Ötven éve avatták fel a Népstadiont
A Szabad Európa Rádió adása után négy minisztert bíztak meg az építés irányításával
Százezer ember szurkolt a magyaroknak a megnövelt lelátókon
Inkább szűkös volt a hely, de az nem fordulhatott elő, hogy egy focipálya üres lelátókkal fogadja a sportolókat. A labdarúgó-válogatott utolsó 52 mérkőzéséből negyvenegyet megnyert, Helsinkiből tizenhat aranyat hoztak haza a magyarok. Németh Imre, Gyarmati Olga neve fémjelezte a magyar atlétikát, Iharos Sándor egyszerre hat futószámban tartotta a világcsúcsot. A ma Puskás Ferenc nevét viselő stadiont ötven éve adták át 1953. augusztus 20-án. Budapest ezzel komoly versenytársává vált Rómának az 1960. évi olimpia megrendezéséért folyó versenyben.
„A mai napig az országban nincs olyan sporttelep, ahol közérdeklődésre számítható nemzetközi mérkőzést vagy mérkőzéssorozatot, esetleg nagyméretű, ünnepélyes díszfelvonulást vagy tömegmegmozdulást lehetővé tevő rendezvényt lehetne tartani – fogalmazott a kormány-előterjesztés 1947-ben. – Ezt a hiányt hivatott pótolni az ismertetett Népstadion terv.” (A gépírónő a Népstadion helyett szép stadiont gépelt.)
A Nemzeti Stadion építésének tervei igen hosszú múltra tekintenek vissza. A lóversenytér mellett korábban szóba került már a Vérmező és Dél-Buda is, de ide végül a Műegyetem épületegyüttese került. A háború előtti profizmus elsősorban az egyesületekhez kötődött, és miután olimpia rendezésére nem volt igazán esély, Budapestnek sok kis pályája lett, nagy stadionja viszont egy sem.
A Népstadion tervezésekor szinte minden korábbi helyszín szóba került, sok közülük persze azóta beépült. Mivel a felelősség a fővárost terhelte, a Közmunkatanács a Lovaregylet által elhagyott régi lóversenypálya területét jelölte ki a felépítendő stadion színhelyéül.
1948. július 12-én első kapavágást a borús napok elé néző Tildy Zoltán végezte el, amint azt Zeidler Miklós a Tanulmányok Budapest Múltjából 1997-ben megjelent számában közreadott tanulmányában leírja: a „köztársasági elnök néhány kubikos által meglazított földből pár lapát földet hányt az eléje tolt csillébe. Ezután a kubikusok láttak neki a lapátolásnak és két-három csille megtöltésével és azok tartalmának kissé távolabb történő kiborításával jelképesen megkezdődött a stadionépítés”. A tervek ifj. Dávid Károly irányításával készültek. A tervezésbe a politikusok is aktívan beleszóltak, így a műszaki okokból történt változtatásokkal egyetemben a tervdokumentációk jelentős terjedelmű köteteit őrzi máig az Országos Levéltár.
Az első ötéves terv számainak emelésével a stadion befogadóképességét is hetvenezerről százezerre növelték, ekkor került fel a tervekre a felső tribün félkaréja, de a korszellemnek megfelelő megoldásként a padokat is átszámozták, így az ülések közelebb kerültek egymáshoz. A sajtóhelyeket a stadion keleti oldalára tervezték. Szemközt, két méterrel a pályaszint fölött kapott helyet az ÁVH védelmi szempontjainak is megfelelő díszpáholy, amelynek „megközelítése az István-mezei útra nyíló, gépkocsival járható alagúton át történik, amely egy 200 négyzetméter alapterületű, két végén ívesen záródó térbe torkollik”. A páholy három lépcsősen emelkedő sorban 44 ülőhelyet jelentett, amit üvegfal választott el a társalgótól. Az irodák a háromszintes toronyépületben kaptak helyet.
Az építkezés vontatottan haladt. Télen a kegyetlen hidegek, nyáron anyaghiány miatt állt a munka. Ha volt elég cement és betonvas, olyan tempóban kellett a lemaradást behozni, hogy munkaerővel nem bírták. Az építkezés befejező szakaszához napi ötszáz közreműködőre lett volna szükség, a háromszáz dolgozónak a nagy része azonban így is kivezényelt katona volt. A Tervhivatal elrendelte, hogy szereljenek fel lámpákat, és éjszaka is, három műszakban folyjon a munka.
Az 1951-re tervezett átadás előbb egy évvel csúszott, aztán már 1953. április 4-ről beszéltek, s miután május 1-jére sem lett kész a stadion, következett az újabb, s végre hasznosítható jeles dátum: augusztus 20.
A Népstadion negyvenedik évfordulójára megjelent kiadvány szerint döntő jelentőségű volt, hogy a Szabad Európában elhangzott: megrepedtek az épület gerendái, s emiatt nem tudják befejezni az építést: „Az adás után négy minisztert bíztak meg az építés irányításával, s közölték velük, őket teszik felelőssé, ha augusztus 20-áig nem készül el a Népstadion.”
Néhány nappal az átadás előtt már gyöngyházszínűen magasodott az óriás betonépítmény az izzóan kék ég alatt, a két égbe nyúló eredményhirdető tábla belsejében azonban még lázas munka folyt. Amikorra azonban elérkezett a várva várt nap, helyére került a hétezer-kétszáz villanykörte is.
1953. augusztus 20-án avatták fel az első ötéves terv büszkeségét, a Népstadiont. Nyolcvanezer ember előtt reggel kilenckor szólaltak meg a megnyitó kezdetét jelző harsonák. A díszpáholyban Nagy Imre újdonsült miniszterelnök Dobi István és Gerő Ernő társaságában figyelte, ahogy négyszáz-négyszáz sportoló bevonult a két maratoni kapun, színes zászlókat lobogtatva. Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnok a Himnusz hangjai alatt felvonta a magyar zászlót. A kivetítőn megjelent a BÉKE felirat, és tízezer fehér galambot engedtek szabadon.
Délután sportversenyekkel folytatódott a program: Norvégiát az atlétikai viadalon a magyar válogatott könnyedén győzte le, Jeszenszky László, aki az előző nap még az akadálypálya vizesárkát ásta, a 3000 méteres akadályfutásban új országos csúcsot futott. Fél öttől a Honvéd a Szpartak Moszkvát fogadta. Nem történt semmi különös, hogy Puskásék 3-2-re győztek az olyan természetes volt, mint hogy nem tört fel szökőkút a pálya közepén. Ami mostanában megesik. Bozsik és Kocsis voltak a gólszerzők.
A Szabad Európa Rádió adása után négy minisztert bíztak meg az építés irányításával
Százezer ember szurkolt a magyaroknak a megnövelt lelátókon
Inkább szűkös volt a hely, de az nem fordulhatott elő, hogy egy focipálya üres lelátókkal fogadja a sportolókat. A labdarúgó-válogatott utolsó 52 mérkőzéséből negyvenegyet megnyert, Helsinkiből tizenhat aranyat hoztak haza a magyarok. Németh Imre, Gyarmati Olga neve fémjelezte a magyar atlétikát, Iharos Sándor egyszerre hat futószámban tartotta a világcsúcsot. A ma Puskás Ferenc nevét viselő stadiont ötven éve adták át 1953. augusztus 20-án. Budapest ezzel komoly versenytársává vált Rómának az 1960. évi olimpia megrendezéséért folyó versenyben.
„A mai napig az országban nincs olyan sporttelep, ahol közérdeklődésre számítható nemzetközi mérkőzést vagy mérkőzéssorozatot, esetleg nagyméretű, ünnepélyes díszfelvonulást vagy tömegmegmozdulást lehetővé tevő rendezvényt lehetne tartani – fogalmazott a kormány-előterjesztés 1947-ben. – Ezt a hiányt hivatott pótolni az ismertetett Népstadion terv.” (A gépírónő a Népstadion helyett szép stadiont gépelt.)
A Nemzeti Stadion építésének tervei igen hosszú múltra tekintenek vissza. A lóversenytér mellett korábban szóba került már a Vérmező és Dél-Buda is, de ide végül a Műegyetem épületegyüttese került. A háború előtti profizmus elsősorban az egyesületekhez kötődött, és miután olimpia rendezésére nem volt igazán esély, Budapestnek sok kis pályája lett, nagy stadionja viszont egy sem.
A Népstadion tervezésekor szinte minden korábbi helyszín szóba került, sok közülük persze azóta beépült. Mivel a felelősség a fővárost terhelte, a Közmunkatanács a Lovaregylet által elhagyott régi lóversenypálya területét jelölte ki a felépítendő stadion színhelyéül.
1948. július 12-én első kapavágást a borús napok elé néző Tildy Zoltán végezte el, amint azt Zeidler Miklós a Tanulmányok Budapest Múltjából 1997-ben megjelent számában közreadott tanulmányában leírja: a „köztársasági elnök néhány kubikos által meglazított földből pár lapát földet hányt az eléje tolt csillébe. Ezután a kubikusok láttak neki a lapátolásnak és két-három csille megtöltésével és azok tartalmának kissé távolabb történő kiborításával jelképesen megkezdődött a stadionépítés”. A tervek ifj. Dávid Károly irányításával készültek. A tervezésbe a politikusok is aktívan beleszóltak, így a műszaki okokból történt változtatásokkal egyetemben a tervdokumentációk jelentős terjedelmű köteteit őrzi máig az Országos Levéltár.
Az első ötéves terv számainak emelésével a stadion befogadóképességét is hetvenezerről százezerre növelték, ekkor került fel a tervekre a felső tribün félkaréja, de a korszellemnek megfelelő megoldásként a padokat is átszámozták, így az ülések közelebb kerültek egymáshoz. A sajtóhelyeket a stadion keleti oldalára tervezték. Szemközt, két méterrel a pályaszint fölött kapott helyet az ÁVH védelmi szempontjainak is megfelelő díszpáholy, amelynek „megközelítése az István-mezei útra nyíló, gépkocsival járható alagúton át történik, amely egy 200 négyzetméter alapterületű, két végén ívesen záródó térbe torkollik”. A páholy három lépcsősen emelkedő sorban 44 ülőhelyet jelentett, amit üvegfal választott el a társalgótól. Az irodák a háromszintes toronyépületben kaptak helyet.
Az építkezés vontatottan haladt. Télen a kegyetlen hidegek, nyáron anyaghiány miatt állt a munka. Ha volt elég cement és betonvas, olyan tempóban kellett a lemaradást behozni, hogy munkaerővel nem bírták. Az építkezés befejező szakaszához napi ötszáz közreműködőre lett volna szükség, a háromszáz dolgozónak a nagy része azonban így is kivezényelt katona volt. A Tervhivatal elrendelte, hogy szereljenek fel lámpákat, és éjszaka is, három műszakban folyjon a munka.
Az 1951-re tervezett átadás előbb egy évvel csúszott, aztán már 1953. április 4-ről beszéltek, s miután május 1-jére sem lett kész a stadion, következett az újabb, s végre hasznosítható jeles dátum: augusztus 20.
A Népstadion negyvenedik évfordulójára megjelent kiadvány szerint döntő jelentőségű volt, hogy a Szabad Európában elhangzott: megrepedtek az épület gerendái, s emiatt nem tudják befejezni az építést: „Az adás után négy minisztert bíztak meg az építés irányításával, s közölték velük, őket teszik felelőssé, ha augusztus 20-áig nem készül el a Népstadion.”
Néhány nappal az átadás előtt már gyöngyházszínűen magasodott az óriás betonépítmény az izzóan kék ég alatt, a két égbe nyúló eredményhirdető tábla belsejében azonban még lázas munka folyt. Amikorra azonban elérkezett a várva várt nap, helyére került a hétezer-kétszáz villanykörte is.
1953. augusztus 20-án avatták fel az első ötéves terv büszkeségét, a Népstadiont. Nyolcvanezer ember előtt reggel kilenckor szólaltak meg a megnyitó kezdetét jelző harsonák. A díszpáholyban Nagy Imre újdonsült miniszterelnök Dobi István és Gerő Ernő társaságában figyelte, ahogy négyszáz-négyszáz sportoló bevonult a két maratoni kapun, színes zászlókat lobogtatva. Csermák József kalapácsvető olimpiai bajnok a Himnusz hangjai alatt felvonta a magyar zászlót. A kivetítőn megjelent a BÉKE felirat, és tízezer fehér galambot engedtek szabadon.
Délután sportversenyekkel folytatódott a program: Norvégiát az atlétikai viadalon a magyar válogatott könnyedén győzte le, Jeszenszky László, aki az előző nap még az akadálypálya vizesárkát ásta, a 3000 méteres akadályfutásban új országos csúcsot futott. Fél öttől a Honvéd a Szpartak Moszkvát fogadta. Nem történt semmi különös, hogy Puskásék 3-2-re győztek az olyan természetes volt, mint hogy nem tört fel szökőkút a pálya közepén. Ami mostanában megesik. Bozsik és Kocsis voltak a gólszerzők.
nagy sportrajongó vagyok, de sok új volt
