[SIZE=+1]WIRTH ÁDÁM
[/SIZE]Ma is itt van közöttünk
"Szállj költemény, szólj költemény
mindenkihez külön-külön,
hogy élünk ám és van remény, -
van idő, csípjük csak fülön."
(József Attila)
"Én, József Attila, itt vagyok!" - köszönt be, hetykén és öntudatosan. Vajon itt van-e köztünk ma is? Büszkén vallotta: "Rám tekint pártfogón a század; rám gondol, szántván a paraszt: engem sejdít a munkás teste két merev mozdulat között." Őrá tekint ma is, pártfogón a század, pártfogást remélve őrá tekintünk mi is. Attila, hívunk téged, kiáltunk utánad. Szólj mihozzánk, "mindenkihez külön-külön": "én, József Attila, itt vagyok!" Hiszen te igazán tudod, "a költő sose lódít: az igazat mondd, ne csak a valódit". És mi hallgatunk téged, ahogy ti hallgattátok Thomas Mannt, a "szörny állam iszonyata" idején ("tőke és fasizmus jegyesek"). "Lesz, aki csak éppen néz, mert örül, hogy lát ma itt fehérek között egy európait". Ma sem tudjuk: "honnan uszulnak ránk új ordas eszmék".
"Csak az olvassa versemet,
ki ismer engem és szeret"
Nevét intézmények, színházak, művelődési házak, iskolák, utcák örökítik meg. Verseit ünnepségeken, irodalmi esteken szavalják, noha a korábbinál ritkábban. Születésnapján ünnepeljük a költészet napját. Századik születésnapjának esztendeje hivatalosan is József Attila-emlékévnek minősült. Ő maga életében nem dicsőségre és ünneplésre, csupán megértésre és szeretetre vágyott. "Én költő vagyok, de nem kell dicsőség, ne ünnepelje bennem senki hősét. [...] Versem azé, ki szívem versbe kérte és nekem elég a barátság érte". "Csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret" - hirdette. Életében az általa áhított barátságban és szeretetben csak kevesek részéről, a szervezett munkások és haladó értelmiségiek szűk körében volt része. Versei szélesebb körben a felszabadulás után váltak ismertté. De megértettük-e igazán József Attilát? Megértették-e kortársai? Azok, akik barátai voltak, akik szerették és tisztelték? Megérti-e üzenetét a jelenkor? Mit üzen nekünk ma József Attila?
A szó valódi értelmében "proletárköltő" - a proletárok költője - volt. A "munkások dalát" zengte. "Verset írunk - ők fogják ceruzámat:" Hogy a hangja eljusson azokhoz, akiknek a dalát zengte, át kellett törnie a "homály", a "gond", a "ciripelő fáradság", a "közöny" sűrű falát. "Tekints körül e tört síkon, melyre kövér falkában épp betör a homály" - panaszolta költői invokációjában. "Tudja mindazt, amit én tudok, de nem onnan tudja, ahonnan én. / Eszét külön, szívét külön szárnyalja be az egyröptű szó, / [...] néki a fogalmak hideg vasak, miket csak messziről szemlélni jó." "Énekelni oly nehéz itt [...] Egész világ ege alatt emeld föl műszered, szavadat - ismered a modern pszichológiát - szíved elől nincs menekvés. Énekeld a munkások dalát!"
József Attila "egész világ ege alatt" magasra emelte föl "költői műszerét". Magasra emelte egyben azokat is, akiknek dalát énekelte, akikhez a költészet szavával szólni kívánt, hogy "szívűket" és "eszüket" együtt szárnyalja be a szó. "Arany öntudat fegyverét" verette számukra a fogalmak "hideg vasaiból". A munkások világát idéző külvárosi tájról így vallott: "A valóság nehéz nyomait követve önmagadra, eredetedre tekints alá itt!" "Felelj - innen vagy? Innen-e, hogy el soha nem hagy a vágyakozás, hogy olyan légy, mint a többi nyomorult, kikbe e nagy kor beleszorult s arcukon eltorzul minden vonás." "Magadra ismersz? Itt a lelkek egy megszerkesztett, szép szilárd jövőt oly üresen várnak, mint ahogy a telkek köröskörül mélán és komoran álmodoznak gyors zsibongást szövő magas házakról":
Verseiben az "üresen várakozó" lelkeket "megszerkesztett, szép, szilárd jövővel" akarta kitölteni. (A költő "tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti majd kint, a harmóniát".) Tudta: a magában megszerkesztett harmónia megteremtése a valóságban (ott "kint") a dolgozó tömegekre vár. Megvalósításához szív és ész, költészet és elmélet, eszme és gyakorlati munkásmozgalom egyesült erejére van szükség. "A dolgos test s az alkotó szellem, / mond hogy törhetne egymás ellen? / Az elme, ha megért, megbékül, / de nem nyughatik a szív nélkül. / S az indulat múló görcsökbe vész, / ha föl nem oldja eleve az ész." Az ész és a költészet együttes erejével akarta oldani az indulat múló görcseit.
Hogyan fedeztem fel József Attilát?
Kimeríthetetlenül gazdag és sokszínű József Attila költészete. Versei "külön-külön" is szólnak mindnyájunkhoz. Befogadásához, mélységeinek megértéséhez különböző utak vezetnek. Sokféle módon fedeztük fel, fedezzük fel folyamatosan József Attilát. Mindenkinek, aki "megismerte és szereti" verseit, van egy magában őrzött, hozzá külön is szóló személyes József Attila képe. A költő a hozzá vezető úton különböző arcait mutatja egyugyanazon olvasójának és tisztelőjének is. Mintha hagyma héját bontogatnánk, költészetének újabb és újabb rétegei tárulnak fel számunkra, anélkül, hogy a végére érnénk.
Találkozásom József Attila költészetével kiskamasz koromban, az 1930-as évek második felében kezdődött. Az első vers, melyet a Népszava Kalendáriumban tőle olvastam, a Mondd, mit érlel annak a sorsa kezdősorú volt. Saját és környezetem élethelyzetére, a szegény ember létbizonytalanságára és szorongásaira ismertem rá benne. Munkáskörnyezetben (a józsefvárosi Tömő utcában) laktunk. A szegény emberekről szóló vers (versek: Lopók között szegény ember, Szegény emberek balladája, Aki szegény, az a legszegényebb) hangja könnyen és gyorsan talált utat azokhoz, akikről ezek a versek szóltak. Környékünk nem volt irodalmi vidék, nem voltak különösebb irodalmi hagyományai. A környéken élt még Táncsics Mihály emléke, aki a 48-as forradalom bukása után egy Tömő utcai házban élt ("a mi kora lelkünk: Attila ugarján, táblabírók földjén, szenvedő szerelmünk"). Az utcánk végén volt a Füvészkert, a Pál utcai fiúk egyik helyszíne. Ezekben merültek ki a környék irodalmi hagyományai. A vasasok székházában (a közeli Magdolna utcában) azonban már működött egy öntevékeny munkáskönyvtár, amely egyebek között munkásírók, népi írók, baloldali írók könyveit kínálta a munkásolvasóknak. Többen közülük, így József Attila is, személyesen is megfordultak a munkáskönyvtárban, munkásszemináriumokon, a vasasok irodalmi estjein. Sok előfizetője volt környékünkön a Népszavának, melynek irodalmi mellékletében József Attilának is több verse jelent meg. Itt fedeztem fel József Attilát én is. (Fájdalmas tény, hogy a Mondd, mit érlel annak a sorsa ma újra aktuálisan hangzik, s a "kérdés folytatására" ihleti a mai költőt. Baranyi Ferenc: "És annak a sorsa mit érlel, / aki már mindent feladott, / kiegyezett a szenvedéssel / s szíve megtörve sem sajog? / Már azt se bánja, ha reményét / vesztegetik a Halleron, / egyetlen kincse a szegénység - / és el se rejti már nagyon.")
"Vers, eredj, légy osztályharcos!"
Újabb lépés volt József Attila felfedezésében, amikor - már a felszabadulás után - megismerkedtem "osztályharcos" verseivel. A félfeudális-tőkés úri rend ellen, az új Magyarországért megindult forradalmi harc kibontakozása idején lelkesen és lelkesítően, ifjonti hévvel szavaltuk "osztályharcos" verseit. Favágó: "döntsd a tőkét, ne siránkozz". Tömeg: - "munkát, kenyeret!" Munkások: "ez az a munkásság, mely osztályharcban vasba öltözött". Szocialisták: "Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!" Levegőt: "Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet!" A versek kiválasztása, versmondásunk stílusa az akkori idők forradalmi hangulatát tükrözte. Csak fokozatosan kezdett előttünk feltárulni József Attila költészetének sokoldalú gazdagsága és mélysége. Emlékszem, milyen mély hatást tett ránk, amikor egy amatőr munkás versmondó elvtársunk egy alkalommal gyűlésünkön elmondta A város peremén című verset. Nem a korábban megszokott kissé patetikus szavaló stílusban, hanem a város peremén élő munkások természetes hangján. Hitelesen hangzott szájából a szó: "ilyenek vagyunk". "Új nép, másfajta raj. / Másként ejtjük a szót, fejünkön / másként tapad a haj".
József Attila új oldalát fedeztem fel, új színeit, új hangjait ismertem meg, amikor Major Tamás szuggesztív előadásában hallottam A Dunánál és a Hazám monumentális költeményeit. "Adtál földmívest a tengernek, / adj emberséget az embernek, / adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat." Mintha egyenesen hozzánk, mirólunk szólt volna a költő: "Rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés."
József Attila költészetének "esztétikumával" ebben az időben viszonylag keveset foglalkoztunk ("mit érdekelne engem a költészet maga"). Mikor érettségiztem, József Attila már érettségi tétel volt, noha a középiskolai oktatásában addig keveset tanultunk róla. Irodalomtanárunk úgy intézte, hogy az érettségin magyartételként József Attila nekem jusson, mivel jól ismerte személyes vonzódásomat József Attilához. Az Ars poetica bemutatását és jellemzését választottam, ami lehetőséget kínált arra, hogy az érettségi vizsgán tanárommal beavatottként vitatkozgassunk forradalmi költészet és költészeti forradalom kapcsolatáról.
"Kísérje két szülője szemmel:
a szellem és a szerelem".
Figyelmemet és érdeklődésemet sokáig József Attila költészetének főleg közvetlenül társadalmi tartalmú, mozgalmi oldala kötötte le. Szerelmi lírája, magánérzelmeinek, belső vívódásainak, konfliktusainak lírai kifejeződése, hosszú ideig személyes érdeklődésemen, és a bennem róla kialakult képen kívül maradt. Magyar-filozófia szakos egyetemistaként a József Attila népi kollégiumba kerültem. A leendő kollégistákat felvételük előtt több napos közös együttléten "tesztelték". A kollégiumba jelentkezők között voltak olyanok is, akik az irodalomban ekkor már megmutatták oroszlánkörmeiket, verseiket folyóiratok publikálták, s hamarosan híresekké váltak, mint például Simon István és Juhász Ferenc. A meghitt hangulatú baráti estéken saját verseik mellett kedvenc költőik verseit is elmondták. A Simon Pista által előadott versek között volt az Óda is, a szerző megnevezése nélkül, abban a közvetlen stílusban, ahogyan előtte Simon Pista saját verseit mondta el nekünk. Mivel József Attilának ezt a versét azelőtt nem hallottam, néhány pillanatig azt hittem, ez is leendő kollégistatársam verse. Restellkedve jöttem rá: József Attila egy addig számomra ismeretlen remekét hallottam, költészetének új oldalát fedeztem fel. Ennek a személyes élménynek hatására kezdtem aztán olvasni magam is József Attila szerelmi verseit, a Flóra-verseket, értettem meg, hogy közéleti líra és személyes líra milyen szorosan és szervesen fonódnak össze nála. "Tudnál-e, Flóra annyira szeretni, / erényeidből épül-e szerencse, / hogy mind a kínt, mit nem lehet feledni, / hű szeretőd munkáján elfelejtse. / Tudnál-e engem új világra hozni, / iparkodván szerelmes türelemmel, / hogy legyen erőm ismét adakozni / s eltölteni a gonoszt félelemmel."
Az élő történelem és benne saját élményeim hatása alatt, így született meg bennem a személyes kép József Attiláról, amelyet magamban őrzök, s mely azóta is bennem gazdagodik, finomodik újabb élményekkel, tapasztalatokkal, ismeretekkel. Életem minden átélt eseményére József Attila verssorai rezonálnak bennem. József Attila költészetével segített és segít megérteni történelmünket, feldolgozni problémáinkat, konfliktusainkat, elszenvedett kudarcainkat, tudatosítani megoldatlan és megoldandó feladatainkat. Ennek fényében a közhelyszerűnek tűnő költői imperatívuszok konkrét, személyes tartalmat kaptak. "Még nem nagy az ember. De képzeli, hát szertelen." "Légy fegyelmezett!" "Ne hadd el magad, öregem." "Ne légy szeles. / Bár munkádon más keres - / dolgozni csak pontosan szépen, / ahogy a csillag megy az égen, / úgy érdemes."
Személyes életünk és élményeink fényében kezdtem mélyebben, pontosabban megérteni József Attila költészetét. Újabb és újabb, korábban rejtve maradt, vagy felszínesen értelmezett oldalai tárulnak fel előttünk. Költői szépsége és filozófiai mélysége lépésről-lépésre tárult fel számomra.
"A lét dadog,
csak a törvény a tiszta beszéd"
A szocializmusért való költői kiállása a legnehezebb időkben is erőt adott nekünk is hétköznapi nehézségeink, válságaink, az épülő új társadalom megtorpanásai, cikk-cakkjai, majd a bekövetkezett "bányaomlás" idején. Tanulhattunk tőle abban is, hogy szilárd elkötelezettsége nem napi konjukturális politikai megfontolásokból, hanem a történelem dialektikájának megértéséből, világnézeti alapállásából és szemléletéből fakadt. A dialektikus materialista világnézet lényegét filozófiai mélységgel és költői erővel fogalmazta meg:
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindegyik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
"A mindenséggel mérd magad" - vallotta. Költészete is a mindenség mércéjével mérhető. Bármi is verseinek tárgya: természeti jelenség, az emberi lét mozzanata, apró vízcsepp, végtelen csillagrendszer, magánytól szenvedő egyén, társadalmi közösség, közügyek és szerelem, mindenben a "mindenséget" - nem az elvont és mozdulatlan mindenséget, hanem a szakadatlan változások végtelen folyamatát - igyekezett költői formában megragadni és kifejezni. "Mert a mindenség ráadás csak, / az élet mint az áradás csap / a halál partszegélyein / túl, űrök, szívek mélyein / túl, túl a hallgatag határon, / akár a Duna akkor nyáron". Mindig a valóságból indult ki ("hörpintek valódi világot, habzó éggel a tetején"), de sohasem elégedett meg a közvetlen lét megnyilvánulásainak, részjelenségeinek, külsődleges tulajdonságainak felszínes ábrázolásával, naturalista leírásával. A valóság mélyére akart hatolni: a mélyebb összefüggéseket, a valóság "értelmét" akarta megismerni és megérteni. Büszkén hirdette: "Én túllépek e mai kocsmán, az értelemig és tovább". Tudta: "a lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd".
Egyedi és általános, véletlen és szükségszerű, múlt, jelen és jövő, történelem és közvetlen lét, jelenség és törvény verseiben dialektikus egységet alkotnak. A véletlenek végtelen tarkaságában mindig az általánost, a szükségszerűt: a törvényt kereste. A jelent a múltból kiindulva igyekezett megérteni, a jelenből fürkészte a jövőt. "A világ vagyok - minden, ami volt, van." "Egy pillanat s kész az idő egésze, mit százezer ős szemlélget velem." A hömpölygő Duna ("a Dunának, mely múlt, jelen s jövendő, egymást ölelik lágy hullámai"), és az "egek fogaskereke" egyaránt múlt, jelen és jövendő, törvényszerűség és véletlen eleven dialektikájára emlékeztették a költőnket.
Én felnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a múlt szövőszéke
és megint felnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindig fölfeslik valahol.
"Kiállunk érte, mint a kémény: lássák,
és búvunk érte, mint az üldözött"
Rendíthetelen kiállása a munkásosztály ügye mellett a munkásosztály történelmi küldetésének megértésén alapult. "Papok, katonák, polgárok után / így lettünk végre mi / hű meghallói a törvényeknek; / minden emberi mű / értelme ezért búg mibennünk, / mint a mélyhegedű." A proletárokat verseiben nem megszépítve, idealizálva mutatta be, hanem a maguk komor valóságában, mint akibe "beleszorult e nagy kor s arcukon eltorzult minden vonás". A munkások helyzetét és "lelkét" is komor színekkel festette. "A munkásnak nem több a bére, mint amit maga kicsikart, levesre telik és kenyérre s fröccsre, hogy csináljon ricsajt." A kocsmában "napszámos virraszt egymaga", "nekivicsorít a falnak, búja lépcsőkön fölbuzog, sír. Élteti a forradalmat. ... Mocorog s indulni erőtlen." "Hova forduljon az ember, ha nem tartozik a harcosok közé, nem dob be ablakot, nem tép fel utcaköveket? ... Nem elégedetlen, bár nem elégedett? ... Milyen gyönge és bánatos! És bánata mily alapos, erős!"
Idegen volt tőle minden hurrá-optimizmus. "Elpusztíthatatlant annyian, / mióta kialakult / naprendszerünk, nem pusztítottak / eddig, bár sok a múlt: / szállásainkon éhínség, fegyver, / vakhit és kolera dúlt. / Győzni fogó még annyira / meg nem aláztatott, / amennyire a csillagok alatt / ti megaláztatok: / a földre sütöttük szemünk." József Attila szavai az "elpusztíthatatlan pusztításáról", a "a győzni fogó megalázásáról" ma, a tőkés restauráció és az újkapitalizmus viszonyai között, sajnálatosan újra találóak. Erre céloz többek között Simor András dacosan keserű négysoros József Attila-parafrázisa:
Nem sejdít engem munkás teste,
nem gondol rám, szántván a paraszt,
mégsem fogom be pörös számat,
a tudásnak teszek panaszt.
"Tusa nélkül csatát nem nyerünk"
"Hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa nélkül csatát nem nyerünk" - figyelmeztetett. "Ne hadd el magad, öregem" - bíztatott.
Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ - éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is múlt. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.
Harc közben ő is kapott fájó sebeket. Néha saját elvtársaitól is. Gyakran írótársaitól. "Pörös felek szembe álltunk, de te szintén más ügyben, más talaj felett tanúskodtál, mint én" - írta "magát emésztő" egykori vitapartnerének. A közös harcok, pörösködő összecsapások során gyakran fájdalmas érzések halmozódtak fel benne. "A múlt tüntető menete elvonult, a fájdalom ágai benned, mint mindenkiben, elkövesednek az aláomló évek, évadok, rétegek, szintek és tagok óriási nyomása alatt. [...] S még jó, ha az ember haragja nem az embert magát harapja, hanem valaki mást, dudás a fuvolást, én téged és engemet te." Haragvóan üzente nemcsak szerelmének, hanem vitázó küzdőtársainak is: "Érted haragszom én, nem ellened, nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban, erősítsen az én haragom, dehogy is bántson."
Az igaztalan bántást társaitól, a kitaszítottságot, volt benne része, nehezen viselte. "Bánatában", sebeit gyógyítani, vigaszt meríteni, erőt gyűjteni, ideiglenesen az "erdő" látszólagos magányába menekült. "Hát kijöttem ide az erdőbe":
Csak egy pillanatra martak ki, csak.
Zúgj, erdő elvtárs! Szinte csikorgok.
Egy pillanatra sem martak ki, csak
az elvaduló csahos rám támadt
s kijöttem, hogy erőm összeszedje,
mint néni a gallyat, a bánat
"És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg a szívük dobog"
Nemrég jelent meg magyarul Mészáros István, az Angliában élő magyar filozófus és esztéta négy évtizeddel ezelőtt olaszul írt, Olaszországban kiadott munkája. (József Attila és a modern művészet. Argumentum Kiadó-Lukács Archívum, 2004.) A kiváló szerző számos nyelvre lefordított és - Brazíliától Indiáig, Spanyolországtól Görögországig - Földünk minden táján kiadott legutóbbi könyveiben (A tőkén túl, Szocializmus vagy barbárság) Marx kapitalizmus-kritikájának nyomán szenvedélyesen bírálja a globális tőke uralmát. József Attilát a világirodalom nagy forradalmi költőjeként, egyben a modern művészet kiemelkedő reprezentánsaként mutatja be az olasz olvasóknak, s immár a magyar olvasóknak is.
A könyv magyar nyelvű kiadásának előszavában Alkalmi vers a szocializmus állásáról című, Ignotusnak ajánlott József Attila-versből idéz:
Ha beomlanak a bányát
vázazó oszlopok,
a kincset azért a tárnák
őrzik és az lobog.
És mindig újra nyitnák
a bányászok az aknát,
amíg szívük dobog.
Mészáros István József Attila próféciáját a kelet európai országokban bekövetkezett társadalmi bányaomlásra vonatkoztatva is igaznak tartja. "Bármily távolinak és bénító akadályokkal terhesnek tűnhessék is a szocializmus távlata - írja a magyar nyelvű kiadás előszavában -, a mai nagy bányaomlások közepette nem kevésbé, mint a múltban, a "tárnák kincsei" mégsem semmisülhetnek meg. Nem semmisülhetnek meg mindaddig, amíg lesznek bányászok - a veszélyes zsákutcákból kiutat kereső elkötelezett emberek -, akik mindent megtesznek azért, hogy "újra nyissák az aknát", amelyet a társadalmi bányaomlás látszólag végleg betemetett. Ez volt József Attila világos és szenvedélyes üzenete mindazoknak, akikben a nagy sorsproblémákba vetett hit megrendült."
József Attilának Mészáros István által tolmácsolt üzenetére volt válasz Simor András Alkalmi vers a szocializmus állásáról Mészáros Istvánnak című verse:
Mikor népekre, Földre
a tátott tőke sárga
szája rálehel, és ők
már végveszélybe dőlnek,
hát figyelmeztet minket,
hogy gyáván ne feledjük,
megvan a kincs, hiába
röhögnek körülöttünk:
"ennél a kincs, mi nincs!", és
szavaink gúzsba kötnék
új veszélyt sejtve bennük,
mert arról szólunk ismét,
hogy mindig újra lesznek
bányászok, kik az aknát
megnyitják, és szivükkel
világítva a mélyben
a kincset megtalálják.
"A hadviselés itt ma más"
Hitét a kapitalizmust felváltó boldogabb jövőben nem törhette meg megalázás és erőszak, lebukás és bukott forradalom, fortélyos félelem és kényszerű gyávaság sem.
S mégis bízom. Könnyezve intlek,
szép jövőnk, ne légy ily sivár!...
Bízom, hisz mint elődeinket,
karóba nem húznak ma már.
Majd a szabadság békessége
is eljön, finomul a kín -
s minket is elfelednek végre
lugasok csendes árnyain.
A kedvezőtlen külső és belső körülmények ólomsúlya alatt sem adta fel a harcot. Mához szólóan üzenetértékű, hogy nehéz helyzetekben is vállalta és hirdette a harc újra kezdését és folytatását. "Küzdtünk híven a forradalomért, nem hallhatunk meg, élni kell tovább" - hirdette.
A mozgalom vár, munka és család,
míg megbukik a kizsákmányolás,
a sarló villan, sújt a kalapács,
a börtönről, gyárról lehull a lakat.
Jól tudta, a harcnak nemcsak dicsőséges, fölemelően szikrázó forradalmi időszakaszai vannak. Vannak apályidőszakok is, amikor "nem muszáj hősnek lenni, ha nem lehet". Ilyenkor ő is el volt "keseredve": számára is minden "sötét és szomorú lett". Aggódva kérdezte magától: "Törzs vagyok-e, vagy már csak torzsa? Nem sors az egyes ember sorsa!" Rá kellett döbbennie: "másfajta háború ez".
Fegyvert ragadni gyengeség:
megöl az ellenség és megver
s elszáll rólam a kedves ég.
Jogállamban a pénz a fegyver.
A hadviselés itt ma más.
A hős a kardot ki se rántja.
Bankó a bombarobbanás
s mint fillér száll szét a szilánkja.
A jövőért ellenszélben küzdő forradalmárokat ilyen időszakokban homokot kötöző "ákácokhoz" hasonlította. "Ákácok, vigyázzunk magunkra - az úri szélben ez a feladat" - intette az új csatákra készülő kitartó harcosokat.
Zizegni minden bizalomra
keserülő e marxi munka,
de kössünk, kössünk lágyan zsongva,
a homok elfut, a föld megmarad.
A mai "másfajta háborúban" ma is ez a feladat: "az úri szélben vigyázzunk magunkra", "zizegjünk minden bizalomra", "kössünk, kössünk lágyan zsongva". Mert "nem sors az egyes ember sorsa".
*
Századik születésnapján nem múltba révedve, egy elmúlt kor halott költőjének emlékét ünnepeljük. Költészetével köztünk él ma is. Ámbár testét hatvanhét éve Szárszón tehervonat kerekei zúzták szét, versei kitörölhetetlenül belénk ivódtak, legbelsőbb érzelmeink, világnézetünk részévé váltak. A "porráomlás", az "ólálkodó semmi" ellen szól hozzánk. Ő figyelmeztet bennünket: "mindig, mindenütt megméressél!" Tőle tanulunk "forgószélben megállni helyünket". Bíztat bennünk: "csípjük csak fülön az időt". Nála keresünk menedéket és vigaszt, mikor úgy érezzük, "le vagyok győzve, de nincs akinek megadjam magam", "úgy leszakadtam minden más világról, ahogyan lehull a gyümölcs az ágról". Tőle tanuljuk, újra meg újra:
Ez a fegyenc-kor leigázhat
de szabad leszel, ha belül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
József Attila itt van velünk most is: szellemi kortársunk. Az ő igaza a mi igazunk is. Az ő tudatos elkötelezettsége a mi elkötelezettségünk is. Az ő harcos elszántsága a mi elszántságunk is. Az ő bánata a mi bánatunk is. Az ő keserűsége a mi keserűségünk is. Az ő szilárd hite a mi hitünk is. Ő erősíti a lelket bennünk: "élünk ám és van remény".
Emberek, olvassatok József Attilát!
http://ezredveg.vasaros.com