…( nem a Bibliából...)

    ( Ez a mese, Skultéty bácsi meséje, - méghozzá, egy az egyben, - aki a meséivel, bearanyozta a gyerekkoromat, egészen addig, amíg meg nem halt.
    A mese, nem annyira a bibliából való, és nem úgy, ahogy a hittankönyvben van, ...- hanem kb. úgy, ahogy azt valaha rég, a Skultéty bácsi elképzelte, kitalálta, meg elmesélte…) -

    - Gyerekkoromban egyszer, emlékszem, - nagyon kicsi lehettem még, - közöltem a Papával, hogy rövidesen férjhez megyek a Skultéty bácsihoz, és megmondom neki, hogy örökre vele maradok, meg a Miska is, a jópajtásom, - mert annyira szeretjük hallgatni, ha mesél. És milyen jó lesz nekünk, ha mindig mesél, mert ő tudja a világon a legszebb meséket, és elmesélni is ő tudja a világon a legszebben.
    - De azért ne féljél Papa, mert nem mindig leszek ott, és tihozzátok is hazajövök, ha kedvem lesz hozzá…-
    Papa, komolyan vett engem, és közölte, hogy ez rendben is van, ha így akarom, de most arra kér, még ne szóljak a Skultéty bácsinak. Várjak egy kicsit, amíg megnövök, - mert kicsi korban tilos a férjhez menés.
    És ő megígéri, - hogy okvetlenül szólni fog, ha már nem lesz tilos, mert már megnőttem.
    Tudtam, hogy a Papa, mindig igazat mond, és mindig teljesíti, amit megígér. Nem aggódtam hát, hanem vártam nyugodtan. A Papámra számítani lehetett. Bíztam benne.
    Addig pedig, - telt az idő, ugyanúgy, mint máskor.
    Látogattuk Skultéty bácsit, - és hallgattuk a történeteit. Sohasem könyvből olvasta fel a meséket. Ő, mindig fejből mesélt. A saját meséit mondta el.
    És, annyira kedves volt,...de annyira, hogy csak szólnom kellett, ha azt akartam, hogy változtassa meg az eseményeket. Akkor, azonnal elmesélte újra, -...másképpen. Sőt, ha nagyon sírtam, még szólni se kellett, azonnal megváltoztatta az eseményeket. Magátul.
    A történetek így, majdnem mindig, a kedvem szerint alakultak. Márminthogy akkor,…- és márminthogy a mesében.
    Szerettem Skultéty bácsit, - meg a Miska is, -...ezért gyakran látogattuk. És, igazából, alig vártuk, hogy férjhez mehessünk hozzá. Különösen Miska, mert ők olyan sokan voltak, hogy még egy saját
    ágya sem volt Miskának. Azt gondoltuk, hogy Skultéty bácsinál, majd jobb helye lesz. Mert azontúl akkor, ő ott fog lakni, ott fog aludni. És akkor, lesz neki saját ágya, - fejtül.
    Náluk ugyanis, otthon, Miska mindig lábtul aludt az egyik testvérével, és azt mondta, annyira szeretne már egyszer fejtül aludni, mert nem is tudja, hogy milyen lehet az. Mivel ők szegények voltak, - igen, - és nem sok ágyuk volt. Igen.
    Háború volt. Az volt a baj.
    Nekem volt saját szobám, saját ágyam, és jó helyem volt benne, meg otthon is, - ezért, nem akartam mindig a Skultéty bácsinál maradni estére, még a férjhez menésünk után sem. Nekem elég volt az, ha mesélt, meg persze, a grillázs. Az is elég volt. Majdnem mindig.
    Amikor látogatóba mentünk Skultéty bácsihoz, mindig megvendégelt minket, egy különleges csemegével, a grillázzsal. Finom volt.
    A mandulából és a pörköltcukorból készült grillázs, ugyan, olyan kemény volt, hogy a fogunk csaknem beletörött, mégis szerettük. Rengeteget ettünk belőle, amennyit csak bírtunk, és amennyit csak akartunk. Skultéty bácsi, soha nem kóstolta meg, neki már régen nem volt foga. A grillázst kizárólag a vendégeknek csinálta. A vendégek pedig, leggyakrabban mi voltunk, sőt, csakis, és kizárólag, a Miska meg én.
    Skultéty bácsi olyan idős volt, hogy már az összes rokonai réges-régen meghaltak, senkije sem maradt. Egyedül élt. Sajnáltuk ezért. Látogattuk, amikor csak tudtuk, addig is, amíg megnövünk, és megmondhatjuk neki, hogy itt az idő, - férjhez megyünk hozzá.
    Nyár végén, mindig sok dolga volt, és a fájós derekával nehezen tudott hajladozni, - ilyenkor kellett leverni és összeszedni a mandulát. A nagyját, azt mindig leverték és felszedték a napszámosok, Skultéty bácsi pedig eladta. Ami azonban véletlenül fennmaradt a fán, az, direkt azért maradt fenn, hogy egyszer majd grillázs legyen belőle. Amikor a szél leverte, - azt, mi szedtük fel Miskával, nehogy a Skultéty bácsinak kelljen hajladozni érte.
    Skultéty bácsi háza, a faluszélen állt, - egy aranyos, vöröskőből épült, egyszemélyes, icipici házikó, nagy terasszal, - a hatalmas, csodás mandulás közepén.
    Tavasszal, mikor virágoztak a mandulafák, és bódultan kóvályogtunk a virágzó fák alatt, olyan volt, mintha nem is a valóságban lettünk volna, -...hanem egy mesében. A ház pedig pontosan olyan volt, mint a ,,JÓ TÜNDÉR HÁZA...."- szintén, a mesében.
    Felnőttként, azt gondoltam, hogy itt, ebben a ,,Jó tündér házában" született meg a mesélőkedvem, - ami elkísért, és továbbra is elkísér, - egész életemben.
    Különben, Skultéty bácsi, - maga is olyan volt, mintha nem is igazi lett volna, hanem meséből szőtték volna, és onnan, - a meséből lépett volna ki.
    Mindig azt gondoltam róla, hogy rokona lehet a Mikulásnak, akit ugyan egyszer se láttam még eddig a saját szememmel, - de sokat hallottam róla, sok ajándékot kaptam tőle, és pont ilyennek képzeltem el.
    Fehér haj, hosszú fehér szakáll, kedves, mindig mosolygós piros arc, és jó nagy, erős termet, hogy elbírja a hatalmas, teli-puttonyt. Mert a teliputtony, az, fontos. Nagyon fontos.
    Később aztán megtudtam, hogy a Mikulás nem mesealak, hanem élő, igazi jóságos ember volt. És, pontosan ilyen.
    Mégis, mindig úgy gondoltunk rá, mintha csak mese lett volna, mert a jóságos ember ma már nem divat és talán nincs is, csak a mesében, - pl. Skultéty bácsi meséjében:
    -,,Élt egyszer egy ember, szakálla volt kender. Talán nem is ember volt, szakálla se kender volt…” -
    Egy szent volt igen, emberként is, később pedig Mikulás lett belőle, és azóta is él. Így él, -...Mikulásként. Örökkön-örökké él, -... amíg csak gyermek lesz a földön.
    - „Amikor igazibul élt még, akkor Myra püspöke volt, Miklósnak hívták, és jóságos volt. Amikor pedig nem élt már, akkor Szent Miklósnak hívták, odafent az Égben, és idelent a földön,...- és onnantól kezdve Mikulásként él tovább örökké. Örökkön örökké, igen. Örökkön, örökké. Igen." - mondta Skultéty bácsi.
    - Igen, igen,...- ismételte, és akkor hirtelen rádöbbentem:
    - Ez az. Ez hát a titok…-
    Papám, sokszor beszélt az örök életről, arról, hogy egyszer csak fel fogják találni, -...remélhetőleg, hamarosan - mert fontos, nagyon fontos az örök élet.
    - Hát, ez az. Ez a titok. – gondoltam, - Szent Miklós örökké él, mert jóságos volt. Ez a titok. Mindenkinek jóságosnak kellene lennie, hogy örökké élhessen. És akkor, nem is kell semmi mást feltalálni. Ez a titok. Jóságosnak kell lenni.
    - Én, jóságos akarok lenni, az, biztos. Akkor határoztam el. Azon
    nyomban. Legfőképpen az örökélet miatt.
    Csak hát, nem tudom, hogy hogyan kell jónak lenni, meg jóságosnak. Most még. Hogy később, mi lesz, azt nem lehet tudni. Meglátjuk. Lehet, hogy majd meg fogom tanulni. Lehet, hogy éppen Skultéty bácsitól.
    Szerettünk Miskával idejárni, a mese-házikóba. És egyáltalán nem csak a grillázs miatt. Bár az, nagyon fontos volt, - ráadásul, finom.
    Sok mindenről mesélt nekünk Skultéty bácsi, - esős napokon, és téli délutánokon. Egyszer például, az első emberpárról mesélt. Ádámról, meg Éváról, és a Paradicsomkertről.
    Hallottam róluk már máskor is, de Skultéty bácsi, szebben mesélte el a történetüket, és másképpen. Ez, nem olyan volt, mintha a hittankönyvből olvasták volna föl, hangosan. Ez, igazi volt.
    Skultéty bácsi azt mondta, hogy:
    - „…Amikor Isten megteremtette a világot, ott nem volt senki csak Ő, meg a világ.
    Ő pedig annyira szerette volna megmutatni valakinek azt, amit csinált. Mivelhogy sokat dolgozott meg vesződött vele, annyira szerette volna, ha megdicséri érte valaki.
    De nem dicsérte meg senki. Mivelhogy nem volt senki, akinek megmutathatta volna és pláne nem, aki megdicsérhette érte. Annyira szerette volna, ha azt mondja neki valaki, hogy:
    - Lám, lám, milyen ügyes vagy, milyen ügyes, ki gondolta volna?…-
    Vagy legalább szól hozzá valaki egy jó szót, egy jó szót! Annyira vágyódott rá!
    De nem volt ott senki, és valójában sehol sem volt senki, mert Isten csak egyedül volt az egész világon. Nem volt neki senkije.
    Pedig, mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Senkije sem volt.
    És, nem volt a világon senki, aki teremthetett volna neki valakit, hogy ne legyen annyira egyedül. Rokonai sem voltak, meg családja sem. Lehet, hogy már rég meghaltak mind, mert nem volt még akkor örökélet, Isten elfelejtette azt megteremteni. Így aztán csak egymaga volt, szegény, egyedül. Nem volt ez jó. Nem.
    Senki sem dicsérte meg, senki sem volt, aki szeresse. Nem volt ez jó, nem.
    Mert a szeretet is fontos, a nélkül nem lehet élni, meg nem is érdemes. Őt meg nem szerette senki. Egyáltalán.
    Szomorú volt. Folyton csak szomorkodott szegény éjjel-nappal, még akkor is, amikor a gyönyörű Paradicsomkertben sétált, amit Ő teremtett, - és elég jól sikerült.
    Legfőképpen azért volt szomorú, mert olyan jó lett volna, ha örül valaki a Paradicsomkertnek. Ha örül, mert így aztán, hiába vesződött vele. Ő sem örült. Mert egyedül még örülni sem lehet, egyedül még az öröm is szomorúsággá változik.
    Így aztán csak tengett-lengett szomorúan, a gyönyörű Paradicsomkertben, - ami elég jól sikerült. Nem volt boldog, nem.
    Egyedül volt, senki sem volt, aki beszélgessen vele, vagy aki csak egy szót is szólt volna hozzá. Egy jó szót. Pedig fontos lett volna. A jó szó is fontos.
    Amikor reggelenként felébredt, senki sem köszöntötte őt, és senki sem mondta neki, hogy:
    - „Szép jó reggelt álomszuszék,…hát hogy aludtál? Mit álmodtál?…”-
    Nem. Senki sem volt kíváncsi rá, senkit sem érdekelt, hogy ő mit álmodott. Senki sem szólt hozzá egy árva szót sem, mintha a világon se lenne. Nem.
    Nem volt ez jó.
    Nappal meg, amikor a Paradicsomkertben császkált, és ott volt az a sok gyönyörűség, amit mindet ő csinált, - és elég jól sikerült - akkor, különösképpen árvának érezte magát, mert nem volt senkije.
    Pedig mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sem volt.
    Szülei sem voltak, - mert azok rég meghaltak, és ő tulajdonképpen régóta árvagyerek volt. Szomorú volt hát. Szomorú.
    Hiába dolgozott olyan sokat, éjt-nappallá téve, a nappalt meg éjjellé, minden hiába volt, mert annak, amit ő nagy keservesen összehozott, annak nem örült senki. Az volt a baj. Az.
    Még ő se örült. Mert kinek kellett ez? Ez a rengeteg munka, meg minden. Neki nem, az, biztos. Ő eddig is megvolt nélküle, ezután is meg lett volna.
    Paradicsomkert? Kinek hiányzott? Neki nem, az, biztos.
    Szép, szép, igen, lehet mondani, - elég jól sikerült, - és sokkal jobb volt, meg még szebb is, mint a Nagy Semmi, ami előtte volt. Sokkal jobb. De hiába, nem tudott örülni neki. Nagy baj volt ez.
    Mert, hogy lehet így élni? Hogyan? Meg minek? Öröm nélkül, dicséret nélkül, jó szó nélkül, kedvesség nélkül, - legfőképpen pedig szeretet nélkül? Miféle élet ez, minden nélkül, csak így árván és egyedül?
    Kellene valaki. Kellene.
    Aki vele örül, meg vele szomorkodik, legfőképpen azonban olyan valaki, aki szól hozzá és megdicséri. Aki kedves, aki szereti őt. Igen. Mert az, fontos. Sőt, az a legfontosabb.
    Aki szereti Őt, és kedves hozzá, annak akármikor csinál bármit, akár egy másik világot is, - amilyent csak akar, hogy válogathasson köztük, amikor csak akar. Sőt, még akár a csillagokat, meg a holdat is a kezébe teszi és megajándékozza vele, - hadd örüljön. Hadd.
    És ettől, - még ő is boldog lenne, azonnal.
    Kellene valaki, aki nincs. Kellene valaki, akinek a kedvéért érdemes volt megcsinálni a Paradicsomkertet, meg az egész világot. Akiért érdemes volt vesződni vele. Akiért úgy érezhetné, nem bánja ezt a nagy fáradtságot. Kellene valaki, aki megérdemli, - mert szereti őt, és szereti ezt a gyönyörű világot.
    Kellene, akivel sétálgathatna benne, kart-karba öltve, szép téli délutánonként a nyakig érő hóban, vagy éppen a hajnali harmatos fűben, ha úgy tartja kedvük. Kellene, de nincs. Senkije sincs.
    Pedig, mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, csak neki nincsen senkije. Isten egyedül van. Nincsen neki, kicsinke istenkéje. Senkije sincs.
    Hát ezért volt szomorú.
    A nagy szomorúságában leült a borzasztó nagy fekete szederfa alá a Paradicsomkertben, - ami pont a legfinomabb bécsi szeder volt, - és csak szomorúan kitartotta a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, amit jóízűen elszopogatott, mert az, jó szeder volt. Igen. Nem olyan, mint a mostani. Meg még jó szaftos is, - csak arra kellett vigyázni, hogy valahogy le ne egye a szép ruháját, mert a szederfolt nem megy ki belőle, akárhogyan is dörgölik. Neki meg még az se volt, aki dörgölje, mert neki egyáltalán nem volt senkije.
    Miközben szedrezett és szomorkodott, nagy hirtelen kigyúlt a fejében a fény. Később ezt úgy hívták, hogy isteni szikra. Csak úgy kipattant a fejéből. A szederfa tövében. Egyszerűen.
    Gyorsan akart hát cselekedni. Gyorsan, - addig, amíg el nem felejti.
    Kell valaki, kell. Aki majd szépen ellakik itt, és jól érzi magát a Paradicsomkertben.
    Kell valaki, kell. Aki majd megdicséri Őt, meg Ő is őt, - ha okot ad rá, de az nem lesz könnyű.
    Sőt, még szeretni is fogja Őt, meg Ő is őt, - ha méltó lesz rá. Kedves lesz hozzá, megszólítja Őt, beszélgetni fog vele, amikor csak akarja, vagy amikor mondjuk, Neki is kedve lesz hozzá. Amikor meg nem, akkor nem.
    Akár még nevet is ad neki, és akár a nevén fogja szólítani. Mert az, fontos, nagyon fontos, hogy mindenkit a nevén szólítsanak.
    Ő pedig gyönyörködni fog benne, mármint hogy akkor, ha jól sikerül. Ezt, ugye pontosan nem lehet tudni, mert még el se készült, - most még csak tervezgeti. Hát, majd meglátjuk. Meglátjuk.
    Aztán elindult sétálni egy kicsit, hátha támad még valami jó gondolata. Egyszer csak, séta közben arra lett figyelmes, hogy valami folyton-folyvást követi őt, és állandóan kihallatszik a pisszegése a bozótból, - de Isten nem tudta mi az. Már, a frászt hozta rá a pisszegés.
    Nézett jobbra, nézett balra, nem látta.
    A lába előtt az úton, nem volt semmi, ami pisszeghetett volna. Így hát, sétált tovább, de állandóan az utat vizslatta . Aztán, eszébe jutott, hogy nem csinált ő semmit, ami pisszegni tudna. Ballagott hát tovább, de azért, folyton-folyvást a lába elé nézett.
    Amint így ballagott, ballagott, egyszer csak mit látott? Majdnem bele botlott. Hát egy jó nagy agyagos gödröt, pont olyan volt benne az agyag színe, mint a városlődi pipaföld. És ez majdnem olyan szép volt, meg majdnem olyan jó, mint a Terra Sigillata, a pecsételt föld. Csakhogy, az akkor, sajnos nem volt még, - ...nem volt főtalálva, - mert azt, csak később találta föl, később teremtette meg. De nem baj, mert nagyon jó volt a városlődihez hasonló pipaföld is.
    - Nna ez az, tiszta szerencse, pont ezt kerestem, pont ezt, - gondolta. Legugult hát, és jól beletapicskált a gödörbe. Jó volt tapicskálni. Lehet mondani. Tett hozzá egy kis vizet, meg ezt, azt, amit talált a keze ügyében, aztán elkezdte gyúrni, gyúrogatni, formálgatni, mert olyan jól esett a gyúrogatás, meg a tapicskálás. Majd meglátjuk mi lesz belőle, - gondolta - és tapicskált tovább.
    Hát meglátta, meglátta, - mert végül lett is belőle valami, meg nem is. Elég ronda volt, - de sajnálta visszadobni az egészet az agyagos gödörbe, ezért inkább először ráfújt, utána meg rászólt:
    - Na, eredj innen te szerencsétlen, de sietve, hogy ne is lássalak. Nem tudok gyönyörködni benned, mert igaz, ami igaz, nagyon ronda vagy. Nem ilyet akartam én, de nem bántalak. Ennivaló van a kertben, fa is van elég, elférsz rajtuk, megélsz. Menjél innen. Menjél. Becsüld meg magad, akkor nem lesz semmi baj, megleszünk valahogy. Hanem azt megmondom, a szederfám közelébe ne menj, mert az, tilos…-
    Aztán, csinált még egy másikat is hamarjában, hátha az jobban sikerül, de az se lett jobb, így csak ráfújt és azt is elengedte. Makogott az is.
    - Ajjaj, az agyaggal lesz itt valami gond…- jutott eszébe hirtelen, - ez így tisztára vörös meg barna, és nem beszél, hanem makog. Azt se értem, hogy mit. Nem ilyet akartam, nem,…-
    Hát aztán, ebből lett később a majom. Olyan, amilyen, de majom. Embernek készült, - de még idejében meggondolta magát. Látszik is rajta. Istennek azonban nem tetszett. Nem ilyet akart, nem.
    Nem kedvelte a majmokat.
    A frászt hozták rá, naponta többször is. Visongtak rettenetesen, egy perc nyugta sem volt tőlük egész nap. Nem fogadtak szót, felmentek a szederfájára, ami ugye, tilos.
    Látni se akarta őket. A makogásukat pedig pont úgy nem bírta hallgatni, ahogy a visongásukat sem.
    Ráadásul teljesen elszemtelenedtek. Dobálták őt, meg egymást, a finom fényes, szaftos fekete szederrel, amiért nagy kár volt, - mert micsoda szeder volt az, micsoda szeder!...Közben, fel-le ugráltak az ő saját szederfáján, aztán meg le-fel, - ami alatt Ő ejtőzni szokott hajdanában, - szép csendben. Most meg, nem, mert nem volt csend, a majmoknak be nem állt a szájuk. Nem volt ez jó, - nem.
    Szeretett volna pihenni, pihengetni és gondolkodni, de ezektől, nem lehetett.
    - Hess, - mondta olyankor mérgében - hess innen,…hess! Tűnés, mert visszacsinállak!!...Meglátjátok, mérgemben egyszer visszacsinállak benneteket...-
    Pár napig aztán csak törte a fejét, hogy most mi legyen?
    Aztán, megint éppen a szederfa alatt, ejtőzés közben jutott eszébe valami. Meg kellene próbálni, másféle agyagból, mert az alapanyag, fontos. Az, nagyon fontos. Másféléből, talán jobb lenne.
    Keverve az egyik agyag a másikkal. De azt is jól meg kell gondolni, és nagyon oda kell figyelni a gyúrásra, nehogy pepita legyen az, amit csinál, vagy az, akit csinál.
    Bócorgott hát Paradicsomkertben,…csak keresgélt,…csak keresgélt türelmesen, és egyszercsak megtalálta azt, amit akart. Majdnem felkiáltott örömében, hogy ez, ez az! Pont ez!
    Talált kétféle agyagot, és azonnal elcipelte olyan helyre, ahol víz is van a közelben. Merthogy víz nélkül nem lehet, csakúgy a porból megcsinálni valamit. Az nem igaz, hogy porból is lehet, - akárki mondja, - mert az, nem áll össze. Végülis, rengeteg vesződséggel megcsinálta. Igen.
    Sajnos, nem lett jó.
    Be kellett látnia, - nem lett jó. Be kellett látnia, - neki sem sikerül mindig, minden. Mérges volt.
    Számtalan próbálkozás után, mielőtt makogni kezdenének, vagy visongani, - gyorsan összegyúrta és visszadobta őket az agyagos gödörbe.
    - A francba! Ez, nem sikerült. Ez, nem…-
    Közben, a kedve is elment az egésztől.
    Pár napi ejtőzés után azonban újra nekiállt, mert annyira szeretett volna már valakit maga körül. Valakit. Akárkit.
    Mert mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije. Isten egyedül volt. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sem volt.
    És akkor, - váratlanul, - mégiscsak összejött a keze alatt valami. Amint azonban ránézett, azonnal megbánta, hogy megcsinálta.
    Csúf volt, ormótlan, rossz volt a tartása, legfőképpen a majomra hasonlított, és hasonlóan makogott. Beszélni pedig nem tudott. Megijedt, amikor meglátta, - ijedtében, majdnem hátast dobott. Nna, ez volt az előember. Ez.
    Végül nem gyúrta össze, mert már ahhoz sem volt kedve. Csak nézte, csak nézte.
    - Mi a fene lehet ez?…- Kukucskálta minden oldalról -…Mi a fene? Én
    nem ilyent akartam, az, biztos, az aztán biztos. Kockásnak, nem kockás, az igaz, de akkor is ronda. Nem ilyet akartam, nem. Majd jól ráfújt, és azt mondta:
    - Nnna mindegy,…vannak rossz napok, amikor semmi se jön össze. Ez, egy ilyen. Nem én vagyok a hibás. Menj előlem te szerencsétlen, de ne félj, nem bántalak. Csinálj amit akarsz, de lehetőleg ne kerülj a szemem elé, ne is lássalak, - mert rosszul leszek ha rád nézek. A szederfámra fel ne menj, alája meg pláne, a szedremből pedig ne egyél, mert az tilos. Méghozzá, szigorúan. -
    Az előember szót fogadott. Most még. Esetlen ugrabugrálásokkal tűnt el, és a majmokhoz csatlakozott. Majdnem teljesen egyformák voltak.
    Isten, nem volt magával elégedett, sőt, - nagyot csalódott magában. Mert, igaz, hogy ez egy rossz nap volt, igaz, - de azért akkor is.
    - Nna, basztikuli, ezt jól elcsesztem, - gondolta - mindaz, amit eddig csináltam, az rossz, az selejt. Az basztikuli fajta. Nem ilyent akartam. Nem.
    Ezt követően teljesen elment a kedve az egésztől, és sokáig nem csinált semmit, csak ejtőzött. Legalábbis olyankor, amikor a majmokat, meg a majmokat hajkurászó előembert, sikerült a szederfa közeléből elzavarni.
    A magány azonban gyötörte. Hiányzott a jó szó, a kedvesség, meg a szeretet az életéből. Kell valaki, kell.
    Mert mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, csak neki nincsen senkije. Isten egyedül van. Istennek, nincsen kicsinke istenkéje. Istennek, senkije sincs.
    - Muszáj csinálnom valamit, - gondolta, - muszáj, akárhogyan is. Mi lenne, ha én lennék a minta? Mi lenne, ha magamat venném alapul? Magamat, nem mást. Mondjuk, ha egy kisebbfajta istent csinálnék, egy olyat amilyen én vagyok, csak apróban, és akkor azt elnevezném embernek, mondjuk. Mert kisisten mégse lehet, ugye? Az nem lenne helyénvaló, - na, meg az istenke sem, a kicsinke istenke sem.
    Aludt rá egyet. Aztán mégegyet. Aztán rábólintott. Kétszer is egymás után.
    - Lenne egy ember, - gondolta - olyanforma, mint én. Vagy kettő. Az elég. Több nem kell. Minek?…-
    - Ha lenne egy-két ember körülöttem, akkor már rögtön jobban érezném magamat, és más lenne az életem azonnal. Más lenne, mert a magamra formált emberem szeretne engem, nem pedig egy majom, - aki ugye, lehet, hogy nem is szeret, - vagy az előember, aki a majmokat hajkurássza, és leginkább azokra hasonlít, nem rám. Igen. Mi lenne, ha az ember rám hasonlítana?... Mi lenne?
    Sokáig elálmodozott rajta.
    Elment egy kicsit sétálni, aztán visszaült a szederfa tövébe, elhajkurászta a majmokat, meg a basztikuli fajta előembert, és ejtőzött, meg szedrezett egy kicsit.
    - Jó lenne, igen. - döntötte el végül, és rábólintott, méghozzá, kétszer is, egymás után. Ha meg tudnám csinálni, az, jó lenne. Kaolinból leginkább, abból lenne a legjobb, meg a legszebb…-
    Aludt rá egypárat a szederfa tövében, - aztán egy reggel, amikor nagyon formában volt, jókedvében azonnal megcsinálta. Egyszerűen csak nekiesett, - se látott, se hallott - és elsőre megcsinálta.
    És látá Isten, hogy az, jó. Sőt még szép is, nem csak jó!
    Megcsinálta! Meg.
    Nagyrészt kaolinból, mert az a legfinomabb agyag és a legszebb színe van. Ráadásul a legjobb minőségű, és ez meg is látszott az alkotásán.
    Gondok azért voltak vele, mert nem tudott beszélni, sőt mozogni sem. Csak feküdt hanyatt, bámult a vakvilágba, és nem csinált semmit. A teremtmény, nem is tudta, hogy kellene, vagy lehetne valamit csinálni. Azt se tudta, hogy ő az ember, - méghozzá azért, mert kicsinke istenke nem lehet, hiszen az, nem lenne helyénvaló.
    Az ember, - semmit nem tudott.
    Isten, aztán körbejárta, nézegette közelről és távolról, meg félrehajtott fejjel is, és akkor kissé lelohadt a lelkesedése.
    - A francba,… ez azért elég vacak,…- gondolta - de nem baj, csinálok másikat, ráérek, időm, mint a tenger, amit a minap teremtettem, - ezzel meg majd meglátjuk, mi lesz…- Meglátjuk.
    Vigyázva félretette.
    - Kicsit kuka is,…- gondolta, - de mindegy, nem baj….- Még nem kész egészen, lehet, hogy később majd nem lesz ennyire kuka. Lehet. Még az is lehet…-
    Másnap aztán azonnal nekiveselkedett, - csinált egy másikat is, könnyen és gyorsan, de nagy-nagy műgonddal. Most már tudta, hogyan kell, és miből. Gyakorlata volt benne.
    Sajnos azonban nem volt elég a kaolinja, visszamenni pedig nem akart a másik gödörhöz. Nem volt hozzá kedve. Fájt a lába éppen, veszettül.
    Ezért, lecsípett a tegnapi teremtményéből egy darabot, kissé elvékonyította annak az oldalát, hogy be tudja fejezni az újat, - ami végre, lehet mondani! - nagyon jól sikerült. Sokkal jobban, mint az első. Szebb is lett, meg jobb is. Tetszett neki.
    Ez, - nem is látszott annyira kukának. Szép, eleven tekintete volt. Pont ilyet szeretett volna, pont ilyet. Szeretettel nézett rá.
    - Az első, az olyan amilyen, mindegy. Nem baj. Hanem a második, a második, az egy csúcs!...-
    Nézte őket, és elgyönyörködött bennük egy darabig.
    Egymás mellett feküdtek a földön és bámultak a nagy semmibe. Az egyik, kukán, a másik nem.
    Odébb ment egy kicsit, hogy jobb legyen a rálátása, és ha hibát látott, visszalépett és kijavította. Aztán csak ezt csinálta, javítgatott, szépítgetett. Gyönyörködött. Javítgatott, szépítgetett, - és gyönyörködött..
    Alakult az ember, szépen alakult mind a kettő, - még a vacak is. Formálgatta őket Isten, és egyre szebbek lettek, - bár igaz, ami igaz, nem voltak teljesen egyformák. Valójában csak az egyik volt szép, a másik nem volt az.
    - Nem baj, - gondolta - nem fontos, nem kell két egyforma, minek?
    Azt a kis hibát, ami volt, alig lehet észrevenni. Nem fontos, nem muszáj ezt kiegészíteni. Nem nagy hiba. Ha nem nézek oda, akkor, nem is látom! Ezért, nem nézett oda, - direkt.
    Aztán, mert a pocsolya mellett nagyon meleg volt, fogta magát és elballagott a szederfához, szundikálni.
    Nem lehet mondani, hogy békésen, nyugodtan szundikálhatott volna, mert az előembertől meg a majmoktól, akik egymást hajkurászták, nem lehetett. Hiába mondta nekik, hogy „hess innen, mert visszacsinállak”…- azok bizony nem fogadtak szót.
    - Csak nehogy így járjon majd az emberrel is, - gondolta - csak nehogy,... nehogy ám! Most még kuka, igen, de mi lesz akkor, ha majd egyszer mégis kinyitja a száját?
    Eltöprengett ezen egy darabig.
    - Hát nem tudom,…nem is tudom….- gondolta - lehet, hogy itt hagyom a francba. Boldoguljon, ahogy tud. De az is lehet, hogy visszacsinálom. Meglátjuk, majd meglátjuk. Van idő. Van idő, nem kell kapkodni…-
    Közben megint, pisszegett meg sziszegett valaki, vagy valami közvetlenül a közelében. Sokszor hallotta máskor is, és mindig ráhozta a frászt, - de kíváncsi volt, hogy ki a fene lehet az, vagy mi a fene? Végül, megkérdezte:
    - Hát te meg ki vagy, és hogy kerültél ide?
    De csak sziszegő nevetés volt a válasz.
    - Gyere elő, mutasd magad, - mondta - gyere elő, megparancsolom neked…-
    - Nekem te nem parancsolhatsssz, de megmutatom magamat, hogy lásssd, én isss létezem, nem csak te,…-
    Aztán, Isten legnagyobb meglepetésére, a háta mögötti bokorból előóvakodott egy fertelmes csúszómászó. Feltartotta a fejét, és őrá öltögette a nyelvét. Pont rá.
    Isten, sohasem látott még ilyet, és, - ha a szederfa nem tartotta volna meg, biztos, hogy hanyatt esik a meglepetéstől.
    Az az akármi, a földön csúszott, pedig voltak lábai. Kicsike, korcs tappancsai voltak, és rondák, …- aligha ő csinálta ezeket. Aligha. A francba!
    - Nézzz meg jól, - mondta az sziszegve -…nézzz meg, én iss Te vagyok, én iss…én iss. Én vagyok mindaz, ami benned nincs. Én vagyok a haragod, a mérged, a türelmetlenssséged, a lázongásssod, az utálatod, a gyűlöleted, ésss mindaz, ami nem akarsssz lenni. Mindaz ami benned nincs, az bennem van. Minden rosssz. Te vagy a jó. És én vagyok a Gonosssz. Nekem, is akkora hatalmam van, mint neked, hát jól vigyázz magadra, meg a francosss kertedre, mert ott török borsssot az orrod alá, ahol csak lehet. Így assztán nem unatkozunk, meglátod. Te majd teremtessz, és javítassz, én pedig rombolok, meg döntögetek. Mindent elrontok, amit csinálsssz, nehogy örömöt találj benne. Éss meglessszünk valahogy. Meglátod, megleszünk, ssszz…nem unatkozunk. Nem…-
    Isten, elhűlve hallgatta. Aztán rápillantott, és akkor azonnal eszébe jutott, hogy hol látta már ezt a teremtményt. A vízben. Akkor, amikor teremtette.
    Elmosolyodott, és azt mondta:
    - Te nem a Gonosz vagy, Gonosz nincs is, egyáltalán nincs. A Gonosz, nem létezik. Én egy tökéletes világot teremtettem, nem lehet benne gonosz. Te pedig a hal vagy, amit a vízbe teremtettem, hogy ott éljen. Te meg, te engedetlen mihaszna, kimásztál, és lábakat növesztettél magadnak a tudtom nélkül,…-
    - Sssz,….asszt te csak hiszed, asszt te csak hiszed…-
    - Nem vagy te Gonosz,…nem, te csak egy hal vagy…-
    - Assszt te csak hiszed, asszt te csak hiszed. Te kígyókat teremtettél apró lábakkal, én pedig megparancsoltam nekik, hogy azonnal vesszítsék el a lábaikat, ésss tűnjenek el a sszemem elől. Menjenek a vízbe, hogy többé ne is lásssam őket. Ésss lőn,….- abban a pillanatban elvessztették a lábaikat és bemenének a vízbe, ésss ott is maradának. Sssz,…sssz… sssz…Nekem nem kellenek, én nem unatkozom egyedül, sssz,… ssz. Nekem jó így. Nekem, ssenki sse kell. Én hatalmasss vagyok egyedül. Ésss elmegyek mosstan, ne is tartóztasssál, kavarok egy kicsit. Sssz…sssz sssz,…aztán, majd megnézheted magadat.
    Isten, mire magához tért, - egyet se pillantott - a kígyó már ott se volt. Nem tudta, hogy hová megy, vagy mit akar csinálni, de nem is érdekelte.
    Pedig, ha tudta volna! Ha tudta volna. Ha tudta volna!…- akkor, rohanvást megy az emberekhez, mielőtt a hatalmat átveszi felettük a Gonosz.
    Isten, nem gyanakodott. Ült a szederfája alatt, szedrezett, és gondolkodott, …szedrezett, és gondolkodott. Meg, ejtőzött egy kicsit.
    Nem volt jókedve, nem. A majmok meg az előember, sajnos, a kígyó hatása alá kerültek és kinevették őt, - ráadásul, állandóan dobálták a szederrel. Amiért ugye, - nagy kár volt. Finom, fényes, fekete, bécsi szeder ugye? Nem akármilyen.
    Bánatában elindult az új teremtményeihez, akikkel nagyon elégedett volt. Gondolta, gyönyörködik bennük egy kicsit.
    Sejtelme sem volt szegénynek arról, hogy mire ő odaért, azok már a Gonosz hatása alá kerültek. A Gonosz, elültette fejükben a rosszat és a bűnt, hogy megerősítse ezzel a saját hatalmát, Istennel szemben, örökre.
    Így aztán szegény Isten, gyanútlanul megsimogatta a teremtményei fejét, mert nem tudta mi van benne. Ha tudta volna, - hozzá se ér.
    Ezek pedig a simogatásától egyre szebbek lettek, és a szépségük teljesen eltakarta a gonoszságot, ami a fejükben volt. Gyönyörködött hát Isten bennük.
    És örült is, - mert azt hitte róluk, hogy kedvesek lesznek majd hozzá, hogy megédesítik az életét, hogy bearanyozzák a napjait, és vele maradnak mindétig, még az öreg napjaiban is. Kedvesek lesznek hozzá, és szeretni fogják őt, - hiszen azért vannak - mint ahogy ők is kedvesek az ő szívének, és ahogy ő is szereti őket, örökkön - örökké.
    Azt hitte, hogy sok öröme telik majd bennük. Azt hitte, hogy csupa öröm és boldogság lesz majd az élet a Paradicsomkertben ezentúl, - mert az emberrel, majd az örök boldogság is beköltözik a Paradicsomba.
    Mert végre, - végre, neki is van valakije!
    Mert mindenkinek van valakije, - a madárnak van kismadara, a bogárnak van kisbogara, a virágnak is van virága, - és végre, neki is van valakije. Van.
    Nem kicsinke istenkéje, - mert az, ugye nem való, meg nem is sikerült, hiába próbálgatta. Nem kicsike istenkéje, nem, - csak emberkéje van. De ez is jó, nagyon jó. Meg még szép is. Soha többé nem lesz egyedül. Soha.
    De nem így lett, - …csak még nem tudta, sőt nem is gondolta.
    Isten kigyönyörködte magát az emberekben, és elégedett volt.
    - Igen, ezek szépek és jók, - gondolta, - nem olyanok, mint a basztikuli fajta, amit elvétettem. Igen, ezek szépek és jók, ezek tökéletesek. Pont ilyet szerettem volna, pont ilyet. Megérdemlik, hogy a szívemet-lelkemet adjam nekik. Meg…-
    Talpra állította hát a nagyobbikat, - talpra állította, és megölelte szeretettel. Már, nem is látta kukának, meg vacaknak. Hibátlan volt, - mert szerette őt. Azért.
    Azt mondta neki:
    - Az enyém vagy, szívemnek-lelkemnek öröme és gyönyörűsége vagy, boldog vagyok, ha rád nézek. Hozzám tartozol, én teremtettelek téged. Én vagyok a te Atyád, és te az én Fiam vagy. Szeretlek téged. Neked adom, a szívemet-lelkemet, mindenemet. Örülök neked és gyönyörködöm benned. Nevet adok neked, és neveden foglak szólítani. Megajándékozlak téged mindennel, amim csak van. Neked adom az egész Paradicsomkertet, élj benne boldogul, és szeress engem. Nem kívánok mást, csak azt, hogy szeress engem, ahogy én szeretlek téged…-
    Az ember azonban, sajnos, nem volt képes felfogni az Isten hozzávaló jóságát és mérhetetlen szeretetét, hiszen a fejében, már benne lakott a Gonosz, - és az uralkodott.
    Ezért, amikor Isten nagy-nagy szeretettel megölelte, és szívét lelkét beleadta az ölelésbe, majd lelket lehelt bele, elevenné tette, és életet adott neki, - az ember csak a szívébe tudta befogadni őt, a fejébe nem. Szívébe, ami még érintetlen és tiszta volt, és Isten szándéka szerint mindörökre az is marad, bármennyire is munkálkodik fejében a gonosz. Az ember szíve felett a Gonosznak nincs, és nem is lesz hatalma.
    Isten, elégedetten gyönyörködött a szívből és boldogan mosolygó emberben, aki, már állva maradt mellette.
    Aztán lehajolt a másikhoz, felemelte, magához ölelte azt is, és elmondta neki ugyanazt, amit az első embernek elmondott. Elmondta ugyanazt, csak neki azt mondta:
    - Te vagy az én Lányom, az én gyönyörűségesen szép, egyetlen Leányom. Örömem telik benned, ha csak rád nézek, akkor is. Neked adom a Paradicsomkerten kívül, még az egész világot is, Te pedig uralkodni fogsz rajta, és örömöd telik majd benne…-
    Sajnos, a gyönyörű lány se értette jobban Őt,…- csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott. Mást még nem.
    Isten megölelte ugyanúgy, mint a fiát, és szívét-lelkét adta neki, lelket lehelt bele, életet adott neki
    Azt azonban nem tudhatta, hogy a Gonosz megelőzte, és elültette magát minden rosszal az emberek fejében. A Gonosz hatalma már bennük volt, mire Isten lelket lehelt beléjük.
    Ez volt az Eredendő bűn, és ettől lett az ember olyan, amilyen. Kettős életű, aki hol a szívére hallgatott, - a tiszta szívére, amiben az Isten lelke lakott - hol pedig a fejére, amelyben a Gonosz vert tanyát örökre.
    Az embernek Isten szabad akaratot adott, és hallgathatott akár a szívére, akár a fejére. Tőle függött hát minden, ő döntött, az ember.
    Az emberek azonban, - akkor is, meg később is - azt csinálták, amit a fejük diktált, nem pedig azt, amit a tiszta szívük és a romlatlan lelkük súgott. Így van ez a mai napig.
    Isten pedig, aki az Atyánk, mindig, újra és újra megbocsát. Mindennap újra és újra, - sőt naponta többször is.
    Csak ül szomorúan, árván és egyedül a kedvenc szederfája alatt, kinyújtja a kezét, hogy abba potyogjon a szeder, és miközben szomorúan szedrezik,…- reménykedik. Reménykedik. Hiszen a remény hal meg utoljára, -…benne is.
    Mivelhogy a saját fajtája volt, és a saját képére teremtette őket, fel-fellángolt benne irántuk a szeretet, hol jobban, hol meg kevésbé. Folyton örömet akart szerezni nekik, - hátha akkor, majd szeretik őt. De hiába. Nem sikerült, mert a gonosz mindig megakadályozta, hogy az emberek képesek legyenek örülni, és azt is, hogy az emberek képesek legyenek szeretni, az őket határtalanul szerető, - mindent megbocsátó Istent. Isten pedig, csak tovább erőlködött. Erőlködött.
    Gondolta, - amikor egyszer, megint kigyúlt fejében a fény, amit isteni szikrának is hívnak, - csinál nekik egy jó nagy meglepetést. Csinál nekik egy paszitát, hadd örüljenek, - és meg is csinálta, nagy hirtelen.
    Akkor adott nevet mindegyiknek, - merthogy nevükön akarta szólítani őket. Hadd örüljenek. Hadd.
    Volt nevük, - a nagyobbik Ádám lett, a kisebbik meg Éva. De az emberek nem tudtak örülni ennek, meg annak sem, hogy Isten a nevükön szólította őket. Az Ádám csak állt, és hallgatott szemlesütve, pont úgy, mint egy kuka. Pont úgy. Az Éva meg csak pillázott, csak pillázott, mert azt már tudott. Örülni azonban, egyik sem tudott.
    Nem. Az emberek semminek sem tudtak örülni, ez volt velük a legnagyobb baj. Az emberek sosem tudtak örülni annak, amit kaptak, annak, ami van. Mindig azt gondolták, hogy annak tudnának örülni, ha meglenne az, ami nincs. Aztán, amikor megkapták Istentől azt is, annak se örültek. Akkor, megint úgy gondolták, hogy valami másnak, - ami nincs - tudnának örülni, igen. Amikor azonban megkapták, annak se örültek. Hiába erőlködött hát Isten, az ember, - képtelen volt az örömre.
    Ahogy aztán telt az idő, az emberek lassan, teljesen a gonosz hatalmába kerültek. Engedetlenek lettek, nem fogadtak szót, sőt elszakadtak tőle, és bujkálni kezdtek előle.
    Isten most is egyedül volt, most is szomorú volt, - és az is maradt, örökkön örökké.
    Mert mindenkinek volt valakije, - a madárnak volt kismadara, a bogárnak volt kisbogara, a virágnak is volt virága, csak neki nem volt senkije.
    Minden hiába, - Isten egyedül volt most is. Istennek, nem volt kicsinke istenkéje, és nem volt emberkéje sem, - hiába vesződött vele, hiába szerette, hiába adta a szívét lelkét neki, az embernek Ő nem kellett. Az embernek valami más kellett, mindig valami más, sohasem Ő.
    Istennek, senkije sem volt.
    Csak ült a szederfa alatt magányosan. Szedrezett, és szomorkodott, szedrezett, és szomorkodott.
    Isten persze pontosan tudta, hogy akármennyire szereti is őket, az nem
    számít. Semmi sem fog változni. Mindig így lesz. Ezért volt szomorú.
    Nem szeretik őt, nem kell nekik a szeretete, ahogy az sem, amit ő ad, - mert az, soha nem elég jó nekik.
    Már nem hallgatnak rá, amióta lábra álltak, - és nem fogadnak szót neki. Nem akarnak együtt lenni vele, sétálni, meg pláne, - sőt, bujkálnak előle, hogy ne is lássák.
    - Visszacsinálom őket,…a francba, - gondolta -… vissza. Az lesz a legjobb. Nem érdemes próbálgatni őket. Nem. Felesleges. Ezek el fogják csócsálni az almát, sőt, még a szedremet is,…-
    Előre tudta. Már ki se akarta próbálni. Tudta, hogy nem állják ki a próbát úgyse. Előre tudta.
    Pontosan azt teszik ezek is, amit majmok a szederfával. Előre tudta. Ezek se jobbak, mint az állatok, talán csak szebbek.
    - Kígyó van, alma van, -…ezek, el fogják csócsálni…- Pontosan tudta.
    Minden hiába. Minden hiába hát.
    Ült a szederfa alatt szomorúan, árván, és egyedül. Szedrezett, és szomorkodott. Szedrezett, és szomorkodott. Azóta pedig sokszor megbánta már, hogy embert teremtett, - mert nem lett tőle boldogabb. Sőt.
    Ha nem lenne a szederfája, élni se lenne kedve.
    Mert mindenkinek van valakije, - de neki most sincs senkije. Így sincs senkije.
    Sokszor eszébe jutott az is, hogy meg kellett volna maradnia, a basztikuli fajtánál. Kevesebb gondja lett volna akkor, - és legfőképpen, kevesebb szomorúsága…”-
    Nem Skultéty bácsi, - hanem Simone Weil, francia filozófus mondja:
    - „Amint Isten megteremtette a világot, azonnal el is hagyta…”-
    Mert, elment a kedve tőle. Azért.
    Én, - megértettem. Később pedig mégjobban megértettem. Sajnáltam őt.
    Kissé, elcseszte, amit csinált, ugye. Van ilyen, van. Elcseszte. De mindegy. Semmit nem lehet tenni. Ez van, ugye.
    Néha Isten is elfuserálja a dolgait.
    Hogyan lehetne elvárni hát, hogy az „embercsinálta” emberek jobbak legyenek? Az ember igyekszik, igen. Csinálja, csak csinálja, gondolkodás nélkül, legfőképpen a technikája miatt…-
    Másképpen ugyan, mint ahogy Isten, sokkal kevesebb fáradtsággal és gondossággal. Az ember, csinálja, csak csinálja, - nem unja meg, …főleg a technikája miatt, igen. Nagy örömmel, és fáradhatatlanul csinálja, - később pedig kiderül, hogy hogyan is sikerült.
    Már, ha egyáltalán sikerült.
    Egy biztos, nem tehetünk túl az Istenen, és lám, lám, ő is hiába igyekezett, -… neki se sikerült minden. Isten, továbbra is magányos maradt.
    Mindenkinek volt valakije, csak neki nem volt senkije. De többet nem is csinál, az biztos, - se istent, se embert. Az már egészen biztos.
    Elment a kedve tőle végleg.
    Aztán, - később, már a paradicsomkerttől is elment a kedve. Teljesen. Voltak napok, amikor rá se bírt nézni, - mert pont arra emlékeztette, amit annyira elfuserált.
    Az emberre.
    - Ajjaj, ajjaj,…- sóhajtott mindig, valahányszor ránézett Ádámra, meg Évára, - ajjaj,….- majd kigondolom mi legyen velük. Majd kigondolom. Majd kigondolom. Egyszer majd kigondolom. Nem sürgős, nem, - most szedrezni megyek. A szederfámhoz méghozzá.
     
    1958 kedveli ezt.
  20. bubamama

    bubamama Állandó Tag

    B.Molnár Márta

    A KANYAR…
    Szerelmek, házasságok, és egyéb útvesztők.
    ( Ásó, kapa, - szívlapát…)

    ELŐSZÓ,

    A könyv legfőképpen házasságról, - házasságokról, - azok útvesztőiről és a szerelemről szól, -…valamint annak szövődményeiről.
    ( A szövődmények, fontosak, nagyon fontosak, és nem elhanyagolhatóak. A szövődményekre oda kell figyelni.
    A szövődmények ugyanis, ugyanolyan súlyosak, - néha halálosak is - lehetnek, mint minden más betegség szövődményei. )

    Nehéz megfogalmazni azt, hogy mi is a szerelem.
    Talán mindenkinek más, és mindenki másképpen is „viseli” - vagy éli meg.
    Van, akit lelkesít, és az egekben jár, - és van, akit földhöz csap, padlóra tesz, és végleg ott marad.
    A szerelem, lehet olyan is, mint egyfajta függőség, - nehéz megszabadulni tőle, - de muszáj.
    A szerelem, - talán egy különleges lelkiállapot. Ami lehet szép, meg jó, meg csodálatos, és felejthetetlen, - továbbá, ezerszer átkozott, meg végzetes is.
    Csak az Isten tudja, hányféle fajtája, meg értelmezése van a szerelemnek.

    Sokan, és sokszor, sok mindent mondanak, - és mondtak már régen is a szerelemről.
    Még azt is, hogy a szerelem, süket is, meg vak is, - továbbá, hogy öl, butít, és nyomorba dönt, - akár az alkohol, vagy mostanság a drog. Öl, butít, és nyomorba dönt, - ami ugye, akár igaz is lehet. Sokan ismerünk ilyen történeteket.
    Szóval, van ilyen is, meg olyan is, - szerelme válogatja…-
    Van, ami jó, van, ami szép, és van olyan, ami rossz, - sőt, káros az egészségre. (….is .)
    A szerelem, általában, nem örök, ( - akárki, akármit mond….- ) de azért hallottam már olyanról, - éppen nemrégiben, - az azonban egy egészen különleges emberpár különleges szerelme és házassága volt., - ami tényleg kitartott a sírig.
    A szerelem, - általában, - tart, amíg tart, de rendszerint, előbb-utóbb elmúlik, és teljesen kigyógyulunk belőle, -… már ugye, ha egyáltalán túléltük.
    Működhet is a szerelem, - lehet belőle nagyon szerencsés kapcsolat, vagy házasság, ( Isten áldásával, vagy anélkül,…) - ha egy időben, mindkét fél egyszerre szerelmes a másikba, - és nem egy másikba.
    Van ilyen, van, …- akad,… - és származhatnak belőle nagyon szép és nagyon jó dolgok, meg gyönyörű, jól sikerült gyerekek is. Akár.
    Régen, - ahogy minden, - a szerelmek, a kapcsolatok, és a házasságok is másfélék voltak, mint ma.
    ( Változnak az idők, - az emberek, meg az erkölcsök, és a szerelmek is, - nemcsak mi…- )
    Régen, az érzelmeket, sokkal nagyobb mélységgel, és sokkal több felelősséggel élték meg, és át, -… továbbá jobban meggondolták, mielőtt belemerültek, vagy belevesztek volna.
    A szerelem, a vallomás, a házasságkötés, az eskü, - akkoriban még, jelentett valamit az embereknek, - és valóban egy életre szólt. Jó esetben.
    Igaz, az „örökre”, meg a „holtomiglan-holtáiglan”- sok minden miatt, továbbá az alacsonyabb átlag életkor miatt, - mégse 65 évre szólt, ugye? - …mert azért annyit, ugye, már akkor is nagyon nehezen lehetett volna kibírni…-
    ( Persze, kivételek, akkor is akadtak, - ahogy most is. )

    Ma, és most, - más a divat.
    A szerelem, a kapcsolat, sőt az együttélés, - a házasság is, - könnyen jön, és gyorsan megy.
    A szerelem, fellobban, - és ellobban.
    Ennyi volt.
    Az egyik megy, a másik jön, - vagy nem is ment, máris jött. A kölcsönös felelősségről, általában szó sincs. Hosszú távra nem igen terveznek.
    Csak ma van. Ma.
    Szórakozás, buli, - és kefélés ezerrel.
    Holnap?...Holnap?...- a holnap, nem fontos. Lehet, hogy nem is lesz holnap.
    Mégis, - a nagyon fiataloknak, a romlatlanoknak, a tisztáknak, a szerelem, még ma is az örökkévalóság igényével indul, - s ha vigyáznak rá, és magukra, - ha megmaradnak tisztának és romlatlannak, - akár „örök” is lehet. ( Akár,…- ugye?…- )
    S ha egy kis szerencsénk van, - meg rengeteg képzelőerőnk, - akár, még a miénk is indulhat így. Vagy indulhatna. Az örökkévalóság igényével. Ugye? Miért is ne?
    De, a saját meglátásom, szerint, - ahogy körbenéztem, és jól körbe néztem, - sajnos, azt láttam, hogy az örök szerelem is elmúlik, eltűnik egyszer. Bizony.
    Csak az álomszerelem az, ami megmarad, csak a „sohasem volt” lesz évről-évre egyre szebb, és csak annak gyönyörű emlékét cipeljük magunkkal tovább,…tovább, egy életen át.

    ( Örömmel hallanék, örömmel olvasnék ilyen történeteket, bárkitől!...)

    Keszthely, 2009 dec. 26
    B.Molnár Márta


    SZERELEM?...

    Minden szerelem más. Meg az is más, - amit csak annak hiszünk.
    Mára, már belátom, hogy milyen sokféle, - milyen nagyon sokféle lehet a szerelem.
    Ilyen az első gyerekszerelem, aztán a második is,…meg az iskolás, a kamasz, majd a későbbiek.
    A felnőtt szerelmek közül a „legfontosabb”, „legelcseszettebb” a „legszebb”, a „legjobb”, a „leghosszabb”, meg a „legrövidebb” ugye? stb. stb. -
    Sőt, az a „szar” is, - amit annak hittünk, s nagyon ideje lenne végre elfelejteni!…-
    Valamiért azonban, mindegyiket megőrzi az ember emlékezete. Azt is, amire rágondolni is rossz.
    Valamiért mindegyik nagyon fontos, valamiért mindegyik nagyon örök, és valamiért mindegyik felejthetetlen.
    A fene egye meg!
    Mindegyik „igazi”, - vagy legalább annak indult, csak sokkal hamarabb fejeződött be, mielőtt kibontakozhatott volna, - …és ráadásul úgy, ahogy. Rágondolni is rossz.
    És, - majdnem mindegyik váratlanul jött. Néha pont úgy, - mint egy istencsapás. Igen. Aztán később kiderült, hogy az is. Igen.
    Csak úgy. Jött.
    Jött, váratlanul. Tisztára, mint egy istencsapás.
    Talán, egy kanyar után.
    Mert, akármit csinálunk is, kanyarok jönnek, mennek az ember életében, és hoznak is, meg visznek is.
    Nem lehet kikerülni őket.
    Így aztán, mire magunkhoz térünk, néha már alig marad valami az álmainkból, - meg az életünkből.
    A boldogság pedig, meg a szerelem, - amit közben kergettünk, - ha megmutatta is magát egy rövidke időre, - rég elszelelt.



    Boldogság?
    Az ember, egész életében a boldogság elérésére törekszik, az ahhoz vezető utat keresi, - de csak ritkán találja meg.
    ( - Emlékszem, nem is olyan nagyon régen, ordítva énekeltük, Cserháti Zsuzsával, hogy: „ boldogság, gyere haza, késő van, gyere haza, honnan jössz, nem érdekel! Gyere haza, csak ennyi kell…”- )
    Persze, a boldogság, - hiába énekeltük, és hiába ordítottuk, - csak nem akart hazajönni.
    Amíg az ember nagyon fiatal, úgy képzeli el a boldogságot, hogy jön a szerelem, - a nagy szerelem, - meg a gyönyörű esküvő, az álomszép nászút, majd tökéletes házasság, szép családi élet, jó és biztos munkahely, anyagi jólét, - …és aztán, jöhetnek a jól sikerült, szép, jó, okos és szófogadó gyerekek.
    Aztán, jön a jó nagy koppanás, ( álmodozás közben, mondjuk leestünk az ágyról ) - és felébredünk, mert ilyen tökéletes boldogság, talán nincs is.
    A boldogsághoz, sok minden kell. Nemcsak szerelem.
    ( A lángoló szerelem, csupán ráadás a boldog élethez. Ajándék… Már, ha van, és ameddig van. Ugye.)
    Legfőképpen kell hozzá az a képesség, amit magunkban hordozunk, - …vagy nem.
    Szerencsés génállomány, - megfelelő társadalmi környezet, jó családi háttér, és jó iskolai neveltetés.
    Kell továbbá egy „feddhetetlen életű példakép”, akire felnézhetünk, akit csodálhatunk, akit titokban imádhatunk, s akitől – az otthon jól megtanultakon kívül, - a munkához és az élethez legfontosabb tulajdonságokat sajátíthatjuk el, mint a törekvés, a kitartás, a szorgalom, a lelkiismeretesség, a munkaszeretet, a pontosság, a szervezőkészség, stb. stb.- ….s ez, - így, együtt! - általában a sikeres, boldog élet titka.
    Ez. Csak ez.
    ( A lángoló szerelem, - csupán ráadás a boldog élethez. Ajándék.)
    Ha ebből hiányzik egy-két dolog, - akkor a boldogság, nehezebben elérhető.
    Az is fontos, hogy két lábbal, álljunk a földön. Ne keverjük össze a vágyainkat a lehetőségeinkkel. Ne szálljunk el, - reális, elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé.
    Ha az ember ragaszkodik a valójában elérhetetlen álmához, - sohasem lesz boldog. Megkeseredik, és nem talál örömet semmiben.
    Amikor az ember szárnyra kap, elindul, hogy a maga életét élje, a maga módján, ( csakis a saját önfejére hallgatva! ) - és megkeresse, megtalálja a boldogságot, - akkor, az embert próbáló kitérőkről, kanyarról, sőt kanyarokról, - meg a francos útvesztőkről, fogalma sincs. Pedig, ahhoz is kell egy különleges tulajdonság: - az állóképesség. Ez, szintén nincs meg mindenkiben, - de kifejleszthető.
    Azt hisszük, állunk határozottan és biztosan a lábunkon, - ( arccal a siker és a boldog élet felé!…), - aztán egyszercsak váratlanul berobban az életünkbe a szerelem, - és a fene se tudja miért, de egyszerre, az lesz a legfontosabb, a többi meg ráér, várhat.
    Nem biztos, hogy jókor jött.
    Aztán, észre se vesszük, - máris ledöntött bennünket a lábunkról. Szó szerint. Néha, - felkelni is nehéz, vagy nem is lehet.
    Van úgy, hogy mindent elvisz, és elvesz tőlünk a szerelem, - álmokat, éveket, és az életet. Néha még az eszünket, és nem ritkán a pénzünket is. Igen. Van úgy, hogy mindent elvisz, - de csak keveset ad a szerelem. Alig valamit. Csak forróságot, és hideglelést.
    Ezen kívül pedig csak azt, amit, és amennyit képes vagy elhitetni magaddal.
    Arról, hogy örökké tart, - arról pedig szó nincs. A szerelem, mulandó. Tart, - amíg tart. Azt mondják az optimisták, - hogy legfeljebb 3 év. Aztán magától elmúlik, - de talán nem is baj.
    Az örökké, az hosszú idő, - szinte biztos, hogy előbb lépnénk ki belőle.
    Mindegy. Tart, amíg tart.
    Aztán, ha az égési sebeink begyógyultak, és képesek vagyunk újra lábra állni, megint jön a keresgélés, meg a reménykedés, meg a megalkuvás.
    Nem baj, ha nem szőke, nem herceg, és lova sincs, - csak kocsija legyen, állása, pozíciója, és lakása.
    Meg lángolóan szeressen. Mert az, fontos. Legalábbis egy darabig. Utána már csak teher, nyűg, - mert, nem így gondoltuk.
    Ha, szerencsés esetben, az elröppent szerelmet felváltja a szeretet, nagyobb esélye van a házasságnak, vagy kapcsolatnak a túlélésre.
    Az biztos, hogy régebben, a szüleink, nagyszüleink idejében nagyobb becsülete volt az érzelmeknek, kapcsolatoknak, házasságoknak, - és a szerelemnek is.
    Ma már, bizony, a szerelem sem olyan, mint régen. Az is megváltozott.
    Szóval, jön egy kanyar. Aztán, egy újabb kanyar, - meg egy újabb szerelem.
    A vége pedig, mindig ugyanaz. Tart, ameddig tart, - de nem baj, ha vége, mert nem éppen ilyennek álmodtuk.
    Azt azonban elismerem, hogy benne lenni, - jó. Nagyon jó. Meg szép is. Igen. Különösen az elején, - amikor nem látjuk még a rózsaszínű ködben az álmaink, az elvárásaink, meg a prózai valóság közti különbséget. Mert, amikor kezdődik, - nem lehet még tudni, hogy mi jön utána. Bármi jöhet. Még, jó is. Akár.
    ( Titkon azért, még mindig reménykedem, hogy létezik olyan szerelem – a saját soha nem változott álomképemen kívül is, - ami nem múlik el.
    Létezik, igen, létezhet,- csak én, nem hallottam róla…)

    A KANYAR…

    Abban a kis faluban, ahol gyerekkoromban éltünk, út se nagyon volt, - nemhogy kanyar.
    Csak egyetlenegy utca volt, - az is, nyílegyenes. Nem lehetett eltévedni rajta, meg kanyarogni sem.
    Az emberek, egyenesen úton jártak, egyenes derékkal, egyenes szándékkal.
    Akkoriban azt hittem, hogy mindig, mindenhol így lehet majd járni, továbbmenni. Ilyen nyílegyenesen. Aztán jött a koppanás. Változott a helyzet.
    Kitört, és dúlt a háború. Sziréna,…elsötétítés. Váratlanul feltűnő, süvítő repülőgépek, zuhanórepülésben. Gépfegyver sortüzek, bombázások, és,…- Sztálin gyertyák, amelyek bevilágították az estéket, az éjszakákat. Félelmet, rettegést zúdítva ránk.
    A háború után sem lett sokkal jobb, vagy könnyebb a helyzet. Félelem, és rettegés uralkodott az életünkön továbbra is.
    Mi, a háború után elvesztettük mindenünket, és messze kerültünk otthonról. Megváltozott az életünk, és minden megváltozott körülöttünk. Bujkáltunk, éheztünk, menekültünk, és jöttek a kanyarok. Akkoriban találkoztam velük először.
    Sok mindent éltünk meg, és át. Mi is, - mások is. De, éltünk. Az volt a legfontosabb.
    Tettük a dolgunkat, - tettük mindig, amit kellett. Az élet pedig ment tovább, - és mi is.
    -------------------------------------------------------------------------------------

    Sok évvel később, rá kellett döbbennem arra, hogy mennyire igaza volt, Kisplébinek, aki egyszer, - katolikus pap létére - azt a komoly kijelentést tette, hogy:
    - … „ a pokol bizony idelent van. De itt ám. Itt, ezen a földön....” -
    Bizony, - úgy tűnik, - igaza volt.
    Az ember, a mostani, saját jelenében él meg mindent, amit csak élhet, - s amit csak meg kell élnie. A poklot is, meg a mennyországot is.
    Ha az ember elég figyelmes, és elég őszinte, - előbb-utóbb rá fog döbbenni arra, hogy ebben az egyszeri és megismételhetetlen mostani földi életében, - bizony, több életet is megélt, nemcsak egyet.
    Több életet, - minden poklával és örömével együtt.
    Én is, - ahogy a magaméra visszagondolok.
    Azt gondolom, ha az ember, a valódi saját jelenében él, és mindig abban él, az akkori saját, valódi jelenében megél mindent, amit csak élhet. S ha őszinte, előbb-utóbb rá fog döbbenni arra, hogy az egyszeri és megismételhetetlen életében, - egyszerre, több életet is megélt, átélt.
    Én is, .- ahogy a magaméra visszagondolok.
    Voltam kislány, nagyon csúf, nagyon satnya, beteges, - és rossz, mint az égető tűz.
    Aztán voltam visszabeszélős, engedetlen kamaszlány.
    Aztán, jó szándékú, nagyon szerény, és angyalian jó, ártatlan fiatal lány.
    Aztán, jött a nagy koppanás.
    Később, voltam kudarcos, elkeseredett, bizonytalan, támaszt, kapaszkodót kereső, félénk, riadt, sírós fiatal nő..
    Aztán, magára talált, pörgős, és talpraesett.
    Majd halk szavú, finom és elegáns, magabiztos fiatal nő.
    Aztán, szerény és szerelmes, álmodozó fiatal nő.
    Aztán, - tele reménnyel, - vidám és boldog, fiatalasszony, szorgos, tűzrőlpattant, céltudatos, és tettre kész, egy rövid ideig.
    Aztán, - nagy koppanás. Megint.
    Aztán,
    És, megint egy koppanás. Jó nagy. Majd újra.
    Aztán meg, elesett fiatal özvegy, -
    Aztán,….-
    Aztán, …-
    Aztán, már csak a franc tudja, hogy mi volt. Mi volt még.
    Majd jött ugye, megint a koppanás, meg a kanyar.
    A Kanyar, - ami tényleg kanyar volt.
    Nem lehetett előre látni, hogy mibe megyek bele. Csak akkor, amikor ott voltam, és akkor már késő volt.
    Kanyar, meg koppanás, kanyar, meg koppanás. Ami, persze, kitart a mai napig.

    A Múltat, meg lehet változtatni, ha teljesen a jelenben, a jelenedben élsz. Mindegy, hogy mi volt korábban. Az is, hogy miért. Fátylat rá. Az a fontos, ami ma van, a többit, törli az emlékezet. Csak a ma fontos. Csak az. Semmi más.
    A ma, - a tiéd. Csak a tiéd!
    S ha jól belegondolsz, talán nincs is másod.
    Hiába reménykedsz, hiába tervezel, meglehet, hogy a holnap sosem jön el, s a ma valósága, a pillanat varázsa elmúlik, örökre eltűnik, kifolyik a kezed közül.
    Figyelj hát a percre, mert az a legfontosabb.

    Nekem, kanyar jött, kanyar után. S ahogy mások életét megismertem, és másokét elnéztem, - a közeli barátnőimét például, - bizony, mások is így voltak ezzel, akár tudatában voltak, - akár nem.
    S, - így volt ez régen is, meg most is.
    Házasságnak, szerelemnek, s az életnek, akkor is megvoltak az örömei, meg a buktatói, - ahogy most is.
     

Megosztás