Bolondokháza...
...avagy az identitás is szubjektív
A bolondokháza rácsán keresztül nézem a sok elmebeteget, ahogy fel-alá sétálgatnak réveteg tekintetükkel. Nézem a sok beteg arcot, melyek hébe-hóba felém fordulnak, s ilyenkor ott tükröződik szemükben a sok rémes emlék, és egész meghazuttolt életük. Aztán, mintha ott sem lennék, visszafordulnak és tovasétálnak, miközben bennem furcsa gondolatok kezdenek kavarogni. Először az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy hogyan juthat idáig egy ember, majd szánni kezdem őket, s nem sokkal később már forrani kezd a vérem a dühtől. Nézem ezeket a magatehetetlen szánalmas bolondokat, kiknek vakvágányra futott életük, pszichéjük, s ahelyett, hogy rég a föld alatt lennének, itt ténferegnek közpénzből. A méreg egyre feljebb tolul ereimben, s azon kapom magam, hogy szinte a fájdalomig markolom a vasrácsot. Aztán arra gondolok, milyen jó is lehet nekik. Egy kis nyugtató injekció, néha gumiszoba, de ha jó kisfiúk, akkor a néhány órás unalmas rehabilitációs terápia után semmi dolguk, mint itt kószálni. Nem kell dolgozni, nem kell rezsit fizetni, s egyáltalán még csak normálisan viselkedni sem kell, hiszen tőlük az lenne az abnormális. Ettől még jobban elfog a harci ideg, s már az erek is kidagadnak a nyakamon, s a homlokomon, oly erővel tépem a vasrácsot, majd elordítom magam: - Jajj, de felelősségteljes dolog normális embernek lenni. Bezzeg behúzódni az elmebetegség bástyái alá mennyivel könnyebb! Fújj! Fújj! - S eddigre teljesen kifordulok önmagamból. A tehetetlen düh tombol bennem, hogy ilyen emberek egyáltalán élhetnek a földön, nemhogy még társadalmilag mentesek is legyenek. A kerítés már majd kiszakad helyéről, úgy tépem, rázom, cibálom, miközben a hátamon folyik a verejték...
S ekkor hirtelen megragadnak, hátracsavarják kezeimet, majd egy apró, de annál hegyesebb szúrást érzek. Minden elhomályosodik, és én megnyugszom. Körülnézek, s csak ekkor veszem észre, hogy melyik oldalán is állok a rácsnak. Két jól megtermett ápoló rám erőszakolja a kényszerzubbonyt, és a dühöngőbe visznek. A szemem sarkából még látom, hogy egy férfi ott áll a bolondokháza rácsába kapaszkodva, s engem figyel, ahogy réveteg tekintetemmel távolodom...
2004, március 22.
...avagy az identitás is szubjektív
A bolondokháza rácsán keresztül nézem a sok elmebeteget, ahogy fel-alá sétálgatnak réveteg tekintetükkel. Nézem a sok beteg arcot, melyek hébe-hóba felém fordulnak, s ilyenkor ott tükröződik szemükben a sok rémes emlék, és egész meghazuttolt életük. Aztán, mintha ott sem lennék, visszafordulnak és tovasétálnak, miközben bennem furcsa gondolatok kezdenek kavarogni. Először az a kérdés fogalmazódik meg bennem, hogy hogyan juthat idáig egy ember, majd szánni kezdem őket, s nem sokkal később már forrani kezd a vérem a dühtől. Nézem ezeket a magatehetetlen szánalmas bolondokat, kiknek vakvágányra futott életük, pszichéjük, s ahelyett, hogy rég a föld alatt lennének, itt ténferegnek közpénzből. A méreg egyre feljebb tolul ereimben, s azon kapom magam, hogy szinte a fájdalomig markolom a vasrácsot. Aztán arra gondolok, milyen jó is lehet nekik. Egy kis nyugtató injekció, néha gumiszoba, de ha jó kisfiúk, akkor a néhány órás unalmas rehabilitációs terápia után semmi dolguk, mint itt kószálni. Nem kell dolgozni, nem kell rezsit fizetni, s egyáltalán még csak normálisan viselkedni sem kell, hiszen tőlük az lenne az abnormális. Ettől még jobban elfog a harci ideg, s már az erek is kidagadnak a nyakamon, s a homlokomon, oly erővel tépem a vasrácsot, majd elordítom magam: - Jajj, de felelősségteljes dolog normális embernek lenni. Bezzeg behúzódni az elmebetegség bástyái alá mennyivel könnyebb! Fújj! Fújj! - S eddigre teljesen kifordulok önmagamból. A tehetetlen düh tombol bennem, hogy ilyen emberek egyáltalán élhetnek a földön, nemhogy még társadalmilag mentesek is legyenek. A kerítés már majd kiszakad helyéről, úgy tépem, rázom, cibálom, miközben a hátamon folyik a verejték...
S ekkor hirtelen megragadnak, hátracsavarják kezeimet, majd egy apró, de annál hegyesebb szúrást érzek. Minden elhomályosodik, és én megnyugszom. Körülnézek, s csak ekkor veszem észre, hogy melyik oldalán is állok a rácsnak. Két jól megtermett ápoló rám erőszakolja a kényszerzubbonyt, és a dühöngőbe visznek. A szemem sarkából még látom, hogy egy férfi ott áll a bolondokháza rácsába kapaszkodva, s engem figyel, ahogy réveteg tekintetemmel távolodom...
2004, március 22.
