József Attila: "a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit"

George Sand

Állandó Tag
Állandó Tag
A számokról. Vagy valami nagyon hasonlóról...

J. A. - A SZÁMOKRÓL

Tanultátok-e a számokat?

Bizony számok az emberek is,
Mintha sok 1-es volna az irkában.
Hanem ezek maguk számolódnak
És csudálkozik módfölött az irka,
Hogy mindegyik csak magára gondol,
Különb akar lenni a többinél
S oktalanul külön hatványozódik,
Pedig csinálhatja a végtelenségig,
Az 1 ilyformán mindig 1 marad
És nem szoroz az 1 és nem is oszt.

Vegyetek erőt magatokon
És legelőször is
A legegyszerűbb dologhoz lássatok -
Adódjatok össze,
Hogy roppant módon felnövekedvén,
Az Istent is, aki végtelenség,
Valahogyan megközelítsétek.

jozsef_attila_nagy.jpg
 

Hildebird

Állandó Tag
Állandó Tag
Megkésett emlékezés című írásában Fejtő Ferenc szó szerint fölidézte azt az 1936-ban történt telefonbeszélgetést, amikor barátja, József Attila a véleményére kíváncsian felolvasta neki az aznap éjszaka írt, Nagyon fáj című versét. A két barát egyszerre volt izgatott és riadt.

“– Na milyen? – kérdezte. – Tetszik?

Mintha csak az új nyakkendőjéről lett volna szó.

– Csodálatos, borzalmas – mondtam, és kértem, olvassa fel még egyszer. (…)

Miután másodszor is elmondta, megkérdeztem tőle:

– Édes Attila, mondd, ez így is van?

– Így van – felelte.

– De hiszen ez rémes – motyogtam.

– Szép vers? – kérdezte, mintha más nem is volna fontos.

– Több mint szép – mondtam.

De akkor éreztem meg talán először, hogy nem sokáig hallom én már József Attila hangját. Ennyi szörnyűséggel megrakott szív nem bírhatja sokáig.”

Forrás: Fejtő Ferenc: Megkésett emlékezés






 

Hildebird

Állandó Tag
Állandó Tag
NAGYON FÁJ

Kivül-belől
leselkedő halál elől
(mint lukba megriadt egérke) amíg hevülsz,
az asszonyhoz ugy menekülsz,
hogy óvjon karja, öle, térde.
Nemcsak a lágy,
meleg öl csal, nemcsak a vágy,
de odataszit a muszáj is -
ezért ölel
minden, ami asszonyra lel,
mig el nem fehérül a száj is.
Kettős teher
s kettős kincs, hogy szeretni kell.
Ki szeret s párra nem találhat,
oly hontalan,
mint amilyen gyámoltalan
a szükségét végző vadállat.
Nincsen egyéb
menedékünk; a kés hegyét
bár anyádnak szegezd, te bátor!
És lásd, akadt
nő, ki érti e szavakat,
de mégis ellökött magától.
Nincsen helyem
így, élők közt. Zúg a fejem,
gondom s fájdalmam kicifrázva;
mint a gyerek
kezében a csörgő csereg,
ha magára hagyottan rázza.
Mit kellene
tenni érte és ellene?
Nem szégyenlem, ha kitalálom,
hisz kitaszit
a világ így is olyat, akit
kábít a nap, rettent az álom.
A kultura
ugy hull le rólam, mint ruha
másról a boldog szerelemben -
de az hol áll,
hogy nézze, mint dobál halál
s még egyedül kelljen szenvednem?
A csecsemő
is szenvedi, ha szül a nő.
Páros kínt enyhíthet alázat.
De énnekem
pénzt hoz fájdalmas énekem
s hozzám szegődik a gyalázat.
Segítsetek!
Ti kisfiuk, a szemetek
pattanjon meg ott, ő ahol jár.
Ártatlanok,
csizmák alatt sikongjatok
és mondjátok neki: Nagyon fáj.
Ti hű ebek,
kerék alá kerüljetek
s ugassátok neki: Nagyon fáj.
Nők, terhetek
viselők, elvetéljetek
és sirjátok neki: Nagyon fáj.
Ép emberek,
bukjatok, összetörjetek
s motyogjátok neki: Nagyon fáj.
Ti férfiak,
egymást megtépve nő miatt,
ne hallgassátok el: Nagyon fáj.
Lovak, bikák,
kiket, hogy húzzatok igát,
herélnek, rijjátok: Nagyon fáj.
Néma halak,
horgot kapjatok jég alatt
és tátogjatok rá: Nagyon fáj.
Elevenek,
minden, mi kíntól megremeg,
égjen, hol laktok, kert, vadon táj -
s ágya körül,
üszkösen, ha elszenderül,
vakogjatok velem: Nagyon fáj.
Hallja, mig él.
Azt tagadta meg, amit ér.
Elvonta puszta kénye végett
kivül-belől
menekülő élő elől
a legutolsó menedéket.

1936. október-november
 

Hildebird

Állandó Tag
Állandó Tag
[h=2]MIKOR AZ UCCÁN ÁTMENT A KEDVES[/h] Mikor az uccán átment a kedves,
galambok ültek a verebekhez. Mikor gyöngéden járdára lépett,
édes bokája derengve fénylett.
Mikor a válla picikét rándult,
egy kis fiúcska utána bámult.
Lebegve lépett - már gyúlt a villany
s kedvükre nézték, csodálták vígan.
És ránevettek, senki se bánta,
hogy ő a szívem gyökere-ága.
Akit ringattam vigyázva, ölben,
óh hogy aggódtam - elveszik tőlem!
De begyes kedvük szivemre rászállt,
letörte ott az irígy virágszált.
És ment a kedves, szépen, derűsen,
karcsú szél hajlott utána hűsen!


1925. június / 1928

http://www.youtube.com/watch?v=FXgVVgPfl-0
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
HAJNALI VERS KEDVESEMNEK


A csöndes hajnali égről szeliden száll szét a Holdsugára;
mintha valami eltévedt, kósza lélek küldené sóhaját ismeretlen
útja felé.

A rózsásujjú Hajnal istenasszony előbbre lépeget, amerre
csak feltünik csudálatos nagyszerüsége, daloló kedvvel a
madarak köszöntik.

Ám Holdsugára a szinek e fönséges fakadásában is némán,
halványan ballag, mint éjjeli munkás, ki az átvirrasztott
éjszaka után otthona felé ügyekezik, szerettei körébe.

Az istenes Napfény viruló orcája boldog mosollyal
üdvözli Holdsugára szőke fürteit; éppen most lépett ki
hajnali fürdőjéből, mert aranyos alakját még fátyol födi.
- Ime, fátylát ledobja és pajkos örömmel futkároz a mennyei
pázsiton meg Földanyánk életreébredt virágos kertjében.

Most összeölelkeznek: Napfény meg Holdsugára. Szerelmük
boldogsága itt motoz nyugtalan szivem körül - mily furcsa,
hogy a két égi vándor az élet ébredésén így egymásra talált!

De nézd csak - Holdsugára ajka még vértelenebb lett,
Napfény meg felölti kápráztató öltözékét, még egyszer
megcsókolják egymást és búcsút intenek, mert utaik elválnak:

Sorsuk akarta így.

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a
diadalmas élet hozsannáját szűri, Holdsugára pedig sápadt
homlokkal keresi útját, mely néki rendeltetett.

Friss hajnali csók után istenhozzádot mondanak, mert
ösvényük elágazik.

De ugye kedvesem, mi soha el nem hagyjuk egymást.

1922. júl.-aug.

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Érik a fény

Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim.

Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat
látod-e vállainkon?
Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér -
Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.

A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek
telepednek küszöbeinkre
Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák
Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak
csókjainkban.

Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk
Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk
vidékeit
Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre
Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.

1925. febr. [?]
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Miskolc, Lillafüred Erzsébet sétány - József Attila szobor

360px-Jozsef_Attila_Lillafured.jpg


József Attila születésének 100. évfordulójára, 2005. április 11-re készült a szobor.

Varga Éva Munkácsy-díjas szobrászművész alkotása a lillafüredi Szinva-patak vízesésénél, a Palotaszálló függőkertjében áll.
A kompozíció különlegessége, hogy a terasz kőpárkányára támaszkodó, befelé figyelő költő mellett a párkányra vetődő női árnyék az Óda soraiból rajzolódik ki.


A költő itt, Lillafüreden írta a magyar irodalom egyik legszebb szerelmes versét, az Ódát.

Az IGE (Írók Gazdasági Egyesülete) gyűlésén 1933 júniusában ismerte meg , Marton Márta művészettörténészt a vers ihletőjét.
A válófélben levő csinos asszonnyal egy-két találkozás, beszélgetés, a szerelmi kapcsolat távoli reménye is elegendő volt ahhoz, hogy a költőben mélyen élő szerelmi vágy elementáris erővel törjön fel.

THM_0003252375.jpg


A képen a vers ihletője, dr. Szöllős Henrikné Marton Márta.


"Összesen három napig ismertem József Attilát s e három napban is keveset találkoztam vele.
Néhány nap múlva Pesten még egyszer néhány percnyi időt töltöttünk együtt.
Akkor láttam utoljára.
A következő történt. Az én eredeti végzettségem művészettörténész, de zenével is foglalkoztam..., sok művész és író barátom volt. Az ő révükön kaptam meghívást a lillafüredi írótalálkozóra. József Attilával ezekben a napokban ismerkedtem meg.
...
Néha beszélgettünk, műveltsége, egyéniségének érdekessége megfogott. Amolyan játékos, jelentéktelen udvarláson felül semmilyen szubjektív kapcsolatról nem beszélhetek. Mondhatom, nem álmodhattam, hogy ebből az ismeretségből vers szülessék.
Nagy meglepetés ért, amikor hazaérkeznén a találkozóról, másnap egy borítékban megkaptam a verset egy néhány soros levél kíséretében. Szépnek találtam, természetesen eltettem.
S azután két nappal később ért a következő és utolsó meglepetés...Kora reggel csengettek, József Attila volt. Néhány meglehetősen érdektelen mondatot beszélgettünk. Megköszöntem a verset. Ő hamarosan elment - akkor láttam utoljára. Ez minden. Ha többet mondanék, hazudnék.
...
A vers igazi nagyságát jóval később ismertem fel.
Meglepetéssel figyeltem fel egyszer, ha jól emlékszem, 1946-ban a párizsi rádió irodalmi adására, ahol az Óda francia fordításban történő elmondását a következő szavakkal vezették be: "A modern világirodalom legszebb szerelmi költeménye."
Ekkor büszkeséget éreztem - gondolom, ez érthető -, hogy ehhez a költeményhez nekem valami közöm van."


Valachi Anna - József Attila szerelmei - részlet
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
ÓDA

1

Itt ülök csillámló sziklafalon.
Az ifju nyár
könnyű szellője, mint egy kedves
vacsora melege, száll.
Szoktatom szívemet a csendhez.
Nem oly nehéz -
idesereglik, ami tovatűnt,
a fej lehajlik és lecsüng
a kéz.

Nézem a hegyek sörényét -
homlokod fényét
villantja minden levél.
Az úton senki, senki,
látom, hogy meglebbenti
szoknyád a szél.
És a törékeny lombok alatt
látom előrebiccenni hajad,
megrezzenni lágy emlőidet és
- amint elfut a Szinva-patak -
ím újra látom, hogy fakad
a kerek fehér köveken,
fogaidon a tündér nevetés.

2

Óh mennyire szeretlek téged,
ki szóra bírtad egyaránt
a szív legmélyebb üregeiben
cseleit szövő, fondor magányt
s a mindenséget.
Ki mint vízesés önnön robajától,
elválsz tőlem és halkan futsz tova,
míg én, életem csúcsai közt, a távol
közelében, zengem, sikoltom,
verődve földön és égbolton,
hogy szeretlek, te édes mostoha!

3

Szeretlek, mint anyját a gyermek,
mint mélyüket a hallgatag vermek,
szeretlek, mint a fényt a termek,
mint lángot a lélek, test a nyugalmat!
Szeretlek, mint élni szeretnek
halandók, amíg meg nem halnak.

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt.

A pillanatok zörögve elvonulnak,
de te némán ülsz fülemben.
Csillagok gyúlnak és lehullnak,
de te megálltál szememben.
Ízed, miként a barlangban a csend,
számban kihűlve leng
s a vizes poháron kezed,
rajta a finom erezet,
föl-földereng.

4

Óh, hát miféle anyag vagyok én,
hogy pillantásod metsz és alakít?
Miféle lélek és miféle fény
s ámulatra méltó tünemény,
hogy bejárhatom a semmiség ködén
termékeny tested lankás tájait?

S mint megnyílt értelembe az ige,
alászállhatok rejtelmeibe!...

Vérköreid, miként a rózsabokrok,
reszketnek szüntelen.
Viszik az örök áramot, hogy
orcádon nyíljon ki a szerelem
s méhednek áldott gyümölcse legyen.
Gyomrod érzékeny talaját
a sok gyökerecske át meg át
hímezi, finom fonalát
csomóba szőve, bontva bogját -
hogy nedűid sejtje gyűjtse sok raját
s lombos tüdőd szép cserjéi saját
dicsőségüket susogják!

Az örök anyag boldogan halad
benned a belek alagútjain
és gazdag életet nyer a salak
a buzgó vesék forró kútjain!

Hullámzó dombok emelkednek,
csillagképek rezegnek benned,
tavak mozdulnak, munkálnak gyárak,
sürög millió élő állat,
bogár,
hinár,
a kegyetlenség és a jóság;
nap süt, homályló északi fény borong -
tartalmaidban ott bolyong
az öntudatlan örökkévalóság.

5

Mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd
ezek a szavak.
A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd.
De szorgos szerveim, kik újjászülnek
napról napra, már fölkészülnek,
hogy elnémuljanak.

De addig mind kiált -
Kit két ezer millió embernek
sokaságából kiszemelnek,
te egyetlen, te lágy
bölcső, erős sír, eleven ágy,
fogadj magadba!...

(Milyen magas e hajnali ég!
Seregek csillognak érceiben.
Bántja szemem a nagy fényesség.
El vagyok veszve, azt hiszem.
Hallom, amint fölöttem csattog,
ver a szivem.)

6

(Mellékdal)

(Visz a vonat, megyek utánad,
talán ma még meg is talállak,
talán kihűl e lángoló arc,
talán csendesen meg is szólalsz:
Csobog a langyos víz, fürödj meg!
Ime a kendő, törülközz meg!
Sül a hús, enyhítse étvágyad!
Ahol én fekszem, az az ágyad.)

1933. június
 

Sch.E.

Állandó Silver Tag
Állandó Tag
GYÖNYÖRŰT LÁTTAM

Gyönyörűt láttam, édeset,
elképzeltem egy gyenge rózsát.
Elbámészkodtam s rám esett,
mint nagy darab kő, a valóság.

Ám ez a kő is képletes.
A legjobb, ha mindent kimondok.
Igy oktatnak ügyeletes
és tanulságos napi gondok.


Lám, ösztönöm helyes nyomon
járt, amikor bejött az ember.
„Kikapcsolja a villanyom” -
ez zúgott bennem, mint a tenger.


A kés ott volt az asztalon
- éppen a ceruzám hegyeztem -
ha ezt az embert leszurom,
tudom, mindennel kiegyeztem.


El voltam keseredve. Hát.
Minden sötét és szomorú lesz.
Állat védheti otthonát;
hanem másfajta háború ez.


Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.


A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér, száll szét a szilánkja.


Igy okoskodtam s jónapot
kivánva elhuzódtam oldalt
s este a nyájas csillagok
rámnevettek a teli holddal.


1937. július JA

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
GARAI GÁBOR
MEGTARTÓ VARÁZSLAT
(József Attilához)


Nézem e vértelen tavaszt. Nyirkos fák nyöszörögnek.
Egy árva madárfütty! – Nem bűvöl az ágra zöldet.
- Add, hogy életerőm kihántsa a rügyből
(mint lomha ellentmondás lapul meg benne)
- a lombot.

Nézem a néma köveket. Szememnek válaszolnak:
csorbult szögeikből testesedik meg a holnap.
- Add, hogy puszta kezemmel kivájjam a kőből
(mint elkárhozott lélek rejtezik benne)
- a szobrot.

Nézem a keskeny eget; felhők nap-vágta rése:
fények léha szökése, szökések fény-törése,
- Add, hogy képzeletem újra teremtse a szépből
(mint cellában a szabadság, álmodik benne)
- a szebbet.

Nézem a zagyva vizet, szédít a rengeteg-örvény:
Törvénye – émelyedett sár, felszínén szétömölvén.
- Add, hogy eszméletem kimentse a zűrzavarból
(mint megtartó lehetőség, imbolyog benne)
- a rendet.


Szép versek 1969
Magvető Könyvkiadó Budapest, 1970

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Jánosi András: József Attilának


A semmi, törött bordámba akadt
s mint kitüntetést én hordozom,
te a Dunánál ültél egy szakadt
világ sorsával homlokodon.

Te kecses szavakat hagytál nekem
igaz világot, nem meséket,
de nincs s nem is lesz olyan szerelem
amiért korrekt módon öljek.

Leveles dohányom be nem érik -
mások versét olvasom benne -
s nem olvasnék a világon semmit
ha csak egy árva költő lenne . . .

Te lettél költőm, versem, barátom
felajzott népű kicsiny hazám,
s én szemeiden keresztül látom
ezt a létet, drága Attilám.

2005. április 11., Oronó
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Sárközi László

Hogy mesterem...

... hogy mesterem házából kirúgott,
vakon botorkáltam sötétedésig:
fények, parlament - valami húzott

oda; a parton Attilát fürkészik:
szimpatikus ifjú pár - oroszok,
megálltam, de mégsem vették zokon,
nem zavarok tán: az alkotást nézik

s a fiú fényképezőgépet vesz ki
táskájából: Who is it? Ej', mit is
kérd? Oroszt s angolt sem tudok. This is
a very big Hungarian poetry,

makogom. A lány leül, fogain
mosoly s keze simít egy másodpercig
a bronz ernyedten csüngő ujjain.


2010_39_01q2.jpg
 

dylan73

Állandó Tag
Állandó Tag
[h=2]AZT MONDJÁK[/h]Mikor születtem, a kezemben kés volt -
azt mondják, ez költemény.
Biz tollat fogtam, mert a kés kevés volt:
embernek születtem én.
Kiben zokogva bolyong heves hűség,
azt mondják, hogy az szeret.
Óh hívj öledbe, könnyes egyszerűség!
Csupán játszom én veled.


Én nem emlékezem és nem felejtek.
Azt mondják, ez hogy lehet?
Ahogy e földön marad, mit elejtek, -
ha én nem, te megleled.


Eltöm a föld és elmorzsol a tenger:
azt mondják, hogy meghalok.
De annyi mindenfélét hall az ember,
hogy erre csak hallgatok.


1936. november-december
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Tavasz van! Gyönyörű!


Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz,
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol,
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik
Mezei szagokkal a tavaszi szél.


Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne,
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás.
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán!
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás!


Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég!
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél!
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel -
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!


1924 tavasza
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
József Attila: Altató - Hobo különleges értelmezésében

:cool:

<object width="360" height="203"><object width="360" height="203">[video=youtube;aJYCmk72kAQ]http://www.youtube.com/watch?v=aJYCmk72kAQ[/video]</object>


:D</object>
 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
Kertész leszek

Kertész leszek, fát nevelek,
kelő nappal én is kelek,
nem törődök semmi mással,
csak a beojtott virággal.


Minden beojtott virágom
kedvesem lesz virágáron,
ha csalán lesz, azt se bánom,
igaz lesz majd a virágom.


Tejet iszok és pipázok,
jóhíremre jól vigyázok,
nem ér engem veszedelem,
magamat is elültetem.


Kell ez nagyon, igen nagyon,
napkeleten, napnyugaton
ha már elpusztul a világ,
legyen a sírjára virág.


1925. április

 

elfow

Állandó Tag
Állandó Tag
AMIT SZÍVEDBE REJTESZ

Freud nyolcvanadik
születésnapjára


Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.


A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.


S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.


Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.


Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.


Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!


1936. máj.
 

Csillagvirag

Állandó Tag
Állandó Tag

".........................................

és fölnyujtottam ajkukhoz a fát,
a zöld cincért, a kígyót, a kovát
.............................................."

(Medáliák, 1928 )



„Legboldogabbnak akkor láttam Attilát, amikor elküldtük Bartók Bélához egy cikkért, amit a népi muzsikáról ígért nekünk” – emlékezett vissza Fejtő Ferenc egyszer József Attilára. „Amikor visszajött, látszott rajta, hogy valamit mondani készül, kérdeztem: "Mi van veled Attila? Minek örülsz?" Erre ő: "Képzeld, Bartók Béla azt mondta nekem, hogy én az vagyok a magyar költészetben, ami ő a muzsikában. Ennél szebb és nagyobb dicséretet nem hallhattam volna."

[video=youtube;4HAIHSqiwAA]http://www.youtube.com/watch?v=4HAIHSqiwAA[/video]
 
Oldal tetejére